Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
Category » neveléspolitika « @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

Archive for category neveléspolitika

ROMBOLÁS, ÉPÍTÉS A TANÜGYBEN

Posted by on szerda, 23 április, 2014

A Népszabadság minap közölt egy interjút, amit Ónodi Molnár Dóra készített Radó Péterrel, az OktpolCafe blogjának megszüntetése kapcsán /2014. 04. 20./. Radó Péter ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy az oktatásügy rombolása befejeződött, a korrekció lehetetlen.

Nézzük mi is történ az oktatásügyben az ország megcsonkítását követően. Ez a távlat talán rávilágít a megtett út valóságos történéseire a tanügy berkeiben.

A gyalázatos és mélységesen igazságtalan trianoni döntés az ország területét egyharmadára, a népességet felére csökkentette. Rövid sokkhatás és az azt követő töprengés közben nyilvánvalóvá vált, hogy maradék erőink közül, a megfeszített munka mellett, szellemi képességeinkre tudunk leginkább támaszkodni. Klebelsberg és csapata, a húszas és a harmincas évek során néhány felsőoktatási intézményt át tudott telepíteni a megmaradt országrészbe és százával létesített, elsősorban vidéken, elemi iskolákat. Még a kis, egy-két tanerős iskolákban is serény munka folyt a jól felkészült néptanítók munkája nyomán. Az eredmények jól hasznosodtak az akkor létesített polgári iskolákban. A gimnáziumokban is a megfeszített tanulás volt „divatban.” A megemelt követelmények magas szintű érettségit készítettek elő, tettek lehetővé. Az érettségi bizonyítvány egyben az érett embert is jelentette. Az eredményeket a külföld is elismerte, az egyetemek versengtek a magyar érettségizettekért. A felsőoktatás is megtette a maga dolgát mind a hazai igények kielégítése, mind a külföldi értelmiségi színvonal gyarapítása terén. A második világháború kezdetére ez az erőfeszítés megtette a maga hatását a társadalom minden rétegében, a gazdaság és a kultúra területén is. A tanügy tehát gyarapodott, épült.                         A második világháborút követően a bevezetett nyolc osztályos általános iskola is előrelépés volt. Néhány évig ellenállt a politika iskolákba történő betüremkedésnek. Ennek magyarázata, hogy a járási oktatási osztályok élére, szinte mindenütt, jól képzett tanárok, tanítók kerültek, akik nem, vagy csak jelentős késéssel kerültek a politikai fogságába. Ugyanez érvényesült a jól szervezett szakfelügyeletben. /Jellemző, hogy ma, amikor a konzervatív oktatáspolitika járási pedagógiai vezetőket keres, nincs nehéz dolga. A pedagógusok többsége ellenállt a korábbi kommunista, ma a szocialista, liberális, stb. politikai behatolásnak. A pedagógus, munkája során, megérzi, tudatosul benne, hogy a pártpolitika csoportértékeket, érdekeket szolgál. A pedagógusnak viszont az a dolga, hogy összemberi értékek, érdekek szolgálatában tevékenykedjen./

A rombolás akkor vette kezdetét, amikor az új általános iskolákban a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben kibontakozott a képesítés nélküli, az alulképzett és kontraszelekciós hatásra oklevelet szerzettek alkalmazása. Ezzel párhuzamosan kezdték, az oktatás irányítói, a tananyagot a politika szolgálatába állítani. Beindult a rombolás. Leromlottak a teljesítmények az általános iskolákban, tömegesedtek a közép és a felsőfokú intézményeink. Felhígult a tanári, az oktatói gárda. A rendszerváltást követően tetézték a gondokat a liberális /Magyar Bálint/, a szociáldemokrata /Hiller István/ attitűdök. Rétegérdekeket képviselve, a nevelés-oktatás lényege ellen történt támadás. A diákjogok túlhangsúlyozása, az érettségi követelmények lazítása, a szülők indokolatlan beavatkozásának hatása, a számolatlan utóvizsga lehetősége, nemcsak rombolás volt, de a fiatalság atrocitásának, felelőtlenségének melegágya is. A fentiekből kitűnik, hogy az oktatásügy hanyatlásának egyik lényegi oka a minisztérium, ill. az illetékes államtitkárság. Ezt dokumentálják az olyan tények, mint pl. Somogy megyében ahol, középiskolai igazgatókból rekrutálódott szakértő plénum arra a következtetésre jutott, hogy azok az iskolák produkáltak jobb, vagy jó eredményeket, amelyek spontán, vagy tudatosan kivonták magukat az államigazgatás hatásai alól. Tették a dolgukat, tanítottak, neveltek. A középiskolák alapismeretek hiányával küzdő nyolcadikosokat kaptak, a felsőoktatás szintén azzal szembesült, hogy hiányoznak az alapok a magas szintű oktató munkához.

A fentebb hivatkozott OktpolCafe blogjának megszüntetése, azzal az indokkal, hogy a tagok áldásos tevékenysége, a konzervatív meggondolású államtitkárság miatt ellehetetlenült, csak azt igazolja, hogy ha valahol összemberi értékeket, érdekeket képviselnek, ott a liberálisok nem találják a helyüket. /Nincs is helyük az iskolákban!/

Miután egy rövid általános áttekintés birtokában vagyunk, nézzünk egy érvelést az interjúból, ami még a korrekció lehetetlenségét is kizártnak tartja pl. az iskolai autonómia kérdésében. /Azt most ne firtassuk, hogy a közoktatást végző iskoláknak milyen autonómiára van szükségük./ Radó Péter véleménye szerint nincs iskolai autonómia, ha az igazgató nem gyakorolja a munkáltatói jogot, ha az iskolának nincs saját helyi tanterve, költségvetése, amíg az iskola nem maga végzi alkalmazottai ellenőrzését, amíg az iskolának nincs saját célja, amíg nem maga reflektál a hibákra, amíg nincs önálló fejlesztési programja. Végül azt mondja: „Valódi korrekció, a jelenlegi rendszeren belül egyszerűen nincs.”

Ha azt akarja mondani, hogy lehetetlen, részemről teljes az egyetértés. Lehetetlen, mert a közoktatásban dolgozó igazgatók nem menedzserek, hanem pedagógiai vezetők. Azokká kell lenniük. A munkáltatói jog is csak teher az igazgató vállán, hiszen pl. nincs lehetősége számos esetben, a kisebb óraszámú tantárgy oktatóinak teljes foglalkoztatására. Ezt a KLIK, a nagy rálátás miatt inkább vállalhatja. Az egyszerűen nem igaz, hogy az iskolának nincs saját tanterve, célja. A pedagógiai tervet ezért készítik és azt, a tantestület hagyja jóvá. Az ellenőrzésre az igazgató csak részben vállalkozhat a sokféle tantárgy léte miatt. A szakfelügyelet pedig már bebizonyította alkalmasságát, ha tanácsadó funkcióját betölti, nélkülözhetetlenné válik.

Mindent összevetve, az igazgató a most rárót feladataival az iskola gazdájává lett. Azzal, hogy pedagógiai vezető és nem kiszolgáltatott futár, a tantestület, a szülők tanácsadó szakembere. A gyermekek oktatásának és nevelésének irányítója. Ott lehet mindenütt, ahol szakmai kérdések jelentkeznek, pedagógiai problémákat kell megoldani.

A KLIK mint új próbálkozás, minden bizonnyal számos korrekcióra szorul, nem lehetetlen, hogy csere válik szükségessé. Ám ez a konzervatív nevelési /a múltra és a jelenre épülő korszerű emberformálás/ célkitűzés és gyakorlat időszerűségét nem kérdőjelezheti meg. A szociáldemokrata, a liberális étvágyú politikusok /egyre kevesebben vannak/ elképzelései pedig már ma a lomtárába landolnak. Végső stádiumuk jelzője, amikor azt mondják, hogy „korrekció egyszerűen nincs.”

Tudjuk, hogy az építő munka nehéz, főként, ha gáncsolják. Az emberiséget szolgáló építkezés mégis bizton révbe jut.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ A TANÜGYBEN

Posted by on kedd, 5 február, 2013

Múlt, jelen, jövő a tanügyben

Megszületett a Köznevelési Törvény, a NAT, a pedagógus életpályamodell, napirenden van a túlméretezett, és leromlott felsőoktatás revíziója már két év óta. /Számos más tennivaló is akad a tanügyben!/ Az ellenzék, aki egyben ellenzője is mindennek, ami konzervatív, netán nemzeti, ágál, uszít, félretájékoztat, az EU-nál acsarkodik. Ez a jelenség egyre hazugabb, vadabb, amióta az átalakítások a törvénykezési fázisból a megvalósítás, a eredményes megújulás szakaszába jutottak. A közigazgatás,  az egészségügy, de a gazdaság is eredményeket produkált. Reményünk lehet, hogy   felgyülemlett gondjainkat sorban  kezelni tudjuk a nevelés- oktatásügyben is. Ehhez elkerülhetetlenül szükség volt egy viszonylag rövid időre, amikor is a fent megnevezett törvények megszülethettek és más elkerülhetetlen előkészületi munkákat is el lehetett végezni.

Egy rövid történeti áttekintés feltétele a két év óta folyó munka megértésének és értékelésének:

A  múltnak tekintett távlat majd egy évszázada vette kezdetét. Az első világháború kegyetlen  éveit nem is számítva, a trianoni „béke” óta, a gyermek, az ifjú nemzedék nevelésének dolga fokozott teher. Már a húszas évek legelején észre kellett venni, hogy nem csak területeink kétharmada lett a igazságtalanság áldozata, de szellemi erőinket is csapás érte. Klebelsberg és munkatársai, ezt a gondot felismerve fogtak hozzá az iskola, a tanítói lakások százainak építéséhez. Párhuzamosan elindítva az oktatás minőségének fejlesztését is, az elemi-, a közép- és felsőoktatás minden intézményében. Az eredmény érzékelhető lett néhány év múltán mindenütt: az elemiben az alapkészségekben, az érettségiben az európai mércével mérhető közép szintű tudásban, de az egyetemek teljesítményeiben is. Neves hazánkfiai jelezték a világban az újraéledő magyar szellemiséget. —  A második világháború, a szovjet megszállás, szocialista eszközökkel, több évtized alatt sem tudta a jelzett eredményeket véglegesen lerontani. A pedagógusok helytállása, mindenfajta károsító törekvés ellenére is megvédte saját munkája eredményeit. Más az un. rendszerváltás utáni kép. A tanügyigazgatás, megcsúfolva valódi hivatását akarva, akaratlan olyan rombolást vitt véghez, hogy a korábbi eredmények teljesen elhalványultak. Az alapkészségeket az általános iskolák nem tudták produkálni, a középiskolákon keresztül a felsőfokú oktatás is küzdött ezek, meg a számolási alapműveletek hiányával

Még a múlthoz tartozik, de talán mégis a mához illik az a munka, ami 2010 előtt vette már kezdetét, hogy megalapozzon egy új fejezetet. Számos ideillő munkáról tudunk. A legfajsúlyosabbnak gondoljuk mégis a Bölcsek Tanácsa által összegezett: Szárny és Teher c munkát,  amiben ajánlást tesznek a nevelés rendszerének újjáépítésére, /Megtalálható az interneten./ Ugyancsak érdemes hivatkozni arra a nyílt vitára, amit a Magyar Nemzet 2010 /.05. 06./ évfolyamában olvashattunk. Több neves szakember, publicista mondta el gondolatait, a nevelés-oktatás és az oktatás és közélet különböző kérdéseiről. Sem az egyik, sem a másik csoport szerzői nem fukarkodtak a bíráló szóval. Kifejtve, hogy az irány a tanügyben  erősen lefelé tendált. Volt aki a nevelés-oktatásügy vészhelyzetét vizionálta. Sokunk szerint nem is volt ebben nagy túlzás. Abban, kevés kivétellel mindenki egyet értett, hogy jelentős változások esedékesek a tanügyben az általános iskolától az egyetemekig. A folyamatosan romló tanulmányi fegyelemre, a lefelé tendáló teljesítményekre, az általános fegyelmi helyzet romlására, a neveltség hiányaira, az tanulók közötti és a tanárokkal szembeni atrocitásokra, stb. hivatkoztak. Az okokat nem mindenki ugyanott találta, de általános volt, hogy a tanügy- igazgatás  tanulói jogokat preferáló felfogását hibáztatták, hogy hiányolták a szakfelügyelet segítségét, hogy a pedagógusképzés színvonalával elégedetlenek voltak. Röviden: a tanügyben mindenütt lejtmenetet lehetett tapasztalni.

A magukat felelősnek érző politikai, és a tanügyben dolgozó, jobbítást kívánó erők kezdeményezésére indult el az a fentebb jelzett, helyzetképet festő és  jobbítást célzó ajánlás dömping,  amely már a jövő lehetőségeit körvonalazta. A mai állapotok az induló szerelvényre emlékeztetnek. A rakomány /az új nevelési-oktatási tennivaló/ már a vagonokon van. Indulni kell és eljuttatni a küldeményt a célállomásra, az iskolákhoz. Ez is megtörtént már majdnem minden közoktatási intézmény esetében. Most  az érkezett áru tantermekbe juttatása a feladat, A hozzáértő, hivatástudattal rendelkező kollégák persze nem csak továbbadják ezeket. Fel is dolgozzák, osztályokra, személyekre szabva segítik beépíteni  az agyakba és a szívekbe is. Gyarapítva a tudást, de a neveltséget úgyszintén.

Ez a köznevelés egészét átfogó tennivaló nem volt elindítható egyik napról a másikra. A szakaszos megoldás a 12 évfolyamot, számos tantárgyat és nevelési tennivalót magában foglaló komplexum esetében elkerülhetetlen. Köztudott, hogy Hoffmann Rózsa és stábja igen jó pedagógiai erőket képvisel. Az is, hogy az előkészítő munkájuk gondos. A dolog természetéből adódó zökkenők, a néha késői tájékoztatás nem felületesség, nem hozzáértés hiány, hanem az óriási horizontális és vertikális távlatok következménye. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a fentiek természetes velejárója az időnkénti korrekció. /Az ember még mindig nem tökéletes!/

Külön kívánunk szólni a felsőoktatás egyes kérdéseiről. Előbb egy népszerűtlen általános megállapítás: A dolgok  bizony csőszül állnak. Sok a felsőoktatási intézmény.  Nem tisztázott, hogy a gazdaságnak, a társadalomnak milyen szakmából hány felsőfokú végzettségű fiatalra van szüksége. /A túltermelés munkanélküliséghez vezet!/ Nem valószínű, hogy az oktatói kar minden tagja tud felső szinten tanítani. A kutatótevékenység ma alig követelmény. A hallgatókkal szembeni elvárások, sok helyen, lazák. Sok az utóvizsga lehetőség. Ezzel vissza is élnek egyesek. Van közeli példa, hogy az „egyetemi polgár” cím szabadosságot inspirál. Meggondolandó a bolognai rendszer, és a kredit  alkalmazása,  jó eredményeket segítő szerepe. Egyáltalán,  egy más országban bevált eljárás honosítása nagy körültekintést, legalább az előzmények mérlegelését, az azokhoz való alkalmazás, illesztés feladatát is magában hordja, megkívánja./Ez a közelmúltban rendre elmaradt!/

Számos olyan eshetőség van, aminek az előrejelzése  akkor kísérelhető meg, ha feltételezzük az ország, talán a világ stabilitását. Ennek a valószínűsége bizony kétséges! Az elkészült törvények, rendeletek, tervek lehetőséget adnak egy nem gyors ütemű, de biztató fejlődésre a tanügy minden szektorában. Akadály a hazai ellenzék eltérő felfogása és annak következményei az egyetemi és a középiskolai ifjak, esetleg a választópolgárok körében. Szégyenletes, hogy külhoni szereplők is hangot, lehetőséget kapnak. A tanügy nem nemzetközi probléma. Ebben itthoni konszenzus  szükséges! félre téve politikai, ideológiai vonzatokat, minden ellentétet. A jövő nemzedékéről és hazánk jövőjéről van szó! A jelenleg javasolt elképzelések nem csupán e haza összlakosságának, de az emberiség egészének a szempontjait figyelembe véve, összemberi értékek alapján fogalmazódtak meg. Ezek a célok, törekvések az emberebb ember nevelését, oktatását adták feladatul a pedagógusoknak, a szülőknek. A társadalmi szerveknek pedig azt mondják: vegyenek részt, támogassák ezt a nemes törekvést.

