Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
Category » önéletrajz « @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

Archive for category önéletrajz

SZÉP A BALATON

Posted by on szerda, 19 február, 2014

Mindenkinek, aki találkozott vele. Nekem, míg élek, talán azon túl is, a legszebb.

Amit a Magyar tengerről tudok, gondolok és érzek, el nem mondhatom, leírni biztosan nem tudom. Tallózom hát az emlékekben, azokban a történésekben, amelyeket átéltem az északi és a déli partot járva, és azokat is, amelyeket képzeletem rajzolt emlékezetembe. – Elkerülhetetlen, hogy önmagamra is utalok. Egy tiszta szerelemben mindkét fél érdekes, még ha, mint most, kölcsönösségről szó sem eshet.

Ismerkedésünk a régmúlt esete. Azért is különös, mert a két fél még nem is találkozott. A Balaton több ezer éves, jómagam suttyó legény, alig nyolc vagy kilenc éves, a közvetítő meg jó Apám. Ő egyszer, a 20-as évek végén jegyző kollégáival, kikapcsolódás ürügyén Keszthelyre látogatott. Hazajöttekor, mint szokta „igaz mesét” mondott. Élményeit elevenítette fel fia számára. Igen tudott regélni, minden csodaszép volt benne. Nemcsak hallottam, de láttam is a sima, kék víztömeget a partoktól körülölelten, a lágy csobbanásokat, a Keszthelyi-öböl rekettyéseit, a lemenő nap vízbe csapódó sugarait. Az egész gyönyörű mesevilágot valóságként. Apám kiemelt a göcseji falu szorgos-dolgos hétköznapjaiból, elrepített egy általam el sem képzelt új, ismeretlen valóságba. Minden, amit mondott, igaz volt, szép és tiszta. Ez a mese életem egyik meghatározója lett. Meg akartam személyesen tapasztalni, amiről hallottam. Tudtam, minden úgy van, ahogy jó Apám elmondta. Újra és újra a Balatonról álmodtam. A találkozás, az élet már ilyen, éveket váratott magára.

Szüleim, hogy négy gyermeküket taníttathassák, Kőszegre, az egyik iskolavárosba költöztették a családot. Magam nagybátyám és a barabásszegi Asztalos tanítóházaspár szavára az állami tanítóképzőbe készültem, testvéreim a zárda iskolái közül választottak. A lehetőségek kiválónak bizonyultak itt is, ott is. Igaz, dolgozni kellett, napi kilenc-tíz órákat is. (A tanulás munka volt, kemény és érdekes!)

Harmadéves voltam, amikor „atléta” eredményeim (a távolugrás 6 méter felett, magasugrás 170 cm és 800 méteres síkfutás) alapján tagja lettem a középiskolák országos bajnokságára induló csapatnak. A verseny színhelye pedig, láss csodát, Keszthely volt. Máris indultam volna! Pár napot az indulásig, órákat még az érkezésig persze várni kellett. Aztán megérkeztünk, nekem úgy tűnt, a csodavilágba. Szállást a pedagógusok üdülőjében kaptunk. Délután volt, máris indultunk volna a partra. Dila Dénes tanár úr lecsendesített bennünket, elmesélte, mily negatív hatással van a másnapi eredményekre a nyakló nélküli lubickolás. Szavait aláhúzta a házat környező magas téglafal és a tölgyfából ácsolt masszív kapu. Csak az eget láthattuk, nem vigasztalt, hiába volt kék, mint a tenger. Ám a véletlen segítve-ártva mellénk állt. Hajnalban egyik társunk felfedezte a kapunyitást. Perc is aligha telt, mindenki talpon volt. Hiába az előző napi, akkor még úgy mondtuk: szentbeszéd, egy akarattal zúdultunk a nem is közeli mólóra. Kiadós lubickolás után a reggelit is elszalajtva sétáltunk a sportpályára. Rendre kerültünk sorra, rendre leszerepeltünk, várt teljesítményeinknek töredékét teljesítve. A tanári értékelés igen szigorú volt, ám nem hiányzott némi megértés sem. Másnap nem volt kötöttségem, a partot ugyan nem, de a vizet elkerültem. Laza edzés után néztem, csak néztem a parton mindazt, amit tulajdonképpen már ismertem, csodáltam. A harmadik napon került sorra a nyolcszázas síkfutás. Öldöklő küzdelemben elsőnek érkeztem célba, országos bajnok lettem. Ez a története a Balatonnal való első személyes találkozásomnak. Fényes csak az érem lett, a szerelem továbbra is plátói maradt, ám tovább erősödött. Apám tájleírása igazolódott, jottányit sem veszített varázsából. A szerzett keserédes élmény ugyan kettős hatásúnak bizonyult, mégis fokozta vágyódásomat, s ezt szüleim is nyilvántartották, bár beszéd tárgyát nem képezte. Történt, hogy 1940. június 21-én megkaptam első oklevelemet. Apám kézbe vette, bólintott, és három napra eltűnt. Megérkeztekor – ma is szóról szóra tudom – a következőket mondta: „Készülj, július 1-jén jelentkezned kell Gyenesdiáson a jegyzőségen. Amíg tanítói állást nem találsz, szociális titkárként kapsz munkát.” Apám minden sallangot nélkülöző szeretete lenyűgözött, és életre boldoggá tett. Gyenesdiás, mint köztudott, Keszthely szomszédságában, a Balaton partján van, akkor, körjegyzőségi székhely volt. Első munkahelyem a vágyott, kesernyés emlékkel már megismert néhány órára már látott kék színű nagy víz partján lehetett. A szerencse úgy hozta, a jó Isten akarata és Apám közbejötte folytán beteljesült gyermekkori vágyam. Amikor megérkeztem, már nyüzsgött a kedvelt üdülőhely. Számos nyaraló telt meg a tulajdonosokkal és vendégeikkel. Hétvégeken aztán csak nőtt a forgalom. Szombaton 10 óra tájt érkezett meg a „bikavonat”. A Budapesten és más városokban dolgozó férjek érkeztek meglátogatni családjukat, feleségüket. Szabadidőmben ismerkedtem a Balatonnal, úsztam, csónakáztam és merengtem: szép az élet, és ezért hálás lehettem! Jártam a partot, Vonyarcvashegy, Balatongyörök, Szépkilátó, és hát onnan a panoráma. Megismertem a keszthelyi hegyeket, számos ismert és először most látott növényt, a gyér köves talajon sínylődő, mégis viruló fácskákat, bokrokat, a köztük nyüzsgő élővilágot, egeret, madarat, még szárnyaló sast is láttam. A panzióban, ahol étkeztem, a tulajnak volt egy kedves, velem egy időben végzett tanítólánya. Szívesen kalauzolt és mutatott be ismerőseinek, vezetett egy-egy kisebb túrán. A szomszédban az üdülőtulajdonos hölgy és leánya töltötte a nyarat. Partnerük lettem nagyobb hétvégi kirándulásokon. Legmulatságosabb kalandunk: csónakkal Keszthelyre. Kiadós szórakozás után éjféltájt indultunk vissza a hold fényénél. A csónakkikötőben Zsófika egyre vidámabb hancúrozása miatt mindketten ruhástól fürödtünk meg. Mit volt mit tenni, csuromvizesen értünk haza. Otthon a szülők, a vonat közben megérkezett, együtt vártak bennünket. „Hát ti hogy néztek ki?” kérdés után, hiszen minden más rendben volt, nekem egy ugyan bő, a tükörben mégis mutatós öltönyt adtak kölcsön, és kifejtették, hogy a közeljövőben ők is velünk tartanak.

Erre azonban nem került sor, mert a munkahelyemen az adóügyi jegyző, Mohos István, egy napon azzal lepett meg, azt mondta, szerzett nekem tanítói állást. Beajánlott szülőfalujába. Persze be kellett mutatkoznom. Pista kíséretével a falu búcsújakor került erre sor. Nehéz, számomra igen terhesnek bizonyuló feladat volt a számos vizit. Ám a várható siker érdekében, ez is kellett, minden meghívó családnál derekasan dicsértem a háziasszony főztjét és ennek megfelelően falatoztam is. A bor és egyéb szesz ivászatában viszont alulmaradtam. Ám a „nehéz órák” megtermették gyümölcsüket. A tizenegy jelölt közül tizenhat szavazatot kaptam, kívülem még egy jelentkező szerzett mindössze egy voksot. Be kell vallanom, hogy a sikerhez Béni bácsi tanácsa is hozzájárult. Az intelem szerint „az orgonán jó nagyot kell kiátani.” Megtettem, ami tőlem tellett.

Számomra, a tisztes tanítás mellett továbbra is, a Balatonnal való barátság fontos cél maradt. Salföldtől a part mindössze másfél kilométerre volt. Ahányszor csak tehettem, megjártam ezt az utat oda-vissza, és szívtam a jó levegőt az év minden szakában. A kétszobás legénylakásom azért is bőnek bizonyult, mert inkább csak éjjel laktam benne. Jártam a partot Badacsonytól Révfülöpig. Gyönyörködtem a tájban, betelni vele igaz máig sem tudtam, bámultam a vizet, a nádat, a halak ficánkolását, a nagyobbak méltóságos uszonycsapásait. Megkóstoltam a badacsonyörsi, a pálkövei savanyúvizet, úsztam, horgásztam, csak néha sikerrel. Télen korcsolyáztam, léket vágtam, bámultam a parton halmozódó jéghegyeket, meg-megriadtam egy-egy rianás hangjától, és végtelenül otthon éreztem magamat. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az itt lakó emberekkel barátságot kötöttem. Beszélgettünk, szívesek voltak, vendégszeretők. Be-behívtak egy-egy pincéhez, mondták „na még egy pohárkával.” Azért is ez a kapcsolat Ábrahámheggyel, mert itt kaptam egyik járandóságomat. A salföldi gazdák itteni birtokairól, a lankás, jó bort adó szőlőből. A kollektálás eredménye több mint két hektó volt. A puttonyosom pincéjéhez kulcsot kaptam. „Gyűjtögetés” közben, elvárták, hogy ott legyek, megismerkedtem falum gazdáinak többségével. Ez a bimbózó, jó emberi kapcsolat azért is érdekes, mert emberség dolga, de azért is, mert nemcsak az anyák, de az édesapák is kezdtek érdeklődni gyermekük gyarapodása iránt.

