Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
NEVELÉSPOLITIKA MÁSKÉNT @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

NEVELÉSPOLITIKA MÁSKÉNT

This entry was posted by on hétfő, 7 június, 2010 at

A céltudatos nevelés egymásra épülő nevelési színterek és eszközök rendszerének működtetése. Célja a személyiség kialakítása, fejlesztése, a nevelt spontán, majd tudatos együttműködésével. A fejlesztés hivatott felelősei a szülők, a nevelők és az oktatásirányítás. Ható tényezői még a természeti és a társadalmi környezet. Szervezeti formái a nevelőintézmények. Hatékonyságuk függ a nevelőktől, az irányító személyektől, az országos irányítástól, valamint a társadalmi környezettől.

Arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy melyek a nevelésirányítók és a nevelők legfontosabb aktuális tennivalói.

1. Ne szűkítsük, ne oktatáspolitikáról beszéljünk, mert lényegesen többről van szó. Igaz, hogy az oktatás a nevelés leghatékonyabb eszköze, ám a neveléselmélet a fejlesztés számos egyéb eszközét ismeri és kínálja. Másrészt a didaktika része a pedagógiának. Ha a politikának csak az oktatásról van mondanivalója, csak vele szemben vannak elvárásai, akkor fontos kérdések maradnak az emberfejlesztés kérdései közül érdeklődési körén kívül. (Valószínű, hogy mindössze átgondolatlan terminológia-használatról van szó.)

2. A fentiek is utalnak arra, hogy tisztázó vitákra van szükség. Üdvözölhetjük, hogy a Magyar Nemzet ez évi 136. számában Vitafórumot kezdeményezett az „oktatáspolitikáról”. A vitaindító Szörényi László irodalomtörténész tollából való. Írásában számos fontos gondolat jelenik meg igényes interpretálásban. Azt remélem, sokan fognak tollat, és mondják el, mit gondolnak erről a társadalom minden szegmensét meghatározó kérdésről.

Vitára vár, hogy a jelen történelmi körülményei között, a mai szituációban, milyen módon lehet a nevelés ügyét előrevinni.

Érdemes korábbi példákat áttekinteni:

Reman francia történetíró, orientalista (a MTA kültagja, néhány írása magyarul is megjelent) a 19. század utolsó éveinek valamelyikén írta le: „A nevelés a mai társadalom élet-halál kérdése.” Nemzedéke nemcsak felfigyelt a figyelmeztetésre, de a gondokat szépszerével meg is oldotta. Hasznosította a francia forradalom tapasztalatait. Hasonló helyzet teremtődött hazánkban Trianon után. Akkor a klebelsbergi neveléspolitika húzta ki a nemzetet a hazacsonkítás okozta sokkhatásból. Ma a szociálliberális ámokfutás következményeit kell felszámolnunk, és helyre kell állítanunk az egykor virágzó, nemzetközileg is elismert magyar nevelés ügyét.

3. Neveléspolitikáról beszélni csak abban az értelemben lehet, szabad, amennyiben az állam egyik központi feladata a jóra, szépre, igazra nevelni (Gorkij szerint felkelteni a vágyat ezek megismerésére és követésére), illetve ehhez a feltételeket biztosítani. Nem pártfeladat ez! Nem, ha Magyar Bálint, nem, ha Hiller István, és akkor sem, ha Hoffmann Rózsa irányítja a nevelésügyet. A pártpolitika és a pedagógia más, egymást kizáró két minőség. Az előbbi egy-egy csoport, gyakran csupán a pártelit, az utóbbi összemberi érdekeket, értékeket jelenít meg. Szólni kell erről aktuálisan is, mert nincs kizárva, hogy a konzervatív értékek képviselői is megfelejtkeznek a társadalom valóságos állapotáról, phorális voltáról. Ebben az esetben fennáll a veszély, lehet ugyan nagyobb tömegek, de nem minden társadalmi csoport érdekeit képviselik, veszik figyelembe. Magam úgy vélem, hogy a konzervatív értékek magukba ötvözték a hellenizmus, a római kultúra, a zsidóság és a kereszténység, tehát az európai kultúra jeles hagyományait. Ám a globalizálódás felé lépegető emberiség ismer egyéb kultúrákat (világnézeteket) is (iszlám, buddhizmus, ateizmus, stb.). Tehát, ha a nevelés célját mint a nevelőmunka irányát meg akarjuk fogalmazni, akkor ezekre is tekintettel kell lenni.

