Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
SZÁZ KARÁCSONY @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

SZÁZ KARÁCSONY

This entry was posted by on vasárnap, 5 január, 2014 at

Ebben a történetben – láss csodát – száz karácsonyról lesz szó. No, nem mindegyikről külön-külön. Azt nehéz lenne elviselni azoknak, akik netán beleolvasnak ezekbe a sorokba. Néhányról mégis részletesebben.  Pl. az éppen száz éve házasságot kötött szüleink első karácsonyáról. Persze ezek a karácsonyok csak úgy illenek a magam karácsonyi eseményei közé, hogy szüleinkről van szó. Nekünk, gyermeknek, mióta felnőttünk, kétszeres ünnepek ezek a napok. Négyen vagyunk testvérek. Élünk mind, igaz a többség öreg lett. Ezért is, bizony már csak telefonon, levélben és hát a modern interneten van lehetőségünk találkozgatni. E „találkozásokra” pedig elengedhetetlenül szükségünk van, mert szüleink iránti hálánkat, egymás iránti szeretetünket másként nem tudnánk illő módon kifejezni.

Jó Apánk szívesen mesélt,/ a következő mondanivaló, jórészt, tőle származik/ mindig jelezve, hogy i g a z mesét mond. Így hát az ide írtak nem a mese kategóriájába tartoznak.  A száz karácsony közül az első, az 1913. év karácsonyának története. Előbb néhány szó Apámról: több nyelvet tudott, beszélt németül, beszélte, de legalább értette, majd az összes szláv nyelvet. Foglalkozása jegyző volt. Ez a két tényező játszott közre, hogy a ma horvátországi Belatinc nevű, akkor járási székhely községben, a főszolgabírói hivatal irodavezetője lett. Anyám ebben az időben a helybeli plébánián a háztartás rejtelmeivel ismerkedett édesanyja /Zrínyi Mária/ kívánságára. Az életre való felkészítés indokával, került nagybátyja, Zrínyi Károly plébániájára, a házvezetőnő szárnyai alá. Drága szüleink megismerkedtek, megszerették egymást és 1913. december 23-án fogadtak holtig tartó hűséget. 24-én nagyapámék /Vukán János úri szabó/ vendégei voltak. Mennyezetig érő, díszes fenyőfa alatt, népes társaság köszöntötte a karácsonyt és az új párt. Apám szívesen szerepelt a nyilvánosság előtt. Köszönetet mondott új családjának. Károly bácsi szép szavakkal ajánlotta az új párt a jó Isten és a Család védő szárnyai alá. Apánk ismét engedélyt kért. Könnyekkel a szemében emlékezett meg halott édesapjáról, Bajorországba élő édesanyjáról /aki a téli viszonyok miatt nem tudta az utazást vállalni / és két élő testvéréről, akik Ausztriában voltak férjnél. Ők ott ünnepeltek, karácsonyoztak. Az esküvő dátuma bizonyára magyarázatot igényel. Azért választották ezt a napot, mert Apánknak januárban be kellett vonulnia a hadsereghez. /Bizony már volt valami lőporszag a levegőben./ 1914. július 28-án a Monarchia Szerbia megtámadásával utat nyitott háború borzalmainak. Az év második felét sikerült mégis együtt tölteniük. 1915. év februárjában ismét behívó érkezett Apámnak és hát, sok kemény harc után Doberdó hegyei között fejezte be a katonáskodást. Az „őszirózsás” forradalom, Belatincban is uralomra juttatta a kommunistákat. Apáméknak menekülniük kellett. Jórészt gyalog tették meg az utat Nováig, ahol szintén a főszolgabírói hivatal vezetőjeként kapott új beosztást.