A gond, a feltétel a szükséges anyagi eszközök előteremtése, a pedagógus megélhetés biztosítása. Nem élhetnek a tanítók, a tanárok a nemzet napszámosaiként. Ebből elege volt az én korosztályomnak és elődeimnek. A hivatástudat nélkülözhetetlen ebben a szakmában. Ez azonban csak abban az esetben működik igazán, ha a tisztességes anyagi körülmények is adottak hozzá!

Nos azt gondolom, hogy a pedagógus pályamodellel együtt járó új javadalmazás enyhít a mai sanyarú állapotokon!

A mögöttünk maradt évszázad tanügyének folyamatát próbáltuk leírni .Megkíséreljük azt is, hogy ennek az  időszakok fő vonulatát ábrázoljuk

oktatasabra

 

Kaposvár, 2013. január 30.

Érfalvy Ferenc

RÓZSÁVAL TEMETTÉK A FELSŐOKTATÁST

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

Megdöbbentem a cím olvastán. Azt gondolom, hogy Farkas Melinda fogalmazásakor csak a felhívó jelleg követelményére gondolt, nem tényt közölt, hiszen ami történt durva játék volt csupán. Ki akarná a felsőoktatást temetni? Talán az egyetemisták? Biztosan nem! Nekik nélküle nincs magas fokú képzés, nincs jövő. Talán az oktatásirányítás? Biztosan nem! Nekik az a dolguk, hogy a felsőoktatás színvonala javuljon, minden felsőoktatási intézmény megadja azt, ami szükséges a különböző pályákon való helytálláshoz. Talán Hoffmann Rózsa? Biztosan nem! Ő megbízás alapján, sok tapasztalat birtokában a mai változó kor követelményeinek figyelembevételével szeretné úgy végezni dolgát, hogy társadalmunk, benne a felsőoktatás hallgatói felkészülten lépjenek a nagy É-vel jelzett életbe.

Úgy tűnik, a közvetlenül érintettek mindegyike csaknem azonos érdekeltséggel, és azonos kötelességtudattal emelni, éltetni akarja a felsőoktatást. Ez közös érdekük!

Akkor pedig adódik a kérdés, miért a szembenállás? Miért tüntetnek a hallgatók? – A válasz bonyolult, de adott.

Szólni kell róla, az úgynevezett szocialista rendszer ezt a nagy fontosságú dolgot úgy-ahogy kezelni tudta. Nem igaz, hogy csak politikai meggyőződés, munkás-paraszt származás alapján lehetett a felsőoktatásba bekerülni. Számos értelmiségi vagy egyéb származású fiatal tanult a felsőoktatási intézményekben. Ám az oktatásügybe befurakodott liberálisok és „eszméik” fellazították az úgy-ahogy megvalósult korábbi magas követelményeket. Felsőoktatásunk a 90-es évek második felétől egyre több „jogot” adott a hallgatóknak. Lehetővé tette a sokszori vizsgaismétlést, a megismételhető szemesztereket. Eluralkodott például az a szemlélet, hogy a vizsga lutri, ha többször megismételhetem, biztosan lesz alkalom, hogy ismerős témáról számolhatok be. Az meg teljesen közömbös, hogy csak meggörbült egyesem van. Munkába lépésem után senkinek sem jut eszébe, hogy az oklevelemet, még inkább a leckekönyvemet megnézze. Azaz: a felsőoktatásban töltött évek nem kemény tanulmányi munkával, inkább kellemes időtöltéssel teltek. Újabb problémagombolyag képződött a bolognai-rendszer meghonosításával és a kreditrendszer alkalmazásával. Egyes felsőoktatási intézmények eleve kizárták a rendszer alkalmazását (orvosképzés, egy-egy műszaki szakma). A kredit lehetővé tette, hogy a képzésből kimaradjon, másodrendű szerepet töltsön be egy-egy tanulmány. A képzés színvonala csökkent és kihagyott fontos tudnivalókat, nem teljesítette az értelmiségképzés feladatát. Mindez kevesebb erőfeszítést kívánt a hallgatótól. Az a vélemény alakult ki, hogy az egyetemi polgár státuszának megszerzésével nem csupán kötelességeket, hanem széles jogokat kapott a hallgató. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyetemisták többsége vallotta ezt az álláspontot, de véleményként, nézetként az egész felsőoktatásban jelen volt.

A demonstráló diákok az itt jelzett probléma megjelenítői. Nem azt gondolják, hogy minden fiatal felsőfokon tanuljon. Ez a dolog természetéből kifolyólag teljességgel kizárt, hanem, hogy a megszerzett tanulmányi könnyítéseket továbbra is élvezhessék. Azért temetik a felsőoktatást rózsával, mert Hoffmann Rózsa és az egész oktatásirányítás magas tartalmi elvárásokat támaszt. Sőt ezek teljesítését, legalább anyagi oldalról ellenőrizni is kívánja. Ez utóbbi szándék ütközik a felsőoktatási intézmények önállóságának jogosultságával és ez a rektorokat is a félrevezetett hallgatói sokadalom támogatására ösztönzi. A jelenleg még fellelhető szociálliberális gondolkodás azonban tarthatatlan. A magyar felsőoktatástól elvárható, hogy felzárkózzon a világ élvonalához és a hallgatóktól is az ennek megfelelő erőfeszítés. Már gróf Széchenyi István szerint a felzárkózás a derék magyarok erőfeszítésétől várható. Azt mondja a XIX. Század 30-as éveinek valamelyikén: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”

Érfalvy Ferenc

nyugalmazott főiskolai tanár

TANÁCSKOZÁS AZ ISKOLÁRÓL

Posted by on szerda, 7 december, 2011

Elolvastam a Szárny és teher (ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére) c. fajsúlyos összegezést.

Egy alapos átszervezést az oktatásügyben. Minden érdekelt elengedhetetlennek tart. Engem az esedékes tennivalók közül elsősorban a nevelés, azon belül az erkölcsi nevelés  megújjítása foglalkoztat. Az ehhez a témakörhöz illeszkedő gondolataimat vetem itt papírra, mert a fejlesztő munka lényege a nevelés és mert a mai hazai válságjelenségek közül a morális züllést tartom, egyrészt mindenre kiterjedőnek, másrészt a legveszélyesebbnek. „… ha az erkölcs megdől Róma rabigába görbed”, figyelmeztet a múlt. – Az iskola ma még őriz fontos nevelési-oktatási értékeket, ám ránehezedik egy sor téveszme (tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át a termelés módszereit), a rohampszichózis, a globalizmust szolgálni akarás, a nevelő-oktató munka és a pedagógus lebecsülése, stb. (Itt jegyzem meg és húzom alá, hogy az oktatást eszköznek tartom. Igaz, a nevelés legfőbb eszközének!)

 Átfogó, mindenre kiterjedő összegezést a már idézett Szárny és Teher c. munkában találtam. Én csak résztennivalókkal foglalkozom olyanokkal, amelyek elhanyagolása, átértelmezése káoszhoz vezetett a múltban, amelyek az iskolák érdemleges, hatékony munkáját csaknem ellehetetlenítették.

Előzetesen egy hézagos történelmi vázlat az iskola, a nevelés múltjáról:

  Az ifjú nemzedék fejlesztése a messze múltban a szülő feladatai közé tartozott. A korábbi nemzedékek felhalmozott tapasztalatainak a summáját átadták az utódoknak. Ez azzal is járt, hogy mert a fiatalság könnyebben, eredményesebben akarta elvégezni tennivalóit, nem csak átvette a régit, de saját tapasztalata, gondolkodása eredményeivel bővítette, gazdagította is azt. Javult a munka eredményessége, szaporodott, de korrigálódott is az ismeretanyag. Lassan megszületett, külön vált az ismeretközlő személye, megjelent az iskola szükségessége. A sumerok 3000 évvel ezelőtt leírták hogyan kell földet művelni, szántani, vetni. A leírtakat az olvasni tudók felolvasták, elmondták a földművelőknek. – Hazánkban az első iskolát a Szent Márton hegyen kolostorukban a Bencések alapították 996-ban, előbb mint Szent István koronát kapott. Innen számítva a 2009/10-es tanév az ezertizennegyedik. – Mekkora távlat. Mekkora utat járt be a tanügy! Az egyházi iskolák elemi, vallásos ismereteket nyújtó intézményeitől az első (pécsi, budai, nagyszebeni) egyetemig, a ma megújjulásra váró, felmérhetetlen értékeket megőrző iskolák sokaságáig. Virágzó évtizedek. Tatár-, törökdúlás, Trianon hatása, hogy csak végleteket jelezzek. Jellemző, ami a haza megcsonkítását követte. Klebelsberg nevével fémjelezve. Ismét visszafejlődés a szovjet megszállás idején, zuhanás az iskolák államosítása következtében. Ismét éledés 1989-től, az egyházi iskolák újjászervezésével. Párhuzamosan „a sokoldalúan fejlett ember” víziójával, majd a szociálliberális ámokfutás. – Ma ismét reális remény, hogy az új oktatásirányítás talán már a 2010-11-es tanévben megkezdi és fokozatosan véghez viszi a feltétlenül szükséges tartalmi változásokat, hogy az iskolák magukhoz térhessenek, tehessék a dolgukat: nevelhessenek, taníthassanak.

 Az új oktatásirányításnak – tudjuk – nem lesz könnyű dolga. Az előkészületek segítséget jelentenek, ám mérhetetlenül sok a feladat.

 1. Alapkérdéssel kezdem.

A tudatos pedagógiai tevékenység mindig is feltételezte a célrairányultságot. A cél megfogalmazása a mai plurális viszonyok között csaknem lehetetlen, ha mint eddig, valamely társadalmi osztály, vagy ideológia elvárásait akarjuk érvényesíteni. (A többi társadalmi csoportnak ez nem derogálni!) Az is kivihetetlen, hogy minden réteg, ideológia érdekeit külön megfogalmazva, rétegiskolákat szervezzünk. Miután a mai plurális társadalom felszámolását semmi sem indokolja, sőt megmaradását szinte mindenki evidensnek tartja, a pedagógia egyik feladata megtalálni azt a közöst, ami minden csoport valós érdekeit kifejezi, egyidejűleg a gazdasági és az általános kulturális fejlődésének is bázisa. Van ilyen közös alap: az ember maga: annak biológiai, szociális és szellemi valósága. Minden ember egyidejűleg biológiai, szociális és szellemi lény. Persze az egyes ember személyiség is: az ember általános jellegének egyedi, sajátos konkrétsága. (Ember, egyidejűleg személyiség.) Az embernek mint biológiai lénynek egészségre, edzettségre, munkabírásra, stb. van szüksége. Szociális lényként sokféle társadalmi viszonynak az eleme, bizonyos társadalmi szerepeket tölt be („játszik el”), szellemi tevékenységet folytat: gondolkodik, akar, erkölcsiséggel, jellemmel, stb. rendelkezik. – Tehát a közös: az általános emberi konkretizálódása, megjelenése pedig a személyiség. E két jelleg egysége adja a nevelési cél megfogalmazásának az alapját. Miszerint a pedagógia általános célja az általános emberi (biológiai, szociális, szellemi) fejlesztése a személyiség (az egyediség) fejlesztésével párhuzamosan. Ez a munka a szülő, a pedagógus, a társadalmi és a természeti környezete, valamint az egyén együttes, egymás kiegészítő tevékenysége. Az ember exogén és endogén erők hatása, kölcsönhatása eredményeként fejlődik, lesz más. – Legyen többet érő!

 Azt gondolom, hogy a nevelési célnak is meg van a maga történetisége. Szerintem abban az értelemben, ahogy erről Heller Ágnes beszél a genezis könyvének elemzése során indokolva, miért szereti olvasni a Bibliát: „… az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló nagyon ősi.” (1) A múlt, a jelen és a jövő egymásra épülnek, az utóbbi nem megtagadja az előbbit, hanem ráépül. Ha a folyamat pozitív, meghaladja azt. Végül is egységet alkotnak. Az gondolom ez a felismerés is alátámasztja a nevelés általános céljairól mondottakat.

 Az általános cél lehetővé teszi bizonyos konkretizálást is, a közoktatás célját a következőkben fogalmazom meg: A korosztály fejlettségét figyelembe véve fejleszti, edzi a gyermek testét, megismerteti a fontos egészségügyi és higiéniai elvárásokat, sarkall ezek betartására. A közösségekhez (család, osztály, iskola, lakóhely, nemzet) való tartozást tudatosítja, alakítja, képviseli „az egymásért is vagyunk” gondolatot és gyakorlatot. Megtaníttatja a korszerű általános műveltség elemeit, alapvető összefüggéseit, alakítja a pozitív erkölcsiséget, a szilárd jellemet és akaratot. Segíti az egyénnek megfelelő  szakma megválasztását, megalapozza a szakmában, illetve a felsőoktatásban való helytállást.

 2. Acélok megvalósítását csak a fejlesztőtényezők, az exogén és endogén erők együttműködése esetében és csak akkor várhatjuk,hogy nevelőtevékenységünk átgondolt, aktuális és pozitív értékrendszerre támaszkodik. Az általános értékrendszer fundamentumát már Mózes II. könyvében megtalálhatjuk. A tízparancsolat 3 első igéje a vallásos ember értékei, ám a többi általános emberi, társadalmi értékeket ír le. Ezeket én fundamentális értékeknek tartom. (Pálvölgyi szerint a fundamentális értékek: védd az ember életét és méltóságát, védd az ember környezetét és közösségeit, védd az ember alkotásait és javait.) (2) – Az emberiség történetének utóbbi két és fél évezrede bizonyság, hogy majdnem mindenütt elfogadják, kívánatosnak tartják ezeket. Viszont az is tény, hogy nagy rendszerességgel sérülnek. Mégis ható erők, figyelmeztető, óvó jelzőtáblák.

 3. Napjaink szakírói – minden bizonnyal, mert társadalmunk többrétegű válságjelenségei közül a morális válság látszik a legsúlyosabbnak, – az erkölcsi értékrend kidolgozását tekintik sürgősnek.

