Gondolatok oktatásról nevelésről…

Az ember, élete egész tartama alatt, keres olyan szálakat, amelyek más emberekhez, csoportokhoz kötik.  A munka-kapcsolatok, de minden más, akár az intim viszonyok sem kivételek ez alól. Sőt! Ott, igazán intenzívek. Ezek a hol lazább, hol erősebb szálak a bizalom mutatói. Tehát életünknek minden mozzanata, a más emberekkel való kapcsolat, mind át van szőve a bizalommal. A gyermek bízik a szülőben, a tanítóban, a barátban, az osztály-közösségben. A felnőtt a munkatársaiban, valamely pártban, bankban, stb. Sajnos ezzel együtt jár, még ha szeretnénk is elkerülni, a bizalomhiány, ilyenek vagyunk. Meg hát a kétkedés is, hogy van-e alapja a bizalomnak, és ha van mi az /a bizalomhiány alapjait, most ne feszegessük!/. Amennyiben ennek a számos változatban megnyilvánuló kapcsolódásnak a problémáit érinteni akarjuk, elsőként a jelentését kell tisztáznunk. Tehát, mi ennek a gyakran használt szónak, a „bizalomnak” a mondanivalója, jelentése. Előbb egy személyes vélemény. A közéletben szerintünk, a bizalom: hit saját elvárásainkban, ill. a dolgok, események elvárásunk szerinti teljesülésében. Agatha Christie azt mondja: „Bízni kell, hogy vár ránk egy szebb, boldogabb jövő.” Eszerint az emberi bizodalom mindig pozitív töltésű. Az a funkciója, hogy a bekövetkező dolgokról biztató jelzést, hitet gerjesszen.”

Nem lehet kétséges, hogy a bizalomnak van egyéni és van közösségi mondanivalója.

Lássunk, előbb egy egyéni, egyedi jelenségben. – A vénember bízik, egy ideig, hogy él még néhány évig. Azzal áltatja magát, hogy tud még segíteni, de legalább át tudja adni számos tapasztalatát. Majd néhány hónapot remél. Idővel megelégszik fájdalmai kisebbedésével, még ha gyógyszer árán lehetséges is az. Később az is kielégíti, ha nem okoz, az elviselhetőnél több gondot, szeretteinek. /Megkérdezi magától: mennyi is az elviselhető? Válasz persze nincs. Sebaj!/ Végül történik, ami történik. Ezt már aligha tudja. Marad tehát a legutolsó teljes bizalom: az Égiekbe vetet hit. Ami a végső, a teljes bizalom!

A bizalomnak pozitív szerepe van az egyének kapcsolataiban, az egyén és a közösség, a közösségek közötti viszonyokban. Nélkülözhetetlen ahhoz, hogy dolgainkat nyugodtan, a jövőben való reménnyel láthassuk el. Hiánya nem csak zavar forrás, de megmételyezi az együttélés minden szegmensét. Feszültség, egyenetlenség, „háborúskodás” előidézője. /Háborúk is keletkezhetnek miatta!/

A bizalom szerepe a fentiekhez képest sokkal komplikáltabb a társdalom egészében.  A társadalom hatalmas konglomerátum, hétmilliárdot meghaladó lélekszámmal, számos emberfajtával, akik a kontinenseken és a sziget „rengetegben” élik mindennapjaikat, igen eltérő körülmények között, más és más berendezkedéssel, gyarmatosító, ill. gyarmatosított státuszban, nagyon is eltérő bizalmi lehetőségek közepette. Az óvilágban és az angolszász országokban a XX. század elején optimista hangulat uralkodott. „Aranykorról”, „Békeidőről” beszéltek. Alig telt el egy évtized kitört az első világháború, a negyedik tíz év végétől megéltük a másodikat. A század folyamán lezajlott az örmény genocídium /1915/, a holokauszt, a sztálini tömegterror. Magyarország elszenvedte a trianoni békediktátumot, a szovjet megszállás szörnyűségeit, megvívta szabadságharcát 1956-ban. Az egész világ szenvedi a második nagy gazdasági világválságot, nyögi a globalizáció „áldásait”. És ebben a világhelyzetben akarunk a bizalomról, a bizalom társadalmi szerepéről szólani. Tudom, majdnem a lehetetlenre vállalkoztam. Mégsem mondhatok le róla, hiszen remény nélkül nem lenne érdemes élni. Már pedig én is, fajtám is, az emberiség is életre rendeltetett. A más csak az, hogy az egyes ember rövid, fajtája és az emberiség hosszú életre predesztinált. Az életnek pedig bizalomra van szüksége! – Nézzünk miben, hol lelhetjük?