Az idilli állapot persze sokáig nem tarthatott. Magam is voltam fiatal (szinte hihetetlen!), s a fiatalság egyik dolga akkor (ma is annak kéne lenni) a haza védelmére való felkészülés volt. Erre engem és minden alkalmas fiatalt a katonaság készített fel. Egyfolytában ötvennyolc hónapig jártam angyalbőrben. Újoncidő (ó jaj!), kétszer hat hónap tartalékos tiszti iskola (még nagyobb jajok!), az ukrán front, sebesülések. Aztán új fejezet: az új hadsereg szervezése Debrecenben, elvonulás Ausztriába, a második világháború vége (1945. május 9.), aztán még tizenegy hónap Polgárdiban a 17. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnokaként.

Közel volt, ezért is nagyon hiányzott a Balaton. Egy-egy napra lovon, alkalmi járművel el-eljutottam Kenese környékére, Aligáig is. Itt volt a hadosztályparancsnokságunk, hivatalosan is lehetett ürügyet találni. Végre leszerelés 1946. május 11-én.

Nem azonnal ugyan, életre szóló Balaton-szerelmem mégis hosszú időre Fonyódon teljesedhetett ki. Vettünk egy igényes épületet a Szent István utcában. Odaköltözésünk ára, hogy az alakuló járási tanács oktatási osztályvezetését bízták rám 29 éves fejjel. Nem bántam meg, mert rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem az iskolalátogatások során, és hát bele kellett dolgoznom magamat az oktatásirányítás rejtelmeibe, meg kellett ismernem jogrendszerét, alkalmazásának fortélyait. Közben saját képzésemre is mód adódott, filozófiaoktatói oklevelet és szaktanári végzettséget szereztem magyar nyelv és irodalomból. Voltam egy mamutiskola igazgatója Zalaszentgróton. 1962-ben meghívtak a nyíregyházi tanítóképzőhöz tanárnak. Ebben az évben kezdődött ott a Tanárképző Főiskola szervezése. Előbb fél, majd teljes állást töltöttem be ott is. Nagyszerű munkahely, hozzáértő vezetők, és megfelelő dotáció tette kívánatossá ottani működésemet. Ám előretolakodott ismét a Balaton utáni vágy. Előbb úgy „küzdtem ellene”, hogy nyaranta szünetekben el-ellátogattam az ismert helyek valamelyikére. A minisztérium kérésemet figyelembe véve 1970-ben a kaposvári tanítóképzőhöz vezényelt, ahol esedékessé vált a főiskolává szervezés munkája. Egy évtized után értem el a nyugdíjkorhatárt. Ennek több mint harminc éve. Közben számos alkalommal kerestem fel a tópartot. Az év minden szakában szereztem új élményeket, a tavaszi zsendüléskor, a nyári örömökből, ősszel körutazások a tó körül, télen a félelmetes jégtorlaszok látványából. Mégis maradt hiányérzetem, a tóval nem sikerült „házasságra” lépnem. Több mint harminc éve újra és újra még fel-fellobban a láng, és olyankor igen megtelik a szívem. Ezért elevenítem fel újra és újra ami volt, amit ott megéltem. Gondolatban tovább is rendre járom partjait. A képeket könnyű felelevenítenem, hiszen bennem, az agyamban, a szívemben vannak. Azt mondhatom, minden méterét megjártam, többségét gyalog is. Áhítattal megyek a felsőbélatelepi domb legtetejére. Talán onnan a legszebb a látvány. Nekem az a legfontosabb. Az ábrahámhegyi, a badacsonyörsi dombok, a tóti heggyel, a Guláccsal, mögöttük a Csobánc, elől a Badacsony a bazaltorgonával, jobbra a Szigliget, mögötte a Szentgyörgy hegy. Oldalukon a kéknyelű, a szürkebarát, a rizling és számos fajta szőlő tőkéjének sokaságával. Borukból egy-egy pohárka az egészség és a jókedv záloga. Szívesen járom meg Tihanyt, az egész félszigetet. A romok a régiekre, a templom Istenre, távolabb a fák, a bokrok a természet folyton változó, évről évre megújuló erejére, az örökkévalóságra emlékeztetnek.

Ma éppen egy hónapja annak, hogy e csodák és az emberi élet fel nem sorolható élményeinek birtokában betöltöttem a 91. évemet. Köszöntöttek húgaim, kik mind a hárman élnek, családjuk nevében is. Két középidős gyermekem, unokákkal és egy dédunokával telefonon kívántak boldog születésnapot. Legidősebb fiam és lányom személyesen tiszteltek meg. Legfiatalabb fiam feleségével pedig azzal lepett meg, hogy egy balatoni körutat ajánlott. Nem kell jóstehetség, mindenki tudta, nekem nehéz lesz, mégis „vitézül” vállaltam, mert a szívem közepén lévő egyik dologról volt szó. Szántódnál értünk a tóhoz. Kompon keltünk át. Megnéztük Tihanyt, a Belső-tónál kissé elidőztünk. Láttuk a szürkegulyát, egyet a visszatelepített ürgékből, megnéztük a levendulamezőt és az erősen erdősödő, újraéledő félsziget dombjait. Aztán végig a jól ismert veszprémi parton. A jó szeműek meglátták Örvényesnél a hetes sztráda kőröshegyi viaduktját. Aztán csak tovább a csak Áron által tudott célig. A Kisfaludy ház tövénél ért véget a délelőtti út. Segédlettel ugyan, de csak feljutottam magam is a teraszig, ahol az ebéd várt. Ragyogó időpont. Előttünk az egész Balaton, a lankás túlsó part, és szemben a bélatelepi domb. Királyi látnivaló. És az ebéd. Nagy választék. Mindnyájan belemélyedtünk a többoldalas étlapba. Aztán a tálak, ízlésesek, bőségesek. A halat kedvelők fogast, harcsát, csukát stb. választhattak. Fiammal egy vegyes haltálat kértünk változatos körettel. Menyem is halat evett nagy étvággyal. Drága feleségem pedig egy vegyes nyársat kért számos húsfélével. Az ízlések szerint választott ételeknek megfelelően ki kéknyelűt, ki szürkebarátot, Borikám rizlinget kóstolt. Amint látszik, az egyetértés itt nem lehetett teljes, ám mert ki-ki a fogára valót, az ízlésének megfelelőt fogyasztotta, egységesen jókedvre hangolódtunk. Az élménydús délelőtt és a kiadós ebéd után kissé elpilledve néztük meg régi horgászhelyemet Pálkövén. Bajcsy-Zsilinszky Endre horgásztanyáját nem találtuk, lebontották. Emlékeim felidézték a vele való találkozást 1944 tavaszán a horgásztanyán és a vonaton Budapest felé utaztunkban. Ismét meghajtottam a fejemet ennek az igaz magyar úrnak az emléke előtt. Megálltunk még a tihanyi öböl egyik parkolójában. Jártányi erőm is alig volt már, mégis felmásztam a partvédő gát tetejére. Az első sóhaj, ami a bensőmből előtört. „Gyönyörű a Balaton.” Fáradtan, de felajzott szívvel merengtem az elém tárulkozó kedves tájon. Az éppen csak megcsobbanó vízen, a kecsesen libegő méltóságos tartású hattyún, a kövek között csúszkáló vízisiklón, a lebegő vitorlásokon, a gyöngyfehér hajón, ott jókedvű társaság bizonnyal hasonló élmények részese lehetett. Ez az a pillanat, amikor az érzékeny szemlélő szeméből kicsöppen egy könnycsepp. Vajon hogyan viselje ezt a benyomást, aki egész életútján ennek a hatásnak a bűvöletében élt? Aki egy ezzel a csodás tájjal, aki ha tehetné, soha nem szakadna el tőle. Nekem most még – bizonyára már kis időre – más a dolgom. Úgy érzem, némi feladat még vár rám. Ez persze senkit sem segít, sőt gyarapítja a hozzám tartozók dolgát. Ám a megszabott időt le kell töltenem. Azzal áltatom magamat, hogy kell, tán érdemes és még érdekes is. A világot meg nem válthatjuk, mégis míg élünk, mindig újat és újragondolunk. Most azt, hogy a Balaton az én végső otthonom. Ide nem zarándokút vezet, nincs vágott virág, és nem kell semmiféle síremlék. Mert van Isten rendezte gyönyörű természet és van egy remekmű is: a Balaton. Megérdemlem? – Nem tudom.

2011. szeptember 17.

Érfalvy Ferenc

SZÁZ KARÁCSONY

Posted by on vasárnap, 5 január, 2014

Ebben a történetben – láss csodát – száz karácsonyról lesz szó. No, nem mindegyikről külön-külön. Azt nehéz lenne elviselni azoknak, akik netán beleolvasnak ezekbe a sorokba. Néhányról mégis részletesebben.  Pl. az éppen száz éve házasságot kötött szüleink első karácsonyáról. Persze ezek a karácsonyok csak úgy illenek a magam karácsonyi eseményei közé, hogy szüleinkről van szó. Nekünk, gyermeknek, mióta felnőttünk, kétszeres ünnepek ezek a napok. Négyen vagyunk testvérek. Élünk mind, igaz a többség öreg lett. Ezért is, bizony már csak telefonon, levélben és hát a modern interneten van lehetőségünk találkozgatni. E „találkozásokra” pedig elengedhetetlenül szükségünk van, mert szüleink iránti hálánkat, egymás iránti szeretetünket másként nem tudnánk illő módon kifejezni.

