Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
„NE HAGYJÁTOK A TEMPLOMOT ÉS AZ ISKOLÁT” @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

„NE HAGYJÁTOK A TEMPLOMOT ÉS AZ ISKOLÁT”

This entry was posted by on vasárnap, 7 március, 2010 at

A templom kívülről – ha kicsi is – fenséges, felfelé mutat, belül áhítatra int. Az iskola akár nagy, akár kicsi, benne az élet zsong, a gyerek, az ifjú a jövőre készülve néha még háborog. Ha pap lennék, arról szólanék, hogy a templom el ne árvuljon, benne a hit lobogjon. Ám tanár vagyok, így az iskoláról gondolkodok.

Amit írok, annak inspirátora az a 15 cikk, ami a Magyar Nemzet Vitafórumán 2010.05.20 és 2010.06.29 között megjelent. Benne az iskoláról szólnak neves publicisták, gondolkodók. Egy részük a közelmúlt 20, inkább 8 év oktatásirányításának a kritikája (Az oktatásügy vészhelyzete. A neoliberális képzés vidéki főiskoláról tekintve), más részük az oktatás, valamint egyéb társadalmi kérdések összefüggéseit taglalja, (Nemzet, nyelv, kultúra; Nemzeti tudomány és oktatás; Kultúra és oktatás.) Ezek, és a többi írás is aktuális megoldandó kérdéseket elemeznek elvi, elméleti igénnyel, de számos cikkben napjaink pedagógiai problémáira is utalás történik. Ezekről meditálok:

1. Volt idő, amikor „Magyar Bálint vezényelt…”, volt, amikor csupán a hátteret dirigálta. Ez a két szerep együtt vezetett a neoliberális ámokfutáshoz, a nevelésügy vészhelyzetéhez.

Ám nem tagadható, volt máshol is, máskor is nehéz idő. Renan francia történetíró, orientalista (az MTA tagja néhány írása magyarul is megjelent), a 19. század végén írta: „A nevelés a mai társadalom élet-halál kérdése”. Nemzedéke felfigyelt a figyelmeztetésre és a gondot szép szerével meg is oldotta. Hasonló helyzet teremtődött hazánkban Trianon után. Akkor a klebenszbergi oktatáspolitika húzta ki népünket a hazacsonkítás okozta sokkhatásból. Ma a szociálliberális hatásokat kell elhárítanunk, és helyre kell állítanunk az egykor nemzetközileg is elismert magyar nevelésügyet.

2. Ebben a széles horizontú munkában a nevelésirányításnak, a pedagógusnak és nem utolsósorban a szülőnek van számos feladata.

A nevelésirányításnak néhány kardinális elvi kérdés tisztázására kell vállalkoznia.

2.1. Mint például, hogy oktatás- vagy nevelésügynek tekintsük-e dolgunkat. Az oktatásügy, az oktatásirányítás terminológiák ugyanis szűkítések. Jelentősen többről van szó az iskolákban. Az oktatás tényleg a nevelés leghatékonyabb eszköze, de csak az egyik eszköze. A neveléselmélet számos egyéb eszközt ismer és kínál (példa, jutalmazás, stb.). Az iskola nemcsak oktatással nevel, fejleszt. Kialakítja, illetőleg hozzájárul az értelmi, az erkölcsi, az esztétikai erők, érzékek, értékek fejlesztéséhez, az egész embert „növeli”. Tehát, ha oktatásról, oktatásirányításról beszélünk, akkor nem az iskolai fejlesztőmunka egészéről van szó.

2.2. A másik elvi kérdés, hogy mi a neveléspolitika lényege. – Látni kell, hogy fontos állami (nem párt!) feladat. Másrészt azt is, hogy teljesítéséhez anyagi és személyi feltételeket kell biztosítania. A pártpolitika és a pedagógia egymást kizáró két minőség. Az előbbi egy csoport, esetenként a pártelit érdekeit, az utóbbi összemberi érdekeket, értékeket fejez ki.

2.3. További elvi kérdés, hogy miként határozzuk meg a nevelés célját. Az iskolai nevelés összemberi értékek művelője. Ennek megfelelő célmegjelölésen kell meditálnunk. Tehát arra a kérdésre kell megtalálnunk a választ, hogy mi, ki az ember. – Az ember biológiai és társadalmi meghatározottságú élőlény, specifikuma, hogy szellemi munkára is képes, megjelenése pedig a személyiség: azaz az egyedi megkülönböztető megjelenés. A nevelés általános célja tehát szolgálni az ember biológiai létét (egészség, edzettség, munkaképesség), a társadalmi viszonyokban betöltendő társadalmi szerepeire való alkalmasságát, fejleszteni szellemi képességeit (gondolkodását, akaraterejét, érzelmi világát, erkölcsiségét, stb.), vagyis ember voltát személyiségében.

