ÚJRA A KÖZOKTATÁSRÓL
Korábbi kritikáimban már többször szóltam arról, hogy amióta bíráló gondolatokat írok, gyakran meditálok az oktatásirányításról. Hetvennégy éves pedagógus múltam számos alkalommal állított szembe azzal, ami a minisztériumunkban történt, amit ott kezdeményeztek / A képesítés nélküli pedagógusok, a rövidített képzéssel, a kontraszelekció idején munkába állt pedagógusok, a közép és a felsőfokú intézmények tanuló létszámának felpörgetése és annak következményei, pl. a kétféle érettségi, a tanulói jogok rombolást okozó túlhangsúlyozása, a számlálatlan utóvizsga lehetőség, a bolognai rendszer átgondolatlan alkalmazása, stb. egyenként és összességében súlyos oktatásirányítási felelőtlenségek, bűnök voltak./ Minden alkalmat felhasználtam akkor is, hogy véleményemet elmondjam. Most megismétlem, hogy a régebben elkövetett hibák és a manapság napirenden lévő gátak az oktatásügyben, alapjában a korábbi irányítás hibái. Ezekből Hoffmann Rózsa fungálása során csak elvétve akadt egy-egy.
A köznevelési törvénnyel, 2011- en a közoktatás dolgát akarták rendbe tenni. Számos vonatkozásban kedvező körülményeket sikerült vele teremteni. Persze egyes intézményei, pl. a KLIK nem tudhatta még megmutatni mire képes. Az iskoláknak is több idő kell a hatékony együttműködés módozatainak megtalálására. Tény, hogy néhány intézkedés a pedagógusok ellenvéleményével és ellenállásával találkozott. Pl. a munkaidő adminisztrálása, a feljebbsorolások vizsgához kötése. Ez utóbbival kapcsolatosan a szakszervezet beavatkozása és az államtitkársággal való afférjai is hozzájárultak a kollégák körében kialakult ellenálláshoz. Ez aztán az irányítással szembeni ellenszenv létrejöttéhez is elvezetett. Az államtitkárság kétségtelenül körültekintőben, és a korábbi gyakori változásokat megélt pedagógusok érzékenységét jobban figyelembe véve járhatott volna el. Mindezek ellenére alá kell húzni, hogy a kialakult körülmények, a létrejött kedvezőtlen közhangulat miatti államtitkár váltás semmiképpen nem az államtitkárság hozzáértésének, még kevésbé teljesítményének a következménye, hanem a fentieken túl, a politikai ellenzék manipulációjának az egyik folyománya. A leghatározottabban állítjuk, hogy innen alulról biztosnak látszik, hogy a döntésre jogosultaknak körültekintőbb, előrelátóbb és az elvégzett munkát jobban tisztelő megoldást kellett volna találniuk.
Nem közvetlenül kapcsolódik ugyan a fentiekhez a Budapesti Törökvész Úti Általános Iskolánál, az igazgatói pályázattal kapcsolatos történet. De jelzés az iskolák szakmai helyzetére. Nem maga a pályázat ad gondolkodásra okot, hanem az, ami vele kapcsolatos. A pályázó dr. címet visel. Mégis „kölcsön vett” egy igazgatói pályázatot, amiben hemzsegnek a hibák. – A felsőoktatás más terület ugyan, mégis rá kell a figyelmet irányítani arra is, hogy a felsőoktatás, egyes intézményeinél esedékes a kontroll. Érdekes lenne tudni, hogy egyesek miként jutnak diplomához. Talán az sem lenne érdektelen, ha az oktatói kar egészének minőségét áttekintenék. Ha már itt tartunk, meg kell tennünk, hogy felhívjuk a figyelmet a sok nemrég keletkezett és oktatóval egy csapásra ellátott felsőfokú intézményre.
Külön kell szólnunk a pedagógusképzéssel kapcsolatos elvárásokról, annak ellenére, hogy a múlt tapasztalatai is hangsúlyozzák, hogy ez a ma már egészében felsőoktatás, különösképpen nem engedhet semmiféle lazaságot, ha az iskoláktól érdemleges eredményeket akarunk. A ma már jó eredmények, javítása sem lehet fikció, ha valaki az oktatást komolyan veszi! Egyébként könnyű belátni, hogy a nevelő-oktató munka korunk „élet halál kérdése.” Korunk igényeinek biztosítása érdekében az sem lehetetlen, hogy elérkeztünk ahhoz a nagyon kellemetlen, és szégyenletes állapothoz: „ hogy, előbb utóbb meg kell rostálni a pedagógusok népes csoportját.” Ma még talán elég, ha komolyan elgondolkodunk ezen. Szinte mindenütt a problémák, a gondok özöne észlelhető. /Szakmai érdektelenség, alapvető tudnivalók hiánya, a hivatástudat elégtelensége, itt, ott „undor” az iskolával, az ottani gondokkal kapcsolatosan./ – Pedig hát hivatástudat, szakmai lelkesedés híján a mi munkánk igazán eredményes nem lehet. Persze köztudott, hogy a jó iskolai munka tisztességes anyagi feltételeket igényel. /Ahol ez rendelkezésre áll, ott az eredmények, minden bizonnyal, nálunk is, késéssel ugyan, de megérkeznek./
A pedagógusokkal szemben támasztott követelményekből, ill. a pedagógustól elvárható szakmai ismeretek sokaságából kimagaslik a három pedagógiai alapviszony mély megértésének követelménye. Ezek: 1. az értéknek minősülő entitás /dolgok tulajdonságainak összessége/, 2. az érték elsajátításában érdekelt/alapfokon kötelezett/ tanuló, és 3. az elsajátítást segítő személy, a tanító, a tanár.