Jó Apánk szívesen mesélt,/ a következő mondanivaló, jórészt, tőle származik/ mindig jelezve, hogy i g a z mesét mond. Így hát az ide írtak nem a mese kategóriájába tartoznak.  A száz karácsony közül az első, az 1913. év karácsonyának története. Előbb néhány szó Apámról: több nyelvet tudott, beszélt németül, beszélte, de legalább értette, majd az összes szláv nyelvet. Foglalkozása jegyző volt. Ez a két tényező játszott közre, hogy a ma horvátországi Belatinc nevű, akkor járási székhely községben, a főszolgabírói hivatal irodavezetője lett. Anyám ebben az időben a helybeli plébánián a háztartás rejtelmeivel ismerkedett édesanyja /Zrínyi Mária/ kívánságára. Az életre való felkészítés indokával, került nagybátyja, Zrínyi Károly plébániájára, a házvezetőnő szárnyai alá. Drága szüleink megismerkedtek, megszerették egymást és 1913. december 23-án fogadtak holtig tartó hűséget. 24-én nagyapámék /Vukán János úri szabó/ vendégei voltak. Mennyezetig érő, díszes fenyőfa alatt, népes társaság köszöntötte a karácsonyt és az új párt. Apám szívesen szerepelt a nyilvánosság előtt. Köszönetet mondott új családjának. Károly bácsi szép szavakkal ajánlotta az új párt a jó Isten és a Család védő szárnyai alá. Apánk ismét engedélyt kért. Könnyekkel a szemében emlékezett meg halott édesapjáról, Bajorországba élő édesanyjáról /aki a téli viszonyok miatt nem tudta az utazást vállalni / és két élő testvéréről, akik Ausztriában voltak férjnél. Ők ott ünnepeltek, karácsonyoztak. Az esküvő dátuma bizonyára magyarázatot igényel. Azért választották ezt a napot, mert Apánknak januárban be kellett vonulnia a hadsereghez. /Bizony már volt valami lőporszag a levegőben./ 1914. július 28-án a Monarchia Szerbia megtámadásával utat nyitott háború borzalmainak. Az év második felét sikerült mégis együtt tölteniük. 1915. év februárjában ismét behívó érkezett Apámnak és hát, sok kemény harc után Doberdó hegyei között fejezte be a katonáskodást. Az „őszirózsás” forradalom, Belatincban is uralomra juttatta a kommunistákat. Apáméknak menekülniük kellett. Jórészt gyalog tették meg az utat Nováig, ahol szintén a főszolgabírói hivatal vezetőjeként kapott új beosztást.

A karácsonyok 1914 és 1919 között alig voltak ünnepeknek nevezhetők, a külsőségeket illetően. A szentmisét sosem mulasztották el, de az éjféli ájtatosságra mindössze egyszer jutottak el. Anyám a menekülés közben megfázott és a szíve alatt hordott bátyámat elvesztette. Ez 1919. karácsonya előtt történt. Mindkettőjüket megdöbbentették a történtek, de mert fiatalok voltak joggal remélhettek, akár több gyermeket is.1920 aug. 17-én láttam meg a napvilágot. Nován, egy kicsike házban, ahol néhány év múltán, „kis kertünk aljában”, ahogy egyik versemben írtam, „patakba ért lábam”. Az idilli környezet máig színes emlék. Az 1920-as év karácsonyát a templomban ünnepeltük. Engem is vittek az éjféli misére. Lakásunk is ünneplőbe öltözött. Hatalmas fenyőfa állt a szobában, rajta csillogó díszek. –  A karácsonyest „megrendezése”, míg együtt volt a család, kizárólagosan Apánk, szívvel végzett dolga volt. Ő csengetet, Anyánk előbb velem, aztán 1922-től Zita, 1927-töl Gitta, 1933-tól Erika húgommal együtt álmélkodhattunk a feldíszített karácsonyfán. Köszöntöttük a Kisjézust, egymást és elénekeltük a „Menyből az angyalt”. – Apánk baritonjával segített az ekkor még éretlen gyermekhangoknak. /Amikor l935-ben a zalaegerszegi gimnáziumot a kőszegi tanítóképzővel váltottam fel az egész család Kőszegre kötözött. A négy gyermek tanítatását, szüleink csak így vállalhatták./ Zengett a ház akkor is /a kőszegi években/, amikor a fa alatt csak alig volt egy-egy szükséges holmi, hogy az iskolába „rendesen” tudjunk felöltözni. Az ének ércesen zengett, a vacsora pedig már szordínó hangnemben telt. Halk beszéd volt a „divat” a fa alatt egészen az éjféli miséig. Ott Apámmal a kórusban volt a helyünk. Anyámmal a lányok, ahogy megnőttek, a padok valamelyikében foglaltak helyet.

1940-ben kántortanító voltam Salföldön. A karácsonyi szertartások miatt szüleimhez, Kőszegre utazni nem tudtam. Az első magányos, karácsony megrendített. Aztán azzal vigasztalódtam, hogy 26-án valamikor délelőtt 11 után három kis diákom jött látogatóba és köszöntött karácsonyi énekkel. Azt követően pedig hívtak, hogy menjek velük a tanterembe. A gyermekek szülei vártak, köszöntöttek és asztalhoz invitáltak. Iskolai bútorokból terített asztal várt, mindenféle jó falattal. Szüleimtől távol ez a gesztus nagyon meghatott, talán egy könnycsepp is kicsordult. Nem röstelkedtem miatta.

1941-ben katonának hívtak. 56 hónapig szolgáltam egyfolytában. Előbb a Horthy, 1944.év januárjától pedig az új hadseregben. A karácsonyokat többnyire családommal töltöttem, egy-egy rövid szabadságot igénybe véve. Kivétel az 1943. évi karácsony volt. Akkor ugyanis a MÁV kórház vendége voltam, sebesülés és légnyomás miatt ápoltak ott. 1944. év január elején előbb Gödöllőn raboskodtam, majd februártól Debrecenben az új hadsereg szervezésénél kaptam feladatot. Április közepén ült vonatra a 6. hadosztály. Május 1-n Körmenden a hadsereg képviseletében vettem részt az ünnepségen. Május elején Ausztriában vártuk a hadfelszerelést azzal, hogy bevetnek bennünket a németek ellen. „Ez a terv azzal hiúsult meg,” hogy 8-án véget ért a háború. Hadosztályparancsnokságunkat Almádiba, ezredparancsnokságunkat Székesfehérvárra, egységemet pedig Polgárdiba vezényelték. Ott szolgáltam 1945. május végéig.

Leszerelésemet követően Felsőmocsoládon kántortanító, Tabon igazgatóhelyettes, Fonyódon járási oktatási osztályvezető lettem. Szép karácsonyoknak voltam részese. 1951-ben és 52-ben szüleim velünk éltek fonyódi házunkban. A nagy zárt veranda volt a karácsonyfa helye. Az ebédlőre nyíló négy-fiókos ajtót kinyitva tágas helye volt a terített asztalnak, ahol akkor, szüleimmel együtt, hatan ültünk. Nagyon kedves emlék ez a két ünnep, mert bizony ezt követően Anyámékat már nem láthattuk vendégül.  A családi ünneplések mellett kellemes emlék számomra, hogy Fonyódon minden év december 27-én, a járás igazgatóival, évet értékeltünk és jutalmakat adtunk át. 1956-ban kórházba kerültem. Felgyógyulásom után Balatonfenyvesen, majd Zalaszentgróton voltam igazgató. 1958. december 24-én született Éva lányom Keszthelyen. Késve, január elején karácsonyoztunk Balatonfenyvesen, örülve az újszülöttnek. 1962-ben hívtak meg a nyíregyházai felsőfokú tanítóképzőhöz tanszékvezetőnek. Ugyanebben az időben az alakuló tanárképző főiskolánál, félállásban is dolgoztam. 1966-tól ez fordított megoldással folytatódott. 1970 januárjában pedig a szervezés alatt álló tanítóképző főiskola főigazgató-helyettese lettem Kaposváron. A karácsonyok ezekben a mozgalmas években, a családban és a munkahelyen teltek. 1978-ban kértem nyugdíjazásomat. Az ok, hogy új családot alapítottam. Azóta 37 év telt el. Minden karácsonyt bensőségesen meghittséggel töltöttünk feleségemmel, míg éltek, Apósomékkal és a ma 34 éves fiammal, ill. 17 éve, a menyemmel együtt. E harminchét évnek is volt egy rendhagyó, emlékezetes karácsonya, az 1982. évi. Az ünnep előtti napok valamelyikén a három éves fiam hasi fájdalmakra panaszkodott. Az egyébként nagyon fegyelmezett csöppség azt mondta „apa, nagyon fáj, vigyél orvoshoz.” A gyermekorvos saját kocsijával vitte a csöppséget kórházba. Az operáció folytán vált világossá, hogy nagyon is indokolt volt a panasza. Két hetet töltött kórházban. Az utolsó kezeléskor az orvosnak azt mondta „Elég legyen már.” Ezt a karácsonyt január 7-én tartottuk. Vele együtt díszítettük fel a késve kivágott fenyőfát. Nagyon boldogok voltunk, mert panaszmentesen tudott velünk örülni! Öt gyermekem ilyenkor köszönt bennünket. Ha tehetik meg is látogatnak az ünnepek alatt. Az idei karácsony az első, amikor kettesben voltunk a szentestén. Fiamék gyermeket szeretnének, mi unokára várunk. Reméljük, lesz még karácsony, amikor vele, velük is együtt lehetünk.

Az elmúlt száz év karácsonyára emlékeztem. Ebből az első hét szüleim karácsonyait idézte. Aztán 93 karácsony már az én ünnepem is volt.

A 2014.év az eleső világháború kirobbanásának centenáriuma. Az ország erre emlékezik. A magam centenáriuma pedig úgy lehet „jogos,” ha bekalkulálom Apámék házasság kötésének századik évfordulóját is. Ezt tettem. Tehát a család, kis hamisítással, /korrekcióval/, most a századik karácsonyát ünnepli. Ennyi csalafintaságot, mert be is valljuk, talán még a történelem is jóváír nekem, dicsekedni hajlamos öregnek.

Amire ténylegesen büszke voltam száz karácsony, és a százszor 365 nap mindegyikén: az a családom, gyermekeim hozzám fűződő viszonya. Hadd illusztrálja ezt, két egészen friss, a legutóbbi karácsonyra, Klára lányomtól ás Áron fiamtól kapott ajándék. A Klárától  A pokol tornácán /Faludy György/,Árontól Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés című kötetét kaptam, személyük semmivel nem pótolható élményéhez ráadásként. Elgondolkodtam, – ha lenne, egy üvegházam, ott tettem volna /Faludy/: Bizony életem némely szakasza a pokol tornácának is beillett volna. Áron fiam, a maga szókimondásával arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem kell az elmúláson töprengeni. Ami akkor történik a legtermészetesebb dolgok egyike. A földi létet követően pedig, mert nem voltam midig jó kisfiú, ismét a pokol tornáca lehet átmeneti szálláshelyem. Élni jó, ilyen családban különösen! Elmenni pedig, helyet hagyni az új generációnak megtisztelő, talán még történelminek is mondható feladat. Kedves feleségemnek pedig bevallom, miért vitattam néha döntéseit.Nos hát, mert arra gondoltam, hogy engem választott.

KÖSZÖNÖM ÉLET

Posted by on vasárnap, 2 június, 2013

Innen, a végéről köszönöm mindazt, amit a kilenc évtized s a még három év adott. Szüleinknek, akik mindent értünk tettek. Hogy tanítathassanak, a kies Göcsejből Kőszegre költöztek. Kemény munkával, nélkülözéssel megteremtették felkészülésünk feltételeit.