Abból kell kiindulni, ami az emberekben közös: biológiai, ill. társadalmi meghatározottságból és abból a specifikumából, hogy szellemi munkára képes. Ezzel együtt nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy minden ember más. Az egyes ember személyiség: egyedi, megkülönböztethető vonásokkal rendelkezik. A nevelés általános célja tehát szolgálni az ember biológiai voltát (egészség, edzettség, munkaképesség, stb.), társadalmi viszonyai, szerepei jó elláthatóságát, fejleszteni szellemi képességeit (gondolkodását, akaratát, érzelmi világát, erkölcsiségét), személyiségét. A megkülönböztető jegyek teszik lehetővé, de szükségessé is, hogy csoportérdekekkel, magánérdekekkel is számoljunk. A csoportérdekek közül napjainkban a legmeghatározóbb a nemzeti érdek. Igaz, hogy ennél szélesebb közösségek is kialakulóban vannak (pl. európai közösség), ám ma még és még sokáig, igen erősek az ugyanazon történelmi múlttal, közös nyelvvel rendelkező kötelékek. Tehát a nevelés folyamatában ennek kiemelkedő szerepet kell szánnunk.

4. A fentieket figyelembe véve kerestem azokat az értékeket, amelyek megfelelnek mind az általános, mind a személyiség követelményeinek. Mózes II. könyvében találjuk a tízparancsolatot, a három első ige a vallásos ember értékei. A többi hét általános emberi. Pálvölgyi Ferenc megfogalmazásában ezek a következők: „védd az ember életét és méltóságát, védd az ember környezetét és közösségeit, védd az ember javait és alkotásait”. Nem vitathatom ezek fundamentális értékként való bemutatását.

Ezek a fundamentális értékek alapot adhatnak a ma esedékes reformoknak. A változtatásnak, a nevelésügy átalakításának, a hibák kiküszöbölésének itt az ideje, és megvan a lehetősége is. Az új nevelésirányítástól és a pedagógusoktól elvárja népünk, hogy ragadja meg a lehetőséget. Teremtsenek jeles elődeinkhez méltó állapotokat az iskolákban.

Az oktatásirányítás az átalakítás, és a sürgős végrehajtás kérdéseiért felelős. Az elvárt munkához a pedagógus tudásának gyarapítása révén és a mindennapi nevelő-oktató munka során járul hozzá. Ehhez számára elengedhetetlen a tudás, a szakismeret szinten tartása. Akad, amit fel kell eleveníteni, van, amit meg kell tanulni. Kíséreljük meg a választ a miértre!

Az emberi munka, a pedagógus munka is bonyolultabb körülmények között, számos összefüggés szövetében aktualizálódik. Az ókor bölcseként tisztelt Arisztotelesz  felhívta a figyelmet, hogy az arány és a mérték minden emberi tevékenység jellemzője kell legyen. Hiánya problémát jelent. Ha az arány és a mérték reális, az eredmény a befektetett energiának felel meg. Persze a kívánt viszony megtalálása gondos mérlegelést igényel. Így van ez a mindenki számára szükséges „holtig tanulás” igényével. A pedagógus-továbbképzés szükséges „teher”. (A pedagógus-továbbképzésen gondolkodva szükségét éreztem, hogy beüljek néhány tanórára, beszélgessek aktív kollégákkal, hogy gondolataim időszerűségét ellenőrizzem. Tájékozódásom célja, hogy érzékelhessem hol, miben szükséges ma a továbbképzés. Friss tapasztalataim, sok évtizedes munkám, elméleti ismereteim egybehangzóan hangsúlyozzák a folyamatos tanulás szükségességét.)

Modern világunkban (már előbb is) minden (kivétel egy-egy politikus) szakma gyakorlatát hosszabb-rövidebb tanulási periódus előzi meg. Született „hozzáértők” nem teremnek, a zsenik meg keményen dolgoznak, hogy megállhassák a helyüket.

Az ember nem kerülheti el az iskolapadot. Nálunk 12 évig kötelező az oktatás. Aztán a szakmát még 3-6 évig tanuljuk. Ezt követően (talán nem mint a jó pap holtig) aktív tevékenységünk végéig elkerülhetetlen, hogy folyton tanuljunk.

Miért szükségszerű ez a „teher”?

4.1. mert a tudnivaló sokasodik, folyton születnek új felismerések,

4.2. mert a meglévő tudás kopik, leszürkül, felejtődik,

4.3. mert vannak olyan szakmák (pl. a pedagógus szakma), ahol a kontraszelekció érvényesül (alacsony pontszám a felsőoktatásban), a háttér:

– vagy szorgalomhiány

– vagy mérsékelt képesség

– vagy mindkettő

(Az ok: a pedagógusok, a pedagóguspálya lebecsülése, anyagi és erkölcsi elismerésének hiánya.)

– nem hallgathatunk a kulturális elégtelenségről sem.

4.4. a pedagógusképzés nem áll feladata magaslatán.

A fentiek természetesen igazolást igényelnek!