3.1. Abból indulnak ki, hogy bár a XX. század elején még Jean Piaget nyomán, a fejlesztő feladatok közül a mentális rendszer látszott dominánsnak mégsem ez a meghatározó. A kutatások arra utalnak, hogy az információ mennyisége és ezek feldolgozása meghatározóbb szerepet tölt be a nevelésben, nevelődésben, így az erkölcsi nevelésbe is. Ez a körülmény arra ösztönözte a szakírókat, hogy az új koncepciót a konsturktivista pedagógiára építsék. (3) Pálvölgyi Ferenc ezen az alapon dolgozta ki Az erkölcsi nevelés univerzális értékközpontú modelljét. (4)

3.2. Ennek a modellnek az értékeit ajánlom az új oktatásirányítás figyelmébe az iskolákban történő alkalmazás céljából.

      A fent idézett tanulmány IV. fejezete (5) ad eligazítást a részletekről. Itt a modell vázlatát idézem:

3.2.1. Az első pedagógiai szuperérték: Az emberi élet védelme

                   lehetséges komponensei:

–         életvédelem

–         bátorság

–         empátia

–         jóakarat

–         kötelességtudat

–         önfeláldozás

–         segítőkészség

3.2.2. A második szuperérték: Az emberi személy értékének és méltóságának védelme

                   Komponensek:

–         bizalom

–         elfogadás

–         értéktudat

–         határozottság

–         önfegyelem

–         tisztelet

–         tolerancia

3.2.3. A harmadik szuperérték: A család és a társadalom védelme

                   Komponensek:

–         felelősségérzet

–         figyelmesség

–         kötelezettségvállalás

–         közösségi szellem

–         megbocsátás

–         nemzettudat

–         szeretet

3.2.4. A negyedik szuperérték: Az igazság és a kölcsönös szabadság védelme

                   Komponensek:

–         döntési képesség

–         emlékezőképesség

–         etikai érzék

–         igazságosság

–         kongruencia

–         méltányosság

–         önérvényesítés

3.2.5. Az ötödik szuperérték: A testi és lelki egészség védelme

                   Kompetenciák:

–         aktivitás

–         alkotóerő

–         gyakorlati érzék

–         harmónia

–         nyitott gondolkodás

–         kreativitás

–         önkifejezés

3.2.6 A hatodik szuperérték: A szellemi értékek védelme

                   Komponensek:

–         céltudatosság

–         értékszemlélet

–         jövőkép

–         hagyományőrzés

–         kíváncsiság

–         műveltség

–         önfejlesztés

3.2.7. A hetedik szuperérték: Az anyagi javak védelme

                   Komponensek:

–         becsületesség

–         megbízhatóság

–         pontosság

–         munkaszeretet

–         karitativitás

–         mértékletesség

–         helyes gazdálkodás

A szuperértékek és a lehetséges komponensek itt csupán tájékoztatásra, figyelemfelkeltésre szolgálnak. Felhasználásuk a fentebb idézett eredeti tanulmány ismeretét feltételezi. Akkor is csak orientációs szerepet tölthetnek be. Domináns bennük az erkölcsi, de univerzális értékeket fogalmaznak meg, egyrészt abban az értelemben, hogy mindenkire érvényesek, másrészt, hogy elemei a nevelés egyéb területeit is áthatják.

Az ebben az írásban kidolgozott nevelési cél és az idézett értékközpontú erkölcsi nevelés (Pálvölgyi) jó összhangban vannak. A neveléselmélet az erkölcsi nevelés fő feladataként a közösségi, a humanizmusra, a munkára, a fegyelemre, a hazafiságra nevelést jelölte meg. E mellett értelmi, testi, esztétikai, technikai és világnézeti nevelést szorgalmaz. (Ez a mondat csak emlékeztetni akar!)

 4. A személyiség fejlődésének az alábbi szakaszai különíthetők el:

4.1. Családi/óvodai fejlődési periódus, ahol a pozitív szokások, a magatartás, a viselkedés szabályainak elemei alakulnak ki a példa és a szoktatás, részben a meggyőzés eszközeivel is.

4.2. A 6-10 éveseknek a normák megértésével, jelentőségével is barátkozniuk kell. Pozitív és negatív viselkedési, magatartási jelenségeket is megítélnek.

4.3. A 10-14 évesek előtt az a feladat áll, hogy a szociális környezet társadalmi, világnézeti jelenségeit megértsék, bírálják, képesekké kell válniuk az egyezkedésre is.

4.4. A 14-18 éves korban végbemegy a személyiség kialakulása, egyes személyiségjegyek megerősödnek, a morális tapasztalatokat értékelik és azokat követik, vagy elvetik.

4.5. 18 éven túl alakul ki az érett személyiség, ám ez a köznevelés határain kívül esik már.

5. Atovábbiakban az oktatásirányítás egyéb esedékes, változtatást igénylő tennivalóit jelzem:

5.1. a pedagógusképzést ki kell emelni a bolognai rendszerű egyetemi képzésből, önállóvá kell tenni.

5.2. Elengedhetetlen a felvételi vizsga. Meg kell kísérelni az alapműveltség meglétének vizsgálatát és a pályaalkalmasság felderítését is.

5.3. Az 1-8. osztályok tanítóinak a képzésére 4 év elegendőnek látszik. Az alsó tagozatban használt módszereket ne váltsa fel azonnal a tanári magatartás. Egyrészt a 8. osztály befejezéséig ügyelni kell az alsó tagozatban szerzett készségek megerősítésére, fejlesztésére, másrészt a „szaktárgyak” anyaga vegye figyelembe, hogy a középiskola is tanítja ezeket. Tehát jól válogatott bevezető ismeretelemeket, alapismereteket kell tanítani.

5.4. A középiskolák részére 2 szakos tanárképzés szükséges. Ehhez 5 év kell.

5.5. Minkét képzésben jelentősen mélyebb, alaposabb neveléselméleti, iktatáselméleti és oktatáspszichológiai képzésre van szükség. Nélkülözhetetlen a metodikai és a meghosszabbított gyakorlati képzés.

5.6. A viselkedéskultúra kialakítása a középiskolában történhetne, ám mert ott sokszor elnagyolt és mert a pedagógus munkájában átlagon felüli jelentőségű, kiegészítésére az egyetemi képzés során is szükség van.

5.7. A közoktatásban a tantervi követelmények fokozatos, erőteljes növelését látom szükségesnek (káros ha nem értékelnek, ha nincs házi feladat, ha nem lehet osztályt ismételni, stb. Az iskola az életre készít fel, az élet igen kemény munkát vár el! A középszintű érettségi igényszintje az érettségi leminősítése. Inkább végbizonyítványt! Az emeltszint követelményei sem érik el az érett ember nívóját.

                   – a magasabb érettségi követelményeket meg kell alapozni az általános iskolában és a középiskola első osztályától.

 6. Az újjáépítésben káros lenne mindenfajta rohammunka. A jelen nívóra tekintettel alaposan előkészített, fokozatosan megvalósuló innováció indokolt.

 7. Az új minisztérium rendelkezzen saját és társadalmi elméleti bázissal (pedagógiatörténet, neveléselmélet, oktatáselmélet, oktatáspszichológia). A változtatásoknál szakemberek kontrollja szükséges.

      A miniszter elismert szakember legyen. Az oktatáspolitikát beosztott (államtitkár) képviselje, aki oktatás- és pedagógus képviseletet is ellát (költségvetés, a pedagógiai presztizse).

8. Meg kell oldani a szakfelügyelet újraszervezését (elengedhetetlen az irányító munkához, de mindenekelőtt szaktanácsadást és ellenőrzést végezzen).

9. Országos Rendtartás kidolgozás is esedékes. Úgy ahogy a NAT, ez is adaptálandó az iskolában (helyi igények, sajátosságok, tapasztalatok).

10. Gátat kell szabni a jogszabály dömpingnek és annak a gyakorlatnak, hogy az iskolákkal készíttetnek szabályzatokat.

11. az iskoláknak nyugalomra van szükségük! A pedagógus eredményes és hatékony munkát csak bizalmi légkörben képes végezni.

12. Amédiák bevonásával országos mozgalmat lenne jó indítani a szülői felelősség újraélesztésére, az iskolával való jó együttműködésre.

Az itt jelzett javaslatok, észrevételek hitem szerint, hozzájárulhatnak a megújjuló nevelőmunka jobb eredményeihez. Ahhoz, hogy minden megszülető magyar műveltségben több, akaratban erősebb, erkölcsben, lélekben tisztább, sorsban eredményesebb legyen elődeinél.

Jegyzet:

  1. Imhol Vagyok, Múlt és Jövő Kiadó 2006. 286. o.
  2. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere, III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 149. o.
  3. Nahalka István: Hogyan alakul ki a tudás a gyermekben. Konstruktivizmus és pedagógia
  4.  Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 135. o.
  5. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere IV. rész Mester és Tanítvány 24. szám 117. o.

ÚJ TÖRVÉNY AZ ISKOLÁKNAK

Posted by on szerda, 7 december, 2011

Társadalmunk a változtatás lázában ég. Csak az Oktatási Államtitkárság közzétett három vitaanyagot: a közoktatásról, a felsőoktatásról és a pedagógus életpályamodellről. Van min gondolkoznunk! Szívesen tesszük, hiszen gyermekeinkről, iskoláinkról és hát rólunk van szó, meg a jövőről.

Minden bizonnyal sokan ragadunk tollat – számomra alapozóan fontosnak tűnik, hogy egyaránt értő módon beszéljünk. Ezért elengedhetetlen néhány pedagógiai, de egy-két politikai fogalom tisztázása. A fő feladatot természetesen s Vitaanyagok adják, azok tartalmi mondanivalója. – A változások szükségességének megértéséhez át kell tekintenünk a közelmúlt társadalmi átrendeződését.

  1. A szükségesnek vélt alapfogalmak, ahogy azokat 90 éves agyam megőrizte.

1.1   A nevelés az a pedagógiai folyamat, amely az ember biológiai, társadalmi, szellemi adottságait fejleszti szakember irányításával, a nevelt aktív közreműködésével.

1.2   Az oktatás a nevelés leghatékonyabb eszköze (értelmi nevelés), ismereteket közvetít, azokat a tanuló igyekszik megérteni és konstruktív módon bedolgozni ismeretei rendszerébe.

1.3   A személyiség az ember biogén, szociogén és szellemi összetevőinek organikus egysége. Exogén és endogén erők együttes hatására alakul ki, változik, fejlődik, lehetővé teszi a megkülönböztethetőséget, a felismerhetőséget. Az ember egyedisége.

1.4   Az erkölcsi nevelés az a pedagógiai folyamat, amely plurális környezetben stabil és ésszerű értékeket képvisel úgy, hogy a jelentkező problémákat kritikusan és alkotó módon megoldani törekvő embereket nevel.

1.5   A fent körülírt fogalmak a politika értelmezését is megkívánják: „a társadalom és az állam vezetése, a hatalom megszerzésére, illetve megtartására irányuló közös vagy egyéni tevékenység.”

1.6   A pluralista állam kritériumai: a szabad választás; az érdekek, értékek sokfélesége, ütközése; a kormányra történő nyomás lehetősége; a társadalom igényeire érzékeny államhatalom.

1.7   A közösség társadalmi csoport, amely közös érdekek alapján összetartozási tudattal, időleges állandósággal működik együtt, többnyire közös eszméket is képvisel.

(Az 1, 5, 6, 7 alatt szereplő fogalmak szükséges kiegészítői, megalapozói a pedagógiai alapfogalmak megértésének és felhasználásának.)

  1. A társadalom aktuális átrendeződése

Neveléspolitikánk értelmezéséhez elengedhetetlen a végbement társadalmi változások áttekintése.

2.1. A nemesség, élen a főnemességgel évszázadokon keresztül meghatározója volt a gazdaságnak és a politikának. Kultúrája hordozta saját fejlődésének és az európai műveltségnek a legértékesebb elemeit. A maga után hagyott építészeti alkotások (az alkotók érdemeit is hordozva) például a legértékesebb emlékeink. Műpártolásuk relikviái a múzeumok és a magángyűjtemények sokaságában ma is fellelhetők.

2.2. A kiegyezést követően a fokozatosan megerősödő polgárság az ipar fejlődése, a gazdaság gerjesztője, majd a kultúra mecénása. (Márai Sánsor írásai!)

2.3. A parasztság a falusi gazdaságot virágoztatta fel. Megőrizte és ápolta a népi-nemzeti hagyományainkat.

2.4. Munkásságunk számban gyarapodott, szakértelmét itthon és külhonban becsülték.

2.5. Értelmiségünk, az érettségizettek és a felsőfokon végzettek, intelligenciában és szaktudásban kiállták a világgal a versenyt.

2.6. A szovjet megszállás és a laikusok hatalmának következményei:

2.6.1. A nemességet, a polgárságot, az értelmiség nagy részét, a parasztság és az iparosok javát nemükben likvidálták.

2.6.2. A munkásságot felhígították, képzését elhanyagolták, erkölcsét megrontották, gondolkodásukat idegen eszmékkel telítették.

2.6.3. Az újgazdagok hozzáértése, lelkiismeretessége, kultúrája felszínes, hézagos, erkölcse, az ügyeskedéstől az eluralkodott korrupcióig, megmételyezett.

2.6.4. Az érettségi értéke, a többség esetében, szégyenletes. Az értelmiség nagy részének felkészültsége silány.

2.6.5. Az emberek nagyobbik részének munkamorálja, életnívója folyamatosan romlik.

2.6.6. Politikai életünk az elnyomás, a dilettantizmus, egyre inkább a globalizmus hálójában vergődött.

3. A kialakuló új rend

3.1. 2010 májusában a megalakult új kormány alapozó, átalakító munkába kezdett. Az elkerülhetetlenül szükséges jogszabály-módosítások, a törvénykezés „nagyüzemét” indították el. Az elszámoltatás kezdetét vette. – A lényegi változások még váratnak magukra. Az előzményeket ismerve ez nem is lehet másként. Csak átgondolt, szorgos munka hozhatja meg a kívánt változást, sok törődés és számos év árán. Nem lehetünk türelmetlenek!

Európa ügyeiben irányítóként részt venni nagyon megtisztelő, ám energia- és időigényes feladat. Tudjuk, ez nem járhat együtt saját soros ügyeink késleltetésével.

3.2. A napjainkban kialakuló új rend alapjaiban már demokratikus. Ám az igazi demokrácia felé mégis csak útban vagyunk. A még le nem zárt küzdelmek elvezethetnek a megújuláshoz. Ellenfeleink a megvalósítást ma és még sokáig akadályozzák. A globalizmus haszonélvezőivel suttyomban kötött megegyezésüket felhasználva ma is szítanak.

4. Az új neveléspolitika közvetlen előzményei

4.1. Pluralista társadalmunk készül az új neveléspolitika érvényre juttatására. Előkészítése 2009-ben, Ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére című, nagyon átgondolt és szakmailag megalapozott munkával vette kezdetét. Azóta elkészült az Új Közoktatási Törvény és A pedagóguspálya-életmodell vitaanyaga, érdemes eszmecserére várva. Kész a felsőoktatásra vonatkozó törvénytervezet is. Ezek a dokumentumok az új neveléspolitikát képviselik. Alább a formálódó dokumentumok fő vonásaira kívánok rámutatni.

4.1. A klebensbergi neveléspolitika a neveléselmélet, a didaktika és a neveléstörténet elvárásaira épült. Ezeknek az elméleteknek az eredményeit használta fel, amikor a nevelés és a tanítás hogyanjáról gondolkodott, és körülírta a nevelés-oktatás tartalmát az 1920-as évek társadalmi igényei szerint.

4.2. 1945 után továbbra is ezeknek a diszciplínáknak engedtek teret. Először az államosítással és a nyolcosztályos általános iskolák meghonosodásával történt némi változás. A didaktika az értelmi, a testi, az esztétikai nevelés elvárásai érvényben maradtak. A politechnikai nevelés a gyakorlati foglalkozások utóda lett. A világnézeti nevelés a nietzschei elvek és a marxizmus hatására materialista elvek szerint formálódott, éles vallásellenes felhanggal. Az erkölcsi nevelés iránti elvárások simultak a fentiekhez. Ám sok helyen egyáltalán nem gyökeresedtek meg. A szocialista nevelésügy, a 70-es évek táján, a Politikai Főiskolán megkísérelte a szocialista erkölcsi nevelés elméletének kidolgozását, ám alig jutott tovább annál, hogy a neveléselméletben megfogalmazott erkölcsi elvek elé odabiggyesztette a szocialista jelzőt („szocialista hazafiságra nevelés”). Az oktatás eredményei, részben materialista hatásokra, részben az oktatáspolitika ellentmondásai miatt fokozatosan, még a felsőoktatásban is, részben a kontraszelekció, részben az oktatói kar felhígulása miatt estek. A levelező oktatás lehetőségei miatt nem volt képes színvonalas képzésre.

4.3. 2004-től a neveléspolitikában is eluralkodott a pártirányítás. A pedagógiai elvárásokat kezdték kiszorítani. Ez alig néhány év alatt a nevelő-oktató munka „vészhelyzetéhez” vezetett. Nálunk ez az az időszak, ami Franciaországban a XIX. Század végén következett be. Ahogy Renan akkor megfogalmazta: „Ma az oktatás-nevelés kérdése a nemzet élet-halál kérdése.” – Az iskolának „tudásgyár”, „szolgáltató intézmény” funkciót szántak. Egyik nyáron Lillafüreden három napos konferenciát szerveztek „Adaptáljuk az ipari üzemek módszereit az iskolában” címmel. A tanulói jogok túlhangsúlyozásával megbontották a tanulmányi és az iskolai fegyelmet, eluralkodott az erőszak is.

