Gondolatok oktatásról nevelésről…

Számolni sem lehet, hogy hányszor toldozták, hányadszor foltozták közoktatásunkat. Sok ez még a laikusnak is. A pedagógusnak nem csak sok, de a munkája eredményességét gátló körülmény is.  A gyerekeknek meg zavart okoz. Arra felelni, hogy miért teszik, ugyan biztosan lehet, de nem lenne ételme. Hiszen mindenki tudja, így tovább már nem mehet!

A történteket meg sem próbáljuk hát elemezni. Viszont fennszóval kimondjuk: ez már a pedagógus lelki megnyomorítása, de egyúttal a közoktatás ellehetetlenítése is.

Élethívatásomból következik, hogy nem csak érintett vagyok, de értetlenkedem is. Ugyanakkor nem csak sejtem, de tudom, mit rejt ez az eszetlen zűrzavar. Kimondom magyarán, aki ezt teszi, a dolgát nem igazán értheti! És mert párt és ideológiai háttere van a dolognak, nem képvisel, nem is képviselhet általános emberi érdekeket, pedagógiai szempontokat. Márpedig az iskolának az általános emberi érdekek, értékek szolgálata, és pedagógiai törvényszerűségek képviselete a feladata.

A dolog lényege már a tanítás iskolarendszerűvé válását megelőzően felsejlett. Akik gyermekekkel foglalkoztak sejtették, érezték, hogy a gyermeknevelésnek, a tanításnak egyik összetevője az entitás /érték/, amelyet el akarnak a tanulóval sajátítatni. A másik szereplő, aki az entitást meg akarja ismerni, vagy kényszeresen elsajátítja. A harmadik pedig, aki az entitást közvetíti, és aki ezzel párhuzamosan segíti a tanulót az „ideál” felé vezető göröngyös úton, a „emberebbé válás útján”.

Neves pedagógiai gondolkodók képviselik azt az álláspontot, hogy amennyiben ezeket a tényezőket bármiféle károsodását éri, a pedagógiai patológia esetével van dolgunk. Az kétségtelen, hogy amennyiben ezek közül akármelyik károsodik, az eredmény is sérül. Hogy ez be ne következzék a közoktatási államtitkárság feladata ennek a három összetevőnek a pedagógiai gyakorlatba történő sérülésmentes beültetése. Részegesebben az államtitkárság konkrét feladatai:

Tartalmi tennivalók:

A legfontosabb a t a n t e r v, az entitások tárházának elkészítése úgy, hogy annak szellemében a pedagógusok helyi tanmenetet készíthessenek, képzettségükre támaszkodva, a helyi igényekkel is kalkulálva. A tantervnek tartalmaznia kell az életkori sajátosságoknak megfelelően, az alapkészségeket, a fontos és időszerű természeti és társadalmi ismereteket, a nemzeti identitás kialakításával, megerősítésével kapcsolatos és az emberebb ember nevelésével összefüggő tudni valókat, a magatartási elvárásokat, többek között, mivel a társadalomban eluralkodott a munka, különösen a fizikai munka lebecsülés, az ezt korrigáló tennivalókat is.

Az iskolák számára r e n d t a r t á t is kell készítenie. /Központi rendtartásra azért van elkerülhetetlenül szükség, mert az iskolaváltásokat nem lehet elkerülni és ebben az esetben, ha csak helyi rendtartás lenne, az egymástól való különbözőségek sok problémát okoznának a diáknak, a szülőnek, de az iskolának is./

Feladat a p e d a g ó g u s k é p z é s t végző intézményekkel való szoros kapcsolat. Többek között a közoktatási intézményekben folyó gyakorlati munka kívánalmainak közvetítése.

Nélkülözhetetlen a s z a k f e ü g y e l e t megszervezése. A segítő irányultságú szakemberek felbecsülhetetlen értékű támogatást tudnak nyújtani a mindennapi oktató-nevelő munkához.

Eligazítást kell adni a pedagógus iskolai munkájának szervezését illetően is, tartózkodva minden bürokratikus előírásától.

A pedagógusok t o v á b k é p z é s é n e k a szorgalmazása ugyancsak feladat. A munkájukhoz kapcsolódó, az azzal érintkező tudományok /pl. anankológia, talentológia, kreatológia, stb./ alapjainak elsajátítása jó szolgálatot tehet. De mindenekelőtt elengedhetetlen a pedagógiai, és a pszichológiai ismeretek felelevenítése, időnkénti megújítása. Pedagógusok „vizsgáztatására” is szükség lehet, mert ellenszenves volta ellenére is, jól hasznosodhat. Portfoliók készítése nagy feladat, és csak keveseknél hasznosodik igazán. A reflektív pedagógus munkastílus meghonosodásának szorgalmazása viszont közvetlen oktatási- nevelési eredményekkel kecsegtet.

Megjegyezzük, hogy továbbképzést csak személyre szólóan kívánatos előírni és azt indokolni kell. Mert „kényes” tennivaló, jó, ha az illetékes kolléga és az őt ismerő vezető megbeszélésének tárgyát képezi.

Gazdasági, ügyviteli tennivalók:

Az iskolák a leosztás módszere alapján jutnak ellátmányhoz. Az anyagiak kezelője vagy háttérintézmény, vagy az államtitkárság egyik osztálya. A lényeg azonos. A rendelkezésre álló összeget vagy megyékre, vagy járásokra osztják tovább. Ma az utóbbit favorizálják. Úgy tűnik ez az egyszerűbb! A járás a tanintézetekkel való közvetlen kapcsolatban finanszíroz. Úgy tűnik minden tanintézet számára újra feltölthető kassza lenne alkalmas, az előre nem látható apróbb kiadások fedezésére. A pedagógusokkal való személyi „gazdálkodás” alkalmas helye, úgy tűnik, a járás.

A körzeti–tagiskolai szerkezet /mamutiskola rendszer/ nem válhat be, mert, többek között, lehetetlenné teszi a vezető pedagógiai vezetőként való működését. Márpedig az iskolavezető /igazgató vagy bármilyen titulusú/ nem csak a tantestület, a diákok, hanem a szülők pedagógiai vezetője is. Csak ebben a szerepében érhető el, a tantestület és a szülők nélkülözhetetlen együttműködése.

/Egy, két nagyobb és akár több kis iskola együttműködése persze, a fentiekre tekintettel is, sérelem nélkül, megvalósítható./

A tanítást segítő személyzet alkalmazását engedélyezni a járás tennivalója. Ezt a feladatot jól ellátni csak a helyi vezetőkkel való egyetértés esetén lehet. A helyi ismeret hiánya a helytelen döntés kútfeje!

 Ö s s z e g e z ő  g o n  d o l a t o k

Az iskoláknak nyugalomra van szükségük! Mindenki tudja, hogy egyetlen reform sem születhet meg úgy, hogy ne lennének zökkenők, szükségesek bizonyos korrekciók, de a közoktatásnál manapság zajló átszervezési folyamatok gyakorisága, kuszasága azt igazolja, hogy ötletek, nem végig gondolt tervek megvalósítása történik.

A kísérletezésnek véget kell vetni.

Az életkort figyelembe kell venni. 

Ugyanis mintha megfelejtkeztek volna, hogy a közoktatás a 6 – 14 éves gyermekek nevelését-oktatását látja el. És, hogy ennek az intervallumnak az első 3-4 évében a tanuló, korához képest már komoly munkát végez, de nem alkalmas arra, hogy naponként 4-5 óránál többet üljön iskolapadban. Már József Attila is tudta ezt: „.. jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiad…”mondja. Mint ha a mára kialakult gyakorlat megfelejtkezne a gyermekkornak erről az időszakáról.

Úgy gondoljuk, hogy a három pedagógiai alapviszonyról fentebb mondottak teszik lehetővé, hogy korrekciót alig igénylő közoktatási torvényt alkossanak. Persze ehhez a pároknak egyetértésre kell jutniuk a nemzeti elkötelezettséget illetően, mert a jelenleg meglévő politikai és ideológiai különbségek mindig újra élesztik az egyet nem értést, a vég nélküli változtatás igényét. Ugyanakkor arra is utalni akarunk, hogy azonos politikai alapállás mellett is történtek, a közelmúltban is, új és új próbálkozások az aktuális, az érvényben levő törvények totális megváltoztatására, ami persze elvileg nem kizárt, de mert az „új” törvény nem a pedagógiai alapviszonyokon nyugszik, hanem egyedi elképzeléseken, – csupán kísérletezésnek minősíthetők.

Korábbi kritikáimban már többször szóltam arról, hogy amióta bíráló gondolatokat írok, gyakran meditálok az oktatásirányításról. Hetvennégy éves pedagógus múltam számos alkalommal állított szembe azzal, ami a minisztériumunkban történt, amit ott kezdeményeztek / A képesítés nélküli pedagógusok, a rövidített képzéssel, a kontraszelekció idején munkába állt pedagógusok, a közép és a felsőfokú intézmények tanuló létszámának felpörgetése és annak következményei, pl. a kétféle érettségi, a tanulói jogok rombolást okozó túlhangsúlyozása, a számlálatlan utóvizsga lehetőség, a bolognai rendszer átgondolatlan alkalmazása, stb. egyenként és összességében súlyos oktatásirányítási felelőtlenségek, bűnök voltak./ Minden alkalmat felhasználtam akkor is, hogy véleményemet elmondjam. Most megismétlem, hogy a régebben elkövetett hibák és a manapság napirenden lévő gátak az oktatásügyben, alapjában a korábbi irányítás hibái. Ezekből Hoffmann Rózsa fungálása során csak elvétve akadt egy-egy.

A köznevelési törvénnyel, 2011- en a közoktatás dolgát akarták rendbe tenni. Számos vonatkozásban kedvező körülményeket sikerült vele teremteni. Persze egyes intézményei, pl. a KLIK nem tudhatta még megmutatni mire képes. Az iskoláknak is több idő kell a hatékony együttműködés módozatainak megtalálására. Tény, hogy néhány intézkedés a pedagógusok ellenvéleményével és ellenállásával találkozott. Pl. a munkaidő adminisztrálása, a feljebbsorolások vizsgához kötése. Ez utóbbival kapcsolatosan a szakszervezet beavatkozása és az államtitkársággal való afférjai is hozzájárultak a kollégák körében kialakult ellenálláshoz. Ez aztán az irányítással szembeni ellenszenv létrejöttéhez is elvezetett. Az államtitkárság kétségtelenül körültekintőben, és a korábbi gyakori változásokat megélt pedagógusok érzékenységét jobban figyelembe véve járhatott volna el. Mindezek ellenére alá kell húzni, hogy a kialakult körülmények, a létrejött kedvezőtlen közhangulat miatti államtitkár váltás semmiképpen nem az államtitkárság hozzáértésének, még kevésbé teljesítményének a következménye, hanem a fentieken túl, a politikai ellenzék manipulációjának az egyik folyománya. A leghatározottabban állítjuk, hogy innen alulról biztosnak látszik, hogy a döntésre jogosultaknak körültekintőbb, előrelátóbb és az elvégzett munkát jobban tisztelő megoldást kellett volna találniuk.

Nem közvetlenül kapcsolódik ugyan a fentiekhez a Budapesti Törökvész Úti Általános Iskolánál, az igazgatói pályázattal kapcsolatos történet. De jelzés az iskolák szakmai helyzetére. Nem maga a pályázat ad gondolkodásra okot, hanem az, ami vele kapcsolatos. A pályázó dr. címet visel. Mégis „kölcsön vett” egy igazgatói pályázatot, amiben hemzsegnek a hibák. – A felsőoktatás más terület ugyan, mégis rá kell a figyelmet irányítani arra is, hogy a felsőoktatás, egyes intézményeinél esedékes a kontroll. Érdekes lenne tudni, hogy egyesek miként jutnak diplomához.  Talán az sem lenne érdektelen, ha az oktatói kar egészének minőségét áttekintenék. Ha már itt tartunk, meg kell tennünk, hogy felhívjuk a figyelmet a sok nemrég keletkezett és oktatóval egy csapásra ellátott felsőfokú intézményre.

Külön kell szólnunk a pedagógusképzéssel kapcsolatos elvárásokról, annak ellenére, hogy a múlt tapasztalatai is hangsúlyozzák, hogy ez a ma már egészében felsőoktatás, különösképpen nem engedhet semmiféle lazaságot, ha az iskoláktól érdemleges eredményeket akarunk. A ma már jó eredmények, javítása sem lehet fikció, ha valaki az oktatást komolyan veszi! Egyébként könnyű belátni, hogy a nevelő-oktató munka korunk „élet halál kérdése.” Korunk igényeinek biztosítása érdekében az sem lehetetlen, hogy elérkeztünk ahhoz a nagyon kellemetlen, és szégyenletes állapothoz: „ hogy, előbb utóbb meg kell rostálni a pedagógusok népes csoportját.” Ma még talán elég, ha komolyan elgondolkodunk ezen. Szinte mindenütt a problémák, a gondok özöne észlelhető. /Szakmai érdektelenség, alapvető tudnivalók hiánya, a hivatástudat elégtelensége, itt, ott „undor” az iskolával, az ottani gondokkal kapcsolatosan./ – Pedig hát hivatástudat, szakmai lelkesedés híján a mi munkánk igazán eredményes nem lehet. Persze köztudott, hogy a jó iskolai munka tisztességes anyagi feltételeket igényel. /Ahol ez rendelkezésre áll, ott az eredmények, minden bizonnyal, nálunk is, késéssel ugyan, de megérkeznek./

A pedagógusokkal szemben támasztott követelményekből, ill. a pedagógustól elvárható szakmai ismeretek sokaságából kimagaslik a három pedagógiai alapviszony mély megértésének követelménye. Ezek: 1. az értéknek minősülő entitás /dolgok tulajdonságainak összessége/, 2. az érték elsajátításában érdekelt/alapfokon kötelezett/ tanuló, és 3. az elsajátítást segítő személy, a tanító, a tanár.