Köszönöm öt  gyermekemet, nyolc unokámat és 14 dédunokámat. Egészségesek, szépek mind. Jó gondolni rájuk! Köszönöm mindazt, amit kaptam és, amit adhattam is. Felsorolni képtelenség volna, nem próbálkozom hát vele. A hangom lassan elhalkul, emlékezetem hézagos, szavaim sárguló, hulló falevelek. Sokszor nehezen lélegzek. Mégis próbálkozom.

Ha botlásaimra gondolok, el-el komorodok. Az összkép mégis felemel. Képzeletem feltornáz, néha a felhők fölé emel. Máskor lesújt, mint a bárd a barmot. Sírok, mint akár a kisgyermek. Ez vagyok! Néha magamra sem ismerek. Persze az évek elrohantak, az élet egyre rövidebb. A végtől nem félek, csak addig nehéz most már, minden nap. Bírom, van kedves párom. Aztán most meg sok titkot kifecsegek. Beszámolok, dióhéjban, életemről.

Szüleim szárnya alól, az oklevél birtokában, szinte azonnal kirepültem, Reális emberek voltunk. Én gondoskodni akartam magamról. Családomnak könnyebbség volt az eggyel kisebb létszám. Sikerült! Kántortanító lettem a Káli medence csücskén, Salföldön. Egy év eltettével hívást kaptam Bácskába. A csángók ékeztek Erdélyből. Az út elején Margit kísért, alig ismerősöm. Leveleztünk. Szüretre hívtak. Esküvő lett belőle.  Tudtomon kívül, a behívó várt már. Egy hét multán bevonultam. Bakaruha. Háború! Klára lányom érkezése. Apósomékat bomba érte. Kis családom Kőszegen.  Az új hadsereg. Graz szomszédságában ért a béke napja. Lovas kocsival Kőszeg –Polgárdi. A tél érkezésekor kis családom Ábrahámhegyre költözött. Tavasszal megérkezett Ákos fiam. 1946 májusától a mindig óhajtott civil élet. Aztán három költözés.  Fonyód, saját lakás, kedvező munkahely.

Sok munka, gümőkór. Kórház hónapokra. Elkeseredettség. Kétségbe esés. Vigasztaló fiatal hölgy, nap mint nap a kórházban. Ő, bajom ellenére, mellém állt. Válás. Új házasság. Csalódás. Majd  Éva és Csilla érkezése. Zalaszentgrót, Nyíregyháza, Kaposvár. Feleségem betegsége. A magam összeroppanása. Sorozatos gépkocsi baleset. Elkeseredettség, tanácstalanság. Aztán, láss csodát, napjainkban ez a módi: egy, nálam harminc évvel fiatalabb nő jött segíteni. Szó szerint: megfogta a kezemet. Ő mondta: megszeretett. Vajúdás másfél évig. Második válás. Házasság. Későn jött, a plébános mondta: bűnös szerelem. Magunk is tudtuk, nem helyes, amit teszünk. Mégis akartuk. Megtettük! Jött párom kívánsága: gyereket akar. Meglátod: öregségedet bearanyozza! Fiunk születet: Áron. Ma 33 éves, építő mérnök, felesége doktorált, középiskolai tanár. Saját lakásuk van a 13. kerületben, az Ördögmalom utcában. Mindkettőjük pályája szépen, biztatóan ível. –  Mi, a harminc év korkülönbség dacára, szeretjük egymást. Azt nem gondoltam, hogy ez az életút ilyen hosszú lesz. Azt végkép nem, hogy egy mai fiatalasszony ennyi terhet vállal és elvisel.

A Borival együtt töltött 36 évet külön köszönnöm kell. Nagyobb zökkenők nélkül éltünk mindeddig. Nem emlékszünk, vagy alig tudjuk felidézni koccanásainkat. Tudjuk kezdetben egy-két nap tartott a „harag”, mostanában mindössze órákig. Máris következik az értelmes „eszmecsere”, aztán a lomtár. Legnagyobb öröm, ha ismét megérkeznek gyerekeink. Mindketten sokat vállalnak, végeznek. Szükségük van kikapcsolódásra. Időnként ügyesen meg is teremtik erre is a lehetőséget. Ismerkednek az országgal, szívesen horgásznak. Számomra megnyugvás, hogy a többi négy gyermekemmel és családjaikkal jó a kapcsolat. Borival kölcsönös a szimpátia. Keserédes, mégis megnyugtató három, velem közel egykorú testvéremmel való rendszeres telefonkapcsolatunk. Nehézség mindenütt akad. De egyaránt fegyelmezettek igyekszünk lenni! Ami ebbe a fejezetbe bekerült, azért van, mert ezeket is meg kell köszönnöm embernek, Istennek!

Van még egy fontos mondanivalóm a köszönő listán. Régi adóság ez.  Lerovására évtizede készülök. Péteri Atyát illeti hálás köszönetem, mert felbecsülhetetlen segítséget kaptunk Tőle Áron és Livi neveléséhez. Hogy gyermekeinkre büszkék lehetünk, abban neki elévülhetetlen érdemei vannak. Nem csak az életre történt felkészítést, de a jó Istenben való hit megingathatatlanságát is megkapták, Meg, kettejük összetartozásának érzését és tudását is megszerezték azokban az években, amikor Atya törődött velük.

Itt ahol ez az írás készül, a Tamási Várhegyen nem feledhetem kedves Apósomat. Ő teremtette meg számunkra azt a kies környezetet, amiben nemcsak gyümölcsfák, nagy szőlő ültetvény, kis hajlék, présház, nagy pince szolgálja kedvtelésünket, örömünket, de az év nagyobbik hányadára fenséges szállást, nagyszerű időtöltést is biztosít. Az évi szőlőmunkák, a szüret, a találkozások, barátságok is hozzájárulnak, hogy tartalmasan töltsük időnket, hogy jókedvűen, egészségesen éljünk. Fájdalmas, hogy Őt már húsz esztendeje elveszítettük. Egy fél éve Anyósom is követte őt. Most Bori és Áron a gazdák. Jó magam pedig nyugdíjas vincellérként, legföljebb vitatható tanácsokkal szolgálok. Ebben a gyönyörű környezetben szívesen teszem, még bukfenceznék is, ha tudnék.

A köszönnivaló végére ugyan nem értem, még is elmondtam, annak legalább egy részét, amiért köszönettel tartozok. Köszönök mindent, amit az Isten és az általa fenntartott Élet adott!

ESTI FÉNYEK

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

Életem estjén, kilencvenen felül, ha a horizontot nézem, látok felhőket, de csillagokat is. Keresem köztük a jobban ragyogókat, az igazán szépeket. Nagy szükségem van rájuk, felüdítenek, elalvás előtt nyugalmat kölcsönöznek.

Nem tudnám bizonyítani, nem is akarom, hogy az élet fenékig tejfel. Vannak bizony annak nyögelmei, gyötrelmei is bőséggel. Azt sem állítom, hogy az élet adta örömök egyfélék, azt sem, hogy hasonlítanak egymásra. Az ember személyiség, mindenki más, különbözik az összes többitől. Örömeik és azok okai is mások, átélésük is egyedi.

Fontos itt elöljáróban hangsúlyozni azt is, hogy nem általában az örömökről beszélek. A magam szép érzéseiről lesz mindössze szó, ahogy azokat nap, mint nap megélem. Egyféle önéletrajz karcolat /curriculum vitae/. Persze sokféle ilyen vázlat lehetséges. Magam is megírtam néhányat más és más indítatásra, igényre tekintettel. Most a magam igényeit próbálom érvényre juttatni! Azt a merész állítást kockáztatom meg, hogy vannak öregkori örömök, s mert az öröm mindig felemel, bátorít, új erőt ad érdemes észrevenni, elraktározni

azokat. A sok tudati lom között gyémánt értékű darabok ezek.

Bízvást a legnagyobb, hogy családom harmonikus együttélésre jutott 35 év után. Ez azt jelenti, hogy menyem, fiam, feleségem és jómagam megtaláltuk a számunkra kedvező alaphangot, ritmust és érintkezés módot, ami ugyan nem mentes zökkenőktől sem, ezek mégsem bontják meg az összetartozás, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés eléggé fel nem értékelhető szerepét. A háttérben egyrészt a szülők közötti összhang áll, aminek a magva a

  közel azonos értelmi képesség és általános műveltség, a fegyelmezett, másikra figyelő vitakészség, a megérteni akarás kompromisszumok árán is, a közösen elért eredmények a szőlőművelésben és a két kies hajlék és környéke rendbetételében, ízlésünknek megfelelő berendezésük kialakításában. A másik tényező gyermekeink hamar elért képzettsége, tisztes beosztása, kultúrált és jó hangulatú életfelfogása.

Örömforrás, hogy nyugdíjas éveinkben is sokat dolgozunk. Jómagam ugyan a fizikai tennivalókból csak 83 éves koromig vettem ki a részemet. Ma már elvi-elméleti segítséggel tudok szolgálni, meg hát írogatok. Drága feleségem most van lendületben. Nem tudom fékezni, pihenésre is késztetni. Persze munkájának a látszatja neki is, nekem is öröm.                        Örömforrás a természet, a környezet. Kis hajlékunk a Várhegyen, kies helyen,zöld övezetben épült a múlt ismeretlen bugyrában.Felújjításával magunk is beépültünk a tájba,ízlésünk ott van nagyobb és apróbb tárgyaiban.A falon apósom fényképe,a Házi áldás,egy fametszet a házról és környezetéről,egy Széchenyi gondolat:”Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének,nem derék ember.”Néhány korsó,tányér a múlt egy-egy emlékével.A környezetben jó darab szőlő,gyümölcsfák. Májusban a gyönyörű cseresznyevirág, a fa minden ágát belepi hófehér szírmaival. a barackfa virága rózsaszínes,a szőlőé apró sárga porszem. A cseresznye ropogós,nagy szemű,a barackfa gyümölcse édes-savanykás,kissé savas,a szőlőé édes,mézédes. Alig lehet betelni velük. Szeptember, október a szüret ideje. Jó hangulatú szüretelők, kemény munkát végző szedők, puttonyosok, présházi emberek. A must jól épített, tekintélyes méretű pincébe kerül. Ott mindig rendnek, patika tisztaságnak kell lenni. Itt érik a bor és jó csak akkor lesz, ha a gondosság maximális. A jó évjárat szomorodnit hajazó nedűt ad.

