RÓZSÁVAL TEMETTÉK A FELSŐOKTATÁST
Megdöbbentem a cím olvastán. Azt gondolom, hogy Farkas Melinda fogalmazásakor csak a felhívó jelleg követelményére gondolt, nem tényt közölt, hiszen ami történt durva játék volt csupán. Ki akarná a felsőoktatást temetni? Talán az egyetemisták? Biztosan nem! Nekik nélküle nincs magas fokú képzés, nincs jövő. Talán az oktatásirányítás? Biztosan nem! Nekik az a dolguk, hogy a felsőoktatás színvonala javuljon, minden felsőoktatási intézmény megadja azt, ami szükséges a különböző pályákon való helytálláshoz. Talán Hoffmann Rózsa? Biztosan nem! Ő megbízás alapján, sok tapasztalat birtokában a mai változó kor követelményeinek figyelembevételével szeretné úgy végezni dolgát, hogy társadalmunk, benne a felsőoktatás hallgatói felkészülten lépjenek a nagy É-vel jelzett életbe.
Úgy tűnik, a közvetlenül érintettek mindegyike csaknem azonos érdekeltséggel, és azonos kötelességtudattal emelni, éltetni akarja a felsőoktatást. Ez közös érdekük!
Akkor pedig adódik a kérdés, miért a szembenállás? Miért tüntetnek a hallgatók? – A válasz bonyolult, de adott.
Szólni kell róla, az úgynevezett szocialista rendszer ezt a nagy fontosságú dolgot úgy-ahogy kezelni tudta. Nem igaz, hogy csak politikai meggyőződés, munkás-paraszt származás alapján lehetett a felsőoktatásba bekerülni. Számos értelmiségi vagy egyéb származású fiatal tanult a felsőoktatási intézményekben. Ám az oktatásügybe befurakodott liberálisok és „eszméik” fellazították az úgy-ahogy megvalósult korábbi magas követelményeket. Felsőoktatásunk a 90-es évek második felétől egyre több „jogot” adott a hallgatóknak. Lehetővé tette a sokszori vizsgaismétlést, a megismételhető szemesztereket. Eluralkodott például az a szemlélet, hogy a vizsga lutri, ha többször megismételhetem, biztosan lesz alkalom, hogy ismerős témáról számolhatok be. Az meg teljesen közömbös, hogy csak meggörbült egyesem van. Munkába lépésem után senkinek sem jut eszébe, hogy az oklevelemet, még inkább a leckekönyvemet megnézze. Azaz: a felsőoktatásban töltött évek nem kemény tanulmányi munkával, inkább kellemes időtöltéssel teltek. Újabb problémagombolyag képződött a bolognai-rendszer meghonosításával és a kreditrendszer alkalmazásával. Egyes felsőoktatási intézmények eleve kizárták a rendszer alkalmazását (orvosképzés, egy-egy műszaki szakma). A kredit lehetővé tette, hogy a képzésből kimaradjon, másodrendű szerepet töltsön be egy-egy tanulmány. A képzés színvonala csökkent és kihagyott fontos tudnivalókat, nem teljesítette az értelmiségképzés feladatát. Mindez kevesebb erőfeszítést kívánt a hallgatótól. Az a vélemény alakult ki, hogy az egyetemi polgár státuszának megszerzésével nem csupán kötelességeket, hanem széles jogokat kapott a hallgató. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyetemisták többsége vallotta ezt az álláspontot, de véleményként, nézetként az egész felsőoktatásban jelen volt.
A demonstráló diákok az itt jelzett probléma megjelenítői. Nem azt gondolják, hogy minden fiatal felsőfokon tanuljon. Ez a dolog természetéből kifolyólag teljességgel kizárt, hanem, hogy a megszerzett tanulmányi könnyítéseket továbbra is élvezhessék. Azért temetik a felsőoktatást rózsával, mert Hoffmann Rózsa és az egész oktatásirányítás magas tartalmi elvárásokat támaszt. Sőt ezek teljesítését, legalább anyagi oldalról ellenőrizni is kívánja. Ez utóbbi szándék ütközik a felsőoktatási intézmények önállóságának jogosultságával és ez a rektorokat is a félrevezetett hallgatói sokadalom támogatására ösztönzi. A jelenleg még fellelhető szociálliberális gondolkodás azonban tarthatatlan. A magyar felsőoktatástól elvárható, hogy felzárkózzon a világ élvonalához és a hallgatóktól is az ennek megfelelő erőfeszítés. Már gróf Széchenyi István szerint a felzárkózás a derék magyarok erőfeszítésétől várható. Azt mondja a XIX. Század 30-as éveinek valamelyikén: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”
Érfalvy Ferenc
nyugalmazott főiskolai tanár