1, Az elsajátítandó értékek a társadalom és az egyén számára fontos /nélkülözhetetlen/ tudnivalók. Kiválogatásuk az oktatásirányítás egyik alapvető tennivalója. /Tanterv./ Ezt a feladatot hozzáértők közreműködésével, az államtitkárság jól végezte. Minden szakember tudja, hogy ez a munka befejezhetetlen. Változnak az értékesnek minősülő entitások, újak is keletkeznek, egyesek kikerülnek a szótárakból. Persze a tanterv az entitásokon túl, rengeteg egyéb tudnivalót is felhalmoz, rendez, rendszerez, logikai, történeti, stb. szempontokból mérlegel, s ezek figyelembe vételével behelyez, vagy kihagy. A helyi tantervek rugalmassága viszont lehetővé teszi, hogy az anyagon a pedagógus bővítsen, vagy éppen szűkítsen. A központi tantervek mégis elengedhetetlenek az egységes tudás alapjainak lerakása, de az évközi iskolaváltoztatások zökkenő mentességének biztosítása miatt is. – Az értékek kiválogatása, preferálása igen gondos odafigyelést és szakértelmet igényel. A tantervi előírás alapján szerzett ismeretek természetesen kiegészülnek az egyéb forrásokból származó tudásanyaggal is. Ezeket a pedagógus, egyrészt „berendezi” az iskolai „törzsanyagba,” másrészt szelektálja a társadalom igényeit figyelve.

2,  A tanuló viszonya a „munkához” /tanulás, viselkedés/ meghatározó szerepet tölt be. Amennyiben ez a viszony nem pozitív keserves „küzdelem” veszi kezdetét a jó együttműködés érdekében.

Ez természetesen az iskolai életkezdetnek eseti dilemmája, ám később is újra jelentkezhet. Tehát akár áthúzódó, akár később jelentkező esetei sem kizártak. A munkáról szólva szükségesnek látszik tisztázni, hogy a tanulás is munka. Ez természetesen nem mond ellent annak sem, hogy az iskolai tanulás hangulatos, esetenként játékos, jó kedélyű legyen. A kedvvel, főként a jó kedvvel végzett munka nem csak könnyebbnek tűnik, de rendszerint eredményesebb is. Van azonban ennek a mindenkitől várt, elvárt tevékenységnek un. fizikai fajtája is. Nos, ezt a fajta munkát is el kell végezni, és jól kell elvégezni. Ezt is érteni, azaz meg kell tanulni. Sőt mindenki és a magunk tevékenységeként is meg kell becsülni. A fizikai munka teljes kirekesztése a napirendből, a legértékesebb szellemi munkát végzők számára is testi-egészségi károsodással jár. /Helyettesíteni persze lehet pl. sporttal/. Az ide kapcsolódó megjegyzésük indoka és magyarázata a fizikai munka szükségességének, tiszteletének, becsületének hiányai és e hiány pótlásának kívánalma.

3, A tanuló entitást szerző munkáját elősegítő személy, a pedagógus. A vele kapcsolatos elvárásokról sok szó esett eddig is. A pedagógia /didaktika, neveléselmélet/ ismerete, felhasználni tudása elengedhetetlen. Közhely: „a szakmai tudás „csupán,” de igen fontos alap. Eredményesen tanítani viszont csak az tud, aki megszerezte ehhez a tapasztalatokat. És valóban, adottságokra támaszkodó képességek kellenek a nevelő-oktató munkához. Továbbá olyan kölcsönös tiszteleten alapuló viszony a diákkal, ami mindkét felet inspirálja az eredményes együttműködésre. Dr. Szegi Ödön, a kőszegi preparandián úgy tanított, hogy néhány jó eszű diákja meg tudta ismételni, szinte szó szerint, az órán mondottakat és táblára tudta írni az órán készült vázlatot. /És ezt azért, mert tanárunk tudott tanítani./

A tantervben előírt tudnivaló megértésének, megtanulásának segítésén túl a pedagógus további tennivalója a nevelés. A magatartás, gondolkodás formálása abba az irányban, amely lehetővé teszi más emberekkel, a közösségekkel való értelmes és kulturált érintkezést, eszmecserét, szórakozást. Ehhez a neveléstan nyújt elvi, elméleti alapokat.

Az általános pedagógia mellet a pszichológiában való jártasságra is szüksége van a nevelőnek. A pszichikusan sérült gyermekek közül, a speciális kezelésre nem szorulók, ezt is igénylik. Ugyancsak pedagógus feladat a tehetségesek megtalálása és a tehetséggondozás alapfeladatainak ellátása is. Ezeknek a tennivalóknak az ellátására a társtudományok /talentológia, kreatológia/ betekintő ismerete is szükséges lehet, persze nem követelményként.

Reményeim szerint sikerült áttekintő bepillantást adni az államigazgatás pedagógus munkát segítő, irányító tevékenységéről. Ez az államigazgatási szerv sem az elvi, ideológiai kisigényűségnek, sem más engedményeknek nem adhat teret anélkül, hogy ne veszélyeztetné társadalmunk jelenét és jövőjét. A Hoffman Rózsa által irányított államtitkárság ezeknek a követelményeknek megfelelt, a szokatlanul nagymérvű átszervezés nehézségei ellenére is, a közérdek és gyermekeink jövője is hasonlóan hozzáértő, de kevesebb gáncsoskodással harcolni kénytelen utódot vár el!

Neki pedig elismerés jár!

Erős indulatokat és ennek megfelelően talán nem eléggé tárgyilagos megítélést váltott

ki az aug.24-én megjelent hír a nevelés-oktatásirányitás munkájának bírálatáról Pokorni Zoltánra hivatkozva.

Nem is azonnal írtam le gondolataimat egyrészt, mert nagyon fontosnak tartom a közoktatás minden kérdését, másrészt a szubjektív megítélést indulatok esetén mindig, de általában is amennyiben csak lehetséges, kerülendőnek tartom. Hogy a közoktatás egyik igen fontos társadalmi alapkérdés, azt senki nem vitathatja. Ha hanyatlik a nívója a felsőoktatás is, de a társadalom egésze is szenved tőle. Nem akarok sem a régmúltban kalandozni, sem a részletekben elmerülni. Csak annyit jegyzek meg, hogy például Klébersberg és munkatársai-a trianoni sokk után az oktatás, a közoktatás javításának eszközeivel segítette kiemelkedni nemzetünket a fejbekólintás bódulatából. Néhány év múltán a szellemi, de a gazdasági élet is újrapezsdült. Ez a lendület tovább élt az iskolákban még a szovjet megszállás első éveiben is. Értékeket közvetítettek, eredményesen oktattak , Az ötvenes években kezdett betörni az iskola falai közé a szocialista-kommunista eszmeiség és ezzel párhuzamosan állították a napi politika szolgálatába. Meglódult ez a folyamat a nyolcvanas években, majd vészesen negatív lendületet vett liberális tartalommal Magyar Bálint miniszterségei idején. Meg kell jegyezni, hogy a folyamat gátját képezte a pedegógusok jelentős része. Számos iskolában negligálták az oktatásirányítás elvárásait. Tették dolgukat, értéket közvetítettek, voltak elvárásaik a tanulókkal szemben. Ezekben, az iskolákban az általános zuhanás ellenére születtek jobb, jó eredmények is. Ennek ellenére a középiskolák arra kényszerültek, hogy az első tanév elején helyesírást, ételes, érthető, értő olvasást, számolási alapokat tanítsanak. Ám így is maradtak hézagok az alapismeretek terén. A felsőoktatás is rákényszerült „pótló szemeszter” tartására. Még jelentősebbek voltak a hiányosságok a nevelés területén. Ezt tetézte a Magyar-Hiller időszak azzal a következménnyel, hogy az iskolák egyrésze alig haladta meg a gyermekmegőrző rangját.

Ez a vázlat csupán utalhatott a volt oktatásügy hiátusaira. Ám így is jelzi, hogy a köznevelést, de a felsőoktatást is új elvi alapokra kell helyezni, vissza kell találni arra az útra, amelyen a magyar oktatásügy járt ezer éven át. Erre kell építeni a megroggyant oktatásügyet. Ez az alap kétségtelenül konzervatív abban az értelemben, hogy nemzet, hogy értékeket képvisel. Például az erkölcs kétezer éves értékeit: az ember életének és méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának és alkotásainak védelme. Ezek az értékek természetesen magukba hordozzák a folyton változó embert, a megváltozott körülményeket és az új, modern alkotásokat is. Vagyis a konzervatív nem pusztán a régi, de a ma aktuálisan újat, az új értékeket is kifejezi. El akarja érni, hogy a köznevelés megalapozza az általános műveltség és kutúrált magatartás pilléreit. Ezért erőfeszítéseket kíván nevelőtől és tanulótól egyaránt.

A fentiek ismeretében érthetetlen, hogy Pokorni Zoltán egy konferencián miért illette”erős kritikával”az oktatási kormányzat mostani tevékenységét. Szétaprózottnak, szelektívnek az iskolarendszert. Az új NAT szerinte „túlterjeszkedik” „előírásait képtelen megtanulni bármelyik gyermek” „illúzió, hogy a nemzeti egységet szolgálja”. Azt állította:”tovább megyünk egy rossz úton, egy tantárgycentrikus úton”. A pedagógus életpálya modellről az a véleménye:”nem tudni a plusz pénz képes lesz-e különbséget tenni jó és rossz tanár között”.

Azt gondolom ezek az aggodalmak korábban lettek, volna aktuálisak. Akkor, amikor szociálliberális elvek érvényesültek a közoktatásban. A vélemény nyilvánítók többsége nem aggódik, és abban bízik, hogy a közeljövő már eleveti ezeket az agályokat. Az aggodalmak akkor is indokoltak lettek volna, amikor a felsőoktatást a bolognai rendszerre állították át. Ezt ugyanis a nélkül tették, hogy megvizsgálták volna a magyar felsőoktatás hagyományait. Azt sem mérlegelték kellőképpen, hogy melyik intézményekben lehet egyáltalán alkalmazni. Témánk szempontjából a pedagógusképzésbe történő bevezetése különösen érdekes. Az alapképzés után, ugyanis számosan nem tudtak mit kezdeni végbizonyítványukkal. A mesterképzés is maradt a „tantárgycentrikus”alapokon.

Úgy tűnik jelentősen könnyebb egy induló új rendszert bírálni, semmint jól megvalósítani valamit, amit a körülmények a mi asztalunkra tettek. Az is tény, hogy a különböző társad-alomfelfogások meghatározzák látásunkat és azokat az eljárásokat is, amelyek ebből következnek.

Most a fentebb értelmezett konzervatív szemlélet tesz próbát!

Megdöbbentem a cím olvastán. Azt gondolom, hogy Farkas Melinda fogalmazásakor csak a felhívó jelleg követelményére gondolt, nem tényt közölt, hiszen ami történt durva játék volt csupán. Ki akarná a felsőoktatást temetni? Talán az egyetemisták? Biztosan nem! Nekik nélküle nincs magas fokú képzés, nincs jövő. Talán az oktatásirányítás? Biztosan nem! Nekik az a dolguk, hogy a felsőoktatás színvonala javuljon, minden felsőoktatási intézmény megadja azt, ami szükséges a különböző pályákon való helytálláshoz. Talán Hoffmann Rózsa? Biztosan nem! Ő megbízás alapján, sok tapasztalat birtokában a mai változó kor követelményeinek figyelembevételével szeretné úgy végezni dolgát, hogy társadalmunk, benne a felsőoktatás hallgatói felkészülten lépjenek a nagy É-vel jelzett életbe.

Úgy tűnik, a közvetlenül érintettek mindegyike csaknem azonos érdekeltséggel, és azonos kötelességtudattal emelni, éltetni akarja a felsőoktatást. Ez közös érdekük!

Akkor pedig adódik a kérdés, miért a szembenállás? Miért tüntetnek a hallgatók? – A válasz bonyolult, de adott.

Szólni kell róla, az úgynevezett szocialista rendszer ezt a nagy fontosságú dolgot úgy-ahogy kezelni tudta. Nem igaz, hogy csak politikai meggyőződés, munkás-paraszt származás alapján lehetett a felsőoktatásba bekerülni. Számos értelmiségi vagy egyéb származású fiatal tanult a felsőoktatási intézményekben. Ám az oktatásügybe befurakodott liberálisok és „eszméik” fellazították az úgy-ahogy megvalósult korábbi magas követelményeket. Felsőoktatásunk a 90-es évek második felétől egyre több „jogot” adott a hallgatóknak. Lehetővé tette a sokszori vizsgaismétlést, a megismételhető szemesztereket. Eluralkodott például az a szemlélet, hogy a vizsga lutri, ha többször megismételhetem, biztosan lesz alkalom, hogy ismerős témáról számolhatok be. Az meg teljesen közömbös, hogy csak meggörbült egyesem van. Munkába lépésem után senkinek sem jut eszébe, hogy az oklevelemet, még inkább a leckekönyvemet megnézze. Azaz: a felsőoktatásban töltött évek nem kemény tanulmányi munkával, inkább kellemes időtöltéssel teltek. Újabb problémagombolyag képződött a bolognai-rendszer meghonosításával és a kreditrendszer alkalmazásával. Egyes felsőoktatási intézmények eleve kizárták a rendszer alkalmazását (orvosképzés, egy-egy műszaki szakma). A kredit lehetővé tette, hogy a képzésből kimaradjon, másodrendű szerepet töltsön be egy-egy tanulmány. A képzés színvonala csökkent és kihagyott fontos tudnivalókat, nem teljesítette az értelmiségképzés feladatát. Mindez kevesebb erőfeszítést kívánt a hallgatótól. Az a vélemény alakult ki, hogy az egyetemi polgár státuszának megszerzésével nem csupán kötelességeket, hanem széles jogokat kapott a hallgató. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyetemisták többsége vallotta ezt az álláspontot, de véleményként, nézetként az egész felsőoktatásban jelen volt.