A generációk egymásutánja olyannyira megújítja, párhuzamosan, gyarapítja az emberiség lélekszámát, hogy joggal kapjuk fel a fejünket a hétmilliárdnál is többet számláló emberiség hallatán. Akkor is tény ez, ha közben világháborúk dúltak, ragályok pusztítottak, emberi dölyf, hatalomvágy halomra ölte embertársainkat. Mi ez, ha nem az ember elpusztíthatatlanságának, a jövő eljövetelének a bizonyítéka, remény a megmaradásra.

Van az emberben valami végzetes ellentmondás: alkot – pusztít, épít – rombol. A végeredmény az új élet! A közvetítő pedig, meggyőződésem szerint az erkölcs, a minden emberben meglévő emberfeletti: az önönmagát számon kérő Isteni szikra: a lelkiismeret. Persze ő is szunnyad sokszor. Aztán megint éber lesz és számon kér. Vannak olyan sugallatara létrejött törvények, amiknek az elfogadása akkor is megtörténik, ha nem is egyezünk bele. Lehet, hogy a szakralitás: az Istenhit átmenetileg, akár tartósan is szünetel valakinél, de az egyéb erkölcsi elvárások mégis élnek. Akkor is, ha tudat alatt. Ám ha megfogalmazódik, hogy védd az ember életét, méltóságát, közösségeit, környezetét, tulajdonát és alkotásait aligha akad, aki ezeket a normákat kárhoztatná. Aki meg mégis megteszi, minden bizonnyal pszichopata, elvesztette emberségét és nem is tehet róla. Az erkölcs tehát a másik tényező a társadalomban, ami a bizalmat, annak jogosultságát bizonyítja. Persze van, hogy meginog. Ám akkor még Róma is rabigába görbed, igaz csak a birodalom! A világ meg megy tovább!

Az emberiségben való bizakodás forrása a munka is. Az emberré váláskor is döntő szerepet kapott. Azóta pedig fenntartója az emberi létnek.  Minden ember, aki arra képes, végez valamilyen fizikai és/vagy szellemi tevékenységet. /Aki nem teszi, megtagadja ember voltát!/ Az alkotások a kőbaltától a neutron bombáig mind a munka szülöttei.  A technika miden vívmánya, az azt működtető technológia úgyszintén. A tudomány és a művészetek is munkaalkotások. Nem lehet vitás, hogy az emberi tevékenység részben és egészében is jelentős bizalomforrást jelentenek az ember iránt és a jövőjét illetően is.

Nem hallgathatunk az egyházak bizalmat kölcsönző tevékenységéről sem. A szakralitás nagyon általános emberi vonás. Akadtak ugyan minden korban ateisták is. Egyrészt számuk elenyésző, másrészt „hitvallásuk” csak a vész jelentkezéséig ér. Aztán felfakad az „Istenem segíts!” és az „ Én Istenem!”fohász. Napjaink ateizmusa a liberalizmus, vagy ma már, a neoliberalizmus. Képviselői az értelmiség tudományokba belekóstolt egyedeiből regrutálódnak. Azt gondolják, hogy a tudomány eredményei mindenhatóságot kölcsönöznek számukra. „A normális embert az különbözteti meg a liberálistól, hogy tudja, nem csak jogai, de kötelességei is vannak” olvastuk valahol. Ez a gondolat jól példázza a kötöttségektől szabadulni igyekvő „szabad embert,”a „modern” ateistát.

Gondolataink befejezéseként arról ejtünk néhány szót, hogy hazánknak is van oka a jövőjét illető bizakodásra./Azért nem országról, nemzetről beszélünk, mert szerintünk a haza fogalma jobban kifejezi önazonosságunkat, mint az előző kettő./ Történelmünk példázza, hogy számos megrendítő csapás ellenére is, mindig talpra tudtunk állni. Népünk tettereje, élni akarása, munkája, ha kellett áldozatvállalása is, erőt sugározva ott volt, ha kellett a vártán, de a földeken, az istállókban, a gyárakban, az irodákban, a kórtermekben, az iskolákban, röviden ott ahol ember kellett a gátra. Ezért van, hogy hiszünk Magyarország felvirágzásában!