4.4. A továbbiakban az új neveléspolitika alapján születőben lévő törvényről lesz szó. Megjegyzem, hogy a plurális társadalomban egymás mellett élnek konzervatív, kereszténydemokrata és más, az előbbieket vitató, tagadó nézetek. Az új oktatáspolitika nem zárja ki, hogy eltérő értékek érvényesüljenek egymást ki nem záró érvénnyel. A liberalizmus értékrendje például nemcsak eltér, de ütközik is a konzervatív elvárásokkal. Ennek ellenére elképzelhető egyes értékek egymás mellett élése, sőt liberális alapállású magániskola szervezése is.

4.5. A jobb megértés érdekében megkísérlem a különbségeket fellebbenteni. 1994-től szociálliberális nézetek kaptak hangot, 1998 és 2002 között ismét túlsúlyba jutottak a pedagógiai törvényszerűségek, majd 2002-től uralomra jutott a neoliberális eszmerendszer.

A liberalizmus oktatáspolitikája a párt (esetenként a pártelit) szempontjait képviseli. A konzervatív, a kereszténydemokrata oktatáspolitika összemberi értékeket és a pedagógiai törvényszerűségeket preferálja. Ott a profittermelés szempontjai, itt a személyiség, a közösségek érdekei dominálnak. Ott az iskolai munka az oktatásban merül ki, itt a személyiség és közösségek fejlődését szolgálja. Ott az egyén különállása a fontos, itt a harmonikus együttélésre nevelnek. Ott a digitális tábla elsősorban profitot biztosított, itt a nevelő-oktató munka hathatós eszköze.

5. Az új neveléspolitika alapján életbe lépő törvény új vonásai

–    Nem szolgáltatás, közszolgálat.

–    Szereplőinek a hatáskörét a kötelességek és a jogok egyensúlyában írja le.

–        A szakmai döntéseket szakemberre bízza.

–        Az intézmények önállóak maradnak, de az állami szerepvállalás megnő.

–        Bevezeti az ingyenes tankönyvellátást.

–        Tartalmi szabályozást ír elő.

–        Az érettségi követelményeit fokozza.

–        Szakmai ellenőrzést honosít meg.

–        A finanszírozást új alapokra helyezi.

–        Megteremti a differenciált és átjárható iskolarendszert.

–        A tehetséggondozást és a felzárkóztatást új alapokra helyezi.

–        A középiskolák feladatává teszi, hogy a tanulók körülbelül fele alkalmassá váljon felsőfokú tanulmányokra.

–        Megkívánja, hogy a tudás húzóerővé váljon.

6. Javaslatok

6.1. A törvény a Köznevelési Törvény címet kapja.

–    A vonatkozó életkor (3-18 év) dominánsan nevelőtevékenységet igényel.

–        Az oktatás nevelési eszköz, a leghatékonyabb.

–        Az érett személyiség a 18. életév táján/után alakul ki. Az önnevelés ebben az időszakban válik folyamatosan meghatározóvá.

–        A miniszter/államtitkár „nevelési-oktatási” jelzőt használhatna.

–        (Az információ és az oktató a felsőoktatásban is képvisel nevelő momentumokat, ám, mert ebben a korban már az önfejlesztésen van hangsúly, ott az oktatás szó használata az indokolt.)

6.2. A Köznevelési Törvény célját a köznevelés szabályozásaként értelmezem.

6.3. A köznevelés (-i rendszer) célját az alábbi részletességgel és módosítással javaslom leírni: „Az ember biológiai szükségleteinek, társadalmi lényegének, szellemi igényeinek figyelembevételével felkészíteni a gyermeket az életben való elindulásra, a szakma megválasztására. Cél a test fejlesztése, erősítése, edzettségének, munkabírásának fokozása, a higiénia szükségességének felismertetése, a társadalmi életben való aktív részvétel megalapozása, ismereteinek, képességeinek (tanulni tudás), készségeinek, jártasságainak, attitűdjeinek, erkölcsi értékrendjének, akaratának, érzelemvilágának erősítése, gazdagítása, az alakuló személyiség társadalmi beilleszkedésének segítése, irányítása; hazafiasságra, a nemzet, az ország építésére, védelmére való készség kialakítása.”

(A vitaanyagban meglévő alábbi résszel folytatva: „célja továbbá… aktívan részt vesz”–ig.)

6.4. A leírt cél a köznevelés egészében érvényes, megvalósításán munkálkodni kell, ám ez nem zárja ki, hogy az Alapelvekben foglaltak szerint „a szülőknek jogukban áll világnézetük szerint iskolát választani gyermekeiknek.”

7. Atársadalom plurális szerkezetű marad. Felszámolása nem is lehetséges, de nem is kívánatos, hiszen minden konkrét személyiség mindig különbségeket mutat. Ez természetesen inspirálja az együttgondolkodást, az együttes tevékenységeket. Az önkéntesen szerveződött, de a kényszerközösségek is együttműködve jelentősen többre képesek, mint a magányos emberek sokasága. Közösségben az összeadott erőfeszítés, de a személyiség különbségeiből fakadó egymást támogató tevékenység is megsokszorozza az eredményeket.

Újraolvasva írásomat, sajnálom, hogy ridegre sikerült. Baj, mert iskolarendszerünket talán az óvoda és alsó tagozat kivételével, hideg, sokszor rideg, indokolatlanul túlzott racionális légkör jellemzi, az ember csak megfelelő érzelmi töltöttséggel képes jól dolgozni a nehézségeket elviselni a korunk által megkövetelt kihívásoknak megfelelni. A művészeti nevelésnek mindenkit el kell érnie, nehogy féloldalasan, a szépet, a kellemeset nem ismerve töltsük napjainkat, töltsük el életünket. Meg hát a művészetek kikapcsolnak, regenerálják telített idegrendszerünket.

Mit Respeckt gesagt: „Tanügyi Bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket.” (Kodály Zoltán)

CENTRUMBAN A MORÁL

Posted by on szerda, 7 december, 2011

Megjelent:

Mester és Tanítvány 27.

2010. augusztus 132.o.

 

Elolvastam a Szárny és Teher (ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére) c. fajsúlyos összegezést.

Egy alapos átszervezést az oktatásügyben minden érdekelt elengedhetetlennek tart. Engem az esedékes tennivalók közül elsősorban a nevelés, azon belül az erkölcsi nevelés megújítása foglalkoztat. Az ehhez a témakörhöz illeszkedő gondolataimat vetem itt papírra, mert a fejlesztő munka lényege a nevelés, és mert a mai hazai válságjelenségek közül az erkölcsi züllést tartom, egyrészt mindenre kiterjedőnek, másrészt a legveszélyesebbnek. „… ha az erkölcs megdől, Róma rabigába görbed”, figyelmeztet a múlt. – Az iskola ma még őriz fontos nevelési-oktatási értékeket, ám ránehezedik egy sor téveszme (tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át a termelés módszereit), a rohampszichózis, a globalizmust szolgálni akarása, a nevelő-oktató munka és a pedagógus lebecsülése, stb. (Itt jegyzem meg és húzom alá, hogy az oktatást eszköznek tartom. Igaz, a nevelés legfőbb eszközének!)

 

Átfogó, mindenre kiterjedő összegezést a már idézett Szárny és Teher c. munkában találtam. Én csak résztennivalókkal foglalkozom, olyanokkal, amelyek elhanyagolása, vagy átértelmezése káoszhoz vezetett a múltban, s amelyek az iskolák érdemleges, hatékony munkáját csaknem ellehetetlenítették.

 

Előzetesen egy hézagos történelmi vázlat az iskola, a nevelés múltjáról:

Az ifjú nemzedék nevelése a régmúltban a szülő és a közvetlen közösségek feladatai közé tartozott. A korábbi nemzedékek felhalmozott tapasztalatainak a summáját átadták az utódoknak. Ez azzal is járt, hogy, mert a fiatalság könnyebben, eredményesebben akarta elvégezni tennivalóit, nemcsak átvette a régit, de saját tapasztalata, gondolkodása eredményeivel bővítette, gazdagította is azt. Javult a munka eredményessége, szaporodott, de korrigálódott is az ismeretanyag. Lassan megszületett, külön vált az ismeretközlő személye, megjelent az iskola szükségessége. A sumerok 3000 évvel ezelőtt leírták, hogyan kell földet művelni, szántani, vetni. A leírtakat az olvasni tudók felolvasták, elmondták a földművelőknek. – Hazánkban az első iskolát a Szent Márton hegyen kolostorukban a Bencések alapították 996-ban, előbb, mint Szent István koronát kapott. Innen számítva a 2009/10-es tanév az ezertizennegyedik. – Mekkora távlat. Mekkora utat járt be a tanügy kies hazákban! Az egyházi iskolák elemi, vallásos ismereteket nyújtó intézményeitől az első (pécsi, budai, nagyszebeni) egyetemig, a ma megújulásra váró, felmérhetetlen értékeket megőrző iskolák sokaságáig. Virágzó évtizedek. Tatár-, törökdúlás, Trianon hatása, hogy csak végleteket jelezzek. Jellemző, ami a haza megcsonkítását követte, Klebelsberg nevével fémjelezve. Visszafejlődés a szovjet megszállás idején, zuhanás az iskolák államosítása következtében. Ismét éledés 1989-től, az egyházi iskolák újjászervezésével, párhuzamosan „a sokoldalúan fejlett ember” víziójával, majd a szociálliberális ámokfutás veszélyeivel szemben. – Ma ismét reális remény, hogy az új oktatásirányítás talán már a 2010-11-es tanévben megkezdi, és fokozatosan véghezviszi a feltétlenül szükséges tartalmi változásokat, hogy az iskolák magukhoz térhessenek, tehessék a dolgukat: nevelhessenek, taníthassanak.

 

Az új oktatásirányításnak – tudjuk – nem lesz könnyű dolga. Az előkészületek nagyon is sok segitséget jelentenek, ám mérhetetlenül sok még a feladat.

 

  1. Alapkérdéssel kezdem.

A tudatos pedagógiai tevékenység mindig is feltételezte a célra irányultságot. A cél megfogalmazása a mai plurális viszonyok között csaknem lehetetlen, ha mint eddig, valamely társadalmi osztály vagy ideológia elvárásait akarjuk érvényesíteni. (A többi társadalmi csoportnak ez derogálna!) Az is kivihetetlen, hogy minden réteg, ideológia érdekeit külön megfogalmazva, rétegiskolákat szervezzünk. Miután a mai plurális társadalom felszámolását semmi sem indokolja, sőt megmaradását szinte mindenki evidensnek tartja, a pedagógia egyik feladata megtalálni azt a közöst, ami minden csoport, a teljes népesség valós érdekeit kifejezi, és ami egyidejűleg a gazdasági és az általános kulturális fejlődésének is bázisa. Van ilyen közös alap, mi magunk, azaz az ember. Köztudott, hogy minden ember egyidejűleg biológiai, szociális és szellemi lény. Persze az egyes ember személyiség is: az ember általános jellegének egyedi, sajátos konkrétsága. (Ember, egyidejűleg személyiség.) Az embernek, mint biológiai lénynek egészségre, edzettségre, munkabírásra, szórakozásra, stb. van szüksége. Szociális lényként sokféle társadalmi viszonynak az „eleme”, bizonyos társadalmi szerepeket tölt be („játszik el”), szellemi tevékenységet folytat: gondolkodik, akar, erkölcsiséggel, jellemmel rendelkezik. –   E két jelleg egysége adja a nevelési cél megfogalmazásának az alapját. Eszerint a cél, az általános emberi (biológiai, szociális, szellemi) fejlesztése, a személyiség (az egyediség) fejlesztésével párhuzamosan. Ez a munka a szülő, a pedagógus, a társadalmi és a természeti környezet, valamint az egyén együttes, egymást kiegészítő tevékenysége. Az ember exogén és endogén erők hatása, kölcsönhatása eredményeként fejlődik, lesz más, fejlődik, nevelődik. – Lesz többet érő!

 

Azt gondolom, hogy a nevelési célnak is megvan a maga történetisége. Szerintem abban az értelemben, ahogy erről Heller Ágnes beszél a genezis könyvének elemzése során, indokolva, miért szereti olvasni a Bibliát: „… az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló nagyon ősi.”1 A múlt, a jelen és a jövő egymásra épülnek, az utóbbi nem megtagadja az előbbit, hanem ráépül. Ha a folyamat pozitív, meghaladja azt. Végül is egységet alkotnak. Azt gondolom ez a felismerés is alátámasztja a nevelés általános céljairól mondottakat.

 

Az általános cél felismerése lehetővé tesz bizonyos konkretizálást is. A közoktatás célját a következőkben fogalmazom meg: a korosztály fejlettségét figyelembe véve fejleszti, edzi a gyermek testét, megismerteti a fontos egészségügyi és higiéniai elvárásokat, sarkall ezek betartására, a közösségekhez (család, osztály, iskola, lakóhely, nemzet) való tartozást tudatosítja, alakítja, képviseli „az egymásért is vagyunk” gondolatot és gyakorlatot. Megtaníttatja a korszerű általános műveltség elemeit, alapvető összefüggéseit, alakítja a pozitív erkölcsiséget, a szilárd jellemet és akaratot. Segíti az egyénnek megfelelő szakma megválasztását, megalapozza a szakmában, illetve a felsőoktatásban való helytállást.

 

  1. A célok megvalósítását csak a fejlesztőtényezők, az exogén és endogén erők együttműködése esetén, és csak akkor várhatjuk, ha nevelőtevékenységünk átgondolt, aktuális és pozitív entitásokra támaszkodik. Az általános értékrendszer fundamentumát már Mózes II. könyvében megtalálhatjuk. A tízparancsolat 3 első igéje a vallásos ember értékei, ám a többi általános emberi, társadalmi értékeket ír le. Ezeket én fundamentális értékeknek tartom. (Pálvölgyi szerint a fundamentális értékek: védd az ember életét és méltóságát, védd az ember környezetét és közösségeit, védd az ember alkotásait és javait.)2 – Az emberiség történetének utóbbi két és fél évezrede bizonyság, hogy majdnem mindenütt elfogadják, kívánatosnak tartják ezeket. Viszont az is tény, hogy nagy rendszerességgel sérülnek. Mégis ható erők, figyelmeztető, óvó jelzőtáblák.

 

  1. Napjaink szakírói – minden bizonnyal, mert társadalmunk  válság jelenségei közül a morális válság látszik a legsúlyosabbnak, – egy aktuális etika  kidolgozását tekintik sürgősnek.

3.1. Abból indulnak ki, hogy bár a XX. század elején még Jean Piaget nyomán, a fejlesztő feladatok közül a mentális rendszer látszott dominánsnak, mégsem ez a meghatározó. A kutatások arra utalnak, hogy az információ mennyisége és ezek feldolgozása meghatározóbb szerepet tölt be a nevelésben, nevelődésben, így az erkölcsi nevelésben is. Ez a körülmény arra ösztönözte a szakírókat, hogy az új koncepciót a konsturktivista pedagógiára /az uj ismeret a már meglévő tudásanyagra támaszkodva jön létre / építsék.3 Pálvölgyi Ferenc ezen az alapon dolgozta ki Az erkölcsi nevelés univerzális értékközpontú modelljét.  

3.2. Kívánatos lenne az említett modell alapos megismerése, de, mert  az eredeti mű megtalálható, most csak a modell érték rendszerét ajánlom az új oktatásirányítás figyelmébe az iskolákban történő terjesztés és felhasználás céljából.

Tehát, a részletekről a fent idézett tanulmány IV. fejezete5 ad teljes képet. Itt a modellben kidolgozott értékrend vázlatát idézem:

3.2.1. Az első pedagógiai szuperérték: Az emberi élet védelme

Komponensei /lehetséges összetevői/:

  • életvédelem
  • bátorság
  • empátia
  • jóakarat
  • kötelességtudat
  • önfeláldozás
  • segítőkészség, stb.