Ad. 4.1. Minden tudás állandó változásban van. A pedagógusjelölt megszerez bizonyos általános műveltséget, és tanulja a szakmát (nevelés-, oktatáselmélet, pszichológia, módszertan, stb.) Mind az általános, mind a szakmai ismeret elengedhetetlen az eredményes nevelő-oktató munkához. Megszerzésük a képzés során eltérő eredménnyel történik. A mindennapi gyakorlat, de a kutató elméleti munka is felszínre hoz új és új, még nem gondolt tapasztalati tényeket, ismereteket. Közismert pl., hogy a 20. század elején Piaget nyomán a nevelés-oktatás fő feladatát a mentális fejlesztésben látták. A pedagógusok erre figyelve végezték a munkájukat. A század végén, illetve a 21. század elején a végzett kísérletek azt igazolták, hogy az értelmi nevelés mellett a fejlesztő munkában ennél is nagyobb szerepe van az információáramlás folyamatában történő ismeretfeldolgozásnak, annak a konstruáló folyamatnak, melynek során az ismeretszerző a meglévő ismeretei rendszerébe bedolgozza és „lehorgonyozza” az új tudnivalót. – Valószínű, hogy új pedagógiai irány van születőben, amit a szakírók konstruktivista pedagógiának titulálnak. A jelek szerint tehát az elmélet módosul, és ez a gyakorlatot is befolyásolja, új irányba bővíti. Új felismerések honosodnak meg. Akár minőségi változás is bekövetkezhet. – Érdemes hát az újjal ismerkedni.

Ad 4.2. Hogy az oklevél minőséget jelentsen, sokat és sokfélét kell „megemészteni”. A tanultak egy részének az a szerepe, hogy megalapozza a készségeinket, kompetenciáinkat, erősítse mentális adottságainkat, gyakorolja memóriánkat, stb. Tanulunk olyan ismereteket, amelyek szakmák gyakorlásához kellenek, olyanokat, amik a kulturált viselkedésben elengedhetetlenek. Az elsajátítottak jelentős részének az a sorsa, hogy feledésbe merül, mások elkopnak, elszürkülnek. Ez természetes folyamat. Mindaddig, amíg nincs rájuk szükség, nem okoz gondot. Ám ha a munkához valamelyik nélkülözhetetlen, nem tehetünk egyebet, fel kell elevenítenünk. Még a valaha memorizált vers is lemerül a tudatunkban. Amikor ezt kell tanítanunk, újra kell tanulnunk. A pedagógusgyakorlat automatizál számos tanult nevelés-, és oktatáselméleti ismeretet, de ezek az ismeretek begyöpösödnek. Időnként tehát a felelevenítésük, felfrissítésük elkerülhetetlen. Jól jön, ha kéznél van a tankönyv, jegyzet, amiből tanulunk, segíthet egy szakfolyóirat, egy előadás, még inkább egy jól szervezett továbbképzés.

Ad. 4.3. A kontraszelekció egyik következménye, hogy sok a hiány, a pótolnivaló. Ha a diákkori szorgalomhiány az ok, jó remény van a pótlásra. A szervezett forma azonban elengedhetetlen. – Amennyiben képességhiány áll a háttérben nehezebb a megoldás. Ám a szorgalom a képességek növekedését is elősegítheti. Általában jelentős erőfeszítésre van szükség, a javulás mégis lehetséges.

Meggondolásra késztet az a nem ritka jelenség, hogy kollégáink, a frissen diplomázottak is, elemi viselkedési elvárásoknak nem tesznek eleget. Szintén gyakori, hogy elmélet születik pl. a diáknyelv használatáról. Nemrég hallottam: „le kell szállni a gyermek színvonalára”. Ez azt jelenti pl. az első osztályban, hogy gügyögni kell. Az idősebbeknél, hogy használjuk a diáknyelvet. „Így inkább elfogadnak bennünket”, „jobb lesz a tanulókkal való kapcsolat.” – Azt gondolom megengedhetetlen, mert káros, a gügyögés, a diáknyelv átvétele, használata. „Leszállni” egyáltalán káros! Beszéljünk József Attila, Márai, Vass Albert, a magyar irodalom nyelvét. Tetszeni fog és követik is. Felemelünk anélkül, hogy „korpa közé keverednénk.” Ez az igény nem csak tanár-diák kapcsolatban, de tanár-tanár kontaktusban is elengedhetetlen.

Ad 4.4. A pedagógusképzőkben dolgozó tanároknak külön képzésre van szükségük a pedagógus speciális jellemzőiről (erkölcsiségéről), és a pedagógusmunka sajátosságairól, ahogy ezt valaha a tanítóképzős tanárok a Győrffy kollégiumban megkapták.

A legérthetetlenebb hiányosság ma a középiskolai tanárok képzésében az oktatás-, a neveléselmélet, a neveléspszichológia elhanyagolása. Fiatal kollégák állítják, hogy egyetemeinken, a tanárképzésben, ezek a tárgyak másodlagosak.