Szép őszi napok sorjáznak. A Nap már kissé bágyadt, csak néha süt órákig. Akkor is sápadt, meg igen nagyon bágyadt. Ülök a tornácon egy több évtizedes karszékben, amit fiam nemrég hozott rendbe. Most megint stabil. – Igen? Mi az? Szürkül, fakul a látás, elhagy a hallás. Aztán minden sötét lesz. –  Az egész nem tart sokáig. – Lassan újra tisztul a látás, a hallás is. A karfába görcsösen markol a kezem. Értem. Újra itt vagyok!  Nem akarok jelentőséget tulajdonítani az egésznek. Azt hiszem, a kilencvennegyedik életévben ez gyakran megesik. Aztán néhány óra multán repeta. Na, ennek fele sem tréfa. Elhatározom, elmondom, akit ez illet, a feleségemnek. Nem csalódtam most sem benne. Rám néz. Ugyanazt gondoljuk. Nincs miért csodálkozni. Ez az élet rendje! Ami mégis meglep, hogy most, és vajon még hányszor, újraéledek.

Ez a kis történet önmagában hétköznapi, semmi eset. Mégis lehet, megihlet.

Történelmünk jut eszembe. Nemzetünk hányszor alélt el? –  Számolni sem lehet. Újraéledése mégis mindig bekövetkezett. Tatár, török, német, Trianon. Legutóbb az orosz vetett reánk szemet. Dúltak, vittek, amit csak lehetett. Még ha saját rombolásunkat nem számolom is, iszonyodom. Sajnos ez utóbbiból is akadt, s nem is ritkán. Sokszor meg nagyon is kiadósan.

Mondanivalónk most a szovjet megszállás utáni vajúdás, megújulás problémáit interpretálja. Nemzetünk huszadik századi alélt állapota l945-től datálható. A szovjet csapatok ittléte, szabadságunkat még lélegezni sem engedte. A háború rombolása, a jóvátétel csaknem minden életerőt kiszivattyúzott népünkből. A lerombolt haza talpra állítása most mégis a békés élet barikádjaira hívta az ország lakosságát. Az a hihetetlennek tűnő erőfeszítés, amit népünk Budapesten, a vidéki városokban és falvakban tanúsított, az aléltság megszűnését, az élni akarást tanúsította. Ezt a lendületet törte derékba, a megszállóknak való kiszolgáltatottság, akiket sajnos számos hazai kommunista és megtévesztett ember is támogatott. A marxista internacionalizmus égisze alatt olyan brutális eljárások és jogtiprások történtek, hogy évtizedekre megbénulni látszott minden emberies megoldás. Az így előidézett bénultság, párosulva némi agymosással, nem kevés „pártoló tagot”, sőt élharcost is produkált népünk megtévesztett, félrevezetett rétegeiből. Az internacionalizmus másik nemzetközi párja, a kozmopolitizmus is felütötte a fejét. Nem maradt tétlen a liberalizmus új változata sem. Nagy gond adódott abból is, hogy ezek az izmusok tisztázatlan fogalmakként kóvályogtak a köztudatban. / Sajnos napjainkig nincs másként. Ezért mielőtt megkezdett mondanivalónkat folytatnánk, megkíséreljük, a lehető legrövidebben, leírni a köztudat nagyobbik hányadában, leginkább elfogadott, társadalom felfogásra vonatkozó politikai, ideológiai fogalmak aktuális jelentését: Konzervativizmus: jövőre orientált múlt és jelen értelmezés. Neoliberalizmus: az értelmiség politikai szerepének eltúlzása, a korlátok nélküli szabadság jogok hangoztatásával. Azt gondolják önmagukról, hogy a tudományokba belekóstolt ember már-már mindenható. Ezzel a felfogással támogatják az őket éltető nagytőkét. Internacionalizmus: a nemzetközi proletárhatalom elkésett képviselete. Megbukott a Szovjetunió felbomlásával. Kozmopolitizmus: a világpolgár felfogása: ahol a jólét, ott a haza. Szocializmus: a népi érdekek képviseletének széles körű hangoztatása. Valójában a letűnt szocializmus nosztalgikus képviselete ürügyén, a kisebb, ill. a mostanság képződött tőkések érdekeinek a képviselete./ – – Talán a további mondanivalóink közérthetőbbek lesznek, ha a fent körülírt fogalmakkal dolgozunk.

Történelmünk, a kétezredik évek elején, a remény és az aggodalom hullámhegyei és völgyei között menetelt. A gyaloglás tartalma talán, valahogy így, írható le, röviden, orvosi zsargonnal:

A háború befejeződése – aléltság. Újjáépítés – éledés. Megszállás, rémuralom – kóma. A szovjet csapatok kivonulása, szabad választások – éledés. Antal, Boross – gyógyulás. Horn Gyula – visszaesés. Orbán – a beteg újra mozog.  Meggyesi, Gyurcsány, Bajnai – görcsös vonaglás. Orbán másodszor – ébredés, feléledés, a lábra állás kísérlete.