3.2.2. A második szuperérték: Az emberi személy értékének és méltóságának védelme

Komponensek:

  • bizalom
  • elfogadás
  • értéktudat
  • határozottság
  • önfegyelem
  • tisztelet
  • tolerancia, stb.

3.2.3. A harmadik szuperérték: A család és a társadalom védelme

Komponensek:

  • felelősségérzet
  • figyelmesség
  • kötelezettségvállalás
  • közösségi szellem
  • megbocsátás
  • nemzettudat
  • szeretet, stb.

3.2.4. A negyedik szuperérték: Az igazság és a kölcsönös szabadság védelme

Komponensek:

  • döntési képesség
  • emlékezőképesség
  • etikai érzék
  • igazságosság
  • kongruencia
  • méltányosság
  • önérvényesítés, stb.

3.2.5. Az ötödik szuperérték: A testi és lelki egészség védelme

Kompetenciák:

  • aktivitás
  • alkotóerő
  • gyakorlati érzék
  • harmónia
  • nyitott gondolkodás
  • kreativitás
  • önkifejezés, stb.

3.2.6 A hatodik szuperérték: A szellemi értékek védelme

Komponensek:

  • céltudatosság
  • értékszemlélet
  • jövőkép
  • hagyományőrzés
  • kíváncsiság
  • műveltség
  • önfejlesztés, stb.

3.2.7. A hetedik szuperérték: Az anyagi javak védelme

Komponensek:

  • becsületesség
  • megbízhatóság
  • pontosság
  • munkaszeretet
  • karitativitás
  • mértékletesség
  • helyes gazdálkodás, stb.

A szuperértékek és a komponensek itt csupán tájékoztatásra, figyelemfelkeltésre szolgálnak. Felhasználásuk a fentebb idézett eredeti tanulmány ismeretét feltételezi. Azzal is csak orientációs szerepet tölthetnek be. Domináns bennük az erkölcsi, de univerzális értékeket is megfogalmazna, egyrészt abban az értelemben, hogy mindenkire érvényesek, másrészt, hogy elemei a nevelés egyéb területeit is áthatják.

Az ebben az írásban kidolgozott nevelési cél és az idézett értékközpontú erkölcsi nevelés (Pálvölgyi) jó összhangban vannak. A neveléselmélet az erkölcsi nevelés fő feladataként a közösségi, a humanizmusra, a munkára, a fegyelemre, a hazafiságra nevelést jelölte meg. E mellett értelmi, testi, esztétikai, technikai és világnézeti nevelést szorgalmaz. (Ez a mondat csak emlékeztetni akar!)

 

  1. A személyiség fejlődésének az alábbi szakaszai különíthetők el az erkölcsi nevelés szempontjából:

4.1. Családi/óvodai fejlődési periódus, ahol a pozitív szokások, a magatartás, a viselkedés szabályainak elemei alakulnak ki a példa és a szoktatás, részben a meggyőzés eszközeivel is.

4.2. A 6-10 éveseknek a normák megértésével, jelentőségével is barátkozniuk kell. Sokféle ismerettel gazdagodnak. Pozitív és negatív viselkedési, magatartási jelenségeket is megítélnek már.

4.3. A 10-14 évesek előtt az a feladat áll, hogy a szociális környezet társadalmi, világnézeti jelenségeit megértsék, bírálják, sőt képesekké kell válniuk az egyezkedésre /párbeszédre/ is.

4.4. A 14-18 éves korban végbemegy a személyiség kialakulása, egyes személyiségjegyek megerősödnek, a morális tapasztalatokat értékelik, és azokat követik vagy bírálják. /A felnőtté válás időszaka./

4.5. A 18. éven túl alakul ki az érett személyiség, ám ez a korszak a köznevelés határain kívül esik már.

 

  1. A továbbiakban az oktatásirányítás egyéb esedékes, változtatást igénylő tennivalóit jelzem:

5.1. Az oktatásirányítás munkájának fontos területe a NAT kidolgozása. Végre olyan NAT-ra van szükség, amely ténylegesen nemzeti, de európai műveltségi tartalmakkal is rendelkezik. Olyanra, ami alapértékeket, tudnivalókat, normákat tartalmaz. Előhívja a 18. életévig megszerzendő tudnivalókat, az ajánlott emberi értékeket. Ezek ismeretét meg követeli. Behatárolja a korosztályok ismeret- és kompetencia anyagát. Meghatározza a feljebblépés elvárásait.

5.2. A pedagógusképzést ki kell emelni a bolognai rendszerű egyetemi képzésből. Önállóvá kell tenni!

5.3. A felsőoktatásba történő belépéshez engedhetetlenül szükséges a felvételi vizsga. Ott meg kell kísérelni az alapműveltség meglétének vizsgálatát, és a pályaalkalmasság felderítését is.

5.4. Az 1-8. osztályok tanítóinak a képzésére 4 év elegendőnek látszik. Az alsó tagozatban használt módszereket ne váltsa fel azonnal a tanári magatartás. Egyrészt a 8. osztály befejezéséig ügyelni kell az alsó tagozatban szerzett készségek megerősítésére, fejlesztésére, másrészt a „szaktárgyak” anyaga vegye figyelembe, hogy a középiskola is tanítja ezeket. Tehát jól válogatott bevezető ismeretelemeket,  alapismereteket kell tanítani.

5.5. A középiskolák részére 2 szakos tanárképzés szükséges. Ehhez 5 év kell.

5.6. Mindkét képzésben jelentősen mélyebb, alaposabb neveléselméleti, oktatáselméleti és oktatáspszichológiai képzésre van szükség. Nélkülözhetetlen a metodikai és a meghosszabbított gyakorlati képzés.

5.7. A viselkedéskultúra kialakítása a középiskolában történhetne, ám mert ott sokszor elnagyolt, és mert a pedagógus munkájában átlagon felüli jelentőségű, kiegészítésére az egyetemi képzés során is szükség van.

5.8. A közoktatásban a tantervi követelmények fokozatos, erőteljes növelését látom szükségesnek (káros, ha nem értékelnek, ha nincs házi feladat, ha nem lehet osztályt ismételni, stb.). Az iskola az életre készít fel, az élet igen kemény munkát vár el! A középszintű érettségi igényszintje az érettségi leminősítése. Inkább végbizonyítványt! Az emelt szint követelményei sem érik el az érett ember nívóját.  (A magasabb érettségi követelményeket meg kell alapozni az általános iskolában és a középiskola első osztályától.)

 

  1. Az iskolarendszer újjáépítésben káros lenne mindenfajta rohammunka. A jelen nívóra tekintettel alaposan előkészített, fokozatosan megvalósuló innováció indokolt.

 

  1. Az új minisztérium rendelkezzen belső és külső elméleti bázissal (pedagógiatörténet, neveléselmélet, oktatáselmélet, oktatáspszichológia). A változtatásoknál szakemberek kontrollja szükséges.

A miniszter elismert szakember legyen. Az oktatáspolitikát beosztott (államtitkár) képviselje, aki pedagógus képviseletet is ellát (költségvetés, a pedagógiai presztizse).

  1. Meg kell oldani a szakfelügyelet újraszervezését (elengedhetetlen az irányító munkához, de mindenekelőtt szaktanácsadást és ellenőrzést végezzen).
  2. Országos Rendtartás kidolgozása is esedékes. Úgy, ahogy a NAT, ez is adaptálandó az iskolában (helyi igények, sajátosságok, tapasztalatok).
  3. Gátat kell szabni a jogszabálydömpingnek és annak a gyakorlatnak, hogy az iskolákkal készíttetnek szabályzatokat.
  4. Az iskoláknak nyugalomra van szükségük! A pedagógus eredményes és hatékony munkát csak bizalmi légkörben képes végezni.
  5. A médiák bevonásával országos mozgalmat lenne jó indítani a szülői felelősség újraélesztésére, az iskolával való jó együttműködés szorgalmazása érdekében!

 

Az erkölcsi nevelés megújulása hitem szerint hozzájárul a nevelőmunka jobb eredményeihez. Ahhoz, hogy minden megszülető magyar, műveltségben több, akaratban erősebb, erkölcsben, lélekben tisztább, sorsban eredményesebb legyen elődeinél.

 

 

 

Jegyzet:

  1. Imhol Vagyok, Múlt és Jövő Kiadó 2006. 286. o.
  2. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere, III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 149. o.
  3. Nahalka István: Hogyan alakul ki a tudás a gyermekben. Konstruktivizmus és pedagógia
  4. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 135. o.
  5. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere IV. rész Mester és Tanítvány 24. szám 117. o.

OKTATÁSIRÁNYÍTÁS MA ÉS TALÁN MAJD

Posted by on szerda, 12 január, 2011

Zilált társadalmunk egyik engem különösen foglalkoztató eseménysora az a rohammunka, amit az oktatásügyben végeznek Magyar Bálint színrelépése óta. Mándi Iván Fabulya feleségei című remekének egy mondata jutott eszembe: „Döng a dob a dzsungelben, átírni, átírni!” Mindent ami érték át kell írni a dzsungel egyik urának akarata szerint. Hogy ennek az akaratnak a hátterében mi munkál (anyagi érdekeltség, a halhatatlanság vágya, kificamított liberális eszmék) csak sejtem, de azt tudom, hogy amit tesznek az sem a gyermekek érdekeit sem a társadalom jövőét nem szolgálja; emberi és társadalomellenes. Ez a metódus nem az emberben rejlő lehetőségeknek a kibontakozását célozza meg, hanem páriákat kíván szolgáltatni a tőke nagyobb és kisebb urai számára. Mindezt arcátlanul, az uralt társdalom anyagi bázisát felhasználva a hatalom eszközeivel kívánja tenni. Azt felejti el csupán, hogy bár mai is felül a gálya ám alul elsöprő erejű a népek árja. A gátszakadás pedig bármikor bekövetkezhet. Anélkül, hogy ezt bárki is óhajtaná a figyelmeztetés nagyon időszerű.

A) Amikor 1940-ben a tanítói oklevelemet átvettem ezzel egyidejűleg elkötelezettje lettem a  nevelésügynek. Hosszú több szintes pedagógus munkán és tanulmányaim során most 69 év múltán egyre élesebben jelentkezik az a kérdés, hogy az ország lakosságának döntő többségét és a népgazdaságot is gyökereiben érintő ágazat mutatói miért romlanak évről-évre. S ez akkor amikor a tudásalapú társadalom igénye egyre követelőbb.

A felelősség ebben az esetben is széleskörű. Tekintsük át az érintettek körét:

B) A gyermek rengeteg rendezetlen ismerettel kerül iskolába. A tanítónak kell a buksi fejekben rendet teremteni, az ismerethalmaznak a rendezését elvégezni. Neki kell a nélkülözhetetlen alapismereteket, készségeket, kompetenciákat kialakítania. Közben figyel a nebuló személyiségjegyeire, egyediségére. Korunk felkészült pedagógusa szülészként is fungál, felszínre segíti az adottságokat. – Ez együtt majdhogynem megoldhatatlan teher a harminc fő körüli osztályokban (az individuális nevelés persze mindig csak kevesek lehetősége volt, ma csaknem kizárt).

C)  A szülő ha van munkája, annak időigényessége és terhei miatt, meg mert a másodállás nélkülözhetetlen az elfogadható életminőséghez magára kénytelen hagyni csemetéjét. Ha meg munkanélküli meg mert esetenként felelőtlen is nem teljesíti szülői kötelmeit. A gyermeknek marad a TV, az utca, a szintén elárvult haver.

D)  A tanár mellékmunkákért lohol, fáradtan, enerváltan megy órára a nagy létszámú osztályba, ahol sok elhanyagolt hiányosan nevelt „csak meggörbüljön a karó” felfogású srácot talál. Az elvárások alig teljesülnek: nem alakulnak ki az elengedhetetlen alapismeretek, alapkészségek, kompetenciák. A hiátusok továbbgyűrűzve akadályai az érettségire történő érdemleges felkészülésnek (adott a középszintű érettségizettek nagy száma), de akadályai a felsőoktatás jobb eredményeinek is. A minisztérium pedig még rásegít a tanulói jogokat hangoztatva, akarva akaratlan inspirálója a tanulói, szülői felelőtlenségnek, sőt az atrocitásoknak is.

E) Kétségtelen, hogy az oktatásirányítás felelősége a legnagyobb – mit tesz a minisztérium – négyévenként más-más értékrend szerint irányít, megfeledkezik a nevelésről holott minden iskolának leghatékonyabb eszköze és legfőbb feladata a ez lenne.

  1. A minisztérium látja el a tanügyigazgatást. Rengeteg a jogszabály, a jogszabály módosítás és ez mind az iskolákra zúdul. Az elmúlt esztendőkben a középiskolák minisztériumi utasításra (nem útmutatásra) 27 szabályzatot készítettek. Ezzel az iskolák belső rendjét áttekinthetetlenné tették volna. Ám mert a fióknak készültek, csak az igazgatók és közvetlen munkatársaik tennivalóit szaporították. – Szóba kerül az iskolák önállósága ezzel szemben – szervezeti vonatkozásban – a centralizálás lett a divat.
  2. A szervező munka is minisztériumi tennivaló. A szervezés dömpingjét élik meg az iskolák. Általában végig nem gondolt rohammunkával, megfelelő előkészítés és hatástanulmány nélkül, ötletszerűen máskor az idegenben is csupán kísérletként alkalmazott elképzeléseket adaptálva kerülnek sorra. A pedagógiatörténet, a pedagógiai tapasztalatok, törvényszerűségek rendre kimaradnak a látókörből. Így vált elképzeléseikben az iskola tudásgyárrá, szolgáltató intézménnyé. Ez a gondolkodás vezetett oda, hogy országos konferenciát szerveztek az ipari módszerek oktatásban lehetséges felhasználásának megtárgyalására. A felsőoktatásban a bolognai rendszer a honi felsőoktatás-történet és az aktuális állapotok mérlegelése nélkül nyert polgárjogot. Ám a három év egyetemet végzettek sorsa, lehetőségei, tehát jövője mindmáig tisztázatlan elhelyezkedési lehetőségeik, munkakörük kérdéses.

Mind a tanügyigazgatásban, mind a szervező munkában káros, tehát megengedhetetlen a rohammunka, aminek tanúi voltunk. Magyar Bálint szerepe legyen figyelmeztetés. Az oktatásirányításnak rá kell végre döbbennie, hogy mindenféle változtatásnak a jelenből kell kiindulnia. A jelen viszont a múltra épül. A múlt és a jelen adhat elégséges alapot a jövő felvázolásához, előkészítéséhez. A tervezőmunka, a jövő még annyira kis léptékű módosítása is ennek az összefüggésnek a figyelembevételét igényli. Még inkább igaz ez „az egész” átszervezése esetén. Nincs helye semmiféle rohampszihózisnak az irányítás a szervezés időigénye, nyugodt meggondolást, ésszerű tervezést, és fokozatos megvalósítást kíván. Tartalmában iskola- és pedagógiatörténeti szemléletnek kell érvényesülnie, össztársadalmi célokat, érdekeket szolgálva (ki kell rekeszteni a csoport vagy pártszempontokat, érdekeket).

Tudom, hogy súlyos, de azt is, hogy megalapozott észrevételek a fentiek. A tény az, hogy a minisztérium manapság téves utakon jár. Ám mégsem ez a legnagyobb bűne.

