ÉLŐ LEKIISMERET
Élő lelkiismeret
A lelkiismeret az a képesség mellyel cselekedeteink, tetteink, netán egész életünk felett ítéletet mondunk saját magunkról. Bizonyosan mindig jelen van, de az élet egyes periódusaiban kisebb, másod, akár sokad rendű szerepet tölt csupán be. Nehéz megmondani mikor, miért lesz fontossá, akár meghatározóvá, esetenként elnémíthatatlan szerepűvé, amikor is lelkiismeret furdalásként jelenik meg. Akkor már-már elviselhetetlen erőként, kritizál, vádol, esetleg megkérdőjelezi még az élethez való jogosultságot is. Ritka, szélsőséges, de lehetséges stádium ez, amit persze jó lenne elkerülni azért is, mert patológiás veszélyt hordoz.
A fenti kép, a lelkiismeret lehetséges megnyilvánulásainak szélsőséges kontúrjait rajzolja meg, durva ecsetvonásokkal. Ez a durva rajzolat talán azért indokolt, mert a kérdés kevésbé közismert, és egy kis erőszakkal nyomatékot kaphat. Szándékom szerint ugyanis – és ezt talán a cím is kifejezi – a mindig, vagy a majdnem mindig jelen lévő lelkiismeretről, ill. szerepéről kívánok gondolatokat megfogalmazni, olyanokat, amelyek az ember életében meghatározó szerepet töltenek be és hangosan jelzik, hogy mi a helyes, vagy, hogy mi az elvetendő.
Olyan problémáról akarok szót ejteni, amely minden ember életének szellemi szférájában, csak-nem mindig jelen van, ill. jelen kellene, hogy legyen. A modern, a civilizált ember együttélését, manapság, elsősorban a jog előírásai szabályozzák. Azért a jog, mert korunk embere inkább a kényszernek engedelmeskedik. /Amennyiben nem függetlenítheti önmagát tőle./ Az erkölcsi előírások inkább áthághatók, hiszen „csak” a közvélemény szankcionálja, ha egyáltalán valaki, valami. A közvélemény pedig ugyancsak sekély erő manapság, meg hát sokféle is. Egy-egy társadalmi csoport, de az egyes ember is könnyedén kivonhatja magát az általános, akár a többségi erkölcsi „kényszer” alól. Sőt saját erkölcsi elvárásokat is kreálhat, hogy ezeket tarthassa önmagára nézve mérvadónak. Ezen a gondolati úton haladva nem kerülhetem el, hogy szóba ne hozzam az erkölcs romlásának kérdését, az erkölcs elerőtlenedésének a problémáját. A civilizált társadalom tagjai a modern világ adományaként belekóstoltak a tudás, sőt a tudományok poharába is. Nap, mint nap értesülnek a tudomány fantasztikus eredményeiről. Következményként az-az illúziójuk támadhat, hogy az ember már-már mindenre képes. Ezzel párhuzamosan azt is tapasztalják, hogy a kisebb nagyobb érdekközösségeket képviselő pártok, mennyire eltérő értékeket képviselve állnak harcban egymással. Ütköző értékeket, szembenálló „erkölcsi elveket” képviselnek, hirdetnek. Az sem ritka, hogy mindenfajta erkölcsöt tagadnak. Az emberek egy része, sokszor fel nem deríthető okok miatt, kötelezi el magát egyik vagy másik politikai irányzat támogatására, értékeik képviseletére, erkölcsi jellegű eszméik elfogadása, akár terjesztésére is. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy sokan miért nem hajlandók időt, energiát áldozni a különböző politikai irányzatok, erkölcsi felfogások megismerésére, arra, hogy ezzel lehetővé váljon a helyes, a legjobb kreáció megválasztása. A sok-féle, még inkább az egymásnak ellentmondó erkölcsi elvárások lerontják, elerőtlenítik hatékonyságukat. A jelenlegi körülmények között fenn forog annak a veszélye, hogy káosz, esetleg nihilizmus üti fel a fejét, az erkölcs hatékonysága a nullához közeli értékre redukálódik.
Kissé részletesebben a jelzett problémáról, arról, hogy melyek az erkölcs hatékonyságának a legpregnánsabb akadályai.
