Gondolatok oktatásról nevelésről…

„A vad és a civilizált ember között az az egyedüli lényegi különbség, hogy amaz nem tanulta meg, mint kell kendőzni a valóságot, ez pedig megtanulta.”

H. G. Wels

A valóság lényeges összefüggéseit a folyton fejlődő tudomány tárja fel. Egymásra épülő eredményei kiegészítik, módosítják a korábbi megállapításokat. A múltat nem eltörlik, hanem beépítik és felülmúlják. Nincs ez másként a nevelés valóságában: mindennapjait, de törvényszerűségeit illetően sem. A civilizált emberrel az a baj, hogy sokszor túlbecsülve önmagát a megismert, de a saját gondolatokkal is érdekeinek megfelelően játszik, esetleg hazárd módon, felelőtlenül.

Nevelésügyünk (ma oktatásügynek nevezik), ezen belül a köznevelés súlyos nehézségekkel küzd. Az oktatásirányításban alapvetően pénzügyi és pártszempontok dominálnak. Holott köztudott, hogy a köznevelésnek, de a nevelésügy egészének pedagógiai meggondolásokra, a pedagógia törvényszerűségeire kellene épülnie. Az OM akadályozza ezt, egyrészt a hagyományok negligálásával, másrészt a magyar nevelésügytől idegen meggondolások iskolákra történő oktrojálásával. Van azonban – jelenleg van – lehetőség, hogy hivatásuk elvárásai szerint dolgozó szakemberek, azon túl, hogy vitatják a ma divatos „tudásgyár”, „szolgáló intézmény” szindrómát – pedagógiai megalapozottságú elméleti munkára vállalkozzanak.

A magas szakmai igényességet preferáló Mester és Tanítvány c. pedagógiai folyóirat 9. száma Hoffmann Rózsa tollából Köznevelésünk ma és holnap címen terjedelmes, minden lényeges kérdést részleteiben is taglaló hosszútávú köznevelési stratégia javaslatot ad közre. Ismerve a szerkesztőség célkitűzéseit és mentalitását, – nem meglepő, hogy ugyanez a szám, a fair play szellemében, Oktatás jövőidőben (Horn Gábor) címmel helyt ad (nem lennék meglepve, ha a szerzőt felkérték volna!) egy szintén terjedelmes írásnak, ami kísérletet tesz a liberális oktatásirányítás (elképzelések és jogszabályok) indoklására (védelmére!).

A köznevelés stratégiája és az oktatásirányítás elképzelései, törekvései, tevékenysége természetesen nem azonos dolgok, mégis: ha az oktatásirányítás a jövőnek is szól, óhatatlanul tartalmaz, akarva-akaratlan is valamiféle elképzeléseket arról, hogy milyennek gondolja az elkövetkező évek nevelését.

Jelen gondolatsorban az a törekvés, hogy észrevételeket tegyünk az Oktatás jövőidőben c. írás néhány jellegzetességéről és néhány tartalmi mondanivalójáról:

1. Szükség van egy szakmailag helytálló hosszútávú köznevelési stratégiára. (Javaslat már van!) Az észrevételezett írás, ugye nem ilyen?!
2. A bombasztikus alcímek „Alkotó idők”, „Liberális keretek – drámai társadalmi változások” nagyon is kampányízűek.
3. Merőben szokatlan, hogy szakmai folyóiratban egy vitatott oktatásirányítást és oktatáspolitikát valaki kizárólagosan politikai, ideológiai aspektusból védjen, indokoljon. Ilyenre fél évszázad előtt példa sem akadt. Az ötvenes-nyolcvanas évek Balog László szerkesztette Pedagógiai szemle szakírói is kényesen ügyeltek legalább az egyensúlyra, inkább a szakmai érvek túlsúlyára.
4. Az EU szakemberei által kidolgozott „minőségbiztosítási keretrendszer” talán tényleg hatott az oktatáspolitikára. Az oktatásra csak annyiban, hogy az iskolák „parancsra” kidolgoztak egy sokoldalas Minőségbiztosítási folyamatszabályozást (aztán gondosan fiókba tették). Köztudott, hogy a termelőüzemeknek szánt papírmunka ott sem járt érdemes eredménnyel. Az iskolákban pedig akkor folyik minőségi munka, ha az ott dolgozó pedagógusok a képző intézményekben az alapos szakmai felkészítésen belül érdemleges pedagógiai-pszichológiai képzésben részesülnek, ennek birtokában hivatástudattal nevelnek-tanítanak. Mert bizony az iskola sem nem „tudásgyár”, sem nem „szolgáltató intézmény”.
5. „Alkotó idők” az iskolában akkor következnek, ha a pedagógusképzés megteszi a dolgát, ha az iskola ténylegesen elszakad a politikától, ha nem a pénz szabályoz, ha a pedagógust megbecsülik, ha tudásalapú, gyermekközpontú tekintélye lesz.
6. Az oktatásirányításból száműzni kell a „drámai változások”, változtatások pszichés kényszerét. A társadalom nagy időközönként forradalmat érlel, ami aztán mérhetetlen károkkal jár, mert rombol, mégis elkerülhetetlen! Az iskola viszont nem bírja elviselni. Az oktatásügy, ha rákényszerül, belerokkan, mint napjainkban történik! Változásokra, az új tapasztalatok feldolgozására, felhasználására nélkülözhetetlenül szükség van. Felforgatni, a tradíciót negligálni, a felül lévők érdekei szerint rohammunkával, drámát csinálva a felhalmozott értékeket eltörölni felelőtlenség, akarva-akaratlan elkövetett halálos bűn. – A minél magasabb általános műveltség igénye általános, régi keletű, és a jövő távlataiban mindinkább szükséglet lesz. A gépek ismeretet tárolni kiválóan tudnak. A tudásra viszont az embernek van szüksége, vele dolgozni, alkotni csak akkor lehet, ha birtokunkban van. A magyar oktatás és szürkeállomány elismertsége a múltban a köznevelésen nyugodott. Itt szerzett az ifjúság széleskörű tudást, elismert neveltséget, intelligenciát, alapvető kompetenciákat, itt tanult meg szorgalmasan dolgozni, erőit optimálisan használni. – Erre van ma is szükség!
7. Horn Gábor liberális pedagógiáról beszél. Ha volna, talán tényleg tenne a szabadság és a szolidaritás egyensúlyáért. Mert nincs (még a látszatával, embrionális állapotával sem találkozhattunk), az érvelő azonnal a gazdaság területére téved, összekeverve a pedagógiát a gazdaság (nagytőke) iskolával szembeni elvárásaival. Amiről beszél, az nem más, mint hatalmi eszközökkel az iskolára oktrojálni akart, a tőkés gazdaság érdekében szükségesnek vélt ideológia. Ezt akarva-akaratlan „karakánul” be is vallja azzal, hogy az iskolát szolgáltató intézménnyé degradálja. Szemérmesen hallgatva arról, hogy kiket kíván az iskolával szolgálni. (Ez a kör ma Magyarországon az össznépesség 0,3-0,4%-a, azaz 30-40000 ember!)
8. Az egyre romló „gyermekanyag” gondolata, ténye nem pedagógus termék. A hozzá nem értő oktatáspolitika „eredménye”, a „tudásgyár” és a „szolgáltató intézmény” koncepció következménye.
9. A továbbfejlesztett NAT fejezet többek között azzal nem számol, hogy az oktatásügy zuhanó repülését az 1960-as évektől észleljük és 2003-ban konstatálták. A PISA az alapkészségek elégtelenségét állapította meg. A közép-, de a felsőoktatás viszont már jó ideje érzékelte. Ezt a „bravúrt” ugyan a szocialisták előd oktatáspedagógusai alapozták meg a „szocializmus építése” idején, de kiteljesedését a 4 éve fungáló OM érte el azzal, hogy a ma érvényes NAT nem tartalmaz valódi követelményeket, az ismeretanyagot másodlagosnak tekinti, kompetenciákat akar fejleszteni szilárd alapismeretek nélkül (ami lehetetlen!). További megbocsáthatatlan vétek a nemzeti kulturális tradíció kivonása, a piac érdekeinek kiszolgáltatott tankönyvellátás, az üzleti érdekek betüremkedése az iskolába.
10. A radikalizmusról más megközelítésben: rohammunka a középiskola (és felsőoktatás) átszervezésében. (Ez természetesen itt is, mint mindenütt a selejt melegágya!) A gyorsítás úgy történt, mint a mesebeli kotlós esetében, „Aki” a kiköltés 21 napját 7 napra rövidítette. Addig izgett-mozgott, amíg a tojások zömét összetörte, néhány meg megzápult. Boldog volt mégis, mert a megmaradt 3 tojás a 7. napon fölpattant. Igaz torz koraszülöttek lettek. Elő az inkubátort. Mert az sem segített, felment a Tajgetoszra (ő felment!). – A lennmaradók azért izgultak, hogy az orom eléggé jeges-e? – Nem volt, lebetonozták!
11. Roham pszichózis ide vagy oda, a pedagógia fejlődése soha nem volt (nem lehetett) gyors. Évszázadok múltán ért el újabb szakaszokat. Úgy, hogy mindig felhasználta, beépítette a korábbi eredményeket. A múltat nem eltörölte, hanem gondos mérlegeléssel ráépült, bekebelezte. Az első szakaszban a viselkedés formálását tekintette fő feladatának (a pedagógus szobrász módra próbált embert faragni), ezt haladta meg az ösztönöket szabályozó szisztéma (nem felejtkezett meg a viselkedésről, de fő feladatként a gyermeki energiák mederbe terelését jelölte meg), számos évtized elteltével a formáló és szabályozó pedagógia elemeinek hasznosításával nyert polgárjogot a ma általánosan elfogadott, alkalmazott és kívánatos humanista pedagógia (a pedagógus „szülész” szerepre vállalkozik, „csak” közreműködik, segíti, támogatja az önmegvalósítást).

