Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
SZÉP A BALATON @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

SZÉP A BALATON

This entry was posted by on szerda, 19 február, 2014 at

Mindenkinek, aki találkozott vele. Nekem, míg élek, talán azon túl is, a legszebb.

Amit a Magyar tengerről tudok, gondolok és érzek, el nem mondhatom, leírni biztosan nem tudom. Tallózom hát az emlékekben, azokban a történésekben, amelyeket átéltem az északi és a déli partot járva, és azokat is, amelyeket képzeletem rajzolt emlékezetembe. – Elkerülhetetlen, hogy önmagamra is utalok. Egy tiszta szerelemben mindkét fél érdekes, még ha, mint most, kölcsönösségről szó sem eshet.

Ismerkedésünk a régmúlt esete. Azért is különös, mert a két fél még nem is találkozott. A Balaton több ezer éves, jómagam suttyó legény, alig nyolc vagy kilenc éves, a közvetítő meg jó Apám. Ő egyszer, a 20-as évek végén jegyző kollégáival, kikapcsolódás ürügyén Keszthelyre látogatott. Hazajöttekor, mint szokta „igaz mesét” mondott. Élményeit elevenítette fel fia számára. Igen tudott regélni, minden csodaszép volt benne. Nemcsak hallottam, de láttam is a sima, kék víztömeget a partoktól körülölelten, a lágy csobbanásokat, a Keszthelyi-öböl rekettyéseit, a lemenő nap vízbe csapódó sugarait. Az egész gyönyörű mesevilágot valóságként. Apám kiemelt a göcseji falu szorgos-dolgos hétköznapjaiból, elrepített egy általam el sem képzelt új, ismeretlen valóságba. Minden, amit mondott, igaz volt, szép és tiszta. Ez a mese életem egyik meghatározója lett. Meg akartam személyesen tapasztalni, amiről hallottam. Tudtam, minden úgy van, ahogy jó Apám elmondta. Újra és újra a Balatonról álmodtam. A találkozás, az élet már ilyen, éveket váratott magára.

Szüleim, hogy négy gyermeküket taníttathassák, Kőszegre, az egyik iskolavárosba költöztették a családot. Magam nagybátyám és a barabásszegi Asztalos tanítóházaspár szavára az állami tanítóképzőbe készültem, testvéreim a zárda iskolái közül választottak. A lehetőségek kiválónak bizonyultak itt is, ott is. Igaz, dolgozni kellett, napi kilenc-tíz órákat is. (A tanulás munka volt, kemény és érdekes!)