2.4. A személyiség megkülönböztető jegyei, értékei, érdekei teszik lehetővé és szükségessé, hogy csoport-, sőt egyéni érdekekkel is számoljunk a nevelőmunka során. A csoportérdekek közül napjainkban a meghatározó a nemzeti érdek. Igaz kialakulóban van ennél szélesebb közösség is (Európai Közösség), ám napjainkban és még hosszú ideig, igen erősek az ugyanazon történelmi múlttal, közös nyelvvel, kultúrával rendelkező kötelékek.

2.5. További fontos elvi probléma azoknak az értékeknek a megtalálása, amiket az általános emberi, és a személyiség egyaránt igényel. – Mózes II. könyvében találjuk a tízparancsolatot, a három első ige a vallásos ember értékei, a többi hét általános emberi érték. Pálvölgyi Ferenc megfogalmazásában ezek a következők: „Védd az ember életét és méltóságát. Védd az ember közösségeit és környezetét, védd az ember javait és alkotásait.” Nem vitathatom ezek fundamentális értékként való bemutatását. Az így interpretált fundamentális értékek alapot adhatnak az esedékes reformoknak is, és megalapozhatják az iskolai munka tartalmát.

2.6. A tartalmi munka, a nevelés bázisa a NAT. Az iskola rendjének, a viselkedési normáknak az összefoglalása a Rendtartásban lehetséges. (Mindkettő adaptálandó az intézményekben a helyi adottságok, kívánalmak figyelembevételével.) Az új NAT kidolgozása (legyen ténylegesen nemzeti, tartalmazza a nevelés alapértékeit, az elsajátítandó humán és reál alapismereteket, a feljebblépés elvárásait, stb.) széles körű megvitatása kívánatos.

2.7. A fenti elvek figyelembevételével a nevelésirányítás feladata a szükséges reformok végrehajtása („Vigyázat, csak körültekintően.”) és az ellenőrzés újjászervezése (szakfelügyelet).

A nevelésirányítás az iskola reflektora.

 3. Az esedékes munkákhoz a pedagógus tudásának gyarapításával, a napi nevelőmunka során járul hozzá.

Az emberi munka, a pedagógus munkája is bonyolult körülmények között, számos összefüggés szövetében aktualizálódik. Az ókor bölcseként tisztelt Arisztotelész felhívta a figyelmet, hogy az arány és mérték minden emberi tevékenység jellemzője. Ha az arány és a mérték reális, az eredmény a befektetett energiának felel meg. Persze a kívánt viszony megtalálása gondos mérlegelést igényel. Így van ez a mindenki számára szükséges „holtig tanulás” igényével. A pedagógus-továbbképzés szükséges „teher”. (Ezen gondolkodva szükségét éreztem, hogy beüljek néhány tanórára, beszélgessek aktív kollégákkal, hogy gondolataim időszerűségét ellenőrizzem. Tájékozódásom célja érzékelni, hol, miben szükséges ma a továbbképzés. Friss tapasztalataim, sok évtizedes munkám, elméleti ismereteim egybehangzóan hangsúlyozzák a folyamatos tanulás szükségességét.)

Modern világunkban (már előbb is) minden (kivétel egy-egy politikus) szakma gyakorlatát hosszabb-rövidebb tanulási periódus előzi meg. Született „hozzáértők” nem teremnek, a zsenik is keményen dolgoznak, hogy megállhassák helyüket.

Az ember nem kerülheti el az iskolapadot. Nálunk 12 évig kötelező az oktatás. Aztán a szakmát még 3-6 évig tanuljuk. Ezt követően talán nem, mint a jó pap, holtig, de aktív tevékenységünk végéig elkerülhetetlen, hogy folyton tanuljunk.

Miért elkerülhetetlen ez a „teher”?

3.1. Mert a tudnivaló sokasodik, folyton születnek új felismerések.

3.2. Mert a meglévő tudás kopik, szürkül, felejtődik.

3.3. Mert vannak olyan szakmák (például a pedagógusszakma), ahol a kontraszelekció érvényesül (alacsony pontszám a felsőoktatásban). A háttér:

– vagy szorgalomhiány

– vagy mérsékelt képesség

– vagy mindkettő

(Az ok a pedagógusok, a pedagóguspálya lebecsülése, anyagi és erkölcsi elismerésének hiánya)

– nem hallgathatunk a kulturális elégtelenségről sem

3.4. A pedagógusképzés sem áll feladata magaslatán.

 A fentiek természetesen igazolást igényelnek!