A karácsonyok 1914 és 1919 között alig voltak ünnepeknek nevezhetők, a külsőségeket illetően. A szentmisét sosem mulasztották el, de az éjféli ájtatosságra mindössze egyszer jutottak el. Anyám a menekülés közben megfázott és a szíve alatt hordott bátyámat elvesztette. Ez 1919. karácsonya előtt történt. Mindkettőjüket megdöbbentették a történtek, de mert fiatalok voltak joggal remélhettek, akár több gyermeket is.1920 aug. 17-én láttam meg a napvilágot. Nován, egy kicsike házban, ahol néhány év múltán, „kis kertünk aljában”, ahogy egyik versemben írtam, „patakba ért lábam”. Az idilli környezet máig színes emlék. Az 1920-as év karácsonyát a templomban ünnepeltük. Engem is vittek az éjféli misére. Lakásunk is ünneplőbe öltözött. Hatalmas fenyőfa állt a szobában, rajta csillogó díszek. –  A karácsonyest „megrendezése”, míg együtt volt a család, kizárólagosan Apánk, szívvel végzett dolga volt. Ő csengetet, Anyánk előbb velem, aztán 1922-től Zita, 1927-töl Gitta, 1933-tól Erika húgommal együtt álmélkodhattunk a feldíszített karácsonyfán. Köszöntöttük a Kisjézust, egymást és elénekeltük a „Menyből az angyalt”. – Apánk baritonjával segített az ekkor még éretlen gyermekhangoknak. /Amikor l935-ben a zalaegerszegi gimnáziumot a kőszegi tanítóképzővel váltottam fel az egész család Kőszegre kötözött. A négy gyermek tanítatását, szüleink csak így vállalhatták./ Zengett a ház akkor is /a kőszegi években/, amikor a fa alatt csak alig volt egy-egy szükséges holmi, hogy az iskolába „rendesen” tudjunk felöltözni. Az ének ércesen zengett, a vacsora pedig már szordínó hangnemben telt. Halk beszéd volt a „divat” a fa alatt egészen az éjféli miséig. Ott Apámmal a kórusban volt a helyünk. Anyámmal a lányok, ahogy megnőttek, a padok valamelyikében foglaltak helyet.

1940-ben kántortanító voltam Salföldön. A karácsonyi szertartások miatt szüleimhez, Kőszegre utazni nem tudtam. Az első magányos, karácsony megrendített. Aztán azzal vigasztalódtam, hogy 26-án valamikor délelőtt 11 után három kis diákom jött látogatóba és köszöntött karácsonyi énekkel. Azt követően pedig hívtak, hogy menjek velük a tanterembe. A gyermekek szülei vártak, köszöntöttek és asztalhoz invitáltak. Iskolai bútorokból terített asztal várt, mindenféle jó falattal. Szüleimtől távol ez a gesztus nagyon meghatott, talán egy könnycsepp is kicsordult. Nem röstelkedtem miatta.

1941-ben katonának hívtak. 56 hónapig szolgáltam egyfolytában. Előbb a Horthy, 1944.év januárjától pedig az új hadseregben. A karácsonyokat többnyire családommal töltöttem, egy-egy rövid szabadságot igénybe véve. Kivétel az 1943. évi karácsony volt. Akkor ugyanis a MÁV kórház vendége voltam, sebesülés és légnyomás miatt ápoltak ott. 1944. év január elején előbb Gödöllőn raboskodtam, majd februártól Debrecenben az új hadsereg szervezésénél kaptam feladatot. Április közepén ült vonatra a 6. hadosztály. Május 1-n Körmenden a hadsereg képviseletében vettem részt az ünnepségen. Május elején Ausztriában vártuk a hadfelszerelést azzal, hogy bevetnek bennünket a németek ellen. „Ez a terv azzal hiúsult meg,” hogy 8-án véget ért a háború. Hadosztályparancsnokságunkat Almádiba, ezredparancsnokságunkat Székesfehérvárra, egységemet pedig Polgárdiba vezényelték. Ott szolgáltam 1945. május végéig.