Harmadéves voltam, amikor „atléta” eredményeim (a távolugrás 6 méter felett, magasugrás 170 cm és 800 méteres síkfutás) alapján tagja lettem a középiskolák országos bajnokságára induló csapatnak. A verseny színhelye pedig, láss csodát, Keszthely volt. Máris indultam volna! Pár napot az indulásig, órákat még az érkezésig persze várni kellett. Aztán megérkeztünk, nekem úgy tűnt, a csodavilágba. Szállást a pedagógusok üdülőjében kaptunk. Délután volt, máris indultunk volna a partra. Dila Dénes tanár úr lecsendesített bennünket, elmesélte, mily negatív hatással van a másnapi eredményekre a nyakló nélküli lubickolás. Szavait aláhúzta a házat környező magas téglafal és a tölgyfából ácsolt masszív kapu. Csak az eget láthattuk, nem vigasztalt, hiába volt kék, mint a tenger. Ám a véletlen segítve-ártva mellénk állt. Hajnalban egyik társunk felfedezte a kapunyitást. Perc is aligha telt, mindenki talpon volt. Hiába az előző napi, akkor még úgy mondtuk: szentbeszéd, egy akarattal zúdultunk a nem is közeli mólóra. Kiadós lubickolás után a reggelit is elszalajtva sétáltunk a sportpályára. Rendre kerültünk sorra, rendre leszerepeltünk, várt teljesítményeinknek töredékét teljesítve. A tanári értékelés igen szigorú volt, ám nem hiányzott némi megértés sem. Másnap nem volt kötöttségem, a partot ugyan nem, de a vizet elkerültem. Laza edzés után néztem, csak néztem a parton mindazt, amit tulajdonképpen már ismertem, csodáltam. A harmadik napon került sorra a nyolcszázas síkfutás. Öldöklő küzdelemben elsőnek érkeztem célba, országos bajnok lettem. Ez a története a Balatonnal való első személyes találkozásomnak. Fényes csak az érem lett, a szerelem továbbra is plátói maradt, ám tovább erősödött. Apám tájleírása igazolódott, jottányit sem veszített varázsából. A szerzett keserédes élmény ugyan kettős hatásúnak bizonyult, mégis fokozta vágyódásomat, s ezt szüleim is nyilvántartották, bár beszéd tárgyát nem képezte. Történt, hogy 1940. június 21-én megkaptam első oklevelemet. Apám kézbe vette, bólintott, és három napra eltűnt. Megérkeztekor – ma is szóról szóra tudom – a következőket mondta: „Készülj, július 1-jén jelentkezned kell Gyenesdiáson a jegyzőségen. Amíg tanítói állást nem találsz, szociális titkárként kapsz munkát.” Apám minden sallangot nélkülöző szeretete lenyűgözött, és életre boldoggá tett. Gyenesdiás, mint köztudott, Keszthely szomszédságában, a Balaton partján van, akkor, körjegyzőségi székhely volt. Első munkahelyem a vágyott, kesernyés emlékkel már megismert néhány órára már látott kék színű nagy víz partján lehetett. A szerencse úgy hozta, a jó Isten akarata és Apám közbejötte folytán beteljesült gyermekkori vágyam. Amikor megérkeztem, már nyüzsgött a kedvelt üdülőhely. Számos nyaraló telt meg a tulajdonosokkal és vendégeikkel. Hétvégeken aztán csak nőtt a forgalom. Szombaton 10 óra tájt érkezett meg a „bikavonat”. A Budapesten és más városokban dolgozó férjek érkeztek meglátogatni családjukat, feleségüket. Szabadidőmben ismerkedtem a Balatonnal, úsztam, csónakáztam és merengtem: szép az élet, és ezért hálás lehettem! Jártam a partot, Vonyarcvashegy, Balatongyörök, Szépkilátó, és hát onnan a panoráma. Megismertem a keszthelyi hegyeket, számos ismert és először most látott növényt, a gyér köves talajon sínylődő, mégis viruló fácskákat, bokrokat, a köztük nyüzsgő élővilágot, egeret, madarat, még szárnyaló sast is láttam. A panzióban, ahol étkeztem, a tulajnak volt egy kedves, velem egy időben végzett tanítólánya. Szívesen kalauzolt és mutatott be ismerőseinek, vezetett egy-egy kisebb túrán. A szomszédban az üdülőtulajdonos hölgy és leánya töltötte a nyarat. Partnerük lettem nagyobb hétvégi kirándulásokon. Legmulatságosabb kalandunk: csónakkal Keszthelyre. Kiadós szórakozás után éjféltájt indultunk vissza a hold fényénél. A csónakkikötőben Zsófika egyre vidámabb hancúrozása miatt mindketten ruhástól fürödtünk meg. Mit volt mit tenni, csuromvizesen értünk haza. Otthon a szülők, a vonat közben megérkezett, együtt vártak bennünket. „Hát ti hogy néztek ki?” kérdés után, hiszen minden más rendben volt, nekem egy ugyan bő, a tükörben mégis mutatós öltönyt adtak kölcsön, és kifejtették, hogy a közeljövőben ők is velünk tartanak.

Erre azonban nem került sor, mert a munkahelyemen az adóügyi jegyző, Mohos István, egy napon azzal lepett meg, azt mondta, szerzett nekem tanítói állást. Beajánlott szülőfalujába. Persze be kellett mutatkoznom. Pista kíséretével a falu búcsújakor került erre sor. Nehéz, számomra igen terhesnek bizonyuló feladat volt a számos vizit. Ám a várható siker érdekében, ez is kellett, minden meghívó családnál derekasan dicsértem a háziasszony főztjét és ennek megfelelően falatoztam is. A bor és egyéb szesz ivászatában viszont alulmaradtam. Ám a „nehéz órák” megtermették gyümölcsüket. A tizenegy jelölt közül tizenhat szavazatot kaptam, kívülem még egy jelentkező szerzett mindössze egy voksot. Be kell vallanom, hogy a sikerhez Béni bácsi tanácsa is hozzájárult. Az intelem szerint „az orgonán jó nagyot kell kiátani.” Megtettem, ami tőlem tellett.