 Ad 3.1. Minden tudás állandó változásban van. A pedagógusjelölt megszerez bizonyos általános műveltséget, és tanulja a szakmát (nevelés-, oktatáselmélet, pszichológia, módszertan). Mind az általános, mind a szakmai ismeret elengedhetetlen az eredményes nevelő-oktató munkához. Megszerzésük a képzés során eltérő eredményekkel történik. A mindennapi gyakorlat, de a kutató elméleti munka is felszínre hoz új és új, még nem gondolt tapasztalati tényeket, ismereteket. Közismert például, hogy a 20. század elején Piaget nyomán a nevelés fő feladatát a mentális fejlesztésben látták. A pedagógusok erre figyelve végezték a munkájukat. A század végén, illetve a 21. század elején végzett kísérletek azt igazolták, hogy az értelmi nevelés mellett a fejlesztő munkában ennél is nagyobb szerepe van az információáramlás folyamatában történő ismeretfeldolgozásnak, annak a konstruáló folyamatnak, melynek során az ismeretszerző a meglévő ismeretei rendszerébe bedolgozza és „lehorgonyozza” az új tudnivalót. – Valószínű, hogy új pedagógiai irány van születőben, amit a szakírók konstruktivista pedagógiának titulálnak. A jelek szerint az elmélet módosul. És ez a gyakorlatot is befolyásolja, új irányba bővíti. Új felismerések honosodnak meg. Akár minőségi változás is bekövetkezhet. – Érdemes hát az újjal ismerkedni.

Ad 3.2. Hogy az oklevél minőséget jelentsen, sokat és sokfélét kell megemészteni. A tanultak egy részének az a szerepe, hogy megalapozza a készségeinket, kompetenciáinkat, erősítse mentális adottságainkat, gyakorolja memóriánkat, stb. Tanulunk olyan ismereteket, amelyek szakmánk gyakorlásához kellene, olyanokat, amik a kultúrált viselkedésben elengedhetetlenek. Az elsajátítottak jelentős részének az a sorsa, hogy feledésbe merül, mások elkopnak, elszürkülnek. Ez természetes folyamat. Mindaddig, amíg nincs rájuk szükség, nem okoz gondot. Ám ha a munkához valamelyik nélkülözhetetlen, nem tehetünk egyebet, fel kell elevenítenünk. Még a valaha memorizált vers is lemerül a tudatunkban. Amikor ezt tanítjuk, újra kell tanulnunk. A pedagógusgyakorlat automatizál számos nevelés- és oktatáselméleti ismeretet, de ezek is begyöpösödhetnek. Időnként tehát felelevenítésük, felfrissítésük elkerülhetetlen. Jól jön, ha kéznél van a tankönyv, a jegyzet, amiből tanultunk, segíthet egy szakfolyóirat, egy előadás, még inkább egy jól szervezett továbbképzés.

Ad 3.3. A kontraszelekció egyik következménye, hogy sok a hiány, a pótolnivaló. Ha a diákkori szorgalomhiány az ok, jó remény van a pótlásra. A szervezett forma azonban elengedhetetlen. – Amennyiben képességhiány áll a háttérben nehezebb a megoldás. Ám a szorgalom a képességek növekedését is elősegítheti. Általában jelentős erőfeszítésre van szükség, a javulás mégis lehetséges.

Meggondolásra késztet az a nem ritka jelenség, hogy kollégáink, a frissen diplomázottak is, elemi viselkedési elvárásoknak nem tesznek eleget. Szintén gyakori, hogy elmélet születik például a diáknyelv használatáról. Nemrég hallottam: „le kell szállni a gyermek színvonalára”. Ez azt jelenti az első osztályban, hogy gügyögni kell. Az idősebbeknél, hogy használjuk a diáknyelvet. „Így inkább elfogadnak bennünket”, „jobb lesz a tanulókkal való kapcsolat.” – Azt gondolom megengedhetetlen, mert káros, a gügyögés, a diáknyelv átvétele, használata. „Leszállni” egyáltalán káros! Beszéljük József Attila, Márai, Vass Albert, a magyar irodalom nyelvét. Tetszeni fog, és követik is. Felemelünk anélkül, hogy „korpa közé keverednénk.” Ez az igény nemcsak tanár-diák kapcsolatban, de tanár-tanár kontaktusban is elengedhetetlen.

Ad 3.4. A pedagógusképzőkben dolgozó tanároknak külön képzésre van szükségük a pedagógus speciális jellemzőiről (erkölcsiségéről), és a pedagógusmunka sajátosságairól, ahogy ezt valaha a tanítóképzős tanárok a Győrffy Kollégiumban megkapták.

A legérthetetlenebb hiányosság ma a középiskolai tanárok képzésében az oktatás-, a neveléselmélet, a neveléspszichológia elhanyagolása. Fiatal kollégák állítják, hogy egyetemeinken, a tanárképzésben ezek a tárgyak másodlagosak.

Annak pedig, hogy a középiskolákban az alapkészségek pótlására, az egyetemen „pótlás szemeszterre” van szükség, az oka az, hogy az alsó tagozatban szerzett kompetenciákat a felső tagozatban nem gyakorolják, nem erősítik meg.

