Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
TEDEUM @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

TEDEUM

This entry was posted by on kedd, 1 július, 2014 at

Most, hogy napom lemenőben, itt a Hálaadás ideje. Elöljáróban elmondom, hogy mi mindenért érzek hálát. Ezt persze csupán utalásszerűen tehetem. 94 év nagy idő. Összefoglalva röviden azt mondhatom, hogy hálával tartozom egész életemért: hogy megszülettem, hogy tanulhattam, hogy megszakítás nélkül dolgozhattam, hogy munkámat többnyire elismerés kísérete, hogy családom körében 94 évesen zavartalanul élhetek és szeretetükből részesülhetek, hogy napom leáldozásának idején folyvást érzem szívük melegét.

A fentebb leírt szavak egy vén-ember dadogásai. Ennél azért több a mondanivaló, ami „tollhegyre”kívánkozik. Persze az is igaz, hogy most, amikor hálámat akarom, írásban, kifejezni, akkor ébredek rá igazán, hogy ez mennyire nem egyszerű és talán mennyire nem is ildomos. Mégis megteszem, mert valami ezt diktálja. Nincs más hátra, nagyon visszafogottnak, talán inkább igénytelennek kell lennem.  Az első három szó, ami ajkamra tolul viszont fenséges: „Téged Isten dicsérünk.”  Ezeket a szavakat már az őskeresztények is elmondták a maguk nyelvén, ha a teremtőre gondoltak. A régmúlt történelme tanított engem is megismeri ezeket. Hálával tartozom minden jól, vagy kevésbé jól elvégzett munkámért, hiszen önerőből aligha lennék képes még élni is. Lényünk, a hálát, akarva akaratlan kifejezi, mert folyton érezi a segítséget, amit kapott, vagy éppen kap. Így van ez a leghétköznapibb dolgokban is. Mennyivel inkább, amikor életünk végén várjuk, hogy „felkerüljön pont az i-re.” Ez az-az időpont, amikor óhatatlanul végig fut az emlékezés agyunk még ép sejtjein. Felvillan a szülői ház ott Szurkos-szeren, a kert végén a csörgedező patakocska a kedves kis libákkal. Az Anyánk által szállóigévé nemesített gyermekded mondat: „liba ad a kezed, felsegítlek” Az „égig érő,” Apánk kezeivel díszített, gyönyörű karácsonyfa, azok a fenekemen képződött hurkák, amik a karikázó botom nyomán, engedetlenségem miatt, keletkeztek, s amiket Anyánk titkon, vizes ruhával borogatott. Göcsej dimbes-dombos tája, Barabás-szeg, a vörös-szegi temető, a kies fenyves ölében. /Olyan szép volt, hogy gyermekként azt kértem, hogy majd oda temessenek./ Zalaegerszeg, a gimnázium, a kiöntött Zala befagyott, hatalmas víztükre, ami miatt egy napot blicceltem is. A 18 km-es gyalogösvényeken végzett túrák, árkon-bokron keresztül, hogy kertünk végében, ahol Zita és Gitta húgom mindig várt, találkozhassunk. A hála érzésével jut most is eszembe az a szülői áldozat, amit azért vállaltak, a jólétet biztosító falut Kőszeg cserélve, hogy négyen testvérek, oklevelet szerezhessünk. Szüleink áldozata, a mi törekvésünk valóra vált. Hárman testvérek pedagógusok lettünk, legfiatalabb húgunk pedig mérnök. Jómagam tanítóskodással kezdtem – A kötelező és a tartalékos katonai szolgálat, egy időre kizökkentett ugyan a hivatásomból, de hamar visszataláltam és tanárként, járási oktatási osztályvezetőként, igazgatóként, főiskolai oktatókét, docensként, tanárként dolgoztam, míg nem főigazgató-helyettesként lettem nyugdíjas, immár több mint három évtizede. Azóta míg bírtam, vincellér voltam fiam szőlőjében. Minden évben 7 hónapot töltve a kies Várhegyen, drága párommal.

Családom az egyenes ági leszármazottakkal 29 főt számlál: feleség, 5 gyermek, 8 unoka, 14 dédunoka. Népes, erős vérségi kapocs, szép és értékes emberek. Ha rájuk gondolok, egyenként és összességükben, a szeretet, büszkeség és nagy-nagy hála szorongatja öreg szívemet, mert napjaimat, a fiatalkoriakat is, meg az utolsókat is széppé varázsolták egy-egy telefonjukkal, még inkább gyakori kedves látogatásukkal.

Mindezekért, és mindenért, amiket felsorolni nem tudok, mert még dicsekvésnek hangzanék, neked Uram, tiszta szívből, hálát adok.

„Te vagy Uram én reményem. Ne hagyj soha szégyent érnem.” Így fejezték be már az őskeresztények is hálaéneküket és én is a Tedeumomat.

Tudom, tudomásul vettem „Minden hátralévő óra megvisel, az utolsó pedig Hozzád vezet, én Uram, Istenem!


Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.