A demonstráló diákok az itt jelzett probléma megjelenítői. Nem azt gondolják, hogy minden fiatal felsőfokon tanuljon. Ez a dolog természetéből kifolyólag teljességgel kizárt, hanem, hogy a megszerzett tanulmányi könnyítéseket továbbra is élvezhessék. Azért temetik a felsőoktatást rózsával, mert Hoffmann Rózsa és az egész oktatásirányítás magas tartalmi elvárásokat támaszt. Sőt ezek teljesítését, legalább anyagi oldalról ellenőrizni is kívánja. Ez utóbbi szándék ütközik a felsőoktatási intézmények önállóságának jogosultságával és ez a rektorokat is a félrevezetett hallgatói sokadalom támogatására ösztönzi. A jelenleg még fellelhető szociálliberális gondolkodás azonban tarthatatlan. A magyar felsőoktatástól elvárható, hogy felzárkózzon a világ élvonalához és a hallgatóktól is az ennek megfelelő erőfeszítés. Már gróf Széchenyi István szerint a felzárkózás a derék magyarok erőfeszítésétől várható. Azt mondja a XIX. Század 30-as éveinek valamelyikén: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”

Érfalvy Ferenc

nyugalmazott főiskolai tanár

Rubinstein könyvét olvasva felfigyeltem az alábbi két gondolatára: „… minden tevékenység a személyiségből, mint szubjektumból indul ki.”, „… a létezés síkján, minden adott szakaszban, a személyiség a kiinduló, a kezdőpont.” (Sz. L. Rubinstein: Az általános pszichológia alapjai. Ak. Kiadó II. köt. 1041. o) Magam is azt tapasztaltam, hogy a személyiség a pedagógus, de minden gyermekkel foglalkozó szakember számára igen fontos. Mégsem találtam olyan körülírást, meghatározást, amelyből egybehangzó lenne az egyetértő vélemény. Sőt B. Inhelder és J. Piaget a következőt mondja: „… ami a személyiséget illeti nincs rosszabbul meghatározott fogalom az egyébként is nehezen egyeztethető pszichológiai szótárban” (B. Inhelder és J. Piaget: A gyermek logikájától az ifjú logikájáig. Ak. Kiadó 1967. 335. o.)

A múlt század hetvenes éveiben megkíséreltem felderíteni az ide vonatkozó irodalmat. A személyiség fogalmát, körülírását kerestem. 53 próbálkozást találtam. Többségük pszichológiai ihletettségű. Van a biológiai, van a társadalmi összetevőket és van a biogén és szociogén elemek összefüggéseit bemutatni igyekvő megoldás. Tanulmányaim, tapasztalataim és vizsgálódásom termékeként eljutottam egy újabb próbálkozáshoz.

Gondolatmenetem sémája, hogy az ember az ontogenezis során alakult személyiséggé. A személyiség összetevői a testi-szervezeti és a szellemi részrendszer. Összeállt egy vázlat is, amit azért közlök itt, mert a továbbiakban mondanivalóm vezérfonala lesz.

                            Törzsfejlődés                                       Az egyed organizmusa

                             (filogenezis)                                               (ontogenezis)

                          előember                                                       test

                                                                              szoma       zsigerek

                          Homos Sapiens                                             érzékszervek

                          (Cro Magnon)                                               idegrendszer       működésük

                     Közösségek

                          család

                          nagycsalád          társadalmi viszonyok                szellem

                          nemzetség           szerepek

                          törzs

                          -.-                                                                 személyiség

                          ősközösség                                                      a szoma, a szellem

                          rabszolga t.                                                      a társadalmi viszonyok, szerepek

                          feudalizmus                                                      egyedisége

                          kapitalizmus                                                     alkati, szellemi,

                          -.-                                                                   viselkedési különbözőségek

                          szocializmus

Az ember filogeneziséről

Az emberiség előtörténetének felvázolása, az időbeli távlatok és a rendelkezésre álló anyag szűkös volta miatt, sok bizonytalansággal terhes. A történtek távlatai oly nagyok, hogy a tudományok (geológia, archeológia, antropológia, őslénytan) megállapításai inkább feltevések, következtetések. Nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok sem az időtartamokat, sem a történéseket illetően. Ezt figyelembe véve mondjuk, hogy az előember (Homo habilis) 2 millió éve élt. A Homo erectus (felegyenesedett ősünk) másfél millió éves. Az ősember: a Neandervölgyi ember 50.000-100.000 évvel ezelőtt jelent meg. A gondolkozó ember (Homo sapiens) első leleteit a Cro Magnonban találták meg. Kb 30.000 évvel ezelőtt élt.

Bennünket most az ember ontogenezise foglalkoztat. Ennek megértéséhez elkerülhetetlen megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek az ember kialakulásához egyedi és szociális jellegrajzához hozzájárultak.

A munka szerepe

Az ember szociális jellege bizonyos tárgyak eszközként való használatával és az együttes tevékenység előnyeinek észlelésével fokozatosan alakult ki. A közösségekben az együttműködés alapja és tartalma a munka. Ez az együttműködés, egyre több eszköz használatával teszi lehetővé, hogy az ember kiemelkedjék a természetből, és fokozatosan úrrá legyen raja. Hogy valóban úrrá lehet-e, az nem egészen egyértelmű. Különböző természeti erők (földrengések, szökőár stb.) arra figyelmeztetnek, hogy az ember e téren se bízhatja el magát. A tevékenység munka jellege azt jelenti, hogy tudatosul, amit tesz, amit társaival együtt tesznek. Vagyis a tevékenységet előre megtervezi, megtervezik. Ez a „tervező munka” már primitív fokon is feltételezi a munka eszközeinek, tárgyának, saját lehetőségeinek, sőt az elérendő célnak az ismeretét is. Tevékenység közben kiigazítások, módosítások válhatnak szükségessé. Ezek növelik a munka eredményességét. Más megközelítésben, az együtt végzett tevékenység a közösségek létrejöttét is eredményezi. Megtörténik a család, nagycsalád, a nemzetség, a törzs kialakulása, majd idővel a nagyobb egységek is megjelennek: az ősközösség, a rabszolgaság, a feudalizmus, a kapitalizmus formációiban. Történelmi tény, hogy a XX. század második évtizedében kialakítottak egy szocializmusnak nevezett formációt, előre készített elmélet (Marx-Engels) alapján. A történetek bizonysága szerint, ez a próbálkozás nem volt sem megalapozott, sem életképes. Az alkalmazott brutális erőszak, a despotikus diktatúra hatására rövid időn belül meggyengült, hatalmas gazdasági és erkölcsi pusztítás után, a népek ellenállása miatt, szükségszerűen került le a történelem színpadáról. (Kína ugyan ma is szocialista államnak mondja magát, ám berendezkedése egyértelműen kapitalista, állama pedig diktatúra.)

Az ontogenezis tehát a Homo sapiens megjelenésétől számítható és ma is ismétlődik egyre tökéletesítve a munkát és korrigálva a közösségeket. (Kétséget kizáróan ez a fejlődési folyamat manapság lassulni látszik és világszerte feszülő problémákkal terhes.) Az egymásra következő generációk ontogenezise természetesen tartalmaz filogenetikus elemeket. Ám bizonyos, hogy bekövetkezik az emberi törzsfejlődés lemenő ága.

Az ontogenezis lényege

A törzsfejlődés hosszú időszakában a generációk rendre váltották egymást. A generációk tagjai az egyes emberek. Az ontogenezis minden egyes ember élete során lejátszódó egyedi történés. A mai, akár az őserdőkben, akár a legfejlettebb európai vagy amerikai városokban élő ember születésekor rálép az egyedfejlődés útjára, ezt végigjárva jut el a mindannyiunk számára elkerülhetetlen enyészetig.

Az egyedfejlődés során a test, a zsigerek, az érzékszervek és az idegrendszer a kezdő zygota állapottól eljut a kifejlődésig, majd az elmúlásig. Ez idő alatt természetes szükséglet a test és a szellem karbantartása, fejlesztése, ápolása.

A törzs- és egyedfejlődést végigtekintve talán sikerült megalapozni a személyiségről való fejtegetést. A személyiség az egyed testének és szellemének egyedi megkülönböztető jellegzetessége. Alábbiakban külön lesz szó a szomatikumról és a szellemről. Ez azonban csak elméletileg lehetséges, ugyanis a kettő a valóságban elválaszthatatlan. Az elkülönítés a jobb megértés miatt mégis kívánatos, sőt elkerülhetetlen. Lássuk az egyik részrendszert:

A szomatikum a személyiség egyik összetevője. A testi szervezet a szakemberek (orvosok) körében jól ismert. „Az ember testi-szervezete (szomatikum) az ontogenezisben akként alakul, ahogyan a filogenezisben beprogramozott és a csirasejtek egyesülésekor a zygota állapotban egybeszerveződött alapvető „törvényszerűségek”, a vezérlési rendszer előírja.” (Gegesi Kiss Pál: Gyermekgyógyászat, 1978. nov. 409. o.) A zygotaállapotból kiindulva minden emberben kialakul az egyéni sajátosságokat is hordozó testi szervezet, az élettani, a morfológiai működés is. Az egyed testi organizmusának alapegységei a testrészek, a zsigerek, az érzékszervek és az idegrendszer az agyközponttal. Ez a szervezet már a Cro magnoni embernek is sajátja. A ma felé haladva csupán jelentéktelen különbségek észlelhetők aszerint, hogy a természeti és a társadalmi környezet milyen alkalmazkodást tesz lehetővé, illetve „vár el”. A testi szervezeti organizmus szabályozórendszereként is működik. Működése elsősorban az egyed fennmaradását, életben tartását érvényesíti, ám a faj fennmaradását is szolgálja. Az érzékszervek és az idegrendszer, mint a részrendszer elemei elsősorban az érzékelés és az észlelés, másrészt a gondoskodás eszközeként megalapozza a testi szükségletek kielégítését, de javítja a faj fennmaradásának lehetőségét, és alapot teremt a szellemi működéshez is. A testi szervezeti részrendszer így tölti be a szerepét.

A tudat, a szellem és a lélek fogalma

Mielőtt a másik szabályozási rendszerről szólnék, szükségesnek gondolom, a fent jelzett fogalmak tisztázását. Ennek elkerülhetetlensége abból adódik, hogy a pszichikum, a pszichológia fogalmakat, jelentésük szerint használva (lélek, lélektan) azok félreértéseket generálhatnak.

Az egyik gond, hogy a tudat vagy a szellem fogalom használata helyes-e. A tudatot tudatos tudatként szokás értelmezni. Álláspontom szerint a személyiség második részeleme több ennél. Mégpedig alkotó képességeivel. Eszerint a szellem alkotó tudatos tudat.

A másik probléma, hogy a lélek és a szellem fogalmak sem tisztázottak. Úgy gondolom a megoldás az lehet, ha a lelket, eredeti jelentése szerint Isteni adományként értelmezzük. Aki az egyén halála után tovább él. – Az emberi szellem pedig alkotó tudatos tudatként, egyedi emberi termék, az egyes ember produktuma, változik, fejlődik, alkot, felejt, a test enyészésével megszűnik, ill. tartalma írásban, médiákban, alkotásokban fennmaradhat.

A szellem a személyiség másik összetevője

Nem egyszerű, ahogy érzékeltettük, a szomatikumot mint a személyiség egyik szabályozó rendszerét bemutatni. Ettől is nagyobb feladat az emberi szellemet mint a másik jelzőrendszert körülírni. – Egyértelmű, hogy a szellemi tevékenység anyagi eszközei az érzékszervek és az agyközpontú idegrendszer.

Az öt érzékszerv külső vagy belső ingerek hatására lép működésbe és az idegrendszeren keresztül közvetít impulzusokat az agyközpontba, úgy hogy stimulálja az idegvégződéseket, az érzékszerveket. Az így keletkezett ingerületek, az idegpályákon keresztül az agyközpontban vagy tudatosulnak, vagy a tudatküszöb alatt maradnak. A szakirodalom ez utóbbiakat feltétlen reflexként tartja számon. Hatásuk a reflexíven keresztül spontán jelentkezik (nyálképződés, szopásmimika, stb). A tudatosulást előidéző ingerhatások ugyancsak reflexíven keresztül, azt bejárva, szellemi tevékenységet generálnak. Fontos tudni, hogy a szellemi tevékenység csak az élő szervezet egészében működik. Sem az agynak, sem az idegrendszernek nincs önálló, az élettől független, különálló tevékenysége. A szellemi élet minden megszületett emberben előröl kezdődik és az ontogenezis során folyamatosan alakítja ki az éppen aktuális szellemi tartalmakat. Ezek a tartalmi elemek tanulással válnak sajátunkká. A tanulás a régebbi generációk szellemi produktumait is tartalmazza.