Számomra, a tisztes tanítás mellett továbbra is, a Balatonnal való barátság fontos cél maradt. Salföldtől a part mindössze másfél kilométerre volt. Ahányszor csak tehettem, megjártam ezt az utat oda-vissza, és szívtam a jó levegőt az év minden szakában. A kétszobás legénylakásom azért is bőnek bizonyult, mert inkább csak éjjel laktam benne. Jártam a partot Badacsonytól Révfülöpig. Gyönyörködtem a tájban, betelni vele igaz máig sem tudtam, bámultam a vizet, a nádat, a halak ficánkolását, a nagyobbak méltóságos uszonycsapásait. Megkóstoltam a badacsonyörsi, a pálkövei savanyúvizet, úsztam, horgásztam, csak néha sikerrel. Télen korcsolyáztam, léket vágtam, bámultam a parton halmozódó jéghegyeket, meg-megriadtam egy-egy rianás hangjától, és végtelenül otthon éreztem magamat. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az itt lakó emberekkel barátságot kötöttem. Beszélgettünk, szívesek voltak, vendégszeretők. Be-behívtak egy-egy pincéhez, mondták „na még egy pohárkával.” Azért is ez a kapcsolat Ábrahámheggyel, mert itt kaptam egyik járandóságomat. A salföldi gazdák itteni birtokairól, a lankás, jó bort adó szőlőből. A kollektálás eredménye több mint két hektó volt. A puttonyosom pincéjéhez kulcsot kaptam. „Gyűjtögetés” közben, elvárták, hogy ott legyek, megismerkedtem falum gazdáinak többségével. Ez a bimbózó, jó emberi kapcsolat azért is érdekes, mert emberség dolga, de azért is, mert nemcsak az anyák, de az édesapák is kezdtek érdeklődni gyermekük gyarapodása iránt.

Az idilli állapot persze sokáig nem tarthatott. Magam is voltam fiatal (szinte hihetetlen!), s a fiatalság egyik dolga akkor (ma is annak kéne lenni) a haza védelmére való felkészülés volt. Erre engem és minden alkalmas fiatalt a katonaság készített fel. Egyfolytában ötvennyolc hónapig jártam angyalbőrben. Újoncidő (ó jaj!), kétszer hat hónap tartalékos tiszti iskola (még nagyobb jajok!), az ukrán front, sebesülések. Aztán új fejezet: az új hadsereg szervezése Debrecenben, elvonulás Ausztriába, a második világháború vége (1945. május 9.), aztán még tizenegy hónap Polgárdiban a 17. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnokaként.

Közel volt, ezért is nagyon hiányzott a Balaton. Egy-egy napra lovon, alkalmi járművel el-eljutottam Kenese környékére, Aligáig is. Itt volt a hadosztályparancsnokságunk, hivatalosan is lehetett ürügyet találni. Végre leszerelés 1946. május 11-én.

Nem azonnal ugyan, életre szóló Balaton-szerelmem mégis hosszú időre Fonyódon teljesedhetett ki. Vettünk egy igényes épületet a Szent István utcában. Odaköltözésünk ára, hogy az alakuló járási tanács oktatási osztályvezetését bízták rám 29 éves fejjel. Nem bántam meg, mert rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem az iskolalátogatások során, és hát bele kellett dolgoznom magamat az oktatásirányítás rejtelmeibe, meg kellett ismernem jogrendszerét, alkalmazásának fortélyait. Közben saját képzésemre is mód adódott, filozófiaoktatói oklevelet és szaktanári végzettséget szereztem magyar nyelv és irodalomból. Voltam egy mamutiskola igazgatója Zalaszentgróton. 1962-ben meghívtak a nyíregyházi tanítóképzőhöz tanárnak. Ebben az évben kezdődött ott a Tanárképző Főiskola szervezése. Előbb fél, majd teljes állást töltöttem be ott is. Nagyszerű munkahely, hozzáértő vezetők, és megfelelő dotáció tette kívánatossá ottani működésemet. Ám előretolakodott ismét a Balaton utáni vágy. Előbb úgy „küzdtem ellene”, hogy nyaranta szünetekben el-ellátogattam az ismert helyek valamelyikére. A minisztérium kérésemet figyelembe véve 1970-ben a kaposvári tanítóképzőhöz vezényelt, ahol esedékessé vált a főiskolává szervezés munkája. Egy évtized után értem el a nyugdíjkorhatárt. Ennek több mint harminc éve. Közben számos alkalommal kerestem fel a tópartot. Az év minden szakában szereztem új élményeket, a tavaszi zsendüléskor, a nyári örömökből, ősszel körutazások a tó körül, télen a félelmetes jégtorlaszok látványából. Mégis maradt hiányérzetem, a tóval nem sikerült „házasságra” lépnem. Több mint harminc éve újra és újra még fel-fellobban a láng, és olyankor igen megtelik a szívem. Ezért elevenítem fel újra és újra ami volt, amit ott megéltem. Gondolatban tovább is rendre járom partjait. A képeket könnyű felelevenítenem, hiszen bennem, az agyamban, a szívemben vannak. Azt mondhatom, minden méterét megjártam, többségét gyalog is. Áhítattal megyek a felsőbélatelepi domb legtetejére. Talán onnan a legszebb a látvány. Nekem az a legfontosabb. Az ábrahámhegyi, a badacsonyörsi dombok, a tóti heggyel, a Guláccsal, mögöttük a Csobánc, elől a Badacsony a bazaltorgonával, jobbra a Szigliget, mögötte a Szentgyörgy hegy. Oldalukon a kéknyelű, a szürkebarát, a rizling és számos fajta szőlő tőkéjének sokaságával. Borukból egy-egy pohárka az egészség és a jókedv záloga. Szívesen járom meg Tihanyt, az egész félszigetet. A romok a régiekre, a templom Istenre, távolabb a fák, a bokrok a természet folyton változó, évről évre megújuló erejére, az örökkévalóságra emlékeztetnek.

