PITYERGŐS VÉNEMBER ÉS TÁRSA
Okkal, ok nélkül a Vénember szeme sokszor könnybe lábad, még a környéke is belefárad. Nem akkor, amikor valami nagyon fáj, inkább, ha boldog, ha szomorú, ha öröm éri, könnye akkor csordul, aztán meg-meg megbékül. Ilyen, mert nem keményfából faragták szüleit, testvérit is érzékeny anyagból gyúrták. Életét, az égiek ugyan hosszúra szabták, az elegendő edzést viszont elnagyolták. Túl a 93. éven, tudván tudja: „Kár belesírni a kiömlő tejbe, van abban úgyis elég víz.”Mégis, újra és újra elcsöppen a könnye. Mit tegyen, tán röstelkedjen? De hiszen önmagát megtagadni senki nem tudja. Ő sem. Más meg hiába akarja.
Az okot sokszor kereste. Az élet göröngyös útjait hosszú ideje járva, önerőből a fentiekre a magyarázatot mégsem igazán találta. A másfél százada élt Madách viszont írt egy nagyszerű művet, amiben hatalmas ecsetvonásokkal festette fel az emberiség életútját úgy, hogy a magamfajta amatőr, tud kihez fordulni, amikor saját „tragédiáját” akarja jól, rosszul elmondani. Az Ember Tragédiája, ugyanis majd, hogy nem hiteles képet ad a múltról, jelenről, sőt még a jövőről szólva is. Olyan mondanivalója van, amiben sok minden feltárul, és talán még a könny is magyarázatra lel. A lélek, és az agy mindenkinél egyedi úton jár. Megy a saját útján és telítődik, nem csak a külvilággal, de a belsőjével is. Tudása folyton gyarapodik és rendeződik. Eközben saját és társai érzelem világa „színnel-ízzel” módosítja a mondanivaló tartalmát, sőt az ember tejes belső énjét is. Mindez, mindenkinél a személyiség mibenléte szerint megy végbe, és ezért szükségképen lesz egyedi. Az-az, leszünk sírós, nevetős, vidám vagy morcos emberek.
Madách drámai költeményében, az első néhány szín a múltat jeleníti meg. Ráismerünk! Számos mondanivalójával a történelem korai időszakában már találkozhattunk.—Sajnos/?/a mű nem könnyen érthető. Még a színház embereinek is ritkán sikerül Madách szokatlan dramaturgiájának mélységeit megérteni és színpadra vinni. — Az író víziójának lényege, hogy Ádám lelkét Lucifernek adta el, az ő tervei szerint álmodja végig a múltat és a jövőt. A darab a Paradicsomból való kiűzetéssel veszi kezdetét. Az első emberpárt, miután szembe kerültek Isten akaratával, az Úr, Angyalaival kiűzeti a Paradicsomból. A már bűnbe esett Évát és Ádámot a kerten kívül, Lucifer, a tagadás szelleme várja. Ádám némi ígéret, unszolás után az ő tanítványává szegődik. Az Ördög, hogy friss kliensének betekintést adjon az emberiség múltjáról, jövőjéről, álmot bocsát mindkettőjükre. Persze ez az álom, inkább mákony. Amiről tudomást szereznek, az nem a valóság, csupán Ádám álma. Még Éva sem egyéb, mint Ádám álomképe. Úgy jelenik meg, ahogy Ádám őt megálmodja.
Az első színek az ember édeni életét mutatják be, azokat a lehetőségeket, amikben része lehetne mindenkinek, ha Isten törvényei szerint rendezné be életét. Jólét, szépség, szeretet, boldogság, stb. Az ember vágyott világa.
Ám a Földről eltűnt, ami vonz, egyre több, ami taszít. Nincs igazi szeretet, csak szenvedély, mohó vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat, közöny. A szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, szívjóság korszerűtlen szavak. Egymás után kihaltak, már teljesen idegenek itt.
A darab felvonásai / a színek/ a világot egy-egy város korabeli életének felidézésével mutatják be. Ahogy a történelem előre megy, egyre több, ami taszít: a nyomor, a szenny, az utálni való. Mígnem a l2. színben, a falanszterben, az emberiség teljes züllését, elaljasodását jeleníti meg. Ezt követően még egy űrutazás van soron, ahonnan Ádám üstökös formájában érkezik vissza az eljegesedett, életidegen Földre. Végül a befejező fejezet zárszavában az Úr titok formájában adja meg a választ, a kérdező Ádámnak, emígy fogalmazva: „Ember küzd és bízva bízzál!”
Madách a jövőt tudni akaró embernek azt mondja, hogy a Világ ugyan várhatóan, egyre embertelenebb, gépiesebb, sivárabb lesz. Feladata mégis, mindörökre az önmagáért és embertársaiért, a szebbért, az igazabbért, a jobbért való töretlen fizikai és szellemi munka és az örökös harc, küzdelem.
Az ember annyiféle ahány. Mindenki saját embersége szerint éli világát. Igaz ez az egymásra következő generációk hosszú sorára is. Talán, mert mindenki másként él, másként, egyénien gondolkodik és érez, nem a szürkeség uralja az életet. Nincs miért unatkozni. Meg hát a szeretet himnusza szerint, a három szívjóság közül a „legtöbb” a s z e r e t e t. A hit, a remény mellett a szeretettől várhatja az emberiség az üdvösséget. A szívjóság persze ezerszálú, ezerarcú, a könnynek is helye van benne. Mindenki a maga módján szereti társát, hozzátartozóit, embertársait. Ez persze semmit nem lazít szerepén, fontosságán, inkább fokozza jelentőségét. Egyéni jelenléte még a pityergőt is jól elviseli.
Madách tragédiája, a nő vonatkozásában úgy végződik, hogy a férfi igazi társa, az asszony, nő marad. De a férje által megálmodott sorsa hallóvá, értővé és tudóvá is teszi. És erős lesz, hallatlanul erős! Sokkal erősebb, mint manapság. Csak így tud segíteni a férfinak, hogy ketten, együtt felálljanak a romok tetejére. Egyedül, egyik sem képes erre! Aztán kezdődhet az új és a még-újabb újjáépítés.
Éva pedig bizton mondja: „Értem a dalt, hála Istenemnek!”