A szellemi termékek nem tárgy, hanem működésszerűségek. A környezethet (természet, társadalom) való tartozás alkalmazkodást, függést, változtatásra vagy tartalékolásra való törekvést jelent. Vagyis az ember egyidejűleg függ, alkalmazkodik, változtatni akarja a környezetét vagy tartalékolni akarja, amit a természettől, a társadalomtól kap. Meg kell jegyezni azt is újra, hogy a szomatikum és a szellem funkcionális egységet alkotnak. Ezek figyelembevételével tekinthetjük át a szellem tartalmát és lényegét. A szellem tartalma az értelmes, alkotó tudás, amit az agy az idegrendszer segédletével dolgoz ki, vesz át, vagy „tárol”. Ám ezekhez még érzelmi, akarati, erkölcsi, értékelési, értékítéleti, stb. mozzanat is társul. Feltárja bensőnket, megjeleníti a természeti és társadalmi környezetet, az összefüggéseket stb. Tudatosítás után az egyes tartalmakat és összefüggéseket felhasználja, dolgozik velük. Például mesevilágot teremt, megfogalmazza a jövő lehetséges perspektíváit, stb. A szellem tehát alkotó tudatos tudat, mint ilyen a személyiség egyik részrendszere.

A személyiség

A két részrendszer: a szomatikum és az emberi szellem elemzése teszi lehetővé a személyiség lényegének feltárását, megértését. Az emberősök, az előember még csak lehetőségei, előzményei az embereknek, a személyiség kialakulásának. Még nem emberek, tehát nem járják be az emberi ontogenezis útját. Az első egyedi ember a Homo sapiens, egyik korán felfedezett alakja a cro magnoni ősünk. E fejlettségi stádium jellemzője az emberi szomatikum teljessége. Ezen belül az agy térfogatának jelentős növekedése (ma 1500 cm3 körüli). Ezzel a szellemi tevékenység megalapozása a szomatikum oldaláról. Innen számítjuk az ember ontogenezisét, az egyedfejlődés kezdő időpontját. Azt a korszakot, amikortól az egyedfejlődésnek a tényleges lehetősége megteremtődött. Az emberi egyed fejlődése azzal jár, hogy a testi fejlődés, a környezeti hatások, a tevékenység, a szellemi erőfeszítések, stb. következtében eltérő, megkülönböztetésre alkalmas jellegzetességek alakulnak ki. Ezek az eltérő jegyek, a szomatikumban és a szellemi tevékenységben, adják az egyén egyediségét, összességük pedig a személyiség tartalmát. Az eltérő sajátosságok teszik ténnyé, hogy minden ember egyedi, hogy mindenki mindenki mástól különbözik, megkülönböztethető. Az alkat, a testrészek, az agytérfogat, a tapintásérzék, a hang, a beszédstílus és ritmus, a gondolkodásmód és eredményei stb. alapján minden egyén más, megkülönböztethetővé, felismerhetővé lett az ontogenezis produktumaként.

Az mondhatjuk, hogy a személyiség az ember egyedisége, a biogén és a szociogén összetevők mássága, ezek összessége. Exogén és endogén erők hatása, kölcsönhatása eredményeként alakul ki, változik, fejlődik lehetővé téve a megkülönböztethetőséget, a felismerést.

Mondanivalóm inspirálója Rubinstein két, fent idézett gondolata, másrészt pedagóguspályám személyiség formálással kapcsolatos tapasztalatainak sokasága, ezen tanulságok összegzése.

Az egyik tanulság, hogy a lényeget tartalmazó személyiségfogalomra van szükség. Ennek birtokában és felhasználásával lehet eredményes személyiségfejlesztést folytatni. A többi tanulság azt tartalmazza, hogy a fogalom tartalmát ismerve mit kell tenni, mik a személyiségfejlesztés alkalmas módszerei.

Újra ismétlem, hogy a személyiség összetevői a testi-szervezet és az emberi szellem bonyolult rendszerének egyedisége. A szomatikum a genetikailag beprogramozott utat járja be a biológiai érzés során. Eközben kifejleszti az ember morfológiai és élettani funkcióit és sajátosságait. A szellem függ a megszületés utáni egyéni életet körülvevő természeti és főleg társadalmi hatásoktól. Ezek közül a korai szakaszban meghatározóak az egyénhez közel állók érzelmi töltésű hatásai.

A testi- szervezet morfológiai- élettani összetevői, jellegzetességei lényegében nem változtathatók. Annyit tehetünk, hogy közülük a kedvezőket erősítjük, a nemkívánatosakat gyengítjük. A szellem viszont az ontogenezis során jelentősen alakítható, sőt megszorítással, átalakítható. Születéskor az egyén biológiai lény és a korai érés folyamatában biológiai törvényszerűségek szerint fejlődik. Ekkor a „nevelés” módszere a gondozás, a táplálás. Ebben az érési szakaszban inkább csak az anyán keresztül hatnak más szociális tényezők. Ezek persze érintik a kialakuló szellemi életet is. A további érés során a belső erők is változnak, kialakul az érzelemvilág, ami a szellemi élet eleme. Ez a periódus érzelmi hatású eljárásokat kíván. – A további fejlődés, a szellemi életben, az értelmi elem lassú túlsúlyát eredményezi, majd lehetővé válik az absztrakt gondolkodás is. Az alkalmazható eljárások a verbális jellegű tanítás, oktatás, értékelés, önértékelés. A cél, hogy a személyiség szellemi szférájában a tudatos elemek váljanak dominánssá és az elvont gondolkodás elemei szaporodjanak. Ebben a szakaszban a nevelés- nevelődés kölcsönhatásának az érvényre juttatása a feladat. Ez a folyamat a 18. életév körül zárul. Az információ, az oktató, a felnőtt nevelő hatása ezt követően is természetesen jelen van, továbbra is hatnak nevelőmomentumaikkal, ám egyre inkább lehetővé és természetessé válik az önnevelés dominanciája: „a létezés síkján, minden adott szakaszban a személyiség a kiinduló, a kezdőpont.”

Elolvastam a Szárny és teher (ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére) c. fajsúlyos összegezést.

Egy alapos átszervezést az oktatásügyben. Minden érdekelt elengedhetetlennek tart. Engem az esedékes tennivalók közül elsősorban a nevelés, azon belül az erkölcsi nevelés  megújjítása foglalkoztat. Az ehhez a témakörhöz illeszkedő gondolataimat vetem itt papírra, mert a fejlesztő munka lényege a nevelés és mert a mai hazai válságjelenségek közül a morális züllést tartom, egyrészt mindenre kiterjedőnek, másrészt a legveszélyesebbnek. „… ha az erkölcs megdől Róma rabigába görbed”, figyelmeztet a múlt. – Az iskola ma még őriz fontos nevelési-oktatási értékeket, ám ránehezedik egy sor téveszme (tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át a termelés módszereit), a rohampszichózis, a globalizmust szolgálni akarás, a nevelő-oktató munka és a pedagógus lebecsülése, stb. (Itt jegyzem meg és húzom alá, hogy az oktatást eszköznek tartom. Igaz, a nevelés legfőbb eszközének!)

 Átfogó, mindenre kiterjedő összegezést a már idézett Szárny és Teher c. munkában találtam. Én csak résztennivalókkal foglalkozom olyanokkal, amelyek elhanyagolása, átértelmezése káoszhoz vezetett a múltban, amelyek az iskolák érdemleges, hatékony munkáját csaknem ellehetetlenítették.

Előzetesen egy hézagos történelmi vázlat az iskola, a nevelés múltjáról:

  Az ifjú nemzedék fejlesztése a messze múltban a szülő feladatai közé tartozott. A korábbi nemzedékek felhalmozott tapasztalatainak a summáját átadták az utódoknak. Ez azzal is járt, hogy mert a fiatalság könnyebben, eredményesebben akarta elvégezni tennivalóit, nem csak átvette a régit, de saját tapasztalata, gondolkodása eredményeivel bővítette, gazdagította is azt. Javult a munka eredményessége, szaporodott, de korrigálódott is az ismeretanyag. Lassan megszületett, külön vált az ismeretközlő személye, megjelent az iskola szükségessége. A sumerok 3000 évvel ezelőtt leírták hogyan kell földet művelni, szántani, vetni. A leírtakat az olvasni tudók felolvasták, elmondták a földművelőknek. – Hazánkban az első iskolát a Szent Márton hegyen kolostorukban a Bencések alapították 996-ban, előbb mint Szent István koronát kapott. Innen számítva a 2009/10-es tanév az ezertizennegyedik. – Mekkora távlat. Mekkora utat járt be a tanügy! Az egyházi iskolák elemi, vallásos ismereteket nyújtó intézményeitől az első (pécsi, budai, nagyszebeni) egyetemig, a ma megújjulásra váró, felmérhetetlen értékeket megőrző iskolák sokaságáig. Virágzó évtizedek. Tatár-, törökdúlás, Trianon hatása, hogy csak végleteket jelezzek. Jellemző, ami a haza megcsonkítását követte. Klebelsberg nevével fémjelezve. Ismét visszafejlődés a szovjet megszállás idején, zuhanás az iskolák államosítása következtében. Ismét éledés 1989-től, az egyházi iskolák újjászervezésével. Párhuzamosan „a sokoldalúan fejlett ember” víziójával, majd a szociálliberális ámokfutás. – Ma ismét reális remény, hogy az új oktatásirányítás talán már a 2010-11-es tanévben megkezdi és fokozatosan véghez viszi a feltétlenül szükséges tartalmi változásokat, hogy az iskolák magukhoz térhessenek, tehessék a dolgukat: nevelhessenek, taníthassanak.

 Az új oktatásirányításnak – tudjuk – nem lesz könnyű dolga. Az előkészületek segítséget jelentenek, ám mérhetetlenül sok a feladat.

 1. Alapkérdéssel kezdem.

A tudatos pedagógiai tevékenység mindig is feltételezte a célrairányultságot. A cél megfogalmazása a mai plurális viszonyok között csaknem lehetetlen, ha mint eddig, valamely társadalmi osztály, vagy ideológia elvárásait akarjuk érvényesíteni. (A többi társadalmi csoportnak ez nem derogálni!) Az is kivihetetlen, hogy minden réteg, ideológia érdekeit külön megfogalmazva, rétegiskolákat szervezzünk. Miután a mai plurális társadalom felszámolását semmi sem indokolja, sőt megmaradását szinte mindenki evidensnek tartja, a pedagógia egyik feladata megtalálni azt a közöst, ami minden csoport valós érdekeit kifejezi, egyidejűleg a gazdasági és az általános kulturális fejlődésének is bázisa. Van ilyen közös alap: az ember maga: annak biológiai, szociális és szellemi valósága. Minden ember egyidejűleg biológiai, szociális és szellemi lény. Persze az egyes ember személyiség is: az ember általános jellegének egyedi, sajátos konkrétsága. (Ember, egyidejűleg személyiség.) Az embernek mint biológiai lénynek egészségre, edzettségre, munkabírásra, stb. van szüksége. Szociális lényként sokféle társadalmi viszonynak az eleme, bizonyos társadalmi szerepeket tölt be („játszik el”), szellemi tevékenységet folytat: gondolkodik, akar, erkölcsiséggel, jellemmel, stb. rendelkezik. – Tehát a közös: az általános emberi konkretizálódása, megjelenése pedig a személyiség. E két jelleg egysége adja a nevelési cél megfogalmazásának az alapját. Miszerint a pedagógia általános célja az általános emberi (biológiai, szociális, szellemi) fejlesztése a személyiség (az egyediség) fejlesztésével párhuzamosan. Ez a munka a szülő, a pedagógus, a társadalmi és a természeti környezete, valamint az egyén együttes, egymás kiegészítő tevékenysége. Az ember exogén és endogén erők hatása, kölcsönhatása eredményeként fejlődik, lesz más. – Legyen többet érő!

 Azt gondolom, hogy a nevelési célnak is meg van a maga történetisége. Szerintem abban az értelemben, ahogy erről Heller Ágnes beszél a genezis könyvének elemzése során indokolva, miért szereti olvasni a Bibliát: „… az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló nagyon ősi.” (1) A múlt, a jelen és a jövő egymásra épülnek, az utóbbi nem megtagadja az előbbit, hanem ráépül. Ha a folyamat pozitív, meghaladja azt. Végül is egységet alkotnak. Az gondolom ez a felismerés is alátámasztja a nevelés általános céljairól mondottakat.

 Az általános cél lehetővé teszi bizonyos konkretizálást is, a közoktatás célját a következőkben fogalmazom meg: A korosztály fejlettségét figyelembe véve fejleszti, edzi a gyermek testét, megismerteti a fontos egészségügyi és higiéniai elvárásokat, sarkall ezek betartására. A közösségekhez (család, osztály, iskola, lakóhely, nemzet) való tartozást tudatosítja, alakítja, képviseli „az egymásért is vagyunk” gondolatot és gyakorlatot. Megtaníttatja a korszerű általános műveltség elemeit, alapvető összefüggéseit, alakítja a pozitív erkölcsiséget, a szilárd jellemet és akaratot. Segíti az egyénnek megfelelő  szakma megválasztását, megalapozza a szakmában, illetve a felsőoktatásban való helytállást.