A pedagógiatörténet tud a bibliai szemléletű, széles körben ma is ható pedagógiáról is. Története a katakombákig nyúlik vissza. – A humanista pedagógia, ahol erre igény van együttműködik, teret enged a bibliai szemléletnek. Nagyon jól illeszkednek egymáshoz!

12. Megismétlem ebben a konteplációban is, hogy liberális pedagógia még nem született. Amit egyesek így minősítenek az nem más, mint a liberálisok oktatáspolitikája. Elméleti rangja nincs!

13. Néhány megjegyzés a „Kistérségi stratégia” c. fejezethez. – Ha a „méretgazdaságosság” vezérli az oktatáspolitikát, ha ez a tényező egy kistelepülés iskolájának, óvodájának a megmaradása kérdésében, (egyáltalán a nevelésügyben!), akkor tovább szaporodnak a bezárt intézmények (2005-ben 218), az elbocsátott pedagógusok (a PDSZ szerint 6000).

Ebben a fejezetben „engedmények”, ígéretek vannak a kisfalvak „szolgálatában”, ugyanakkor nagy hangsúllyal szerepel a gazdaságosság szempontja, és kifejezésre jut az összevont osztályokban tanuló kisdiákok „féltése”. – Hosszú pályafutásom során, negyed századon keresztül nagyon sok kisiskolához jutottam el apró falvakban, tanyákon (Somogyban sok ilyen volt). Előbb azzal a feladattal, hogy segítsem – ellenőrizzem az ott folyó munkát – aztán, hogy tanítási gyakorlaton tanítványomnál (Szabolcs-Szatmárban) tegyem ugyanezt. – Nos, ismételten azt tapasztaltam: ezek az iskolák, akár mostoha körülmények között is, teljesíteni tudták alapvető feladataikat, a fogyatékosok kivételével a negyedik osztályban mindenki tudott értőn olvasni, olvashatóan írni (többen másodikban tudták ezt!) tudták az egyszeregyet, az alapműveleteket (ez utóbbiban számosan kitűntek), egyesek szépen szavaltak. Pedagógustól függően egyik helyen történelemben, másutt földrajzban vagy biológiai vonatkozású gyűjtésben, apró kísérletekben mutattak tájékozottságot. (Beszéd- és értelemgyakorlat!) Az eredményességet motiválta, hogy egy-egy tanuló, társait segítendő, apró feladatokat kapott. Előnyös volt, hogy a „csendes óra” során, az alsóbb osztályokat hallva évente ismételtek! A kisebbek pedig óhatatlanul belehallgattak a nagyobbak óráiba. (A megosztott figyelem spontán kialakult!) Anélkül, hogy érv lenne az osztott osztályok (több lehetőség van itt) ellen, megemlítem, ismerek osztatlan alsótagozatba járt gyerekekből lett főiskolai tanárt, orvost, tudóst is!

Egyetértek Horn Gáborral, hogy „kistelepülések számára szinte létkérdés az óvoda és az alapoktatás biztosítása” (bár a „szinte” szót kihagynám!). – Csak hát ez az állásfoglalás hogyan szinkronizál a tényleges helyzettel, adatokkal – kérdezem. – Sehogy – mondom! És számon kérem a szó és a tett disszonanciáját!

És most engedjenek meg egy csekélyke kalandozást személyes múltamban!

1940. június 21-én, amikor a diplomát átvettem, a középiskolai tanár megbecsült ember, tekintély volt. Igaz, tanár csak mentor közbejöttével 1, 2, esetleg több év elteltével lehetett. Bizonyítani kellett tudását, nevelői alkalmasságát, pedagógiai-pszichológiai felkészültségét, intelligenciáját.

A diploma átvétele utáni összejövetelen az öt év előtti 33-as indulólétszámból 13 friss diplomás és 7 igen becsült tanár volt jelen. Rajtam volt a sor, nekem kellett elköszönni. Azt ígértem, hogy a ránkbízottakat a humanista pedagógia szellemében boldog emberekké neveljük. – Évekkel később találkoztam John Russel 19. századi angol író, esztéta itt idézett gondolataival: „Áhitattal nézni a növekvő vetést, a fákat, a bimbó nyílását, keményen dolgozni pennával, szerszámmal, vésővel, kapával, sokat olvasni, gondolkodni, szeretni és imádkozni – ez a boldogság summája.”

A civilizáció ne álljon hadban a valósággal, a boldog ember eszményével végképp ne!