  1. A legtöbb, legsúlyosabb rombolást a tartalmi irányításban követték el. – Kérdés elfogadják-e, hogy a nevelési terv, a tanterv és az iskolák rendje játssza a központi szerepet az oktatásirányításban. A már elemzett feladatoknak is ezt kell szolgálnia. Sajnos ez a szemlélet ma hiányzik – fentebb utaltam a nevelés és az oktatás viszonyára, megismétlem: az oktatás eszköz, a nevelésnek is a legfőbb eszköze, mert igen hatékony (az oktatás természetesen ismeret nyújtás) a Nemzeti Alaptanterv fogyatékossága éppen itt érzékelhető. Nincs megjelölve benne, hogy milyen embert, milyen személyiséget kíván szolgálni és végképp nem nemzeti. Pedig napnál világosabb, hogy korunk művelt erkölcsös embert igényel, aki a termelést irányítja (különböző szinteken és ellátja). Az olyan eszmék, hogy az iskola tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át az ipari módszereket nem csak a legnemesebb emberi lényeget negligálja, de embertelen célokat is preferál. Az ember általában, a személyiség konkrétan a legtökéletesebb, a legnemesebb teremtmény. Érte, érdekében kell szervezni, irányítani a nevelőmunkát. Az iskolának az embert, a személyiséget kell szolgálnia. Ha ez a szolgálat eredményes lesznek mindig korszerűbb üzemek, lesz elegendő termék a mezőgazdaságba, iparban, tudományban, környezetünk egészségessé válik újra. Nyugalom lesz, lesznek prosperáló közösségek: család, nemzet, európai közösség.
  2. A nevelő- oktatómunka tartalmának summája a tanterv. A jelenlegi alapjában elhibázott laza is meg hiányos is. Nem jelöl meg sem nevelési, sem oktatási feladatokat. Olyan tantervre van szükség, amely megjelöli a célt: kiteljesíteni az embert, megcélozni az értékes személyiséget, személyiségjegyeket körvonalaz, rámutat milyenekké lenne jó válni. Megjelöli az egyes korosztályok számára az elvárásokat a feljebblépés feltételeit. Figyelemmel van korunk konkrét igényeire, tartalmazza a hazai és a világműveltség aktuális elemeit. Ki kell fejeznie azt is, hogy az iskola csupán felkészít. A fiatal a hivatását, a munkáját megismerni, főként szolgálni az életben tartja meg. Olyan felkészítésre van szükség, amely természetesként tekinti az élethosszig való tanulás igényét, a test és a szellem folyamatos edzését.
  3. A mi világunkban igen nehéz megállapodni arról, hogy mi legyen a nevelés célja, hogy milyen műveltségbeli elemek szolgálják legjobban a cél megközelítését. Bármennyire is eltérőek az érdeket, a vallott értékek, nem takaríthatjuk meg az egyeztetést, a közös megtalálásának nehéz, valószínűleg hosszadalmas munkáját. A célok és az alkalmas eszközök, inkább: tudnivalók, készségek, kompetenciák egybehangolt, összecsengő rendjének megtalálása a gyermekek, a tanárok, a szülők, az egész társadalom elemi érdeke. Sem az időt, sem az energiát nem sajnálhatjuk erre. Csakis az így nevelődött gyermek kaphat olyan Adriané fonalat, ami nem csak elvezet az egyre igényesebb emberi társadalmi magaslatokhoz, de mert tévutak is vannak, arra is jó, hogy visszataláljon az útra, amelyen járni helyes és célravezető.
  4. A nevelő- oktatómunka általános céljait és tartalmát központilag lehet és kell kidolgozni. Elvileg a központ rendelkezik a szükséges anyagi feltételekkel (állami költségvetés) és a minisztériumnak vannak meg a legjobb lehetőségei a hozzáértő személyi feltételek, a legképzettebb, a legtapasztaltabb szakszemélyzet kiválasztására. Eredmény persze csak abban az esetben várható, ha a központ legfrekventáltabb képviselőinek munkáját a pedagógiatörténet, a pedagógia és a pszihológia törvényszerűségei szabják meg, irányítják.
  5. Hogy a nevelő oktatómunka eredményes lehessen az iskolában rendre van szükség. Ezt szolgálja a rendtartás, amit ugyancsak központi szerkesztésben kell elkészíteni. Az adaptáció már iskolai feladat.

Mind a tanterv (nevelési terv), mind a rendtartás elemi igény és ez abból fakad, hogy a közösségi léthez szabályozás szükséges. Az a kívánatos, hogy az országos közösségből induljunk ki, mert az egyes intézmény nem képes átlátni az egész igényeit. Ha az országos közösség megjelöli, kifejezi elvárásait, az adaptáció kézenfekvő. A centralizáció tehát ebben az összefüggésben elengedhetetlen kellék. Az iskolák önállósága tehát behatárolt, abban fejeződik ki, hogy az országos elvárásokat adaptálja, helyi jelleggel, elvárásokkal alkalmazza.

Természetes, hogy az így értelmezett állami tartalmi irányítás magasfokú szakmai hozzáértést, komoly erőfeszítést, felelőséget, kreativitást vár el az apparátus egészétől, élő kapcsolatot a napi gyakorlattal, ezért a szakfelügyeletet nem nélkülözheti.

Kívánatos hát, hogy a majdani nevelésügyi miniszter és a minisztériumi szakemberek tekintettel legyenek amit Gorkij mond: „A nevelés sine quanonja felkészíteni a fiatalt a jó az igaz a szép keresésére és szolgálatára.” Ezt kiegészíti egy Széchenyi gondolat: „A jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve.” A nevelés ma is aktuális céljára és tartalmára utal ez a két gondolat.

Vég Antal írja: Orpheus azért nem lett zseni, mert a döntő pillanatban nem volt képes együtt látni az egyest és az általánost. – Nos ez az oktatáspolitikában mindaddig így lesz, amíg a miniszter pártpolitikus vagy amíg a pártpolitika kisajátítja az oktatásügyet. Megoldhatatlan ugyanis az az ellentmondás, ami a politika és a nevelés között van. A politika mindig csoportérdekeket, a nevelés össztársadalmi érdekeket kell, hogy szolgáljon. Ma nemzeti keretben állami érdekeket. A szocialisták nálunk ma kapitalista érdekeket szocialista eszközökkel, a szabad demokraták kificamított liberális elveket hatalmi eszközökkel próbálnak érvényre juttatni. Mindkét változat akadály a szakszerűségnek. Az egyes és az általános között nincs antagonizmus. Mégis zseni kell a kettő szükséges együttlátásához. Ezzel szemben a kapitalista érdek és a szocialista módszerek, de a liberális értékek hatalmi eszközök között az ellentét kibékíthetetlen.

Ha a zseni nem volna olyan kevés, mint a fehér holló a nevelési miniszter helyére egy mai Kelberberg lenne jó. Neki is évek kellenének a mostani zűrzavar megszűntetéséhez. Ma az elvárható a szakmai hozzáértés a magyar neveléstörténet a pedagógia és a pszihológia törvényszerűségeinek alkalmazása. Kitűntetett szerepet szánnék a morális dimenziónak. Talán még meg lehetne állítani a társadalom totális lezüllését, természetesen együttműködve a összes illetékes intézménnyel.

A KORSZELLEM MEGNYILVÁNULÁSAI

Posted by on kedd, 7 december, 2010

A „korszellem” egy adott kor gondolkodásának általános, irányt mutató jellemzői, melyek a társadalom tudatának homlokterében vannak. (Szellemtörténeti mellékíze szalonképességét megkérdőjelezi.) Negligálása azonban nem indokolt. Kidolgozottsága kétségtelenül hiányos. Amikor alkalmazzuk csupán megnyilvánulásaira utalunk. Az alábbiak egyes jegyeit és az elmúlt száz évben játszott szerepét interpretálom.

 

Idézet a Macskaköröm-ből:

„Gyurcsány Ferenc rajongói, üzletfelei, lekötelezettjei nem tapsolták meg a Magyar Köztársaság elnökét. Sokatmondó hallgatásukat nyilván ők a civil kurázsi újabb felemelő megnyilvánulásának tartották, mindenesetre sem Nyakó István, sem Lendvai Ildikó nem sipítozott-sápítozott – neveletlenséget, bunkóságot, a művelt világ megvetését kiváltó szégyent emlegetve.” (A szerző Ugró Miklós)

Kettős mérce. Ha az egyik teszi szégyen, ha a másik civil kurázsi. Elgondolkodtató! Ez a korszellem? Nézzük rövid történetét.

Első találkozásom ezzel a kifejezéssel a harmincas években volt. Az élő történelem, az akkori közelmúlt, a trianoni diktátum azt követelte, hogy gazdálkodjunk okosan megmaradt lehetőségeinkkel. Önerőnket, tudásunkat, kultúránkat nem annektálhatták. Ettől remélhettük megmaradásunkat, gyarapodásunkat. Segítségünkre volt a szilárd, élő erkölcs, bázisul szolgált erőfeszítéseinkhez, eredményeink növeléséhez. Szerepet kapott természetesen az ifjúság eleje is. A munkásfiatalokkal kiterebélyesedő cserkészmozgalom pl. azon munkálkodott, hogy váljunk különb emberekké, legyünk jobb magyarok.

Ezt a korszellemet képviselte a kultúrpolitika a százszámra épített falusi, tanyasi iskolával, a középiskola követelményeinek növelésével, az ötéves tanítóképzés megszervezésével, egyetemek átmentéseivel, stb. A munka összességében sikeres volt, annak ellenére, hogy nacionalista túlzások is megjelentek. A korszellem szemben állt ezekkel, és mindenfajta szélsőségekkel: a baloldal túlzásaival, a liberalizmus egyoldalúságával, a szélsőséges jobboldali nézetekkel. Szilárd erkölcsi alapon az ország valós érdekei és lehetőségeit tartotta szem előtt, ezeket preferálta.

Felidézése azért aktuális, mert a mai nehézségek analóg jellegűek, megoldásukhoz az akkori gondolkodás és munka tapasztalatai segítséget jelenthetnek.

Ennek a lehetséges segítségnek a jelentőségét akkor értékelhetjük, ha elemezzük a történteket.

Lezajlott a számunkra szerencsétlen második világháború. Emberi és anyagi veszteségeink mellett a szovjet megszállás során tradícióink elapadtak. Gazdátlan tér teremtődött a marxizmus számára. Az értelmiséget kényszeresen „átképezték”. Ez a tömegek tudatára is negatív hatással volt, mert elvették az emberi és nemzeti ideáljainkat. Az Aczél nevével fémjelzett TTT idején, többek között, a szellemtörténet képviselőinek munkái a tiltott kategóriába kerültek, felejteni akarván mindent, ami nem internacionalizmus.

Ma a kozmopolitizmus, a globalizmus (mindkettő nemzetköziség) hatja át a regnáló államhatalmat. Az általános politika elszakadt a nemzet lelkétől, a gazdaságpolitika pedig a nemzet érdekeitől. A szellemi élet közpénzből dotált képviselői, kitüntetetten a média – feladatával ellentétben – a pénz és az erotika hangján beszél. A gazdaság mind nagyobb része az idegenek kezébe került /a globalizáció, a tőkehiány ürügyén/ késztetésre elnyeli azt, ami magyar. A hozzánemértés, a pazarlás következtében a költségvetés hiánya és az államadósság soha nem tapasztalt mértékben nőtt. A dilettáns, reformnak nevezett őrület, a 3 millió szegény mellett a középosztályt is tönkreteszi.

Ki tagadhatja, hogy ez a katasztrófa az első világháború utánival analóg. A különbség az, hogy azt a háború és ellenfeleink okozták, ezt honi vezetőinknek „köszönhetjük”. Akkor a kivezető út első lépéseit a kultúrpolitikával, a kultúra decentralizálásával tettük meg. Olyan vezetőkkel, akik nem csak ismerték, de művelték is a történelmet. Nem fikciókkal kísérleteztek, hanem tudományosan feltárt tényekre támaszkodtak.

Ma minisztereink „nem szakemberek, hanem elsősorban politikusok”, a miniszterelnök, aki helyettük talán mégsem ért mindenhez, szabja meg tennivalóikat. – Nem lenne reális igény, hogy minden állami vezetőtől államférfiúi erényeket várjunk, de minden politikustól a posztja követeli meg, hogy ismerje a valós utat, amit a nép megjárt. És ez nem valamiféle retrospektív múltba tekintő kíváncsiskodás, hanem a valóságos jelenképnek, mint kiindulási alapnak, a felvázolásához elengedhetetlen feltétel, szükséglet, de egyben hatalmas erkölcsi erő is. Ha hiányzik a múlt ismerete, úgy mint az emlékezetét vesztett ember, aki már nem okulhat, oktalanul rohan vesztébe.

Jelen kormányzatunk – akarva-akaratlan – szétroppantja történeti múltunkat. „Homokra légvárat épít.” Nem veszi figyelembe, hogy büntetlenül nem térhet le a történelem útjáról. Nincs lehetőség ugrásokra, csak a fokozatosság a reális. Nem létezik nulladik, de önkényesen értelmezett múlt sem. Propaganda iratok, internetes blogok, drága kommunikációs hivatalok helyett tudományosan feltárt közelmúlt és jelenképre van szükségünk. Nem az események, hanem az összefüggések a fontosak ha államügyekről, a feladatok megalapozásáról, ha a támogatás megszerzéséről van szó. Az emberek számára evidens, hogy a múltból fakad a jelen, s erre épülhet a jövő. Viszont érthetetlen, hogy miért nem profit szerint adóznak a külföldi cégek, a bankok, a biztosítók. Miért akadályozzák a magyar kis- és középvállalkozókat, miért nincs több munkalehetőség, röviden: miért a külföldi nagytőkére támaszkodik a magyar államvezetés? – Miért sorvasztja el a falvakat sok-sok értékével? – Erkölcsében tiszta, a történelmet ismerő, azzal számolni tudó politikust fogad el népünk. Az ilyent tiszteli is!

A mai korszellem megélhető demokráciát, folyamatosan növekvő lehetőségeket, kisebb terheket és tisztességet vár el. Ezzel ellentétesen azonban két szembenálló nézetrendszer alakult ki.

Az egyik balliberális, liberokrata töltésű. Ez módszereiben a kádárihoz hasonlít (a parasztok padlása üres, most a középosztályé kerül sorra, a pergő homok 3 milliónak a szájáig ér, másoknak a térdéig, derekáig), tartalmában a külföldi nagytökéhez törleszkedő hazai tőkések szemlélete. Lényegében a megszerzett vagyon gyarapításán és védelmén munkálkodnak. Sajátos a demokrácia felfogásuk: a négyévenkénti választáson, bármily eszközzel, megszerzett hatalom mindenhatósága, kényszerű engedményekkel. Erkölcsi nihilizmus, a vallás elavultságának hirdetése, annak kényszerű megtűrésével.

A másik nézetrendszer tartalmában nemzeti, erkölcsi megalapozottságú. Demokrácia felfogása a nép érdekeinek, az egyén szabadságjogainak a képviselete. Történelmileg megalapozott nemzetgazdaság, korlátozott külföldi tőkével (a tőkehiányra tekintettel).

A két korszellem szemben, harcban áll egymással, sokszor nemtelen eszközökkel, ami károsítja kultúrnívónkat és megítélésünket is. Ma mindkét oldalon aktív emberek vannak az élen. Az aktivitás, az aktív ember nélkülözhetetlen, de csak akkor használ, ha reális célokat szolgál. Az irreális törekvések, aktív emberek kezében előbb-utóbb destrukcióvá fajulnak, anarchiát élesztenek. Ezt akadályozza meg a tudományos történelemismeret, az erre épülő jövőtervezés és annak ütemes kiteljesítése.

Jelenleg irreális célok, aktív ember kezében, okozzák nehézségeinket, hordozzák a felfordulás veszélyét. Bármily meglepő, manapság az ellenzék tartja vissza a készülő káoszt, – és hát a hatalom erőfitoktatása – Érdekes, van – egyelőre – közösen munkált pozitív következmény is.

NEVELÉSPOLITIKA MÁSKÉNT

Posted by on hétfő, 7 június, 2010

A céltudatos nevelés egymásra épülő nevelési színterek és eszközök rendszerének működtetése. Célja a személyiség kialakítása, fejlesztése, a nevelt spontán, majd tudatos együttműködésével. A fejlesztés hivatott felelősei a szülők, a nevelők és az oktatásirányítás. Ható tényezői még a természeti és a társadalmi környezet. Szervezeti formái a nevelőintézmények. Hatékonyságuk függ a nevelőktől, az irányító személyektől, az országos irányítástól, valamint a társadalmi környezettől.

Arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy melyek a nevelésirányítók és a nevelők legfontosabb aktuális tennivalói.

1. Ne szűkítsük, ne oktatáspolitikáról beszéljünk, mert lényegesen többről van szó. Igaz, hogy az oktatás a nevelés leghatékonyabb eszköze, ám a neveléselmélet a fejlesztés számos egyéb eszközét ismeri és kínálja. Másrészt a didaktika része a pedagógiának. Ha a politikának csak az oktatásról van mondanivalója, csak vele szemben vannak elvárásai, akkor fontos kérdések maradnak az emberfejlesztés kérdései közül érdeklődési körén kívül. (Valószínű, hogy mindössze átgondolatlan terminológia-használatról van szó.)

2. A fentiek is utalnak arra, hogy tisztázó vitákra van szükség. Üdvözölhetjük, hogy a Magyar Nemzet ez évi 136. számában Vitafórumot kezdeményezett az „oktatáspolitikáról”. A vitaindító Szörényi László irodalomtörténész tollából való. Írásában számos fontos gondolat jelenik meg igényes interpretálásban. Azt remélem, sokan fognak tollat, és mondják el, mit gondolnak erről a társadalom minden szegmensét meghatározó kérdésről.

Vitára vár, hogy a jelen történelmi körülményei között, a mai szituációban, milyen módon lehet a nevelés ügyét előrevinni.

Érdemes korábbi példákat áttekinteni:

Reman francia történetíró, orientalista (a MTA kültagja, néhány írása magyarul is megjelent) a 19. század utolsó éveinek valamelyikén írta le: „A nevelés a mai társadalom élet-halál kérdése.” Nemzedéke nemcsak felfigyelt a figyelmeztetésre, de a gondokat szépszerével meg is oldotta. Hasznosította a francia forradalom tapasztalatait. Hasonló helyzet teremtődött hazánkban Trianon után. Akkor a klebelsbergi neveléspolitika húzta ki a nemzetet a hazacsonkítás okozta sokkhatásból. Ma a szociálliberális ámokfutás következményeit kell felszámolnunk, és helyre kell állítanunk az egykor virágzó, nemzetközileg is elismert magyar nevelés ügyét.

3. Neveléspolitikáról beszélni csak abban az értelemben lehet, szabad, amennyiben az állam egyik központi feladata a jóra, szépre, igazra nevelni (Gorkij szerint felkelteni a vágyat ezek megismerésére és követésére), illetve ehhez a feltételeket biztosítani. Nem pártfeladat ez! Nem, ha Magyar Bálint, nem, ha Hiller István, és akkor sem, ha Hoffmann Rózsa irányítja a nevelésügyet. A pártpolitika és a pedagógia más, egymást kizáró két minőség. Az előbbi egy-egy csoport, gyakran csupán a pártelit, az utóbbi összemberi érdekeket, értékeket jelenít meg. Szólni kell erről aktuálisan is, mert nincs kizárva, hogy a konzervatív értékek képviselői is megfelejtkeznek a társadalom valóságos állapotáról, phorális voltáról. Ebben az esetben fennáll a veszély, lehet ugyan nagyobb tömegek, de nem minden társadalmi csoport érdekeit képviselik, veszik figyelembe. Magam úgy vélem, hogy a konzervatív értékek magukba ötvözték a hellenizmus, a római kultúra, a zsidóság és a kereszténység, tehát az európai kultúra jeles hagyományait. Ám a globalizálódás felé lépegető emberiség ismer egyéb kultúrákat (világnézeteket) is (iszlám, buddhizmus, ateizmus, stb.). Tehát, ha a nevelés célját mint a nevelőmunka irányát meg akarjuk fogalmazni, akkor ezekre is tekintettel kell lenni.

Abból kell kiindulni, ami az emberekben közös: biológiai, ill. társadalmi meghatározottságból és abból a specifikumából, hogy szellemi munkára képes. Ezzel együtt nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy minden ember más. Az egyes ember személyiség: egyedi, megkülönböztethető vonásokkal rendelkezik. A nevelés általános célja tehát szolgálni az ember biológiai voltát (egészség, edzettség, munkaképesség, stb.), társadalmi viszonyai, szerepei jó elláthatóságát, fejleszteni szellemi képességeit (gondolkodását, akaratát, érzelmi világát, erkölcsiségét), személyiségét. A megkülönböztető jegyek teszik lehetővé, de szükségessé is, hogy csoportérdekekkel, magánérdekekkel is számoljunk. A csoportérdekek közül napjainkban a legmeghatározóbb a nemzeti érdek. Igaz, hogy ennél szélesebb közösségek is kialakulóban vannak (pl. európai közösség), ám ma még és még sokáig, igen erősek az ugyanazon történelmi múlttal, közös nyelvvel rendelkező kötelékek. Tehát a nevelés folyamatában ennek kiemelkedő szerepet kell szánnunk.

4. A fentieket figyelembe véve kerestem azokat az értékeket, amelyek megfelelnek mind az általános, mind a személyiség követelményeinek. Mózes II. könyvében találjuk a tízparancsolatot, a három első ige a vallásos ember értékei. A többi hét általános emberi. Pálvölgyi Ferenc megfogalmazásában ezek a következők: „védd az ember életét és méltóságát, védd az ember környezetét és közösségeit, védd az ember javait és alkotásait”. Nem vitathatom ezek fundamentális értékként való bemutatását.

Ezek a fundamentális értékek alapot adhatnak a ma esedékes reformoknak. A változtatásnak, a nevelésügy átalakításának, a hibák kiküszöbölésének itt az ideje, és megvan a lehetősége is. Az új nevelésirányítástól és a pedagógusoktól elvárja népünk, hogy ragadja meg a lehetőséget. Teremtsenek jeles elődeinkhez méltó állapotokat az iskolákban.

Az oktatásirányítás az átalakítás, és a sürgős végrehajtás kérdéseiért felelős. Az elvárt munkához a pedagógus tudásának gyarapítása révén és a mindennapi nevelő-oktató munka során járul hozzá. Ehhez számára elengedhetetlen a tudás, a szakismeret szinten tartása. Akad, amit fel kell eleveníteni, van, amit meg kell tanulni. Kíséreljük meg a választ a miértre!

Az emberi munka, a pedagógus munka is bonyolultabb körülmények között, számos összefüggés szövetében aktualizálódik. Az ókor bölcseként tisztelt Arisztotelesz  felhívta a figyelmet, hogy az arány és a mérték minden emberi tevékenység jellemzője kell legyen. Hiánya problémát jelent. Ha az arány és a mérték reális, az eredmény a befektetett energiának felel meg. Persze a kívánt viszony megtalálása gondos mérlegelést igényel. Így van ez a mindenki számára szükséges „holtig tanulás” igényével. A pedagógus-továbbképzés szükséges „teher”. (A pedagógus-továbbképzésen gondolkodva szükségét éreztem, hogy beüljek néhány tanórára, beszélgessek aktív kollégákkal, hogy gondolataim időszerűségét ellenőrizzem. Tájékozódásom célja, hogy érzékelhessem hol, miben szükséges ma a továbbképzés. Friss tapasztalataim, sok évtizedes munkám, elméleti ismereteim egybehangzóan hangsúlyozzák a folyamatos tanulás szükségességét.)

Modern világunkban (már előbb is) minden (kivétel egy-egy politikus) szakma gyakorlatát hosszabb-rövidebb tanulási periódus előzi meg. Született „hozzáértők” nem teremnek, a zsenik meg keményen dolgoznak, hogy megállhassák a helyüket.

Az ember nem kerülheti el az iskolapadot. Nálunk 12 évig kötelező az oktatás. Aztán a szakmát még 3-6 évig tanuljuk. Ezt követően (talán nem mint a jó pap holtig) aktív tevékenységünk végéig elkerülhetetlen, hogy folyton tanuljunk.

Miért szükségszerű ez a „teher”?

4.1. mert a tudnivaló sokasodik, folyton születnek új felismerések,

4.2. mert a meglévő tudás kopik, leszürkül, felejtődik,

4.3. mert vannak olyan szakmák (pl. a pedagógus szakma), ahol a kontraszelekció érvényesül (alacsony pontszám a felsőoktatásban), a háttér:

– vagy szorgalomhiány

– vagy mérsékelt képesség

– vagy mindkettő

(Az ok: a pedagógusok, a pedagóguspálya lebecsülése, anyagi és erkölcsi elismerésének hiánya.)

– nem hallgathatunk a kulturális elégtelenségről sem.

4.4. a pedagógusképzés nem áll feladata magaslatán.

A fentiek természetesen igazolást igényelnek!

Ad. 4.1. Minden tudás állandó változásban van. A pedagógusjelölt megszerez bizonyos általános műveltséget, és tanulja a szakmát (nevelés-, oktatáselmélet, pszichológia, módszertan, stb.) Mind az általános, mind a szakmai ismeret elengedhetetlen az eredményes nevelő-oktató munkához. Megszerzésük a képzés során eltérő eredménnyel történik. A mindennapi gyakorlat, de a kutató elméleti munka is felszínre hoz új és új, még nem gondolt tapasztalati tényeket, ismereteket. Közismert pl., hogy a 20. század elején Piaget nyomán a nevelés-oktatás fő feladatát a mentális fejlesztésben látták. A pedagógusok erre figyelve végezték a munkájukat. A század végén, illetve a 21. század elején a végzett kísérletek azt igazolták, hogy az értelmi nevelés mellett a fejlesztő munkában ennél is nagyobb szerepe van az információáramlás folyamatában történő ismeretfeldolgozásnak, annak a konstruáló folyamatnak, melynek során az ismeretszerző a meglévő ismeretei rendszerébe bedolgozza és „lehorgonyozza” az új tudnivalót. – Valószínű, hogy új pedagógiai irány van születőben, amit a szakírók konstruktivista pedagógiának titulálnak. A jelek szerint tehát az elmélet módosul, és ez a gyakorlatot is befolyásolja, új irányba bővíti. Új felismerések honosodnak meg. Akár minőségi változás is bekövetkezhet. – Érdemes hát az újjal ismerkedni.

Ad 4.2. Hogy az oklevél minőséget jelentsen, sokat és sokfélét kell „megemészteni”. A tanultak egy részének az a szerepe, hogy megalapozza a készségeinket, kompetenciáinkat, erősítse mentális adottságainkat, gyakorolja memóriánkat, stb. Tanulunk olyan ismereteket, amelyek szakmák gyakorlásához kellenek, olyanokat, amik a kulturált viselkedésben elengedhetetlenek. Az elsajátítottak jelentős részének az a sorsa, hogy feledésbe merül, mások elkopnak, elszürkülnek. Ez természetes folyamat. Mindaddig, amíg nincs rájuk szükség, nem okoz gondot. Ám ha a munkához valamelyik nélkülözhetetlen, nem tehetünk egyebet, fel kell elevenítenünk. Még a valaha memorizált vers is lemerül a tudatunkban. Amikor ezt kell tanítanunk, újra kell tanulnunk. A pedagógusgyakorlat automatizál számos tanult nevelés-, és oktatáselméleti ismeretet, de ezek az ismeretek begyöpösödnek. Időnként tehát a felelevenítésük, felfrissítésük elkerülhetetlen. Jól jön, ha kéznél van a tankönyv, jegyzet, amiből tanulunk, segíthet egy szakfolyóirat, egy előadás, még inkább egy jól szervezett továbbképzés.

Ad. 4.3. A kontraszelekció egyik következménye, hogy sok a hiány, a pótolnivaló. Ha a diákkori szorgalomhiány az ok, jó remény van a pótlásra. A szervezett forma azonban elengedhetetlen. – Amennyiben képességhiány áll a háttérben nehezebb a megoldás. Ám a szorgalom a képességek növekedését is elősegítheti. Általában jelentős erőfeszítésre van szükség, a javulás mégis lehetséges.

Meggondolásra késztet az a nem ritka jelenség, hogy kollégáink, a frissen diplomázottak is, elemi viselkedési elvárásoknak nem tesznek eleget. Szintén gyakori, hogy elmélet születik pl. a diáknyelv használatáról. Nemrég hallottam: „le kell szállni a gyermek színvonalára”. Ez azt jelenti pl. az első osztályban, hogy gügyögni kell. Az idősebbeknél, hogy használjuk a diáknyelvet. „Így inkább elfogadnak bennünket”, „jobb lesz a tanulókkal való kapcsolat.” – Azt gondolom megengedhetetlen, mert káros, a gügyögés, a diáknyelv átvétele, használata. „Leszállni” egyáltalán káros! Beszéljünk József Attila, Márai, Vass Albert, a magyar irodalom nyelvét. Tetszeni fog és követik is. Felemelünk anélkül, hogy „korpa közé keverednénk.” Ez az igény nem csak tanár-diák kapcsolatban, de tanár-tanár kontaktusban is elengedhetetlen.

Ad 4.4. A pedagógusképzőkben dolgozó tanároknak külön képzésre van szükségük a pedagógus speciális jellemzőiről (erkölcsiségéről), és a pedagógusmunka sajátosságairól, ahogy ezt valaha a tanítóképzős tanárok a Győrffy kollégiumban megkapták.

A legérthetetlenebb hiányosság ma a középiskolai tanárok képzésében az oktatás-, a neveléselmélet, a neveléspszichológia elhanyagolása. Fiatal kollégák állítják, hogy egyetemeinken, a tanárképzésben, ezek a tárgyak másodlagosak.

Annak pedig, hogy a középiskolákban az alapkészségek pótlására, az egyetemen „pótlás szemeszterre” van szükség, az oka az, hogy az alsó tagozatban szerzett kompetenciákat a felső tagozatban nem gyakorolják, nem erősítik meg.

Arról is essen szó, hogy kinek milyen továbbképzésre van szüksége. Az első észrevételem, hogy igen szubjektív megítélésre van szükség. A folyamatos tanulás mindenkinek elengedhetetlen, de egyénenként lehet és kell elbírálni, kinek mire van szüksége. A pedagógustól elvárható, hogy ebben maga döntsön.

A professzor, aki akár rövid időre elhanyagolná, képtelen lenne helytállni. A tudomány állandóan tesz lépéseket, korrekciókat. A tudományos munka persze a leghasznosabb része az elmélyült önképzésnek.

Azt érzékelem, hogy a középiskolai tanároknak alapos nevelés- és oktatáselméleti, oktatáspszichológiai tanulmányokra van szükségük.

A felsőtagozatos tanároknak segítség kell,

– hogy az alapkészségeket, kompetenciákat gyakoroltatni tudják,

– hogy ne tantárgyakat, hanem humán és reál alapismereteket nyújtsanak, és ezzel alapozzák meg a középiskolák tantárgyi, illetve a felsőoktatás szakképzését.

Az alsótagozatos tanítóknak szükségük van az alapos oktatáspszichológiai képzésre, hogy megbirkózhassanak a nehezen fejleszthető, a pszichés problémákkal küzdő, az enyhén deviáns gyermekek adta nevelési, oktatási nehézségekkel. (Az ilyen gyermekek száma sajnos egyre nő. Többségük azonban nem szorul nevelőintézeti elhelyezésre.)

A továbbképzések bázisa csakis a felsőoktatás lehet. Botcsinálta vállalkozások, keresetorientált magánszemélyek ártanak az ügynek. Számos tapasztalat igazolja, hogy ezek a formák haszontalanok a pedagógusmunka jobbítása szempontjából. Például az igazgatói vezetőképzés nem csupán bizonytalan és átgondolatlan, de egyáltalán alkalmatlan, hogy pedagógiai vezetőket képezzen. (Talán valamilyen menedzsment szempontokat célzott meg. Lehet, hogy a ma keletkezett összevont irányítású iskolák ilyet is igényelnek, ám az így vezetett intézmények soha nem lesznek pedagógiai központok.) Nem kétséges, hogy minden iskola élén pedagógiai vezetőnek kell állnia.