A gazdasági év tele munkával,segítség egy „csipet-csapat”.Értik a munkát és szorgalmasan végzik.Közben lopunk egy-egy napot a Kaposvárra látogatásra.Az ottani otthonunk sem árvulhat el.Az év egynegyedét töltjük ott az izlésesen berendezett falak között.Néha egy-egy hétvégén meglátogatjuk a Balatont.Ezen a nyáron első kántortanítói munkahelyemen is voltunk.71 év után szívet szorongató,mégis selymes élmény volt.Találkoztam az akkor épült iskolaépülettel,a lakással,ahol önnálló életemet kezdtem.Most elárvult,nincs diákja,tanítója. A templom új kerítéssel körülövezve, ajtaján persely. Tatarozásra gyűjtenek. A hit él a kis faluban. Segítséget várnak!

Egészen más jellegű szórakozás, örömszerzés a gyakran vívott kártyacsata. Kettesben kanasztázunk. Évődünk, tréfálkozunk. Eltelik egy-egy üres óránk.

Gyakran látogatnak meg ismerősök, rokonok, gyermekeink néhány napra is. Élmény beszélgetni, évődni a világ, a mieinkkel az égi dolgokról is. Ha a hír rossz, a mondanivaló kellemetlen midig akad vigasztaló, bátorító szó. Ezek a találkozások tartalmas beszélgetéseket, érdekes információkat jelentenek nekünk, a „világ végén” lakó, magányos embereknek. Aztán napokig ezek a témáink, telitettek vagyunk. Jól esik a magány! De megpezsdül a munkalendület is.

Van rádiónk,TV-nk .Az élő kultúrával kötnek össze bennünket.Kár,hogy a szerkesztőknek a negatív töltésű dolgok tetszenek.Még a gondos műsorválogatás sem oldja meg,hogy pozitív élményekkel gyarapodhassunk.Megbecsülendő mégis,hogy a helyi,régióbeli de a világ eseményeiről is tájékozódhatunk.Számunkra nélkülözhetetlen,korunk egyik nem régi találmánya,a mobiltelefon.Szeretteinkkel,ismerőseinkkel ez a kapcsolat megbecsülhetetlen.Tanuljuk az internet használatát is.Máris igen jó szolgálatot tesz.

Van egy opelünk. Kényelmes, gyors. Megujjították a jogosítványomat is, párom is rendelkezik vele. Sajnos mindketten alig használjuk. Pedig amikor igen, nagyon sokat segít.

Egy-egy jó falat feleségem főztje,az Ő gondossága életem legnagyobb áldása.Jól esik egy-egy pohár saját vörös,vagy szomorodni bukéjú bor.

Este”ülünk a kandallónál s fogjuk egymás kezét”,alkalmas időben inkább a lugas előtt,vagy a hintaágyban.Ilyenkor édes érzések lengnek körül bennünket.Ha a béka brekeg,vagy a tücsök muzsikál az érzések elringatnak,álmosság környékez .Egy csók,egy ölelés,egymás testének melege,illata lengi be a szobát.Imádság után a jótékony,pihentető álom csukja le szemeinket.Szépeket álmodunk.Valóság és ábránd az én öregségem sok-sok öröme.

CURRICULUM VITAE

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

Alább egy vázlatos életrajz következik megrostált összetevőkkel, azokkal, amelyek a vezetéssel ütköztettek.

Többféle szinten találkoztam e kezdetektől létező feladattal: az ember társas lény lévén együtt tevékenykedik másokkal, ami óhatatlanul igényli az összehangolást, ez vezetői tennivaló.

Tapasztalatból mondom: vezetni nem könnyű, jól vezetni igen nehéz, pedig erre van igény.

1. Életem alkonyán, amikor az emlékek még/ vagy talán a legélesebben villannak fel, néha elmerengek a múlton, egy-egy történésen. Mostanában azon meditáltam, hogy 29 éves fejjel, hogyan vállalhattam egy járás iskoláinak irányítását. – Nehéz döntés volt! A múltam akkor: 9 év tanítói – tanári munka, ebből 3 év igazgatóhelyettesi és párhuzamosan egy kis iparostanuló iskolai igazgatói beosztás.

A rábeszélés, a meggyőzés egyik érve: „Hát a kőszegi preparandia, ahol a 33-as induló létszámból 14-en lettek hivatásos néptanítók, mit szólna a húzódozáshoz?”

Az is igaz, tetszett a kihívás. A munka ott, akkor nehéz és sok is volt. Most 60 évvel a történtek után értem igazán, hogy miért és hogyan birkóztam meg a feladattal. A tanítóképzőben hivatástudatot szerezhettem, nagyon széleskörű és igényes általános műveltséget adtak. Sokat kellett tanulni, és délutánjaink is tele voltak programmal. Az eredményeket elismerték, de mindig jelezték, hol kell többet, jobbat. Később nem volt nehéz tanári képesítést szerezni.

A másik bázis a magam választotta munkatársi közösség. Hozzáértő, szorgalmas társakra leltem. A munkát már együtt, előrelátással, következetességgel szerveztük és mindvégig szorgalommal igyekeztünk teljesíteni.

A szakfelügyelők és az általános felügyelő munkabeosztása: 2 nap tanítás, 2 nap felügyeleti munka, 1 nap az osztályon: írásbeli tennivalók, megbeszélés. Magam hetente egy nap egy-egy iskola és igazgató munkájával ismerkedtem. Az összegyűlt tapasztalatokat kéthetenként megbeszéltük, és a lényeges észrevételeket időnként körlevélben közreadtuk. Jórészt pozitív, követésre érdemes tapasztalatokat írtunk, ám egy-egy negatív észrevételt is tettünk. Ez utóbbiakat esetenként sérelmezték.

Az igazgatók vezetői tevékenységéről sok és sokféle tapasztalatot szereztem. Vezetőképzés nem volt. Járási igazgatói értekezleten a vezetés elméletéről egy-egy előadót meghallgattunk. A hallottakkal összevetettük a valóságos helyzetet. Sikerült néhány év alatt a vezetési teendők egységesedő folyamatát elindítani. Arra természetesen nem törekedtünk, hogy uniformizáljunk.

2. Hat év után kíváncsi lettem, hogy a szerzett tapasztalataimat, az iskolákban látottakat tudnám-e igazgatóként hasznosítani. Lehetőség adódott, hogy egy 16 csoportos általános iskolához kinevezzenek. Érdeklődéssel vállaltam.

Új, 12 tantermes épületben és 4 szükségtanteremben dolgozhattunk. A diákság döntő hányada az ország számos vidékéről idetelepült szülők gyermeke volt. Egy nagy állami gazdaság jött létre. Ez vonzotta a családokat a Balaton parti községbe. A gyerekanyag nagyon heterogén, mind szociális, mind anyagi, mind neveltségi szempontból. Számos nehezen kezelhető akadt köztük.

Az igazgatói és a tantestületi szoba egybenyílt. Az ajtó csak kényszerből, néha volt bezárva. Úgyszólván együtt élhettem a tantestülettel. Két kolléga kivételével jól felkészült szakemberek voltak, szorgalommal dolgoztak. Elődöm helybeli, képzett, intelligens, együttműködő tanítónő, beilleszkedésemet segítette, folyamatosan támogatott. Volt 3 kilépett apáca, ketten nagyszerű pedagógusok. Egyikük helyettes lett. Dolgozott közöttünk két középiskolai tanár, jól beilleszkedtek az általános iskolai légkörbe. Kezdeményezésükre a legfontosabb tudnivalókat az óra első pár percében folyamatosan ismételték minden tárgyból.

Iskolavezetői tevékenységemet tapasztalataim és némi elméleti ismeret birtokában a következő séma szerint végeztem: 1. előkészítés (tájékozódás, tervezés, szervezés)

2. végrehajtás (döntés, tanácsadás, összehangolás) 3. ellenőrzés (áttekintés, elemzés, értékelés, minősítés). Ennek megfelelően első tennivalóm a tájékozódás volt.

Elődöm és 3 kolléga részletesen beszámoltak az általános jellemzőkről (neveltség, szorgalom, tárgyi eredmények stb.) Az alsó tagozatos kollégák és az osztályfőnökök az osztályukról adtak képet.

Szeptember második felében kezdtem órát látogatni. Ismerkedtem a gyermekekkel, a kollégákkal. Október végére készítettünk egy ideiglenes nevelési tervet. Megjelöltük a megkívánt oktatási tennivalókat. A nevelés terén az egészség -, a közösség -, és az értelmi nevelés kívánalmait szorgalmaztuk. Két hónap tapasztalatai alapján módosítottuk a tennivalókat, mivel a magatartás-viselkedés, tanulmányi fegyelem terén bántó hiányosságokat tapasztaltunk.

A házirend egyes előírásait a heti zászlófelvonáskor az ügyeletes tanár ismertette, beszélt a kapcsolatos helyzetről és megjelölte az elvárásokat. Ezekről szó volt az osztályfőnöki órákon és a szülői értekezleten is. Az első szülői értekezleten (meglepően sokan voltak) meghallgattuk a szülők véleményét (sokan beszéltek magatartási problémákról, támogatták törekvéseinket, ám akadt néhány anyuka, aki vitatta a szigor szükségességét, indokoltságát.)

Október végén hívtuk össze a SZM vezetőségét. Megállapodtunk, hogy a parkettás tanteremben nem használunk utcai cipőt. Egy hét alatt minden tanterem ablakait virággal díszítették, és szülőket osztottak be a nagyon sok munkát végző pedellusok segítésére. A SZM vállalta, hogy az állami gazdaság támogatásával a tantermekbe a padsorok közé és elé futószőnyeget vásárolnak. Ez két hét alatt lebonyolódott. Ma is szívesen gondolok a lelkes szülői koszorúra. Az iskolai rend, tisztaság, a gyereksereg többségének viselkedése érzékelhetően javult. Karácsonyra már csak elvétve akad iskolán belüli fegyelmi vétség. (Volt persze az utcán, iskolán kívül!)

Az egységes nevelő hatás érdekében az osztályfőnökök a nevelési problémákat megbeszélték kollégáikkal, kérve támogatásukat. Az együttműködés az egészségnevelés (tisztálkodás, testedzés), a magatartás-viselkedés terén jól kamatozódott. A tanulmányi fegyelem javulása késett az első félévben.

A második félév elején egy-egy lyukasórás kollégát megkértem, hogy jöjjön velem órát látogatni. A tapasztalatok megbeszélésére általában délután került sor. A célom, hogy átfogó kölcsönös hospitálással erősítsük a tanulmányi munkát, csak a második félévben valósult meg. Ám a következő évben már nem kellett kérnem kartársaimat, mert kiépült egy ésszerű hálózat, ami jelentősen hozzájárult a szakmai munka és a tanulmányi eredmények javulásához. A jelszó: inkább kevesebbet, de jól (multum non multa.)