 2. Acélok megvalósítását csak a fejlesztőtényezők, az exogén és endogén erők együttműködése esetében és csak akkor várhatjuk,hogy nevelőtevékenységünk átgondolt, aktuális és pozitív értékrendszerre támaszkodik. Az általános értékrendszer fundamentumát már Mózes II. könyvében megtalálhatjuk. A tízparancsolat 3 első igéje a vallásos ember értékei, ám a többi általános emberi, társadalmi értékeket ír le. Ezeket én fundamentális értékeknek tartom. (Pálvölgyi szerint a fundamentális értékek: védd az ember életét és méltóságát, védd az ember környezetét és közösségeit, védd az ember alkotásait és javait.) (2) – Az emberiség történetének utóbbi két és fél évezrede bizonyság, hogy majdnem mindenütt elfogadják, kívánatosnak tartják ezeket. Viszont az is tény, hogy nagy rendszerességgel sérülnek. Mégis ható erők, figyelmeztető, óvó jelzőtáblák.

 3. Napjaink szakírói – minden bizonnyal, mert társadalmunk többrétegű válságjelenségei közül a morális válság látszik a legsúlyosabbnak, – az erkölcsi értékrend kidolgozását tekintik sürgősnek.

3.1. Abból indulnak ki, hogy bár a XX. század elején még Jean Piaget nyomán, a fejlesztő feladatok közül a mentális rendszer látszott dominánsnak mégsem ez a meghatározó. A kutatások arra utalnak, hogy az információ mennyisége és ezek feldolgozása meghatározóbb szerepet tölt be a nevelésben, nevelődésben, így az erkölcsi nevelésbe is. Ez a körülmény arra ösztönözte a szakírókat, hogy az új koncepciót a konsturktivista pedagógiára építsék. (3) Pálvölgyi Ferenc ezen az alapon dolgozta ki Az erkölcsi nevelés univerzális értékközpontú modelljét. (4)

3.2. Ennek a modellnek az értékeit ajánlom az új oktatásirányítás figyelmébe az iskolákban történő alkalmazás céljából.

      A fent idézett tanulmány IV. fejezete (5) ad eligazítást a részletekről. Itt a modell vázlatát idézem:

3.2.1. Az első pedagógiai szuperérték: Az emberi élet védelme

                   lehetséges komponensei:

–         életvédelem

–         bátorság

–         empátia

–         jóakarat

–         kötelességtudat

–         önfeláldozás

–         segítőkészség

3.2.2. A második szuperérték: Az emberi személy értékének és méltóságának védelme

                   Komponensek:

–         bizalom

–         elfogadás

–         értéktudat

–         határozottság

–         önfegyelem

–         tisztelet

–         tolerancia

3.2.3. A harmadik szuperérték: A család és a társadalom védelme

                   Komponensek:

–         felelősségérzet

–         figyelmesség

–         kötelezettségvállalás

–         közösségi szellem

–         megbocsátás

–         nemzettudat

–         szeretet

3.2.4. A negyedik szuperérték: Az igazság és a kölcsönös szabadság védelme

                   Komponensek:

–         döntési képesség

–         emlékezőképesség

–         etikai érzék

–         igazságosság

–         kongruencia

–         méltányosság

–         önérvényesítés

3.2.5. Az ötödik szuperérték: A testi és lelki egészség védelme

                   Kompetenciák:

–         aktivitás

–         alkotóerő

–         gyakorlati érzék

–         harmónia

–         nyitott gondolkodás

–         kreativitás

–         önkifejezés

3.2.6 A hatodik szuperérték: A szellemi értékek védelme

                   Komponensek:

–         céltudatosság

–         értékszemlélet

–         jövőkép

–         hagyományőrzés

–         kíváncsiság

–         műveltség

–         önfejlesztés

3.2.7. A hetedik szuperérték: Az anyagi javak védelme

                   Komponensek:

–         becsületesség

–         megbízhatóság

–         pontosság

–         munkaszeretet

–         karitativitás

–         mértékletesség

–         helyes gazdálkodás

A szuperértékek és a lehetséges komponensek itt csupán tájékoztatásra, figyelemfelkeltésre szolgálnak. Felhasználásuk a fentebb idézett eredeti tanulmány ismeretét feltételezi. Akkor is csak orientációs szerepet tölthetnek be. Domináns bennük az erkölcsi, de univerzális értékeket fogalmaznak meg, egyrészt abban az értelemben, hogy mindenkire érvényesek, másrészt, hogy elemei a nevelés egyéb területeit is áthatják.

Az ebben az írásban kidolgozott nevelési cél és az idézett értékközpontú erkölcsi nevelés (Pálvölgyi) jó összhangban vannak. A neveléselmélet az erkölcsi nevelés fő feladataként a közösségi, a humanizmusra, a munkára, a fegyelemre, a hazafiságra nevelést jelölte meg. E mellett értelmi, testi, esztétikai, technikai és világnézeti nevelést szorgalmaz. (Ez a mondat csak emlékeztetni akar!)

 4. A személyiség fejlődésének az alábbi szakaszai különíthetők el:

4.1. Családi/óvodai fejlődési periódus, ahol a pozitív szokások, a magatartás, a viselkedés szabályainak elemei alakulnak ki a példa és a szoktatás, részben a meggyőzés eszközeivel is.

4.2. A 6-10 éveseknek a normák megértésével, jelentőségével is barátkozniuk kell. Pozitív és negatív viselkedési, magatartási jelenségeket is megítélnek.

4.3. A 10-14 évesek előtt az a feladat áll, hogy a szociális környezet társadalmi, világnézeti jelenségeit megértsék, bírálják, képesekké kell válniuk az egyezkedésre is.

4.4. A 14-18 éves korban végbemegy a személyiség kialakulása, egyes személyiségjegyek megerősödnek, a morális tapasztalatokat értékelik és azokat követik, vagy elvetik.

4.5. 18 éven túl alakul ki az érett személyiség, ám ez a köznevelés határain kívül esik már.

5. Atovábbiakban az oktatásirányítás egyéb esedékes, változtatást igénylő tennivalóit jelzem:

5.1. a pedagógusképzést ki kell emelni a bolognai rendszerű egyetemi képzésből, önállóvá kell tenni.

5.2. Elengedhetetlen a felvételi vizsga. Meg kell kísérelni az alapműveltség meglétének vizsgálatát és a pályaalkalmasság felderítését is.

5.3. Az 1-8. osztályok tanítóinak a képzésére 4 év elegendőnek látszik. Az alsó tagozatban használt módszereket ne váltsa fel azonnal a tanári magatartás. Egyrészt a 8. osztály befejezéséig ügyelni kell az alsó tagozatban szerzett készségek megerősítésére, fejlesztésére, másrészt a „szaktárgyak” anyaga vegye figyelembe, hogy a középiskola is tanítja ezeket. Tehát jól válogatott bevezető ismeretelemeket, alapismereteket kell tanítani.

5.4. A középiskolák részére 2 szakos tanárképzés szükséges. Ehhez 5 év kell.

5.5. Minkét képzésben jelentősen mélyebb, alaposabb neveléselméleti, iktatáselméleti és oktatáspszichológiai képzésre van szükség. Nélkülözhetetlen a metodikai és a meghosszabbított gyakorlati képzés.

5.6. A viselkedéskultúra kialakítása a középiskolában történhetne, ám mert ott sokszor elnagyolt és mert a pedagógus munkájában átlagon felüli jelentőségű, kiegészítésére az egyetemi képzés során is szükség van.

5.7. A közoktatásban a tantervi követelmények fokozatos, erőteljes növelését látom szükségesnek (káros ha nem értékelnek, ha nincs házi feladat, ha nem lehet osztályt ismételni, stb. Az iskola az életre készít fel, az élet igen kemény munkát vár el! A középszintű érettségi igényszintje az érettségi leminősítése. Inkább végbizonyítványt! Az emeltszint követelményei sem érik el az érett ember nívóját.

                   – a magasabb érettségi követelményeket meg kell alapozni az általános iskolában és a középiskola első osztályától.

 6. Az újjáépítésben káros lenne mindenfajta rohammunka. A jelen nívóra tekintettel alaposan előkészített, fokozatosan megvalósuló innováció indokolt.

 7. Az új minisztérium rendelkezzen saját és társadalmi elméleti bázissal (pedagógiatörténet, neveléselmélet, oktatáselmélet, oktatáspszichológia). A változtatásoknál szakemberek kontrollja szükséges.

      A miniszter elismert szakember legyen. Az oktatáspolitikát beosztott (államtitkár) képviselje, aki oktatás- és pedagógus képviseletet is ellát (költségvetés, a pedagógiai presztizse).

8. Meg kell oldani a szakfelügyelet újraszervezését (elengedhetetlen az irányító munkához, de mindenekelőtt szaktanácsadást és ellenőrzést végezzen).

9. Országos Rendtartás kidolgozás is esedékes. Úgy ahogy a NAT, ez is adaptálandó az iskolában (helyi igények, sajátosságok, tapasztalatok).

10. Gátat kell szabni a jogszabály dömpingnek és annak a gyakorlatnak, hogy az iskolákkal készíttetnek szabályzatokat.

11. az iskoláknak nyugalomra van szükségük! A pedagógus eredményes és hatékony munkát csak bizalmi légkörben képes végezni.

12. Amédiák bevonásával országos mozgalmat lenne jó indítani a szülői felelősség újraélesztésére, az iskolával való jó együttműködésre.

Az itt jelzett javaslatok, észrevételek hitem szerint, hozzájárulhatnak a megújjuló nevelőmunka jobb eredményeihez. Ahhoz, hogy minden megszülető magyar műveltségben több, akaratban erősebb, erkölcsben, lélekben tisztább, sorsban eredményesebb legyen elődeinél.

Jegyzet:

1. Imhol Vagyok, Múlt és Jövő Kiadó 2006. 286. o.
2. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere, III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 149. o.
3. Nahalka István: Hogyan alakul ki a tudás a gyermekben. Konstruktivizmus és pedagógia
4.  Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 135. o.
5. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere IV. rész Mester és Tanítvány 24. szám 117. o.

Társadalmunk a változtatás lázában ég. Csak az Oktatási Államtitkárság közzétett három vitaanyagot: a közoktatásról, a felsőoktatásról és a pedagógus életpályamodellről. Van min gondolkoznunk! Szívesen tesszük, hiszen gyermekeinkről, iskoláinkról és hát rólunk van szó, meg a jövőről.

Minden bizonnyal sokan ragadunk tollat – számomra alapozóan fontosnak tűnik, hogy egyaránt értő módon beszéljünk. Ezért elengedhetetlen néhány pedagógiai, de egy-két politikai fogalom tisztázása. A fő feladatot természetesen s Vitaanyagok adják, azok tartalmi mondanivalója. – A változások szükségességének megértéséhez át kell tekintenünk a közelmúlt társadalmi átrendeződését.

1. A szükségesnek vélt alapfogalmak, ahogy azokat 90 éves agyam megőrizte.

1.1   A nevelés az a pedagógiai folyamat, amely az ember biológiai, társadalmi, szellemi adottságait fejleszti szakember irányításával, a nevelt aktív közreműködésével.

1.2   Az oktatás a nevelés leghatékonyabb eszköze (értelmi nevelés), ismereteket közvetít, azokat a tanuló igyekszik megérteni és konstruktív módon bedolgozni ismeretei rendszerébe.

1.3   A személyiség az ember biogén, szociogén és szellemi összetevőinek organikus egysége. Exogén és endogén erők együttes hatására alakul ki, változik, fejlődik, lehetővé teszi a megkülönböztethetőséget, a felismerhetőséget. Az ember egyedisége.

1.4   Az erkölcsi nevelés az a pedagógiai folyamat, amely plurális környezetben stabil és ésszerű értékeket képvisel úgy, hogy a jelentkező problémákat kritikusan és alkotó módon megoldani törekvő embereket nevel.

1.5   A fent körülírt fogalmak a politika értelmezését is megkívánják: „a társadalom és az állam vezetése, a hatalom megszerzésére, illetve megtartására irányuló közös vagy egyéni tevékenység.”

1.6   A pluralista állam kritériumai: a szabad választás; az érdekek, értékek sokfélesége, ütközése; a kormányra történő nyomás lehetősége; a társadalom igényeire érzékeny államhatalom.

1.7   A közösség társadalmi csoport, amely közös érdekek alapján összetartozási tudattal, időleges állandósággal működik együtt, többnyire közös eszméket is képvisel.

(Az 1, 5, 6, 7 alatt szereplő fogalmak szükséges kiegészítői, megalapozói a pedagógiai alapfogalmak megértésének és felhasználásának.)

2. A társadalom aktuális átrendeződése

Neveléspolitikánk értelmezéséhez elengedhetetlen a végbement társadalmi változások áttekintése.

2.1. A nemesség, élen a főnemességgel évszázadokon keresztül meghatározója volt a gazdaságnak és a politikának. Kultúrája hordozta saját fejlődésének és az európai műveltségnek a legértékesebb elemeit. A maga után hagyott építészeti alkotások (az alkotók érdemeit is hordozva) például a legértékesebb emlékeink. Műpártolásuk relikviái a múzeumok és a magángyűjtemények sokaságában ma is fellelhetők.

2.2. A kiegyezést követően a fokozatosan megerősödő polgárság az ipar fejlődése, a gazdaság gerjesztője, majd a kultúra mecénása. (Márai Sánsor írásai!)

2.3. A parasztság a falusi gazdaságot virágoztatta fel. Megőrizte és ápolta a népi-nemzeti hagyományainkat.

2.4. Munkásságunk számban gyarapodott, szakértelmét itthon és külhonban becsülték.

2.5. Értelmiségünk, az érettségizettek és a felsőfokon végzettek, intelligenciában és szaktudásban kiállták a világgal a versenyt.