Ez a kísérlet, napjaink valóban érdekes problémája. Járjuk hát körül, keresve a felfelé vezető göröngyös utakat!

Fontos tudni, hogy egy bármilyen derék, de még egy kiváló államférfi sem elég egymagában.  Rendkívül nagy az igény számos, nagyszerű munkatársra. Pl. a jövő perspektíváit képviselő jövőkép megalkotása elképzelhetetlen hozzáértő, elkötelezett politikusok, tudósok híján. A valóságos jelen, de a múlt ismerete sem nélkülözhető, ha jövőt tervezünk. A regnáló kormány ezt az elvárást figyelembe véve dolgozta ki a több ciklusra is helytálló terveket, elképzeléseket. Azzal a szükséges és elkerülhetetlen megkötéssel, hogy a változásokat figyelve, korrekciókra is elkerülhetetlenül sor kerülhet, ill. kerül. Ez az odafigyelés és a rátámaszkodó rugalmasság elengedhetetlen. Ám ez nem eredményezheti a helyesen értelmezet konzervatív /fentebb/ alapállás feladását. Igen nagy súlyt kap, a jövő tervezésben, az Alaptörvény minden passzusa. Itt arra utalunk, hogy „… szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.” Orbán szavaival:„Vissza kell térnünk a keresztény gyökerekhez.” Ez teremheti meg az elodázhatatlan erkölcsi megújulás alapjait. Az erkölcs mai állapota kriminális. Sem a szabálysértési, sem a bírósági, de még a rendőrségi eljárások sem jelentenek hathatós megoldást. Az erély, az említett szervek részéről, elkerülhetetlen. Megoldást, persze csak hosszú távon, a valláserkölcs felélesztése, a hatékony erkölcsi nevelés hozhat. Ám napjainkban a keresztény egyház is nehézségekkel küzd. A leromlott állapotok felszámolása ott is napirendre került. Ferenc pápa a napokban figyelmeztet, hogy… „kártyavárként” összeomolhat az egyház „ha nem találunk új egyensúlyt.” Az új egyensúly persze adott: az evangélium szerinti élet. Várjuk, várhatjuk az új egyensúly létrejöttét. Ez a tennivaló elsősorban persze az egyházat terheli. De az állam is szerepet vállalhat, és hát a hívőnek is számos, kemény tennivalója akad, hiszen önmagukról van szó. Az ember önmagára találásával, az emberek egymásra találásával jöhet el a nosztalgikus régmúlt mai, lehetséges változata.

A megkezdett úton haladva már akadnak biztató eredmények. Ezekről csak érintőlegesen essék itt szó. Ilyen pl. az erős állam megteremtésének víziója, eredményei, a nagy lendülettel elkészült közigazgatási, egészségügyi, oktatási megújulás. Kölcsön visszafizetés, lejárat előtt. Sikeres államkötvény kibocsátás. Rezsicsökkentés. Az önkéntes tartalékos katonai szolgálat. A pedagógus pályamodellel együtt járó fokozatos fizetésjavítás. Nem hallgathatunk arról sem, hogy ez a folyamat rendszeres továbbképzést is jelent. Stb.

Mivel a tennivalókon a hangsúly, ezekről bővebben! .-  Mindjárt megjegyezzük: az itt felsorolt, de a fel nem sorolt, eredmények sem jelenthetnek megnyugvást. A finomítás, a további fejlesztés, folyamatosan feladat. Pl. Van előrelépés a felsőoktatásban. /A diáktüntetések jórészt indokolatlanok voltak. A követeléseik többsége a hallgatók könnyebbségét célozta. Ezek teljesítése egyben a tanulmányi színvonal további csökkenésével is járt volna. Pl. a sok utóvizsga, évismétlés, stb. engedélyezése./ Nem kétséges, hogy a közoktatásban tapasztalható igényesebb elvárások ott, de a felsőoktatásban is színvonal növekedést vonnak maguk után, néhány év távlatában. De ezen túlmenően éveket igénylő feladat a bolognai, a kreditrendszer újragondolása, de az egész felsőoktatás színvonalának a növelése érdekében teendő intézkedések kidolgozása is.