Átlátva a kölcsönös óralátogatások hasznosságát, megértve, hogy ez a nem kötelező hasznos munka segíti a jobb eredményeket, természetes része lett mindennapjainknak. Örömmel hallottam, vettem részt a kapcsolatos, esetenként éles vitákban, amiktől nem egyszer volt hangos az óraközi szünet és esetenként az ebédidő is.

Örömünkre szolgált, hogy diákjaink a középiskolában megállták a helyüket. Ezt igazolták a kért és megkapott év végi osztályzatok. A középiskolákban szívesen látott tanulók lettek a nálunk végzett nyolcadikosok.

Most, megőszült fejjel nem sajnálom a sok munkát, hálával és igaz szeretettel gondolok volt kollégáimra, köszönöm a jó együttműködést. A szülőket és a tanulókat is szívembe zártam. Nekik is köszönet jár.

3. Öt év után rámoktrojáltak egy mamutiskolát. Nagy létszámú általános iskola, induló gimnázium, iparostanuló iskola és egy 9 nevelős óvoda tartozott hozzám. (Azóta az ipari tanuló iskola megszűnt, a gimnázium önálló lett, az általános iskola kettévált.)

Hónapok kellettek, hogy a terepet áttekintsem, hogy elegendő információm legyen munkám tartalmi részének elkezdéséhez. A tanítás beindult, minden kolléga tette a dolgát. Konfliktus alig akadt a tanulók körében, a pedagógusok körében egyáltalán. Kezdeményezéseim nem nyerték el a tetszést. Az órák megtartása után legfeljebb egy-egy kosárlabda mérkőzést lehetett nagy időközönként összehozni. Baráti összejövetelekkel is próbálkoztunk, kevés sikerrel. Egy horgászverseny és a kapcsolódó halászlévacsora a többséget mégis összehozta. Ezen jó hangulat volt. Magánbeszélgetésekből, tapasztalataimból az a kép bontakozott ki, hogy a múlt patrióta laissez fraire vezetési stílusát vonják vissza. Nehezítette a dolgomat az is, hogy a járási vezetést is ez jellemezte, hogy a tantestületben vezetők feleségei és 2 rokonom is jelen volt. Az alapgondot az jelentette, hogy a mamutiskolát közvetlen irányítással képtelenség vezetni. Megkíséreltem a helyetteseket önálló szakmai vezetőkként kezelni. Azt szerettem volna, hogy felelős szakmai vezetőkként dolgozzak velük. Körükben is volt ellenállás.

A sok éven keresztül megszokott munkastílustól alig tudtak, akartak eltérni. Számukra kényelmes volt így dolgozni.

A helyettesek tájékoztatása és a magam gyűjtötte információk birtokában készítettünk ugyan pedagógiai tervet, ám ez nem volt reális. Nem támaszkodott a valós helyzetre, nem számolt a kollégák ellenállásával. Ők az órákat elfogadható szakmaisággal vezették, ez kielégítette őket. A gyenge tanulmányi eredmények okát a szorgalomhiánnyal és a nagy létszámú osztályokkal magyarázták. Minden osztályban akad több-kevesebb tehetséges gyerek, őket szerepeltették bizonyságul, hogy teszik a dolgukat.

A legnagyobb gondot az okozta, hogy a neveléshez szükséges együttműködés az osztályokban tanítók között alig működött. Erélyes fellépésem hozott ugyan némi eredményt, de ellenszenvet váltott ki. A járási vezetőkkel is volt konfliktusom. Az iskolatitkárt vita után heti egy napra engedték az iskolához, négy napon ők foglalkoztatták. Az első tanév végén még lenyeltem, hogy a jutalmazásra felterjesztettek kétharmada helyett másokat jutalmaztak. A második tanév végén ebből is ütközés lett.

Volt ugyan szerény előrelépés az ott töltött évek során. Néhány kolléga támogatását sikerült megszereznem és ez mind a nevelési, mind az oktatási célkitűzések megközelítését elősegítette. A zsúfoltság, a dologi feltételek hiánya, valamint a kollégák munkájának sikertelen összehangolási kísérletei miatt levontam tanulságaimat: a mamutintézmények közvetlen, eredményes vezetése, az igazgató pedagógiai vezetőként való ténykedése valószínűleg lehetetlen, megoldhatatlan. A laissez fraire vezetési stílus önmagában káros és hatásában is sokáig az. Az irányító szervek együttműködése az intézményekkel nélkülözhetetlen, közvetlen beavatkozásuk (pl. jutalmazás) veszélyes, a dologi feltételek megteremtésében történő segítség, gondosság nélkülözhetetlen. Nem szerencsés, ám sokszor elkerülhetetlen felsőbb vezető, rokon jelenléte az intézmény személyzetében. Ez külön tapintatot igényel.

4. Örömmel vettem, hogy meghívtak egy tanítóképző intézetbe szakcsoportvezetőnek. Ott egy kivételesen képzett, hivatástudattal rendelkező szuperintelligens igazgatóval ismerkedtem meg. Az ő vezetői tevékenységéről mondom el röviden a tapasztalataimat azért, hogy összevethető lehessen saját munkámmal. Sommásan azt mondhatom, hogy demokratikusan vezetett. Állásfoglalásai a különböző vélemények figyelembevételével születtek és az érdekeltek közreműködésével váltak valóra. Flexibilitásából következően gyorsan alkalmazkodott a környezetéhez, felismerte a tanárok ösztönzéséhez szükséges módszereket, ki tudta alakítani a célravezető eljárásokat. Ugyanakkor jól ismerte a feladatokat, érdekelte a tanítóképzés és kellő tapasztalattal vezette a kis létszámú testületet. A kis létszámú hallgatóság kissé hullámzó tanuláshoz, valamint magatartási követelményekhez való viszonyának a változásait érzékelve folyamatosan tett észrevételeket. Ezzel irányítója volt a mindennapi tanári és hallgatói munkának. Nem szívesen tartott értekezletet. A nagyméretű klubhelységnek ízlésesen és otthonosan berendezett (büfénk is volt) helységében szívesen tartózkodtunk, ezt felhasználva általában itt tette meg megjegyzéseit, mondta el a hivatalos közölnivalókat. Volt egy „üzenőkönyve”, ebben aláírásunkkal igazoltuk a tudnivalók tudomásulvételét. Gondja volt a tudományos munkára is. Az én területem az ifjúság erkölcsi arculatának a vizsgálata volt. A második évben országos konferencián kellett beszámolnom az eredményekről.

5.  A tanítóképzőben lévő beosztásom mellett félállásban dolgoztam az alakuló tanárképzőben is. Két év után ott kaptam főállást, a tanítóképzőben félállásban dolgoztam tovább. A tanárképző főigazgatója sok felsőoktatási és néhány évi nagyköveti tapasztalattal rendelkezett. Igen széleskörű műveltségét, jó kapcsolatait felhasználva elérte, hogy az új iskolaváros rövid néhány év alatt felépült. Emellett az intézmény rohamosan fejlődött. Hat év alatt minden szükséges építmény és felszerelés megvolt, emellett 200 körülire duzzadt az oktatói létszám.

A nevelő- oktató munka szervezése, irányítása, a tanulmányi osztály mellett a tanszékre hárult. Ez az irányítómunka különösebb erőfeszítést nem igényelt. A laissez fraire vezetési stílus érvényesülhetett, minden kolléga kiválóan tette a dolgát. Élményeim közül egy a hallgatókat dicsérő sztorit írok le.

Filozófiát tanítottam matematika-fizika szakos hallgatóknak. A filozófia történetet érdeklődéssel és jó eredménnyel abszolválták. A dialektikus materializmus tanulmányozása kapcsán az érdeklődés megcsappant. Kerestem az okát, mert nem találtam, kérdőívvel fordultam tanítványaimhoz, tudakolva az okokat. A válasz nemcsak meglepett, de gondolkodásra is késztetett. A sommás válasz ugyanis az volt, hogy más a nézetrendszerük. Tudomásul veszik a tanulmányi kötelezettségüket, de megelégszenek a legszerényebb eredményekkel. Külön érdekesség, hogy a kérdőíveket anonim kértem, a többségük mégis aláírta. Ez az erkölcsi tartás bennem tiszteletet váltott ki, de mégsem dicsekedtem vele.

  1. Ez a történet meg a honvágy vezetett oda, hogy kértem áthelyezésemet a Dunántúlra. Szűk évtized után kerültem haza. A tanítóképzőben előbb tanár, majd főigazgató helyettes lettem. Főigazgatómnak az volt a ki is mondott véleménye, hogy „hagyjunk mindenkit dolgozni.” Ez a szemlélet atomjaira bontotta a tantestületet. Ám sokan jól érezték magukat ebben a légkörben, néhányan hiányolták csupán a pedagógiai irányítást. Az igényes kollégák nem érezték magukat jól, és egy-két év múltán tovább is álltak. A megdöbbentő számomra az volt, hogy ezt a folyamatot egyesek támogatták is. Mint a tanszékek munkáját támogató helyettes, számos próbálkozást tettem a helyesnek vélt vezetői stílus meghonosítására, kevés eredménnyel. A laissez faire begyökerezett, a kevesek által támogatott igényes, de demokratikus vezetési eljárások nem tudtak utat törni.

Az idő bizony szalad, gyorsan eljár (tempus fugit). Most harminc éve nyugdíjasként is vallom a pedagógus, a vezető nagy lehetősége, hogy tanítva tanulhat (docendo discimus).

─ Lehet valaki fiatalon jó vezető, ha kellőképpen felkészült, jó munkatársai vannak, folyamatosan tanul és tapasztalatait feldolgozza.

─ A képzett és együttműködésre kész testület aranyat ér.

─ A szülőkkel történő együttműködés rendkívül fontos, a tartalmi munkát is segíti.

─ Mamutintézmények az oktatásban nem csupán nehezen, de eredményesen aligha vezethetők. Nem tudnak pedagógiai központtá válni.

─ Az irányító szervek támogatása elengedhetetlen, a velük való együttműködés hiánya konfliktusforrás.

─ Az eluralkodott laissez faire stílus alig korrigálható.

─ Jól felkészült flexibilis igazgató áldás a tanügyben.

─ A széleskörű kapcsolatok igen hasznosak.

─A helyettes eredményesen csak az igazgatóval együttműködve dolgozhat.