 3.5. Arról is essen szó, hogy kinek milyen továbbképzésre van szüksége. Az első észrevételem, hogy igen szubjektív megítélésre van szükség. A folyamatos tanulás mindenkinek elengedhetetlen, de egyénenként lehet és kell elbírálni, kinek mire van szüksége. A pedagógustól elvárható, hogy ebben maga döntsön.

A professzor, aki akár rövid időre elhanyagolná szakmáját, képtelen lenne helytállni. A tudomány állandóan tesz lépéseket, korrekciókat. A tudományos munka persze a leghasznosabb része az elmélyült önképzésnek.

Azt érzékelem, hogy a középiskolai tanároknak alapos nevelés- és oktatáselméleti, oktatáspszichológiai tanulmányokra van szükségük.

A felső tagozatos tanároknak segítség kell,

– hogy az alapkészségeket, kompetenciákat gyakoroltatni tudják,

– hogy ne tantárgyakat, hanem humán és reál alapismereteket nyújtsanak, és ezzel alapozzák meg a középiskolák tantárgyi, illetve a felsőoktatás szakképzését.

Az alsó tagozatos tanítóknak szükségük van az alapos oktatáspszichológiai képzésre, hogy megbirkózhassanak a nehezen fejleszthető, a pszichés problémákkal küzdő, az enyhén deviáns gyermekek adta nevelési, oktatási nehézségekkel. (Az ilyen gyermekek száma sajnos egyre nő. Többségük azonban nem szorul nevelőintézeti elhelyezésre.)

A továbbképzések bázisa csakis a felsőoktatás lehet. Botcsinálta vállalkozások, keresetorientált magánszemélyek ártanak az ügynek. Számos tapasztalat igazolja, hogy ezek a formák haszontalanok a pedagógusmunka jobbítása szempontjából. Például az igazgatói vezetőképzés nem csupán bizonytalan és átgondolatlan, de egyáltalán alkalmatlan, hogy pedagógiai vezetőket képezzen. (Talán valamilyen menedzsmentszempontokat célzott meg. Lehet, hogy a ma keletkezett összevont irányítású iskolák ilyet is igényelnek, ám az így vezetett intézmények soha nem lesznek pedagógiai központok.) Nem kétséges, hogy minden iskola élén pedagógiai vezetőnek kell állnia.

A pedagógus az iskola motorja!

3.6. Már érintettem a nemzeti érdekek, értékek aktualitását. A továbbképzés feladatait taglalva ismételten szólni kell róla. Egyrészt, mert a szociálliberális oktatáspolitika tudatosan, ártó szándékkal tolta háttérbe a nevelés fontos feladatai között, másrészt a nevelők látószögéből is kikerült, harmadrangú kérdéssé degradálódott. Nemzeti múltunk ismerete, magyarságunk vállalása, történelmünk jeles, büszkeségre okot adó eseményei, személyiségei iránt való tisztelet, a nemzeti összetartás erejének tudata, a szülőföld, a magyar ember megbecsülése hatalmas erő most, amikor meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket. Azt gondolom, a jövőben senki nem gátolhatja önbecsülésünket, emelt fővel megvallott hazafiságunkat. Ám újra meg kell tanulnunk az ide tartozó ismereteket, hitet kell tennünk tanítványaink előtt is, mert ez a meggyőződésünk, és mert a nemzeti érzés és tudat a leghatékonyabb hajtóerők egyike.

4. A nevelés időben elsőszámú felelőse a szülő. Hogy ezt a felelősséget ismét vállalja, vállalni tudja, a társadalomnak, az államnak sok a tennivalója. A média kulcsszerepet vállalhat illetve vállaljon, mert a lehetőségei, és ebből adódóan a kötelességei is ugyancsak nagyok. Felhívásaival, tájékoztatásával majd mindenkihez eljut, meggyőző erejével, tekintélyével igencsak hasznos lehet. Munkája a nevelésirányítókkal és a nevelőkkel együttműködve lehet igazán hatásos. A szülő legyen az iskola áramforrása, a „reflektor” és a „motor” működése is csak a szülővel együttműködve képzelhető el.

Összegezve: elengedhetetlen egy sor tisztázó vita az irányítók (minisztérium, igazgató, szakfelügyelet) mentalitásának megújítására, azzal a céllal, hogy az iskolák nevelési központokká válhassanak.

Az iskola és a templom is nevelő intézmény. Nélkülük üres lenne a világ. Velük, általuk sok mindent megértünk megszívlelünk. Tudást és hitet áraszt mindkettő. Az iskola evilágra készít fel, a templom az életet segít érteni, és a távlatokba enged betekinteni.

Nem hagyhatjuk sem a templomot, sem az iskolát!

Comments are closed.