Ma éppen egy hónapja annak, hogy e csodák és az emberi élet fel nem sorolható élményeinek birtokában betöltöttem a 91. évemet. Köszöntöttek húgaim, kik mind a hárman élnek, családjuk nevében is. Két középidős gyermekem, unokákkal és egy dédunokával telefonon kívántak boldog születésnapot. Legidősebb fiam és lányom személyesen tiszteltek meg. Legfiatalabb fiam feleségével pedig azzal lepett meg, hogy egy balatoni körutat ajánlott. Nem kell jóstehetség, mindenki tudta, nekem nehéz lesz, mégis „vitézül” vállaltam, mert a szívem közepén lévő egyik dologról volt szó. Szántódnál értünk a tóhoz. Kompon keltünk át. Megnéztük Tihanyt, a Belső-tónál kissé elidőztünk. Láttuk a szürkegulyát, egyet a visszatelepített ürgékből, megnéztük a levendulamezőt és az erősen erdősödő, újraéledő félsziget dombjait. Aztán végig a jól ismert veszprémi parton. A jó szeműek meglátták Örvényesnél a hetes sztráda kőröshegyi viaduktját. Aztán csak tovább a csak Áron által tudott célig. A Kisfaludy ház tövénél ért véget a délelőtti út. Segédlettel ugyan, de csak feljutottam magam is a teraszig, ahol az ebéd várt. Ragyogó időpont. Előttünk az egész Balaton, a lankás túlsó part, és szemben a bélatelepi domb. Királyi látnivaló. És az ebéd. Nagy választék. Mindnyájan belemélyedtünk a többoldalas étlapba. Aztán a tálak, ízlésesek, bőségesek. A halat kedvelők fogast, harcsát, csukát stb. választhattak. Fiammal egy vegyes haltálat kértünk változatos körettel. Menyem is halat evett nagy étvággyal. Drága feleségem pedig egy vegyes nyársat kért számos húsfélével. Az ízlések szerint választott ételeknek megfelelően ki kéknyelűt, ki szürkebarátot, Borikám rizlinget kóstolt. Amint látszik, az egyetértés itt nem lehetett teljes, ám mert ki-ki a fogára valót, az ízlésének megfelelőt fogyasztotta, egységesen jókedvre hangolódtunk. Az élménydús délelőtt és a kiadós ebéd után kissé elpilledve néztük meg régi horgászhelyemet Pálkövén. Bajcsy-Zsilinszky Endre horgásztanyáját nem találtuk, lebontották. Emlékeim felidézték a vele való találkozást 1944 tavaszán a horgásztanyán és a vonaton Budapest felé utaztunkban. Ismét meghajtottam a fejemet ennek az igaz magyar úrnak az emléke előtt. Megálltunk még a tihanyi öböl egyik parkolójában. Jártányi erőm is alig volt már, mégis felmásztam a partvédő gát tetejére. Az első sóhaj, ami a bensőmből előtört. „Gyönyörű a Balaton.” Fáradtan, de felajzott szívvel merengtem az elém tárulkozó kedves tájon. Az éppen csak megcsobbanó vízen, a kecsesen libegő méltóságos tartású hattyún, a kövek között csúszkáló vízisiklón, a lebegő vitorlásokon, a gyöngyfehér hajón, ott jókedvű társaság bizonnyal hasonló élmények részese lehetett. Ez az a pillanat, amikor az érzékeny szemlélő szeméből kicsöppen egy könnycsepp. Vajon hogyan viselje ezt a benyomást, aki egész életútján ennek a hatásnak a bűvöletében élt? Aki egy ezzel a csodás tájjal, aki ha tehetné, soha nem szakadna el tőle. Nekem most még – bizonyára már kis időre – más a dolgom. Úgy érzem, némi feladat még vár rám. Ez persze senkit sem segít, sőt gyarapítja a hozzám tartozók dolgát. Ám a megszabott időt le kell töltenem. Azzal áltatom magamat, hogy kell, tán érdemes és még érdekes is. A világot meg nem válthatjuk, mégis míg élünk, mindig újat és újragondolunk. Most azt, hogy a Balaton az én végső otthonom. Ide nem zarándokút vezet, nincs vágott virág, és nem kell semmiféle síremlék. Mert van Isten rendezte gyönyörű természet és van egy remekmű is: a Balaton. Megérdemlem? – Nem tudom.

2011. szeptember 17.

Érfalvy Ferenc


Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.