Leszerelésemet követően Felsőmocsoládon kántortanító, Tabon igazgatóhelyettes, Fonyódon járási oktatási osztályvezető lettem. Szép karácsonyoknak voltam részese. 1951-ben és 52-ben szüleim velünk éltek fonyódi házunkban. A nagy zárt veranda volt a karácsonyfa helye. Az ebédlőre nyíló négy-fiókos ajtót kinyitva tágas helye volt a terített asztalnak, ahol akkor, szüleimmel együtt, hatan ültünk. Nagyon kedves emlék ez a két ünnep, mert bizony ezt követően Anyámékat már nem láthattuk vendégül.  A családi ünneplések mellett kellemes emlék számomra, hogy Fonyódon minden év december 27-én, a járás igazgatóival, évet értékeltünk és jutalmakat adtunk át. 1956-ban kórházba kerültem. Felgyógyulásom után Balatonfenyvesen, majd Zalaszentgróton voltam igazgató. 1958. december 24-én született Éva lányom Keszthelyen. Késve, január elején karácsonyoztunk Balatonfenyvesen, örülve az újszülöttnek. 1962-ben hívtak meg a nyíregyházai felsőfokú tanítóképzőhöz tanszékvezetőnek. Ugyanebben az időben az alakuló tanárképző főiskolánál, félállásban is dolgoztam. 1966-tól ez fordított megoldással folytatódott. 1970 januárjában pedig a szervezés alatt álló tanítóképző főiskola főigazgató-helyettese lettem Kaposváron. A karácsonyok ezekben a mozgalmas években, a családban és a munkahelyen teltek. 1978-ban kértem nyugdíjazásomat. Az ok, hogy új családot alapítottam. Azóta 37 év telt el. Minden karácsonyt bensőségesen meghittséggel töltöttünk feleségemmel, míg éltek, Apósomékkal és a ma 34 éves fiammal, ill. 17 éve, a menyemmel együtt. E harminchét évnek is volt egy rendhagyó, emlékezetes karácsonya, az 1982. évi. Az ünnep előtti napok valamelyikén a három éves fiam hasi fájdalmakra panaszkodott. Az egyébként nagyon fegyelmezett csöppség azt mondta „apa, nagyon fáj, vigyél orvoshoz.” A gyermekorvos saját kocsijával vitte a csöppséget kórházba. Az operáció folytán vált világossá, hogy nagyon is indokolt volt a panasza. Két hetet töltött kórházban. Az utolsó kezeléskor az orvosnak azt mondta „Elég legyen már.” Ezt a karácsonyt január 7-én tartottuk. Vele együtt díszítettük fel a késve kivágott fenyőfát. Nagyon boldogok voltunk, mert panaszmentesen tudott velünk örülni! Öt gyermekem ilyenkor köszönt bennünket. Ha tehetik meg is látogatnak az ünnepek alatt. Az idei karácsony az első, amikor kettesben voltunk a szentestén. Fiamék gyermeket szeretnének, mi unokára várunk. Reméljük, lesz még karácsony, amikor vele, velük is együtt lehetünk.

Az elmúlt száz év karácsonyára emlékeztem. Ebből az első hét szüleim karácsonyait idézte. Aztán 93 karácsony már az én ünnepem is volt.

A 2014.év az eleső világháború kirobbanásának centenáriuma. Az ország erre emlékezik. A magam centenáriuma pedig úgy lehet „jogos,” ha bekalkulálom Apámék házasság kötésének századik évfordulóját is. Ezt tettem. Tehát a család, kis hamisítással, /korrekcióval/, most a századik karácsonyát ünnepli. Ennyi csalafintaságot, mert be is valljuk, talán még a történelem is jóváír nekem, dicsekedni hajlamos öregnek.

Amire ténylegesen büszke voltam száz karácsony, és a százszor 365 nap mindegyikén: az a családom, gyermekeim hozzám fűződő viszonya. Hadd illusztrálja ezt, két egészen friss, a legutóbbi karácsonyra, Klára lányomtól ás Áron fiamtól kapott ajándék. A Klárától  A pokol tornácán /Faludy György/,Árontól Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés című kötetét kaptam, személyük semmivel nem pótolható élményéhez ráadásként. Elgondolkodtam, – ha lenne, egy üvegházam, ott tettem volna /Faludy/: Bizony életem némely szakasza a pokol tornácának is beillett volna. Áron fiam, a maga szókimondásával arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem kell az elmúláson töprengeni. Ami akkor történik a legtermészetesebb dolgok egyike. A földi létet követően pedig, mert nem voltam midig jó kisfiú, ismét a pokol tornáca lehet átmeneti szálláshelyem. Élni jó, ilyen családban különösen! Elmenni pedig, helyet hagyni az új generációnak megtisztelő, talán még történelminek is mondható feladat. Kedves feleségemnek pedig bevallom, miért vitattam néha döntéseit.Nos hát, mert arra gondoltam, hogy engem választott.


Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.