Annak pedig, hogy a középiskolákban az alapkészségek pótlására, az egyetemen „pótlás szemeszterre” van szükség, az oka az, hogy az alsó tagozatban szerzett kompetenciákat a felső tagozatban nem gyakorolják, nem erősítik meg.

Arról is essen szó, hogy kinek milyen továbbképzésre van szüksége. Az első észrevételem, hogy igen szubjektív megítélésre van szükség. A folyamatos tanulás mindenkinek elengedhetetlen, de egyénenként lehet és kell elbírálni, kinek mire van szüksége. A pedagógustól elvárható, hogy ebben maga döntsön.

A professzor, aki akár rövid időre elhanyagolná, képtelen lenne helytállni. A tudomány állandóan tesz lépéseket, korrekciókat. A tudományos munka persze a leghasznosabb része az elmélyült önképzésnek.

Azt érzékelem, hogy a középiskolai tanároknak alapos nevelés- és oktatáselméleti, oktatáspszichológiai tanulmányokra van szükségük.

A felsőtagozatos tanároknak segítség kell,

– hogy az alapkészségeket, kompetenciákat gyakoroltatni tudják,

– hogy ne tantárgyakat, hanem humán és reál alapismereteket nyújtsanak, és ezzel alapozzák meg a középiskolák tantárgyi, illetve a felsőoktatás szakképzését.

Az alsótagozatos tanítóknak szükségük van az alapos oktatáspszichológiai képzésre, hogy megbirkózhassanak a nehezen fejleszthető, a pszichés problémákkal küzdő, az enyhén deviáns gyermekek adta nevelési, oktatási nehézségekkel. (Az ilyen gyermekek száma sajnos egyre nő. Többségük azonban nem szorul nevelőintézeti elhelyezésre.)

A továbbképzések bázisa csakis a felsőoktatás lehet. Botcsinálta vállalkozások, keresetorientált magánszemélyek ártanak az ügynek. Számos tapasztalat igazolja, hogy ezek a formák haszontalanok a pedagógusmunka jobbítása szempontjából. Például az igazgatói vezetőképzés nem csupán bizonytalan és átgondolatlan, de egyáltalán alkalmatlan, hogy pedagógiai vezetőket képezzen. (Talán valamilyen menedzsment szempontokat célzott meg. Lehet, hogy a ma keletkezett összevont irányítású iskolák ilyet is igényelnek, ám az így vezetett intézmények soha nem lesznek pedagógiai központok.) Nem kétséges, hogy minden iskola élén pedagógiai vezetőnek kell állnia.

5. Már érintettem a nemzeti érdekek, értékek aktualitását. A továbbképzés feladatait taglalva ismételten szólni kell róla. Egyrészt, mert a szociálliberális oktatáspolitika tudatosan, ártó szándékkal vette ki illetve tolta a háttérbe a nevelés fontos feladatai közül, másrészt a nevelők látószögéből is kikerült, harmadrangú kérdéssé degradálódott. Nemzeti múltunk ismerete, magyarságunk vállalása, történelmünk jeles, büszkeségre okot adó eseményei, személyiségei iránt való tisztelet, a nemzeti összetartás erejének tudata, a szülőföld, a magyar ember megbecsülése hatalmas erő most, amikor meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket. Azt gondolom, a jövőben senki nem gátolhatja önbecsülésünket, emelt fővel megvallott hazafiságunkat. Ám újra meg kell tanulnunk az ide tartozó ismereteket, hitet kell tennünk tanítványaink előtt is, mert ez a meggyőződésünk, és mert a nemzeti érzés és tudat a leghatékonyabb hajtóerők egyike.

Összegezve a mondottakat: elengedhetetlen egy sor tisztázó vita (a neveléspolitika értelmezése, értékek, pedagógustovábbképzés, hazafiasság, stb.), az új NAT kidolgozása (ténylegesen nemzeti legyen, tartalmazza a nevelés alapértékeit, az elsajátítandó reál és humán alapismereteket, a feljebblépés elvárásait, stb.), a viselkedési normákat egy országos Rendtartás foglalhatná össze. Mindkettő természetesen adaptálható az intézményekre. – Kidolgozásuk a nevelésirányítás feladata. A javaslat, elkészülte után megvitatandó. (Talán, hogy felkérnek 10 általános-, 2 szak-, 3 szakközépiskolát, 5 gimnáziumot. Intézményi vita után egy-egy kolléga az alkotókkal beszélhetné meg és véglegesíthetné a tervezetet.)

Zárszó: a nevelésirányítás akkor teljesíti feladatát, ha minden iskola élén pedagógiai vezető áll.

Comments are closed.