2.6. A szovjet megszállás és a laikusok hatalmának következményei:

2.6.1. A nemességet, a polgárságot, az értelmiség nagy részét, a parasztság és az iparosok javát nemükben likvidálták.

2.6.2. A munkásságot felhígították, képzését elhanyagolták, erkölcsét megrontották, gondolkodásukat idegen eszmékkel telítették.

2.6.3. Az újgazdagok hozzáértése, lelkiismeretessége, kultúrája felszínes, hézagos, erkölcse, az ügyeskedéstől az eluralkodott korrupcióig, megmételyezett.

2.6.4. Az érettségi értéke, a többség esetében, szégyenletes. Az értelmiség nagy részének felkészültsége silány.

2.6.5. Az emberek nagyobbik részének munkamorálja, életnívója folyamatosan romlik.

2.6.6. Politikai életünk az elnyomás, a dilettantizmus, egyre inkább a globalizmus hálójában vergődött.

3. A kialakuló új rend

3.1. 2010 májusában a megalakult új kormány alapozó, átalakító munkába kezdett. Az elkerülhetetlenül szükséges jogszabály-módosítások, a törvénykezés „nagyüzemét” indították el. Az elszámoltatás kezdetét vette. – A lényegi változások még váratnak magukra. Az előzményeket ismerve ez nem is lehet másként. Csak átgondolt, szorgos munka hozhatja meg a kívánt változást, sok törődés és számos év árán. Nem lehetünk türelmetlenek!

Európa ügyeiben irányítóként részt venni nagyon megtisztelő, ám energia- és időigényes feladat. Tudjuk, ez nem járhat együtt saját soros ügyeink késleltetésével.

3.2. A napjainkban kialakuló új rend alapjaiban már demokratikus. Ám az igazi demokrácia felé mégis csak útban vagyunk. A még le nem zárt küzdelmek elvezethetnek a megújuláshoz. Ellenfeleink a megvalósítást ma és még sokáig akadályozzák. A globalizmus haszonélvezőivel suttyomban kötött megegyezésüket felhasználva ma is szítanak.

4. Az új neveléspolitika közvetlen előzményei

4.1. Pluralista társadalmunk készül az új neveléspolitika érvényre juttatására. Előkészítése 2009-ben, Ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére című, nagyon átgondolt és szakmailag megalapozott munkával vette kezdetét. Azóta elkészült az Új Közoktatási Törvény és A pedagóguspálya-életmodell vitaanyaga, érdemes eszmecserére várva. Kész a felsőoktatásra vonatkozó törvénytervezet is. Ezek a dokumentumok az új neveléspolitikát képviselik. Alább a formálódó dokumentumok fő vonásaira kívánok rámutatni.

4.1. A klebensbergi neveléspolitika a neveléselmélet, a didaktika és a neveléstörténet elvárásaira épült. Ezeknek az elméleteknek az eredményeit használta fel, amikor a nevelés és a tanítás hogyanjáról gondolkodott, és körülírta a nevelés-oktatás tartalmát az 1920-as évek társadalmi igényei szerint.

4.2. 1945 után továbbra is ezeknek a diszciplínáknak engedtek teret. Először az államosítással és a nyolcosztályos általános iskolák meghonosodásával történt némi változás. A didaktika az értelmi, a testi, az esztétikai nevelés elvárásai érvényben maradtak. A politechnikai nevelés a gyakorlati foglalkozások utóda lett. A világnézeti nevelés a nietzschei elvek és a marxizmus hatására materialista elvek szerint formálódott, éles vallásellenes felhanggal. Az erkölcsi nevelés iránti elvárások simultak a fentiekhez. Ám sok helyen egyáltalán nem gyökeresedtek meg. A szocialista nevelésügy, a 70-es évek táján, a Politikai Főiskolán megkísérelte a szocialista erkölcsi nevelés elméletének kidolgozását, ám alig jutott tovább annál, hogy a neveléselméletben megfogalmazott erkölcsi elvek elé odabiggyesztette a szocialista jelzőt („szocialista hazafiságra nevelés”). Az oktatás eredményei, részben materialista hatásokra, részben az oktatáspolitika ellentmondásai miatt fokozatosan, még a felsőoktatásban is, részben a kontraszelekció, részben az oktatói kar felhígulása miatt estek. A levelező oktatás lehetőségei miatt nem volt képes színvonalas képzésre.

4.3. 2004-től a neveléspolitikában is eluralkodott a pártirányítás. A pedagógiai elvárásokat kezdték kiszorítani. Ez alig néhány év alatt a nevelő-oktató munka „vészhelyzetéhez” vezetett. Nálunk ez az az időszak, ami Franciaországban a XIX. Század végén következett be. Ahogy Renan akkor megfogalmazta: „Ma az oktatás-nevelés kérdése a nemzet élet-halál kérdése.” – Az iskolának „tudásgyár”, „szolgáltató intézmény” funkciót szántak. Egyik nyáron Lillafüreden három napos konferenciát szerveztek „Adaptáljuk az ipari üzemek módszereit az iskolában” címmel. A tanulói jogok túlhangsúlyozásával megbontották a tanulmányi és az iskolai fegyelmet, eluralkodott az erőszak is.

4.4. A továbbiakban az új neveléspolitika alapján születőben lévő törvényről lesz szó. Megjegyzem, hogy a plurális társadalomban egymás mellett élnek konzervatív, kereszténydemokrata és más, az előbbieket vitató, tagadó nézetek. Az új oktatáspolitika nem zárja ki, hogy eltérő értékek érvényesüljenek egymást ki nem záró érvénnyel. A liberalizmus értékrendje például nemcsak eltér, de ütközik is a konzervatív elvárásokkal. Ennek ellenére elképzelhető egyes értékek egymás mellett élése, sőt liberális alapállású magániskola szervezése is.

4.5. A jobb megértés érdekében megkísérlem a különbségeket fellebbenteni. 1994-től szociálliberális nézetek kaptak hangot, 1998 és 2002 között ismét túlsúlyba jutottak a pedagógiai törvényszerűségek, majd 2002-től uralomra jutott a neoliberális eszmerendszer.

A liberalizmus oktatáspolitikája a párt (esetenként a pártelit) szempontjait képviseli. A konzervatív, a kereszténydemokrata oktatáspolitika összemberi értékeket és a pedagógiai törvényszerűségeket preferálja. Ott a profittermelés szempontjai, itt a személyiség, a közösségek érdekei dominálnak. Ott az iskolai munka az oktatásban merül ki, itt a személyiség és közösségek fejlődését szolgálja. Ott az egyén különállása a fontos, itt a harmonikus együttélésre nevelnek. Ott a digitális tábla elsősorban profitot biztosított, itt a nevelő-oktató munka hathatós eszköze.

5. Az új neveléspolitika alapján életbe lépő törvény új vonásai

–    Nem szolgáltatás, közszolgálat.

–    Szereplőinek a hatáskörét a kötelességek és a jogok egyensúlyában írja le.

–        A szakmai döntéseket szakemberre bízza.

–        Az intézmények önállóak maradnak, de az állami szerepvállalás megnő.

–        Bevezeti az ingyenes tankönyvellátást.

–        Tartalmi szabályozást ír elő.

–        Az érettségi követelményeit fokozza.

–        Szakmai ellenőrzést honosít meg.

–        A finanszírozást új alapokra helyezi.

–        Megteremti a differenciált és átjárható iskolarendszert.

–        A tehetséggondozást és a felzárkóztatást új alapokra helyezi.

–        A középiskolák feladatává teszi, hogy a tanulók körülbelül fele alkalmassá váljon felsőfokú tanulmányokra.

–        Megkívánja, hogy a tudás húzóerővé váljon.

6. Javaslatok

6.1. A törvény a Köznevelési Törvény címet kapja.

–    A vonatkozó életkor (3-18 év) dominánsan nevelőtevékenységet igényel.

–        Az oktatás nevelési eszköz, a leghatékonyabb.

–        Az érett személyiség a 18. életév táján/után alakul ki. Az önnevelés ebben az időszakban válik folyamatosan meghatározóvá.

–        A miniszter/államtitkár „nevelési-oktatási” jelzőt használhatna.

–        (Az információ és az oktató a felsőoktatásban is képvisel nevelő momentumokat, ám, mert ebben a korban már az önfejlesztésen van hangsúly, ott az oktatás szó használata az indokolt.)

6.2. A Köznevelési Törvény célját a köznevelés szabályozásaként értelmezem.

6.3. A köznevelés (-i rendszer) célját az alábbi részletességgel és módosítással javaslom leírni: „Az ember biológiai szükségleteinek, társadalmi lényegének, szellemi igényeinek figyelembevételével felkészíteni a gyermeket az életben való elindulásra, a szakma megválasztására. Cél a test fejlesztése, erősítése, edzettségének, munkabírásának fokozása, a higiénia szükségességének felismertetése, a társadalmi életben való aktív részvétel megalapozása, ismereteinek, képességeinek (tanulni tudás), készségeinek, jártasságainak, attitűdjeinek, erkölcsi értékrendjének, akaratának, érzelemvilágának erősítése, gazdagítása, az alakuló személyiség társadalmi beilleszkedésének segítése, irányítása; hazafiasságra, a nemzet, az ország építésére, védelmére való készség kialakítása.”

(A vitaanyagban meglévő alábbi résszel folytatva: „célja továbbá… aktívan részt vesz”–ig.)

6.4. A leírt cél a köznevelés egészében érvényes, megvalósításán munkálkodni kell, ám ez nem zárja ki, hogy az Alapelvekben foglaltak szerint „a szülőknek jogukban áll világnézetük szerint iskolát választani gyermekeiknek.”

7. Atársadalom plurális szerkezetű marad. Felszámolása nem is lehetséges, de nem is kívánatos, hiszen minden konkrét személyiség mindig különbségeket mutat. Ez természetesen inspirálja az együttgondolkodást, az együttes tevékenységeket. Az önkéntesen szerveződött, de a kényszerközösségek is együttműködve jelentősen többre képesek, mint a magányos emberek sokasága. Közösségben az összeadott erőfeszítés, de a személyiség különbségeiből fakadó egymást támogató tevékenység is megsokszorozza az eredményeket.

Újraolvasva írásomat, sajnálom, hogy ridegre sikerült. Baj, mert iskolarendszerünket talán az óvoda és alsó tagozat kivételével, hideg, sokszor rideg, indokolatlanul túlzott racionális légkör jellemzi, az ember csak megfelelő érzelmi töltöttséggel képes jól dolgozni a nehézségeket elviselni a korunk által megkövetelt kihívásoknak megfelelni. A művészeti nevelésnek mindenkit el kell érnie, nehogy féloldalasan, a szépet, a kellemeset nem ismerve töltsük napjainkat, töltsük el életünket. Meg hát a művészetek kikapcsolnak, regenerálják telített idegrendszerünket.

Mit Respeckt gesagt: „Tanügyi Bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket.” (Kodály Zoltán)

Zilált társadalmunk egyik engem különösen foglalkoztató eseménysora az a rohammunka, amit az oktatásügyben végeznek Magyar Bálint színrelépése óta. Mándi Iván Fabulya feleségei című remekének egy mondata jutott eszembe: „Döng a dob a dzsungelben, átírni, átírni!” Mindent ami érték át kell írni a dzsungel egyik urának akarata szerint. Hogy ennek az akaratnak a hátterében mi munkál (anyagi érdekeltség, a halhatatlanság vágya, kificamított liberális eszmék) csak sejtem, de azt tudom, hogy amit tesznek az sem a gyermekek érdekeit sem a társadalom jövőét nem szolgálja; emberi és társadalomellenes. Ez a metódus nem az emberben rejlő lehetőségeknek a kibontakozását célozza meg, hanem páriákat kíván szolgáltatni a tőke nagyobb és kisebb urai számára. Mindezt arcátlanul, az uralt társdalom anyagi bázisát felhasználva a hatalom eszközeivel kívánja tenni. Azt felejti el csupán, hogy bár mai is felül a gálya ám alul elsöprő erejű a népek árja. A gátszakadás pedig bármikor bekövetkezhet. Anélkül, hogy ezt bárki is óhajtaná a figyelmeztetés nagyon időszerű.

A) Amikor 1940-ben a tanítói oklevelemet átvettem ezzel egyidejűleg elkötelezettje lettem a  nevelésügynek. Hosszú több szintes pedagógus munkán és tanulmányaim során most 69 év múltán egyre élesebben jelentkezik az a kérdés, hogy az ország lakosságának döntő többségét és a népgazdaságot is gyökereiben érintő ágazat mutatói miért romlanak évről-évre. S ez akkor amikor a tudásalapú társadalom igénye egyre követelőbb.

A felelősség ebben az esetben is széleskörű. Tekintsük át az érintettek körét:

B) A gyermek rengeteg rendezetlen ismerettel kerül iskolába. A tanítónak kell a buksi fejekben rendet teremteni, az ismerethalmaznak a rendezését elvégezni. Neki kell a nélkülözhetetlen alapismereteket, készségeket, kompetenciákat kialakítania. Közben figyel a nebuló személyiségjegyeire, egyediségére. Korunk felkészült pedagógusa szülészként is fungál, felszínre segíti az adottságokat. – Ez együtt majdhogynem megoldhatatlan teher a harminc fő körüli osztályokban (az individuális nevelés persze mindig csak kevesek lehetősége volt, ma csaknem kizárt).