─ Homo novus csak nagy erőfeszítés árán, pozitív közegben lehet

eredményes vezető.

─ A tanulók véleményére érdemes odafigyelni.

A tapasztalatok, az itt leírtak mellett az iskolavezető bázisa az elmélyült neveléselméleti, oktatáselméleti, oktatáspszichológiai felkészültség. Ez alapozza meg, hogy pedagógiai vezető lehessen.

 Érfalvy Ferenc

SZÉP A BALATON

Posted by on csütörtök, 12 július, 2012

Mindenkinek, aki találkozott vele. Nekem, míg élek, talán azon túl is, a legszebb.

Amit a Magyar tengerről tudok, gondolok és érzek, el nem mondhatom, leírni biztosan nem tudom. Tallózom hát az emlékekben, azokban a történésekben, amelyeket átéltem az északi és a déli partot járva, és azokat is, amelyeket képzeletem rajzolt emlékezetembe. – Elkerülhetetlen, hogy önmagamra is utalok. Egy tiszta szerelemben mindkét fél érdekes, még ha, mint most, kölcsönösségről szó sem eshet.
Ismerkedésünk a régmúlt esete. Azért is különös, mert a két fél még nem is találkozott. A Balaton több ezer éves, jómagam suttyó legény, alig nyolc vagy kilenc éves, a közvetítő meg jó Apám. Ő egyszer, a 20-as évek végén jegyzőtársaival kikapcsolódás, pihenés ürügyén Keszthelyre látogatott. Hazajöttekor, mint szokta „igaz mesét” mondott. Élményeit elevenítette fel fia számára. Igen tudott regélni, minden csodaszép volt benne. Nemcsak hallottam, de láttam is a sima, kék víztömeget a partoktól körülölelten, a lágy csobbanásokat, a Keszthelyi-öböl rekettyéseit, a lemenő nap vízbe csapódó sugarait. Az egész gyönyörű mesevilágot valóságként. Apám kiemelt a göcseji falu szorgos-dolgos hétköznapjaiból, elrepített egy általam el sem képzelt új, ismeretlen valóságba. Minden, amit mondott, igaz volt, szép és tiszta. Ez a mese életem egyik meghatározója lett. Meg akartam személyesen tapasztalni, amiről hallottam. Tudtam, minden úgy van, ahogy jó Apám elmondta. Újra és újra a Balatonról álmodtam. A találkozás, az élet már ilyen, éveket váratott magára.
Szüleim, hogy négy gyermeküket taníttathassák, Kőszegre, az egyik iskolavárosba költöztették a családot. Magam nagybátyám és a barabásszegi Asztalos tanítóházaspár szavára az állami tanítóképzőbe készültem, testvéreim a zárda iskolái közül választottak. A lehetőségek kiválónak bizonyultak itt is, ott is. Igaz, dolgozni kellett, napi kilenc-tíz órákat is. (A tanulás munka volt, kemény és érdekes!)
Harmadéves voltam, amikor „atléta” eredményeim (a távolugrás 6 méter felett, magasugrás 170 cm és 800 méteres síkfutás) alapján tagja lettem a középiskolák országos bajnokságára induló csapatnak. A verseny színhelye pedig, láss csodát, Keszthely volt. Máris indultam volna! Pár napot az indulásig, órákat még az érkezésig persze várni kellett. Aztán megérkeztünk, nekem úgy tűnt, a csodavilágba. Szállást a pedagógusok üdülőjében kaptunk. Délután volt, máris indultunk volna a partra. Dila Dénes tanár úr lecsendesített bennünket, elmesélte, mily negatív hatással van a másnapi eredményekre a nyakló nélküli lubickolás. Szavait aláhúzta a házat környező magas téglafal és a tölgyfából ácsolt masszív kapu. Csak az eget láthattuk, nem vigasztalt, hiába volt kék, mint a tenger. Ám a véletlen segítve-ártva mellénk állt. Hajnalban egyik társunk felfedezte a kapunyitást. Perc is aligha telt, mindenki talpon volt. Hiába az előző napi, akkor még úgy mondtuk: szentbeszéd, egy akarattal zúdultunk a nem is közeli mólóra. Kiadós lubickolás után a reggelit is elszalajtva sétáltunk a sportpályára. Rendre kerültünk sorra, rendre leszerepeltünk, várt teljesítményeinknek töredékét teljesítve. A tanári értékelés igen szigorú volt, ám nem hiányzott némi megértés sem. Másnap nem volt kötöttségem, a partot ugyan nem, de a vizet elkerültem. Laza edzés után néztem, csak néztem a parton mindazt, amit tulajdonképpen már ismertem, csodáltam. A harmadik napon került sorra a nyolcszáz-as síkfutás. Öldöklő küzdelemben elsőnek érkeztem célba, országos bajnok lettem. Ez a története a Balatonnal való első személyes találkozásomnak. Fényes csak az érem lett, a szerelem továbbra is plátói maradt, ám tovább erősödött. Apám tájleírása igazolódott, jottányit sem veszített varázsából. A szerzett keserédes élmény ugyan kettős hatásúnak bizonyult, mégis fokozta vágyódásomat, s ezt szüleim is nyilvántartották, bár beszéd tárgyát nem képezte. Történt, hogy 1940. június 21-én megkaptam első oklevelemet. Apám kézbe vette, bólintott, és három napra eltűnt. Megérkeztekor – ma is szóról szóra tudom – a következőket mondta: „Készülj, július 1-jén jelentkezned kell Gyenesdiáson a jegyzőségen. Amíg tanítói állást nem találsz, szociális titkárként kapsz munkát.” Apám minden sallangot nélkülöző szeretete lenyűgözött, és életre boldoggá tett. Gyenesdiás, mint köztudott, Keszthely szomszédságában, a Balaton partján van, akkor, körjegyzőségi székhely volt. Első munkahelyem a vágyott, kesernyés emlékkel már megismert néhány órára már látott kék színű nagy víz partján lehetett. A szerencse úgy hozta, a jó Isten akarata és Apám közbejötte folytán beteljesült gyermekkori vágyam. Amikor megérkeztem, már nyüzsgött a kedvelt üdülőhely. Számos nyaraló telt meg a tulajdonosokkal és vendégeikkel. Hétvégeken aztán csak nőtt a forgalom. Szombaton 10 óra tájt érkezett meg a „bikavonat”. A Budapesten és más városokban dolgozó férjek érkeztek meglátogatni családjukat, feleségüket. Szabadidőmben ismerkedtem a Balatonnal, úsztam, csónakáztam és merengtem: szép az élet, és ezért hálás lehettem! Jártam a partot, Vonyorcvashegy, Balatongyörök, Szépkilátó, és hát onnan a panoráma. Megismertem a keszthelyi hegyeket, számos ismert és először most látott növényt, a gyér köves talajon sínylődő, mégis viruló fácskákat, bokrokat, a köztük nyüzsgő élővilágot, egeret, madarat, még szárnyaló sast is láttam. A panzióban, ahol étkeztem, a tulajnak volt egy kedves, velem egy időben végzett tanítólánya. Szívesen kalauzolt és mutatott be ismerőseinek, vezetett egy-egy kisebb túrán. A szomszédban az üdülőtulajdonos hölgy és leánya töltötte a nyarat. Partnerük lettem nagyobb hétvégi kirándulásokon. Legmulatságosabb kalandunk: csónakkal Keszthelyre. Kiadós szórakozás után éjféltájt indultunk vissza a hold fényénél. A csónakkikötőben Zsófika egyre vidámabb hancúrozása miatt mindketten ruhástól fürödtünk meg. Mit volt mit tenni, csuromvizesen értünk haza. Otthon a szülők, a vonat közben megérkezett, együtt vártak bennünket. „Hát ti hogy néztek ki?” kérdés után, hiszen minden más rendben volt, nekem egy ugyan bő, a tükörben mégis mutatós öltönyt adtak kölcsön, és kifejtették, hogy a közeljövőben ők is velünk tartanak.
Erre azonban nem került sor, mert a munkahelyemen az adóügyi jegyző, Mohos István, egy napon azzal lepett meg, azt mondta, szerzett nekem tanítói állást. Beajánlott szülőfalujába. Persze be kellett mutatkoznom. Pista kíséretével a falu búcsújakor került erre sor. Nehéz, számomra igen terhesnek bizonyuló feladat volt a számos vizit. Ám a várható siker érdekében, ez is kellett, minden meghívó családnál derekasan dicsértem a háziasszony főztjét és ennek megfelelően falatoztam is. A bor és egyéb szesz ivászatában viszont alulmaradtam. Ám a „nehéz órák” megtermették gyümölcsüket. A tizenegy jelölt közül tizenhat szavazatot kaptam, kívülem még egy jelentkező szerzett mindössze egy voksot. Be kell vallanom, hogy a sikerhez Béni bácsi tanácsa is hozzájárult. Az intelem szerint „az orgonán jó nagyot kell kátani.” Megtettem, ami tőlem tellett.
Számomra, a tisztes tanítás mellett továbbra is, a Balatonnal való barátság fontos cél maradt. Salföldtől a part mindössze másfél kilométerre volt. Ahányszor csak tehettem, megjártam ezt az utat oda-vissza, és szívtam a jó levegőt az év minden szakában. A kétszobás legénylakásom azért is bőnek bizonyult, mert inkább csak éjjel laktam benne. Jártam a partot Badacsonytól Révfülöpig. Gyönyörködtem a tájban, betelni vele igaz máig sem tudtam, bámultam a vizet, a nádat, a halak ficánkolását, a nagyobbak méltóságos uszonycsapásait. Megkóstoltam a badacsonyörsi, a pálkövei savanyúvizet, úsztam, horgásztam, csak néha sikerrel. Télen korcsolyáztam, léket vágtam, bámultam a parton halmozódó jéghegyeket, meg-megriadtam egy-egy rianás hangjától, és végtelenül otthon éreztem magamat. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az itt lakó emberekkel barátságot kötöttem. Beszélgettünk, szívesek voltak, vendégszeretők. Be-behívtak egy-egy pincéhez, mondták „na még egy pohárkával.” Azért is ez a kapcsolat Ábrahámheggyel, mert itt kaptam egyik járandóságomat. A salföldi gazdák itteni birtokairól, a lankás, jó bort adó szőlőből. A kollektálás eredménye több, mint két hektó volt. A puttonyosom pincéjéhez kulcsot kaptam. „Gyűjtögetés” közben, elvárták, hogy ott legyek, megismerkedtem falum gazdáinak többségével. Ez a bimbózó, jó emberi kapcsolat azért is érdekes, mert emberség dolga, de azért is, mert nemcsak az anyák, de az édesapák is kezdtek érdeklődni gyermekük gyarapodása iránt.
Az idilli állapot persze sokáig nem tarthatott. Magam is voltam fiatal (szinte hihetetlen!), s a fiatalság egyik dolga akkor (ma is annak kéne lenni) a haza védelmére való felkészülés volt. Erre engem és minden alkalmas fiatalt a katonaság készített fel. Egyfolytában ötvennyolc hónapig jártam angyalbőrben. Újoncidő (ó jaj!), kétszer hat hónap tartalékos tiszti iskola (még nagyobb jajok!), az ukrán front, sebesülések. Aztán új fejezet: az új hadsereg szervezése Debrecenben, elvonulás Ausztriába, a második világháború vége (1945. május 9.), aztán még tizenegy hónap Polgárdiban a 17. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnokaként.
Közel volt, ezért is nagyon hiányzott a Balaton. Egy-egy napra lovon, alkalmi járművel el-eljutottam Kenese környékére, Aligáig is. Itt volt a hadosztályparancsnokságunk, hivatalosan is lehetett ürügyet találni. Végre leszerelés 1946. május 11-én.
Nem azonnal ugyan, életre szóló Balaton-szerelmem mégis hosszú időre Fonyódon teljesedhetett ki. Vettünk egy igényes épületet a Szent István utcában. Odaköltözésünk ára, hogy az alakuló járási tanács oktatási osztályvezetését bízták rám 29 éves fejjel. Nem bántam meg, mert rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem az iskolalátogatások során, és hát bele kellett dolgoznom magamat az oktatásirányítás rejtelmeibe, meg kellett ismernem jogrendszerét, alkalmazásának fortélyait. Közben saját képzésemre is mód adódott, filozófiaoktatói oklevelet és szaktanári végzettséget szereztem magyar nyelv és irodalomból. Voltam egy mamutiskola igazgatója Zalaszentgróton. 1962-ben meghívtak a nyíregyházi tanítóképzőhöz tanárnak. Ebben az évben kezdődött ott a Tanárképző Főiskola szervezése. Előbb fél, majd teljes állást töltöttem be ott is. Nagyszerű munkahely, hozzáértő vezetők, és megfelelő dotáció tette kívánatossá ottani működésemet. Ám előretolakodott ismét a Balaton utáni vágy. Előbb úgy „küzdtem ellene”, hogy nyaranta szünetekben el-ellátogattam az ismert helyek valamelyikére. A minisztérium kérésemet figyelembe véve 1970-ben a kaposvári tanítóképzőhöz vezényelt, ahol esedékessé vált a főiskolává szervezés munkája. Egy évtized után értem el a nyugdíjkorhatárt. Ennek több, mint harminc éve. Közben számos alkalommal kerestem fel a tópartot. Az év minden szakában szereztem új élményeket, a tavaszi zsendüléskor, a nyári örömökből, ősszel körutazások a tó körül, télen a félelmetes jégtorlaszok látványából. Mégis maradt hiányérzetem, a tóval nem sikerült „házasságra” lépnem. Több, mint harminc éve újra és újra még fel-fellobban a láng, és olyankor igen megtelik a szívem. Ezért elevenítem fel újra és újra ami volt, amit ott megéltem. Gondolatban tovább is rendre járom partjait. A képeket könnyű felelevenítenem, hiszen bennem, az agyamban, a szívemben vannak. Azt mondhatom, minden méterét megjártam, többségét gyalog is. Áhítattal megyek a felsőbélatelepi domb legtetejére. Talán onnan a legszebb a látvány. Nekem az a legfontosabb. Az ábrahámhegyi, a badacsonyörsi dombok, a tóti heggyel, a Guláccsal, mögöttük a Csobánc, elől a Badacsony a bazaltorgonával, jobbra a Szigliget, mögötte a Szentgyörgy hegy. Oldalukon a kéknyelű, a szürkebarát, a rizling és számos fajta szőlő tőkéjének sokaságával. Borukból egy-egy pohárka az egészség és a jókedv záloga. Szívesen járom meg Tihanyt, az egész félszigetet. A romok a régiekre, a templom Istenre, távolabb a fák, a bokrok a természet folyton változó, évről évre megújuló erejére, az örökkévalóságra emlékeztetnek.
Ma éppen egy hónapja annak, hogy e csodák és az emberi élet fel nem sorolható élményeinek birtokában betöltöttem a 91. évemet. Köszöntöttek húgaim, kik mind a hárman élnek, családjuk nevében is. Két középidős gyermekem, unokákkal és egy dédunokával telefonon kívántak boldog születésnapot. Legidősebb fiam és lányom személyesen tiszteltek meg. Legfiatalabb fiam feleségével pedig azzal lepett meg, hogy egy balatoni körutat ajánlott. Nem kell jóstehetség, mindenki tudta, nekem nehéz lesz, mégis „vitézül” vállaltam, mert a szívem közepén lévő egyik dologról volt szó. Szántódnál értünk a tóhoz. Kompon keltünk át. Megnéztük Tihanyt, a Belső-tónál kissé elidőztünk. Láttuk a szürkegulyát, egyet a visszatelepített ürgékből, megnéztük a levendulamezőt és az erősen erdősödő, újraéledő félsziget dombjait. Aztán végig a jól ismert veszprémi parton. A jó szeműek meglátták Örvényesnél a hetes sztráda kőröshegyi viaduktját. Aztán csak tovább a csak Áron által tudott célig. A Kisfaludy ház tövénél ért véget a délelőtti út. Segédlettel ugyan, de csak feljutottam magam is a teraszig, ahol az ebéd várt. Ragyogó időpont. Előttünk az egész Balaton, a lankás túlsó part, és szemben a bélatelepi domb. Királyi látnivaló. És az ebéd. Nagy választék. Mindnyájan belemélyedtünk a többoldalas étlapba. Aztán a tálak, ízlésesek, bőségesek. A halat kedvelők fogast, harcsát, csukát stb. választhattak. Fiammal egy vegyes haltálat kértünk változatos körettel. Menyem is halat evett nagy étvággyal. Drága feleségem pedig egy vegyes nyársat kért számos húsfélével. Az ízlések szerint választott ételeknek megfelelően ki kéknyelűt, ki szürkebarátot, Borikám rizlinget kóstolt. Amint látszik, az egyetértés itt nem lehetett teljes, ám mert ki-ki a fogára valót, az ízlésének megfelelőt fogyasztotta, egységesen jókedvre hangolódtunk. Az élménydús délelőtt és a kiadós ebéd után kissé elpilledve néztük meg régi horgászhelyemet Pálkövén. Bajcsy-Zsilinszky Endre horgásztanyáját nem találtuk, lebontották. Emlékeim felidézték a vele való találkozást 1944 tavaszán a horgásztanyán és a vonaton Budapest felé utaztunkban. Ismét meghajtottam a fejemet ennek az igaz magyar úrnak az emléke előtt. Megálltunk még a tihanyi öböl egyik parkolójában. Jártányi erőm is alig volt már, mégis felmásztam a partvédő gát tetejére. Az első sóhaj, ami a bensőmből előtört. „Gyönyörű a Balaton.” Fáradtan, de felajzott szívvel merengtem az elém tárulkozó kedves tájon. Az éppen csak megcsobbanó vízen, a kecsesen libegő méltóságos tartású hattyún, a kövek között csúszkáló vízisiklón, a lebegő vitorlásokon, a gyöngyfehér hajón, ott jókedvű társaság bizonnyal hasonló élmények részese lehetett. Ez az a pillanat, amikor az érzékeny szemlélő szeméből kicsöppen egy könnycsepp. Vajon hogyan viselje ezt a benyomást, aki egész életútján ennek a hatásnak a bűvöletében élt? Aki egy ezzel a csodás tájjal, aki ha tehetné, soha nem szakadna el tőle. Nekem most még – bizonyára már kis időre – más a dolgom. Úgy érzem, némi feladat még vár rám. Ez persze senkit sem segít, sőt gyarapítja a hozzám tartozók dolgát. Ám a megszabott időt le kell töltenem. Azzal áltatom magamat, hogy kell, tán érdemes és még érdekes is. A világot meg nem válthatjuk, mégis míg élünk, mindig újat és újragondolunk. Most azt, hogy a Balaton az én végső otthonom. Ide nem zarándokút vezet, nincs vágott virág, és nem kell semmiféle síremlék. Mert van Isten rendezte gyönyörű természet és van egy remekmű is: a Balaton. Megérdemlem? – Nem tudom.