5. Már érintettem a nemzeti érdekek, értékek aktualitását. A továbbképzés feladatait taglalva ismételten szólni kell róla. Egyrészt, mert a szociálliberális oktatáspolitika tudatosan, ártó szándékkal vette ki illetve tolta a háttérbe a nevelés fontos feladatai közül, másrészt a nevelők látószögéből is kikerült, harmadrangú kérdéssé degradálódott. Nemzeti múltunk ismerete, magyarságunk vállalása, történelmünk jeles, büszkeségre okot adó eseményei, személyiségei iránt való tisztelet, a nemzeti összetartás erejének tudata, a szülőföld, a magyar ember megbecsülése hatalmas erő most, amikor meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket. Azt gondolom, a jövőben senki nem gátolhatja önbecsülésünket, emelt fővel megvallott hazafiságunkat. Ám újra meg kell tanulnunk az ide tartozó ismereteket, hitet kell tennünk tanítványaink előtt is, mert ez a meggyőződésünk, és mert a nemzeti érzés és tudat a leghatékonyabb hajtóerők egyike.

Összegezve a mondottakat: elengedhetetlen egy sor tisztázó vita (a neveléspolitika értelmezése, értékek, pedagógustovábbképzés, hazafiasság, stb.), az új NAT kidolgozása (ténylegesen nemzeti legyen, tartalmazza a nevelés alapértékeit, az elsajátítandó reál és humán alapismereteket, a feljebblépés elvárásait, stb.), a viselkedési normákat egy országos Rendtartás foglalhatná össze. Mindkettő természetesen adaptálható az intézményekre. – Kidolgozásuk a nevelésirányítás feladata. A javaslat, elkészülte után megvitatandó. (Talán, hogy felkérnek 10 általános-, 2 szak-, 3 szakközépiskolát, 5 gimnáziumot. Intézményi vita után egy-egy kolléga az alkotókkal beszélhetné meg és véglegesíthetné a tervezetet.)

Zárszó: a nevelésirányítás akkor teljesíti feladatát, ha minden iskola élén pedagógiai vezető áll.

GONDOLATOK AZ ISKOLÁÉRT

Posted by on vasárnap, 23 május, 2010

„A vad és a civilizált ember között az az egyedüli lényegi különbség, hogy amaz nem tanulta meg, mint kell kendőzni a valóságot, ez pedig megtanulta.”

H. G. Wels

A valóság lényeges összefüggéseit a folyton fejlődő tudomány tárja fel. Egymásra épülő eredményei kiegészítik, módosítják a korábbi megállapításokat. A múltat nem eltörlik, hanem beépítik és felülmúlják. Nincs ez másként a nevelés valóságában: mindennapjait, de törvényszerűségeit illetően sem. A civilizált emberrel az a baj, hogy sokszor túlbecsülve önmagát a megismert, de a saját gondolatokkal is érdekeinek megfelelően játszik, esetleg hazárd módon, felelőtlenül.

Nevelésügyünk (ma oktatásügynek nevezik), ezen belül a köznevelés súlyos nehézségekkel küzd. Az oktatásirányításban alapvetően pénzügyi és pártszempontok dominálnak. Holott köztudott, hogy a köznevelésnek, de a nevelésügy egészének pedagógiai meggondolásokra, a pedagógia törvényszerűségeire kellene épülnie. Az OM akadályozza ezt, egyrészt a hagyományok negligálásával, másrészt a magyar nevelésügytől idegen meggondolások iskolákra történő oktrojálásával. Van azonban – jelenleg van – lehetőség, hogy hivatásuk elvárásai szerint dolgozó szakemberek, azon túl, hogy vitatják a ma divatos „tudásgyár”, „szolgáló intézmény” szindrómát – pedagógiai megalapozottságú elméleti munkára vállalkozzanak.

A magas szakmai igényességet preferáló Mester és Tanítvány c. pedagógiai folyóirat 9. száma Hoffmann Rózsa tollából Köznevelésünk ma és holnap címen terjedelmes, minden lényeges kérdést részleteiben is taglaló hosszútávú köznevelési stratégia javaslatot ad közre. Ismerve a szerkesztőség célkitűzéseit és mentalitását, – nem meglepő, hogy ugyanez a szám, a fair play szellemében, Oktatás jövőidőben (Horn Gábor) címmel helyt ad (nem lennék meglepve, ha a szerzőt felkérték volna!) egy szintén terjedelmes írásnak, ami kísérletet tesz a liberális oktatásirányítás (elképzelések és jogszabályok) indoklására (védelmére!).

A köznevelés stratégiája és az oktatásirányítás elképzelései, törekvései, tevékenysége természetesen nem azonos dolgok, mégis: ha az oktatásirányítás a jövőnek is szól, óhatatlanul tartalmaz, akarva-akaratlan is valamiféle elképzeléseket arról, hogy milyennek gondolja az elkövetkező évek nevelését.

Jelen gondolatsorban az a törekvés, hogy észrevételeket tegyünk az Oktatás jövőidőben c. írás néhány jellegzetességéről és néhány tartalmi mondanivalójáról:

  1. Szükség van egy szakmailag helytálló hosszútávú köznevelési stratégiára. (Javaslat már van!) Az észrevételezett írás, ugye nem ilyen?!
  2. A bombasztikus alcímek „Alkotó idők”, „Liberális keretek – drámai társadalmi változások” nagyon is kampányízűek.
  3. Merőben szokatlan, hogy szakmai folyóiratban egy vitatott oktatásirányítást és oktatáspolitikát valaki kizárólagosan politikai, ideológiai aspektusból védjen, indokoljon. Ilyenre fél évszázad előtt példa sem akadt. Az ötvenes-nyolcvanas évek Balog László szerkesztette Pedagógiai szemle szakírói is kényesen ügyeltek legalább az egyensúlyra, inkább a szakmai érvek túlsúlyára.
  4. Az EU szakemberei által kidolgozott „minőségbiztosítási keretrendszer” talán tényleg hatott az oktatáspolitikára. Az oktatásra csak annyiban, hogy az iskolák „parancsra” kidolgoztak egy sokoldalas Minőségbiztosítási folyamatszabályozást (aztán gondosan fiókba tették). Köztudott, hogy a termelőüzemeknek szánt papírmunka ott sem járt érdemes eredménnyel. Az iskolákban pedig akkor folyik minőségi munka, ha az ott dolgozó pedagógusok a képző intézményekben az alapos szakmai felkészítésen belül érdemleges pedagógiai-pszichológiai képzésben részesülnek, ennek birtokában hivatástudattal nevelnek-tanítanak. Mert bizony az iskola sem nem „tudásgyár”, sem nem „szolgáltató intézmény”.
  5. „Alkotó idők” az iskolában akkor következnek, ha a pedagógusképzés megteszi a dolgát, ha az iskola ténylegesen elszakad a politikától, ha nem a pénz szabályoz, ha a pedagógust megbecsülik, ha tudásalapú, gyermekközpontú tekintélye lesz.
  6. Az oktatásirányításból száműzni kell a „drámai változások”, változtatások pszichés kényszerét. A társadalom nagy időközönként forradalmat érlel, ami aztán mérhetetlen károkkal jár, mert rombol, mégis elkerülhetetlen! Az iskola viszont nem bírja elviselni. Az oktatásügy, ha rákényszerül, belerokkan, mint napjainkban történik! Változásokra, az új tapasztalatok feldolgozására, felhasználására nélkülözhetetlenül szükség van. Felforgatni, a tradíciót negligálni, a felül lévők érdekei szerint rohammunkával, drámát csinálva a felhalmozott értékeket eltörölni felelőtlenség, akarva-akaratlan elkövetett halálos bűn. – A minél magasabb általános műveltség igénye általános, régi keletű, és a jövő távlataiban mindinkább szükséglet lesz. A gépek ismeretet tárolni kiválóan tudnak. A tudásra viszont az embernek van szüksége, vele dolgozni, alkotni csak akkor lehet, ha birtokunkban van. A magyar oktatás és szürkeállomány elismertsége a múltban a köznevelésen nyugodott. Itt szerzett az ifjúság széleskörű tudást, elismert neveltséget, intelligenciát, alapvető kompetenciákat, itt tanult meg szorgalmasan dolgozni, erőit optimálisan használni. – Erre van ma is szükség!
  7. Horn Gábor liberális pedagógiáról beszél. Ha volna, talán tényleg tenne a szabadság és a szolidaritás egyensúlyáért. Mert nincs (még a látszatával, embrionális állapotával sem találkozhattunk), az érvelő azonnal a gazdaság területére téved, összekeverve a pedagógiát a gazdaság (nagytőke) iskolával szembeni elvárásaival. Amiről beszél, az nem más, mint hatalmi eszközökkel az iskolára oktrojálni akart, a tőkés gazdaság érdekében szükségesnek vélt ideológia. Ezt akarva-akaratlan „karakánul” be is vallja azzal, hogy az iskolát szolgáltató intézménnyé degradálja. Szemérmesen hallgatva arról, hogy kiket kíván az iskolával szolgálni. (Ez a kör ma Magyarországon az össznépesség 0,3-0,4%-a, azaz 30-40000 ember!)
  8. Az egyre romló „gyermekanyag” gondolata, ténye nem pedagógus termék. A hozzá nem értő oktatáspolitika „eredménye”, a „tudásgyár” és a „szolgáltató intézmény” koncepció következménye.
  9. A továbbfejlesztett NAT fejezet többek között azzal nem számol, hogy az oktatásügy zuhanó repülését az 1960-as évektől észleljük és 2003-ban konstatálták. A PISA az alapkészségek elégtelenségét állapította meg. A közép-, de a felsőoktatás viszont már jó ideje érzékelte. Ezt a „bravúrt” ugyan a szocialisták előd oktatáspedagógusai alapozták meg a „szocializmus építése” idején, de kiteljesedését a 4 éve fungáló OM érte el azzal, hogy a ma érvényes NAT nem tartalmaz valódi követelményeket, az ismeretanyagot másodlagosnak tekinti, kompetenciákat akar fejleszteni szilárd alapismeretek nélkül (ami lehetetlen!). További megbocsáthatatlan vétek a nemzeti kulturális tradíció kivonása, a piac érdekeinek kiszolgáltatott tankönyvellátás, az üzleti érdekek betüremkedése az iskolába.
  10. A radikalizmusról más megközelítésben: rohammunka a középiskola (és felsőoktatás) átszervezésében. (Ez természetesen itt is, mint mindenütt a selejt melegágya!) A gyorsítás úgy történt, mint a mesebeli kotlós esetében, „Aki” a kiköltés 21 napját 7 napra rövidítette. Addig izgett-mozgott, amíg a tojások zömét összetörte, néhány meg megzápult. Boldog volt mégis, mert a megmaradt 3 tojás a 7. napon fölpattant. Igaz torz koraszülöttek lettek. Elő az inkubátort. Mert az sem segített, felment a Tajgetoszra (ő felment!). – A lennmaradók azért izgultak, hogy az orom eléggé jeges-e? – Nem volt, lebetonozták!
  11. Roham pszichózis ide vagy oda, a pedagógia fejlődése soha nem volt (nem lehetett) gyors. Évszázadok múltán ért el újabb szakaszokat. Úgy, hogy mindig felhasználta, beépítette a korábbi eredményeket. A múltat nem eltörölte, hanem gondos mérlegeléssel ráépült, bekebelezte. Az első szakaszban a viselkedés formálását tekintette fő feladatának (a pedagógus szobrász módra próbált embert faragni), ezt haladta meg az ösztönöket szabályozó szisztéma (nem felejtkezett meg a viselkedésről, de fő feladatként a gyermeki energiák mederbe terelését jelölte meg), számos évtized elteltével a formáló és szabályozó pedagógia elemeinek hasznosításával nyert polgárjogot a ma általánosan elfogadott, alkalmazott és kívánatos humanista pedagógia (a pedagógus „szülész” szerepre vállalkozik, „csak” közreműködik, segíti, támogatja az önmegvalósítást).

A pedagógiatörténet tud a bibliai szemléletű, széles körben ma is ható pedagógiáról is. Története a katakombákig nyúlik vissza. – A humanista pedagógia, ahol erre igény van együttműködik, teret enged a bibliai szemléletnek. Nagyon jól illeszkednek egymáshoz!

12. Megismétlem ebben a konteplációban is, hogy liberális pedagógia még nem született. Amit egyesek így minősítenek az nem más, mint a liberálisok oktatáspolitikája. Elméleti rangja nincs!

13. Néhány megjegyzés a „Kistérségi stratégia” c. fejezethez. – Ha a „méretgazdaságosság” vezérli az oktatáspolitikát, ha ez a tényező egy kistelepülés iskolájának, óvodájának a megmaradása kérdésében, (egyáltalán a nevelésügyben!), akkor tovább szaporodnak a bezárt intézmények (2005-ben 218), az elbocsátott pedagógusok (a PDSZ szerint 6000).

Ebben a fejezetben „engedmények”, ígéretek vannak a kisfalvak „szolgálatában”, ugyanakkor nagy hangsúllyal szerepel a gazdaságosság szempontja, és kifejezésre jut az összevont osztályokban tanuló kisdiákok „féltése”. – Hosszú pályafutásom során, negyed századon keresztül nagyon sok kisiskolához jutottam el apró falvakban, tanyákon (Somogyban sok ilyen volt). Előbb azzal a feladattal, hogy segítsem – ellenőrizzem az ott folyó munkát – aztán, hogy tanítási gyakorlaton tanítványomnál (Szabolcs-Szatmárban) tegyem ugyanezt. – Nos, ismételten azt tapasztaltam: ezek az iskolák, akár mostoha körülmények között is, teljesíteni tudták alapvető feladataikat, a fogyatékosok kivételével a negyedik osztályban mindenki tudott értőn olvasni, olvashatóan írni (többen másodikban tudták ezt!) tudták az egyszeregyet, az alapműveleteket (ez utóbbiban számosan kitűntek), egyesek szépen szavaltak. Pedagógustól függően egyik helyen történelemben, másutt földrajzban vagy biológiai vonatkozású gyűjtésben, apró kísérletekben mutattak tájékozottságot. (Beszéd- és értelemgyakorlat!) Az eredményességet motiválta, hogy egy-egy tanuló, társait segítendő, apró feladatokat kapott. Előnyös volt, hogy a „csendes óra” során, az alsóbb osztályokat hallva évente ismételtek! A kisebbek pedig óhatatlanul belehallgattak a nagyobbak óráiba. (A megosztott figyelem spontán kialakult!) Anélkül, hogy érv lenne az osztott osztályok (több lehetőség van itt) ellen, megemlítem, ismerek osztatlan alsótagozatba járt gyerekekből lett főiskolai tanárt, orvost, tudóst is!

Egyetértek Horn Gáborral, hogy „kistelepülések számára szinte létkérdés az óvoda és az alapoktatás biztosítása” (bár a „szinte” szót kihagynám!). – Csak hát ez az állásfoglalás hogyan szinkronizál a tényleges helyzettel, adatokkal – kérdezem. – Sehogy – mondom! És számon kérem a szó és a tett disszonanciáját!

És most engedjenek meg egy csekélyke kalandozást személyes múltamban!

1940. június 21-én, amikor a diplomát átvettem, a középiskolai tanár megbecsült ember, tekintély volt. Igaz, tanár csak mentor közbejöttével 1, 2, esetleg több év elteltével lehetett. Bizonyítani kellett tudását, nevelői alkalmasságát, pedagógiai-pszichológiai felkészültségét, intelligenciáját.

A diploma átvétele utáni összejövetelen az öt év előtti 33-as indulólétszámból 13 friss diplomás és 7 igen becsült tanár volt jelen. Rajtam volt a sor, nekem kellett elköszönni. Azt ígértem, hogy a ránkbízottakat a humanista pedagógia szellemében boldog emberekké neveljük. – Évekkel később találkoztam John Russel 19. századi angol író, esztéta itt idézett gondolataival: „Áhitattal nézni a növekvő vetést, a fákat, a bimbó nyílását, keményen dolgozni pennával, szerszámmal, vésővel, kapával, sokat olvasni, gondolkodni, szeretni és imádkozni – ez a boldogság summája.”

A civilizáció ne álljon hadban a valósággal, a boldog ember eszményével végképp ne!