C)  A szülő ha van munkája, annak időigényessége és terhei miatt, meg mert a másodállás nélkülözhetetlen az elfogadható életminőséghez magára kénytelen hagyni csemetéjét. Ha meg munkanélküli meg mert esetenként felelőtlen is nem teljesíti szülői kötelmeit. A gyermeknek marad a TV, az utca, a szintén elárvult haver.

D)  A tanár mellékmunkákért lohol, fáradtan, enerváltan megy órára a nagy létszámú osztályba, ahol sok elhanyagolt hiányosan nevelt „csak meggörbüljön a karó” felfogású srácot talál. Az elvárások alig teljesülnek: nem alakulnak ki az elengedhetetlen alapismeretek, alapkészségek, kompetenciák. A hiátusok továbbgyűrűzve akadályai az érettségire történő érdemleges felkészülésnek (adott a középszintű érettségizettek nagy száma), de akadályai a felsőoktatás jobb eredményeinek is. A minisztérium pedig még rásegít a tanulói jogokat hangoztatva, akarva akaratlan inspirálója a tanulói, szülői felelőtlenségnek, sőt az atrocitásoknak is.

E) Kétségtelen, hogy az oktatásirányítás felelősége a legnagyobb – mit tesz a minisztérium – négyévenként más-más értékrend szerint irányít, megfeledkezik a nevelésről holott minden iskolának leghatékonyabb eszköze és legfőbb feladata a ez lenne.

1. A minisztérium látja el a tanügyigazgatást. Rengeteg a jogszabály, a jogszabály módosítás és ez mind az iskolákra zúdul. Az elmúlt esztendőkben a középiskolák minisztériumi utasításra (nem útmutatásra) 27 szabályzatot készítettek. Ezzel az iskolák belső rendjét áttekinthetetlenné tették volna. Ám mert a fióknak készültek, csak az igazgatók és közvetlen munkatársaik tennivalóit szaporították. – Szóba kerül az iskolák önállósága ezzel szemben – szervezeti vonatkozásban – a centralizálás lett a divat.
2. A szervező munka is minisztériumi tennivaló. A szervezés dömpingjét élik meg az iskolák. Általában végig nem gondolt rohammunkával, megfelelő előkészítés és hatástanulmány nélkül, ötletszerűen máskor az idegenben is csupán kísérletként alkalmazott elképzeléseket adaptálva kerülnek sorra. A pedagógiatörténet, a pedagógiai tapasztalatok, törvényszerűségek rendre kimaradnak a látókörből. Így vált elképzeléseikben az iskola tudásgyárrá, szolgáltató intézménnyé. Ez a gondolkodás vezetett oda, hogy országos konferenciát szerveztek az ipari módszerek oktatásban lehetséges felhasználásának megtárgyalására. A felsőoktatásban a bolognai rendszer a honi felsőoktatás-történet és az aktuális állapotok mérlegelése nélkül nyert polgárjogot. Ám a három év egyetemet végzettek sorsa, lehetőségei, tehát jövője mindmáig tisztázatlan elhelyezkedési lehetőségeik, munkakörük kérdéses.

Mind a tanügyigazgatásban, mind a szervező munkában káros, tehát megengedhetetlen a rohammunka, aminek tanúi voltunk. Magyar Bálint szerepe legyen figyelmeztetés. Az oktatásirányításnak rá kell végre döbbennie, hogy mindenféle változtatásnak a jelenből kell kiindulnia. A jelen viszont a múltra épül. A múlt és a jelen adhat elégséges alapot a jövő felvázolásához, előkészítéséhez. A tervezőmunka, a jövő még annyira kis léptékű módosítása is ennek az összefüggésnek a figyelembevételét igényli. Még inkább igaz ez „az egész” átszervezése esetén. Nincs helye semmiféle rohampszihózisnak az irányítás a szervezés időigénye, nyugodt meggondolást, ésszerű tervezést, és fokozatos megvalósítást kíván. Tartalmában iskola- és pedagógiatörténeti szemléletnek kell érvényesülnie, össztársadalmi célokat, érdekeket szolgálva (ki kell rekeszteni a csoport vagy pártszempontokat, érdekeket).

Tudom, hogy súlyos, de azt is, hogy megalapozott észrevételek a fentiek. A tény az, hogy a minisztérium manapság téves utakon jár. Ám mégsem ez a legnagyobb bűne.

1. A legtöbb, legsúlyosabb rombolást a tartalmi irányításban követték el. – Kérdés elfogadják-e, hogy a nevelési terv, a tanterv és az iskolák rendje játssza a központi szerepet az oktatásirányításban. A már elemzett feladatoknak is ezt kell szolgálnia. Sajnos ez a szemlélet ma hiányzik – fentebb utaltam a nevelés és az oktatás viszonyára, megismétlem: az oktatás eszköz, a nevelésnek is a legfőbb eszköze, mert igen hatékony (az oktatás természetesen ismeret nyújtás) a Nemzeti Alaptanterv fogyatékossága éppen itt érzékelhető. Nincs megjelölve benne, hogy milyen embert, milyen személyiséget kíván szolgálni és végképp nem nemzeti. Pedig napnál világosabb, hogy korunk művelt erkölcsös embert igényel, aki a termelést irányítja (különböző szinteken és ellátja). Az olyan eszmék, hogy az iskola tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át az ipari módszereket nem csak a legnemesebb emberi lényeget negligálja, de embertelen célokat is preferál. Az ember általában, a személyiség konkrétan a legtökéletesebb, a legnemesebb teremtmény. Érte, érdekében kell szervezni, irányítani a nevelőmunkát. Az iskolának az embert, a személyiséget kell szolgálnia. Ha ez a szolgálat eredményes lesznek mindig korszerűbb üzemek, lesz elegendő termék a mezőgazdaságba, iparban, tudományban, környezetünk egészségessé válik újra. Nyugalom lesz, lesznek prosperáló közösségek: család, nemzet, európai közösség.
2. A nevelő- oktatómunka tartalmának summája a tanterv. A jelenlegi alapjában elhibázott laza is meg hiányos is. Nem jelöl meg sem nevelési, sem oktatási feladatokat. Olyan tantervre van szükség, amely megjelöli a célt: kiteljesíteni az embert, megcélozni az értékes személyiséget, személyiségjegyeket körvonalaz, rámutat milyenekké lenne jó válni. Megjelöli az egyes korosztályok számára az elvárásokat a feljebblépés feltételeit. Figyelemmel van korunk konkrét igényeire, tartalmazza a hazai és a világműveltség aktuális elemeit. Ki kell fejeznie azt is, hogy az iskola csupán felkészít. A fiatal a hivatását, a munkáját megismerni, főként szolgálni az életben tartja meg. Olyan felkészítésre van szükség, amely természetesként tekinti az élethosszig való tanulás igényét, a test és a szellem folyamatos edzését.
3. A mi világunkban igen nehéz megállapodni arról, hogy mi legyen a nevelés célja, hogy milyen műveltségbeli elemek szolgálják legjobban a cél megközelítését. Bármennyire is eltérőek az érdeket, a vallott értékek, nem takaríthatjuk meg az egyeztetést, a közös megtalálásának nehéz, valószínűleg hosszadalmas munkáját. A célok és az alkalmas eszközök, inkább: tudnivalók, készségek, kompetenciák egybehangolt, összecsengő rendjének megtalálása a gyermekek, a tanárok, a szülők, az egész társadalom elemi érdeke. Sem az időt, sem az energiát nem sajnálhatjuk erre. Csakis az így nevelődött gyermek kaphat olyan Adriané fonalat, ami nem csak elvezet az egyre igényesebb emberi társadalmi magaslatokhoz, de mert tévutak is vannak, arra is jó, hogy visszataláljon az útra, amelyen járni helyes és célravezető.
4. A nevelő- oktatómunka általános céljait és tartalmát központilag lehet és kell kidolgozni. Elvileg a központ rendelkezik a szükséges anyagi feltételekkel (állami költségvetés) és a minisztériumnak vannak meg a legjobb lehetőségei a hozzáértő személyi feltételek, a legképzettebb, a legtapasztaltabb szakszemélyzet kiválasztására. Eredmény persze csak abban az esetben várható, ha a központ legfrekventáltabb képviselőinek munkáját a pedagógiatörténet, a pedagógia és a pszihológia törvényszerűségei szabják meg, irányítják.
5. Hogy a nevelő oktatómunka eredményes lehessen az iskolában rendre van szükség. Ezt szolgálja a rendtartás, amit ugyancsak központi szerkesztésben kell elkészíteni. Az adaptáció már iskolai feladat.

Mind a tanterv (nevelési terv), mind a rendtartás elemi igény és ez abból fakad, hogy a közösségi léthez szabályozás szükséges. Az a kívánatos, hogy az országos közösségből induljunk ki, mert az egyes intézmény nem képes átlátni az egész igényeit. Ha az országos közösség megjelöli, kifejezi elvárásait, az adaptáció kézenfekvő. A centralizáció tehát ebben az összefüggésben elengedhetetlen kellék. Az iskolák önállósága tehát behatárolt, abban fejeződik ki, hogy az országos elvárásokat adaptálja, helyi jelleggel, elvárásokkal alkalmazza.

Természetes, hogy az így értelmezett állami tartalmi irányítás magasfokú szakmai hozzáértést, komoly erőfeszítést, felelőséget, kreativitást vár el az apparátus egészétől, élő kapcsolatot a napi gyakorlattal, ezért a szakfelügyeletet nem nélkülözheti.

Kívánatos hát, hogy a majdani nevelésügyi miniszter és a minisztériumi szakemberek tekintettel legyenek amit Gorkij mond: „A nevelés sine quanonja felkészíteni a fiatalt a jó az igaz a szép keresésére és szolgálatára.” Ezt kiegészíti egy Széchenyi gondolat: „A jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve.” A nevelés ma is aktuális céljára és tartalmára utal ez a két gondolat.

Vég Antal írja: Orpheus azért nem lett zseni, mert a döntő pillanatban nem volt képes együtt látni az egyest és az általánost. – Nos ez az oktatáspolitikában mindaddig így lesz, amíg a miniszter pártpolitikus vagy amíg a pártpolitika kisajátítja az oktatásügyet. Megoldhatatlan ugyanis az az ellentmondás, ami a politika és a nevelés között van. A politika mindig csoportérdekeket, a nevelés össztársadalmi érdekeket kell, hogy szolgáljon. Ma nemzeti keretben állami érdekeket. A szocialisták nálunk ma kapitalista érdekeket szocialista eszközökkel, a szabad demokraták kificamított liberális elveket hatalmi eszközökkel próbálnak érvényre juttatni. Mindkét változat akadály a szakszerűségnek. Az egyes és az általános között nincs antagonizmus. Mégis zseni kell a kettő szükséges együttlátásához. Ezzel szemben a kapitalista érdek és a szocialista módszerek, de a liberális értékek hatalmi eszközök között az ellentét kibékíthetetlen.

Ha a zseni nem volna olyan kevés, mint a fehér holló a nevelési miniszter helyére egy mai Kelberberg lenne jó. Neki is évek kellenének a mostani zűrzavar megszűntetéséhez. Ma az elvárható a szakmai hozzáértés a magyar neveléstörténet a pedagógia és a pszihológia törvényszerűségeinek alkalmazása. Kitűntetett szerepet szánnék a morális dimenziónak. Talán még meg lehetne állítani a társadalom totális lezüllését, természetesen együttműködve a összes illetékes intézménnyel.

A „korszellem” egy adott kor gondolkodásának általános, irányt mutató jellemzői, melyek a társadalom tudatának homlokterében vannak. (Szellemtörténeti mellékíze szalonképességét megkérdőjelezi.) Negligálása azonban nem indokolt. Kidolgozottsága kétségtelenül hiányos. Amikor alkalmazzuk csupán megnyilvánulásaira utalunk. Az alábbiak egyes jegyeit és az elmúlt száz évben játszott szerepét interpretálom.

Idézet a Macskaköröm-ből:

„Gyurcsány Ferenc rajongói, üzletfelei, lekötelezettjei nem tapsolták meg a Magyar Köztársaság elnökét. Sokatmondó hallgatásukat nyilván ők a civil kurázsi újabb felemelő megnyilvánulásának tartották, mindenesetre sem Nyakó István, sem Lendvai Ildikó nem sipítozott-sápítozott – neveletlenséget, bunkóságot, a művelt világ megvetését kiváltó szégyent emlegetve.” (A szerző Ugró Miklós)

Kettős mérce. Ha az egyik teszi szégyen, ha a másik civil kurázsi. Elgondolkodtató! Ez a korszellem? Nézzük rövid történetét.

Első találkozásom ezzel a kifejezéssel a harmincas években volt. Az élő történelem, az akkori közelmúlt, a trianoni diktátum azt követelte, hogy gazdálkodjunk okosan megmaradt lehetőségeinkkel. Önerőnket, tudásunkat, kultúránkat nem annektálhatták. Ettől remélhettük megmaradásunkat, gyarapodásunkat. Segítségünkre volt a szilárd, élő erkölcs, bázisul szolgált erőfeszítéseinkhez, eredményeink növeléséhez. Szerepet kapott természetesen az ifjúság eleje is. A munkásfiatalokkal kiterebélyesedő cserkészmozgalom pl. azon munkálkodott, hogy váljunk különb emberekké, legyünk jobb magyarok.