Tapasztalatom szerint a lelkiismeret zavartalan működésének egyik fő akadálya korunkban, az erkölcsi elvek kuszasága, ill. az, hogy nem ismert, nem közismert olyan etika, amely az emberiség egészének erkölcsi értékeit jeleníti meg. Arra az etikára utalok, amely konzervatív alapállást képviselve történelmileg magalapozott, és az egész emberiség érdekeit figyelembe véve tartalmaz erkölcsi elvárásokat, az-az a szakralitást, az ember életének, méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának, alkotásainak az erkölcsi értékeit. A konzervatív jelzőt használva, arra köteleztem magamat, hogy jelezzem, mit értek ezen. A konzervatív felfogás jelentése, szerintem, a jövőre orientált múlt és jelen. Másként: a múltra és a jelenre épülő jövőkép, jövő terv, vagyis a leendő jövő jelzése.
A lelkiismeret működésének másik akadálya a szabad akarat. /Aminek létezését egyesek vitatják, mások tagadják./ Szondi Lipót szerint /ezt a nézetet fogadom el/ az ember sorsa egyrészt kényszerektől függ. Mégpedig: azoktól, amiket megörökölt, az ösztönöktől, az érzelmi-indulati elemektől, továbbá a szociális és a mentális környezet kényszerétől. Ugyancsak Szondi szerint, tagadhatatlan az is, hogy létezik választott sors is. Ennek elemei pedig, a tágan értelmezett hit /a vallásos, de minden más is, amit elhisz valaki / és a szellem szabadsága. A szabad akarat lényege, hogy a hit és a szellem dolgaiban, de minden teendőnkben is szabadon, akaratlagosan választhatunk: vagyis két vagy több lehetőség közül magunk dönthetünk. Mindez azzal is jár, hogy a szabad akarat akadálya lehet a lelkiismeret zavartalan működésének, akadályozhatja hatékonyságát, az-az visszafoghatja hatékony érvényesülését.
A szabad akarat másik jellemzője, hogy megágyazza a felelősség nyoszolyáját. Vagyis, ha magunk döntünk, annak az is következménye, hogy önmagunk, és a mások iránt elkötelezettek vagyunk, felelősséggel tartozunk. Tehát a tettek, de a mondanivaló és következményei is visszahárulnak a szerzőre. Ez pedig nem más, mint a felelősség kristálytiszta megjelenése. A felelősség- tudat pedig a lelkiismeret érvényesülésének hajtóereje.
Nézzük meg a lelkiismeret jelenlétét két jeles ember életútján:
Albert Camus és Jean Paul Sartre a huszadik század talán legnagyobb filozófus/íróinak kapcsolata barátsággal kezdődött és hideg elutasítással végződött. Mindketten abszurdnak tartották a modern világot. Ütközéseik az erőszakhoz való viszonyukban fejeződtek ki. Sartre a modern világ elleni küzdelemben megengedhetőnek vélte az erőszakot, és ezt az 56-os magyarországi eseményekkel kapcsolatosan is kinyilvánította. Camus-t viszont elborzasztották és felháborították a történtek. „ A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” írta. – Sartre azon a véleményen volt, hogy az ember szabadsága csupán abban áll, hogy valamit kezdenie kell azzal, amihez lehetőséget kapott. Camus szerint a szabadság lehetőség arra, hogy jobbak legyünk, hogy a szeretet hasson. Sartre a halálos ágyán, Camus-a utalva, azt mondta, hogy mégis csak létezik olyan szeretet, amely szabadabbá teszi az embert. – Mint érzékelhető a lelkiismeret szava érdekesen működik az egyszerű, de mint látjuk a tudós emberek esetében is. Él, működig. Megszólal, ha esetenként késve is!
Az élő lelkiismeretre vonatkozó mondanivalóm itt tulajdonképpen a végéhez ért. Talán sikerült érdeklődést és kedvet ébreszteni a téma iránt. Biztosan tudom, hogy van még számos ide illő részletkérdés, amiről szólni kellene. Persze az elmondottak is kiegészítésre szorulhatnak, vitathatók.
Az élő lelkiismeret az emberség és az emberiség! minőségének egyik központi problémája. Minden bizonnyal elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy a mindennapi lét, és az ezt alátámasztó, lehetővé tevő tevékenység megfeleljen a mindenkori igényeknek. Annak is, hogy gondolkodásunk és tevékenységünk folyamatosan egyre értékesebb lehessen, egyre tökéletesebben szolgálja az emberebb emberré válás célt.