1, Az elsajátítandó értékek a társadalom és az egyén számára fontos /nélkülözhetetlen/ tudnivalók. Kiválogatásuk az oktatásirányítás egyik alapvető tennivalója. /Tanterv./ Ezt a feladatot hozzáértők közreműködésével, az államtitkárság jól végezte. Minden szakember tudja, hogy ez a munka befejezhetetlen. Változnak az értékesnek minősülő entitások, újak is keletkeznek, egyesek kikerülnek a szótárakból. Persze a tanterv az entitásokon túl, rengeteg egyéb tudnivalót is felhalmoz, rendez, rendszerez, logikai, történeti, stb. szempontokból mérlegel, s ezek figyelembe vételével behelyez, vagy kihagy. A helyi tantervek rugalmassága viszont lehetővé teszi, hogy az anyagon a pedagógus bővítsen, vagy éppen szűkítsen. A központi tantervek mégis elengedhetetlenek az egységes tudás alapjainak lerakása, de az évközi iskolaváltoztatások zökkenő mentességének biztosítása miatt is. – Az értékek kiválogatása, preferálása igen gondos odafigyelést és szakértelmet igényel. A tantervi előírás alapján szerzett ismeretek természetesen kiegészülnek az egyéb forrásokból származó tudásanyaggal is. Ezeket a pedagógus, egyrészt „berendezi” az iskolai „törzsanyagba,” másrészt szelektálja a társadalom igényeit figyelve.
2, A tanuló viszonya a „munkához” /tanulás, viselkedés/ meghatározó szerepet tölt be. Amennyiben ez a viszony nem pozitív keserves „küzdelem” veszi kezdetét a jó együttműködés érdekében.
Ez természetesen az iskolai életkezdetnek eseti dilemmája, ám később is újra jelentkezhet. Tehát akár áthúzódó, akár később jelentkező esetei sem kizártak. A munkáról szólva szükségesnek látszik tisztázni, hogy a tanulás is munka. Ez természetesen nem mond ellent annak sem, hogy az iskolai tanulás hangulatos, esetenként játékos, jó kedélyű legyen. A kedvvel, főként a jó kedvvel végzett munka nem csak könnyebbnek tűnik, de rendszerint eredményesebb is. Van azonban ennek a mindenkitől várt, elvárt tevékenységnek un. fizikai fajtája is. Nos, ezt a fajta munkát is el kell végezni, és jól kell elvégezni. Ezt is érteni, azaz meg kell tanulni. Sőt mindenki és a magunk tevékenységeként is meg kell becsülni. A fizikai munka teljes kirekesztése a napirendből, a legértékesebb szellemi munkát végzők számára is testi-egészségi károsodással jár. /Helyettesíteni persze lehet pl. sporttal/. Az ide kapcsolódó megjegyzésük indoka és magyarázata a fizikai munka szükségességének, tiszteletének, becsületének hiányai és e hiány pótlásának kívánalma.
3, A tanuló entitást szerző munkáját elősegítő személy, a pedagógus. A vele kapcsolatos elvárásokról sok szó esett eddig is. A pedagógia /didaktika, neveléselmélet/ ismerete, felhasználni tudása elengedhetetlen. Közhely: „a szakmai tudás „csupán,” de igen fontos alap. Eredményesen tanítani viszont csak az tud, aki megszerezte ehhez a tapasztalatokat. És valóban, adottságokra támaszkodó képességek kellenek a nevelő-oktató munkához. Továbbá olyan kölcsönös tiszteleten alapuló viszony a diákkal, ami mindkét felet inspirálja az eredményes együttműködésre. Dr. Szegi Ödön, a kőszegi preparandián úgy tanított, hogy néhány jó eszű diákja meg tudta ismételni, szinte szó szerint, az órán mondottakat és táblára tudta írni az órán készült vázlatot. /És ezt azért, mert tanárunk tudott tanítani./
A tantervben előírt tudnivaló megértésének, megtanulásának segítésén túl a pedagógus további tennivalója a nevelés. A magatartás, gondolkodás formálása abba az irányban, amely lehetővé teszi más emberekkel, a közösségekkel való értelmes és kulturált érintkezést, eszmecserét, szórakozást. Ehhez a neveléstan nyújt elvi, elméleti alapokat.
Az általános pedagógia mellet a pszichológiában való jártasságra is szüksége van a nevelőnek. A pszichikusan sérült gyermekek közül, a speciális kezelésre nem szorulók, ezt is igénylik. Ugyancsak pedagógus feladat a tehetségesek megtalálása és a tehetséggondozás alapfeladatainak ellátása is. Ezeknek a tennivalóknak az ellátására a társtudományok /talentológia, kreatológia/ betekintő ismerete is szükséges lehet, persze nem követelményként.
Reményeim szerint sikerült áttekintő bepillantást adni az államigazgatás pedagógus munkát segítő, irányító tevékenységéről. Ez az államigazgatási szerv sem az elvi, ideológiai kisigényűségnek, sem más engedményeknek nem adhat teret anélkül, hogy ne veszélyeztetné társadalmunk jelenét és jövőjét. A Hoffman Rózsa által irányított államtitkárság ezeknek a követelményeknek megfelelt, a szokatlanul nagymérvű átszervezés nehézségei ellenére is, a közérdek és gyermekeink jövője is hasonlóan hozzáértő, de kevesebb gáncsoskodással harcolni kénytelen utódot vár el!
Neki pedig elismerés jár!