Ezt a korszellemet képviselte a kultúrpolitika a százszámra épített falusi, tanyasi iskolával, a középiskola követelményeinek növelésével, az ötéves tanítóképzés megszervezésével, egyetemek átmentéseivel, stb. A munka összességében sikeres volt, annak ellenére, hogy nacionalista túlzások is megjelentek. A korszellem szemben állt ezekkel, és mindenfajta szélsőségekkel: a baloldal túlzásaival, a liberalizmus egyoldalúságával, a szélsőséges jobboldali nézetekkel. Szilárd erkölcsi alapon az ország valós érdekei és lehetőségeit tartotta szem előtt, ezeket preferálta.

Felidézése azért aktuális, mert a mai nehézségek analóg jellegűek, megoldásukhoz az akkori gondolkodás és munka tapasztalatai segítséget jelenthetnek.

Ennek a lehetséges segítségnek a jelentőségét akkor értékelhetjük, ha elemezzük a történteket.

Lezajlott a számunkra szerencsétlen második világháború. Emberi és anyagi veszteségeink mellett a szovjet megszállás során tradícióink elapadtak. Gazdátlan tér teremtődött a marxizmus számára. Az értelmiséget kényszeresen „átképezték”. Ez a tömegek tudatára is negatív hatással volt, mert elvették az emberi és nemzeti ideáljainkat. Az Aczél nevével fémjelzett TTT idején, többek között, a szellemtörténet képviselőinek munkái a tiltott kategóriába kerültek, felejteni akarván mindent, ami nem internacionalizmus.

Ma a kozmopolitizmus, a globalizmus (mindkettő nemzetköziség) hatja át a regnáló államhatalmat. Az általános politika elszakadt a nemzet lelkétől, a gazdaságpolitika pedig a nemzet érdekeitől. A szellemi élet közpénzből dotált képviselői, kitüntetetten a média – feladatával ellentétben – a pénz és az erotika hangján beszél. A gazdaság mind nagyobb része az idegenek kezébe került /a globalizáció, a tőkehiány ürügyén/ késztetésre elnyeli azt, ami magyar. A hozzánemértés, a pazarlás következtében a költségvetés hiánya és az államadósság soha nem tapasztalt mértékben nőtt. A dilettáns, reformnak nevezett őrület, a 3 millió szegény mellett a középosztályt is tönkreteszi.

Ki tagadhatja, hogy ez a katasztrófa az első világháború utánival analóg. A különbség az, hogy azt a háború és ellenfeleink okozták, ezt honi vezetőinknek „köszönhetjük”. Akkor a kivezető út első lépéseit a kultúrpolitikával, a kultúra decentralizálásával tettük meg. Olyan vezetőkkel, akik nem csak ismerték, de művelték is a történelmet. Nem fikciókkal kísérleteztek, hanem tudományosan feltárt tényekre támaszkodtak.

Ma minisztereink „nem szakemberek, hanem elsősorban politikusok”, a miniszterelnök, aki helyettük talán mégsem ért mindenhez, szabja meg tennivalóikat. – Nem lenne reális igény, hogy minden állami vezetőtől államférfiúi erényeket várjunk, de minden politikustól a posztja követeli meg, hogy ismerje a valós utat, amit a nép megjárt. És ez nem valamiféle retrospektív múltba tekintő kíváncsiskodás, hanem a valóságos jelenképnek, mint kiindulási alapnak, a felvázolásához elengedhetetlen feltétel, szükséglet, de egyben hatalmas erkölcsi erő is. Ha hiányzik a múlt ismerete, úgy mint az emlékezetét vesztett ember, aki már nem okulhat, oktalanul rohan vesztébe.

Jelen kormányzatunk – akarva-akaratlan – szétroppantja történeti múltunkat. „Homokra légvárat épít.” Nem veszi figyelembe, hogy büntetlenül nem térhet le a történelem útjáról. Nincs lehetőség ugrásokra, csak a fokozatosság a reális. Nem létezik nulladik, de önkényesen értelmezett múlt sem. Propaganda iratok, internetes blogok, drága kommunikációs hivatalok helyett tudományosan feltárt közelmúlt és jelenképre van szükségünk. Nem az események, hanem az összefüggések a fontosak ha államügyekről, a feladatok megalapozásáról, ha a támogatás megszerzéséről van szó. Az emberek számára evidens, hogy a múltból fakad a jelen, s erre épülhet a jövő. Viszont érthetetlen, hogy miért nem profit szerint adóznak a külföldi cégek, a bankok, a biztosítók. Miért akadályozzák a magyar kis- és középvállalkozókat, miért nincs több munkalehetőség, röviden: miért a külföldi nagytőkére támaszkodik a magyar államvezetés? – Miért sorvasztja el a falvakat sok-sok értékével? – Erkölcsében tiszta, a történelmet ismerő, azzal számolni tudó politikust fogad el népünk. Az ilyent tiszteli is!

A mai korszellem megélhető demokráciát, folyamatosan növekvő lehetőségeket, kisebb terheket és tisztességet vár el. Ezzel ellentétesen azonban két szembenálló nézetrendszer alakult ki.

Az egyik balliberális, liberokrata töltésű. Ez módszereiben a kádárihoz hasonlít (a parasztok padlása üres, most a középosztályé kerül sorra, a pergő homok 3 milliónak a szájáig ér, másoknak a térdéig, derekáig), tartalmában a külföldi nagytökéhez törleszkedő hazai tőkések szemlélete. Lényegében a megszerzett vagyon gyarapításán és védelmén munkálkodnak. Sajátos a demokrácia felfogásuk: a négyévenkénti választáson, bármily eszközzel, megszerzett hatalom mindenhatósága, kényszerű engedményekkel. Erkölcsi nihilizmus, a vallás elavultságának hirdetése, annak kényszerű megtűrésével.

A másik nézetrendszer tartalmában nemzeti, erkölcsi megalapozottságú. Demokrácia felfogása a nép érdekeinek, az egyén szabadságjogainak a képviselete. Történelmileg megalapozott nemzetgazdaság, korlátozott külföldi tőkével (a tőkehiányra tekintettel).

A két korszellem szemben, harcban áll egymással, sokszor nemtelen eszközökkel, ami károsítja kultúrnívónkat és megítélésünket is. Ma mindkét oldalon aktív emberek vannak az élen. Az aktivitás, az aktív ember nélkülözhetetlen, de csak akkor használ, ha reális célokat szolgál. Az irreális törekvések, aktív emberek kezében előbb-utóbb destrukcióvá fajulnak, anarchiát élesztenek. Ezt akadályozza meg a tudományos történelemismeret, az erre épülő jövőtervezés és annak ütemes kiteljesítése.

Jelenleg irreális célok, aktív ember kezében, okozzák nehézségeinket, hordozzák a felfordulás veszélyét. Bármily meglepő, manapság az ellenzék tartja vissza a készülő káoszt, – és hát a hatalom erőfitoktatása – Érdekes, van – egyelőre – közösen munkált pozitív következmény is.

„Ne csináljunk drámát” – halljuk mostanában balról. Mit tegyünk, ha már megcsinálták? A történelemben – nem először – hazánk megint drámai helyzetbe jutott. Mert éveken keresztül kétbalkezes kormány szerencsétlenkedett, szociálliberális eszméket szajkózott, miközben csődközelbe vitte az országot. Ráadásul elengedett egy szélsőséges korrupciós hullámot. Maga, meg a klientúrája gazdagodott. Ezt tetézte a köznép megrágalmazása a nacionalizmus, a fasizmus, az antiszemitizmus és más hasonló bűnök vádjával. Árkot ástak és azt folyamatosan mélyítették, magyart magyar, cigányt magyar ellen hangolva, még vadászpuskával is. Mindez hosszú éveken keresztül a média segédletével, az elorozott hatalom birtokában. Mindaddig, míg be nem telt a pohár, míg népünk döntő többsége, demokratikus jogait betartva, ki nem mondta a megálljt.

A hatalom új birtokosai romokat, „csontvázakat” találtak sokhelyütt, javításra, kicserélésre, megújításra, átalakításra váró állapotokat. – Kilátástalan viszonyok között, napok alatt, egészséges kormányszerkezetet kreáltak. Letették a változtatásokhoz szükséges alapokat, haladéktalanul hozzáláttak a megújulás előkészítéséhez. Ma már van Új Széchenyi Terv: átfogó gazdasági koncepció, ami felöleli a gazdasági lehetőségeinket, annak döntő hányadát, azokat a területeket, ahol a kitörés lehetséges, azokat, amikhez megvannak az adottságaink, erőink. Érdemes figyelni arra, hogy vitaanyagot kaptunk kézhez, és ez azt jelenti, hogy érdeklődéssel várják az észrevételeket, a javításokat. Nem gondolják, hogy a bölcsek köve a zsebükben van.

Én sem gondolom. Ám mégis indíttatást érzek az engem közelről érintő összefüggések felemlegetésére, a szakmám által inspirált gondolatok megfogalmazására. A vitairat utal az oktatás, a tudomány gazdaságban játszott szerepére, arra, hogy a tudásnak is meghatározó része van a gazdaságépítésben. Az oktatás egésze, a köz- és a felsőoktatás is megújításra vár. Készült már olyan szakmai eszmefuttatás, amely a nevelés-oktatás oldaláról közelíti meg elképzeléseink, terveink valóra váltását. A Szárny és Teher (ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére) a közneveléstől a tudósképzésig kíván, a szakmai irányítás számára, az elengedhetetlen újjáépítés érdekében segítséget nyújtani. Csak megjegyzem: a köznevelés a felsőoktatásnak is alapja. Amennyiben a jelenlegi állapotokon nem tudunk változtatni a felsőoktatásnak továbbra is „pótlás-szemesztereket” kell indítania az alapkészségek megszerzéséért. A Magyar Nemzet 2010. május 20.-án indított vitafóruma szintén a nevelő-oktató munka jobbítását célozza meg. Szörényi László vitaindítója, Havas László és a több mint húsz hozzászóló azt vázolta fel, hogy milyen politikai okok vezettek el a kialakult krízishelyzethez a nevelésben és oktatásban, rámutatnak a kulturális élet egy-egy területének nehéz helyzetére, szükségképpen arra is, hogy a negatívumok miként akadályai a gazdaság növekedésének. – Az is kiderül, hogy egy-egy vitázó türelmetlen a tudományos élet lehetőségeinek pangása miatt. Megjegyzem, hogy a Szárny és Teher című munka kivételével, jobbára a humán szféra kap hangot. Magam is ebben vagyok járatos, ám a reáliák, a műszaki tudományok háttérbe szorulása köztudott és megengedhetetlen. Ezek művelésére úgy tűnik több lehetőség szükséges. Én a kibontakozását másoktól, a hozzáértőktől várom és szemlélem. Az Új Széchenyi Terv benyújtotta az igényt.

Persze a tudományos élet fontos része a humán műveltség, ám a természettudós, a műszaki szakember, a politika résztvevője egyaránt talál támasztékot a maga számára, szakmája és társadalmi tevékenysége során a történelem az irodalom stb. berkeiben. Értelmeznünk kell az európaiság és a magyarság viszonyát a mai körülmények között. Ehhez lehet előzmény, segédlet, ha a városállam és Róma viszonyát elemezzük. A városállam és Róma (akkor az egész világ) viszonya előzmény, a megértést segítő eszköz, a helyes értelmezés bázisa. Minden római egyidejűleg egy városállam és a római birodalom tagja, mindkét földrajzi egység értékeinek képviselője és védelmezője, úgy ahogy ma a magyar ember a magyar kultúra, értékek és az európaiság hordozója is. A görög-római, a zsidó-keresztény kultúra sokszor egybecseng a mával, ahogy erről Heller Ágnes szól a genezis könyvének elemzése során: „… az ezekben a szövegeken való gondolkodás kivezet az éppen most imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló nagyon ősi.”  Nem csoda hát, ha humán tudósaink keveslik a múlt feltárására irányuló lehetőségeket. Ciceró, Seneca vagy Szent Ágoston életművének feltárása számos tanulság forrása lehet. Csak egy apró példa a ma nagyon hiányzó erkölcsi értékek bemutatására a római történelemből (Seneca és Néró beszélgetésének töredéke):

Seneca:   Te csak magadat szereted.

Néró:      És te?

Seneca:   Én szeretem az embereket és tisztelem az igazságot. Ha hazudnék, becsapnám az embereket és arcul csapnám az igazságot.

Seneca Néró nevelője. Jól ismeri őt, és mégis! A despota válaszára számíthat, az nem is marad el. Évek múltán egyszer „díszkísérettel” megérkezik az „orvos”. Seneca beleül a vízzel tele kádba és tanítványának diktálja az elmúlás fázisait. Szolgálva a tudományt és hitet téve egy magasabb rendű erkölcsről. El kell érkeznie annak az időnek, amikor az ó- és középkor gondolkodásának, erkölcsének a feltárására ismét megtermékenyíti az éppen aktuális idő kultúráját, gazdaságát is. A görög – római, a zsidó – keresztény múlt tele van máig érvényes, megszívlelendő értékekkel, jóval, széppel. Ezeket fel kell mutatni, olyan légkör megteremtésén lenne jó fáradozni, ami szemezget a múltban és megtalálja ott az emberit és elveti az emberhez méltatlant.

A tudományok műveléséről szólva, nem véletlen ahová eljutottunk. A reál tudományok eredményei, a humániákkal feltárható értékek, és ami erre ráépülhet gazdagabbá és emberibbé teheti a még mindig vajúdó világunkat, benne az egyes ember és közösségei mindennapjait.

Hazánk jelenkori drámájából kikászálódik előbb-utóbb. (Bizony nem tudjuk, mikor!) A happy end várat ugyan magára, ám el kell jönnie.