2011. szeptember 17.

Érfalvy Ferenc

BECSENGETTEK

Posted by on kedd, 7 december, 2010

Szeptember elején előfordul, hogy az iskola csengőjét vélem hallani, ha a telefon csörög. Eszmélés utána  kagylót a fülemhez emelem. A hívó kedves ismerős, évfolyamtársam volt a kőszegi proszekudiában. 72 éve így tanév elején találkoztam vele először. Mekkora idő egy kurta emberi létből! Akkor öt hosszú emlékezetes évet töltöttünk együtt, indulásnál harmincketten, kemény öt év után tizennégyen, ma mindössze ketten. Ketten emlékezünk pár perc alatt a Képzőnkre, tanárainkra, társainkra. Rövid mondatokban idézzük fel a dugadőlt malomból alakított Gyöngyösparti épületet, a téglafallal körülvett internátust. Tanárainkat. Mindenki sorra kerül becenéven (Gömbi, Fukszmann, stb) egy-egy pillanatfelvétellel. Inta tanár úrra sem neheztelünk, pedig elrontotta az oklevelünket. Kövess barátom is, magam is úgy gondoljuk, hogy igen sokat, szüleink után a legtöbbet köszönhetünk nekik. Szilárd erkölcsi alapállást, hazaszeretetet, széles körű műveltséget szerezhettünk, az ódon falak között tőlük. Barátom büszke, hogy jó bizonyítványát ők írták alá. Magam, ha újra kezdhetném az első oklevelet akkor is ott szeretném átvenni.

Köszönjük az emberséget, a hivatástudatot, amit tőlük kaptunk. A már elment társainknak a barátságot, amit sosem csorbított sem az idő, sem a távolság. „Folam-naplónk” – ami, míg diákok voltunk ott íródott nap mint nap, aztán utazott velünk előbb az öt, majd a két-hároméves találkozóinkra, azokat is megörökítve-összetartotta végig a 1935-40 évfolyamot, a „Folamtagokat”.