A nevelés-oktatásügy azért kapott elsőbbséget, mert a szakmánkról van szó. –  Az ország egyéb dolgai közül a gazdasági gondok és megoldásuk ugyancsak nagy erőfeszítéseket igényelnek. Ezt a kérdéskört érintve az ipart és a mezőgazdaságot illetően, közel sem a teljeség igényével, a következőkre hívom fel a figyelmet: Iparunk úgy jutott a mai kedvező előjeleket mutató állapotába, hogy egyrészt szakembereink jó, talán a legjobb teljesítményeket produkálják, másrészt adottságaink, egyéb területeken is, kedvezőek egyes nemzetközi vállalatok részére, harmadrészt országunk földrajzi helyzete alkalmas logisztikai feladatok teljesítésére. –  Néhány konkrét termelési ágat érintve, a következő jellemző dolgokat mondhatjuk / teljesség igénye nélkül/: Gyógyászati termékeinket külföldön is elismerik. A gépkocsi-gyártást külhoni cégek birtokolják, számos magyar beszállítóval együttműködve. A gyártmányoknak van keresletük.  Mezőgazdaságunk, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben kilábalt a mélypontról. Gabona-termelésünk, szürke marha tenyészetünk, borászatunk is felfutóban van. A malomipar jól teljesít, húsiparunk likviditási gondokkal küzd. Egy-egy önkormányzat résztulajdont vállal, ezzel munkahelyeket is ment. Új húsfeldolgozó létesítése is folyamatban van. Cukoriparunk mindössze a kaposvári üzemet jelenti. Az EU kvóta rendszere visszadobta cukorrépa termelésünket és cukorgyártásunkat. – Nemzetgazdaságunk számos külföldi kapcsolattal rendelkezik, ezek a kapcsolatok napjainkban szaporodnak a keleti nyitás és egyes afrikai államokkal létesülő szerződéseknek köszönhetően.

Van egy igen kényesnek ítélt területe a társadalmi hercehurcának. Kitérnék előle, sajnos lelkiismeretem nem engedi. A politikáról van szó. Minden állampolgár napi dolgáról. Az állammal való törődésről. Napjainkban a politikai pártok állnak ennek a tevékenységnek az élén. Rendszerint egy-egy politikus, jobb esetben az a bizonyos párt elit, aki valamely, rendszerint gazdasági érdekcsoport szempontjait akarja érvényre juttatni.. /Miért ne legyek magam is körmönfont!/ Ezek a pártok valamiféle „váltógazdálkodásban” érdekeltek. Hiszen egy-egy ciklus után nekik áll a zászló, ha nyernek. Zászló? Nem! A korrupció, a közpénzekben való dúskálkodás. Illegális, eléggé el nem ítélhető, bűzös machinációk, akár sorozatban a közérdek rovására, az egyre mélyebb magánzsebekbe ömlesztve, a közpénz jelentős hányadát. A sok pénz tulajdonosa rendszerint úgy viselkedik, mint a drogos, sosem elég a „jóból”. – Az ide fűzött gondolatokból elég! Magam is sokallom! – Amit még mindenképpen el kell mondanunk, az a szavazatokkal történő manipuláció. Mindig számolni kell vele! Egy másik elengedhetetlen kívánni való az állampolgár tudatos felkészülése a szavazásra és a döntésének megfelelő voksolás. A voksolásra való felkészülés lényege a tájékozottság. A pártok szóban, médiában, ígérvényeikben történő ajánlásainak, elvárható őszinteségüknek a mérlegelése. Annak számbavétele, hogy milyen érdekcsoportok állnak mögöttük, honnan a kampányra felhasznált pénz. Milyen érdemleges eredményeik vannak, ha a múltban kormányon voltak már. Milyen az érvelésük, vannak e mögöttes tények, vagy csupán csak ígérgetek, stb. A használt hangnem sokat elárul. A durvaság nem csak méltatlan az ügyhöz, de a kulturáltságot is bemutatja. A műveltséghiány, ebben az esetben is, az alkalmatlanság jele. A szavazás pedig állampolgári kötelezettség!

A magunk elé tartott tükör társadalmunk néhány szegmensét próbálta, a betű segítségével, bemutatni. Talán több, kevesebb sikerrel. Megláttat néhány fontos részletet, összefüggést. Célunkat akkor közelítettük meg, ha sikerült felhívni a figyelmet az esedékes, mindenkire kötelező tárgyszerű, reális gondolkodásra és feladatvégzésre. Dolgaink csak a folytonos, jóindulatú eszmecsere és a szorgos munka révén rendeződhetnek. Alkotmányunk az állampolgári jogok, de a kötelességek tárháza is. „A jogok gyakorlása csak a kötelezettségek teljesítőit illetik meg”, mondják egyesek. Ez azonban nem így van! Mindenkinek élnie kell vele!  A kis történet, ott a mondanivaló elején, adta az indítást a fenti eszme-futtatásra. Az aléltságból való ébredés az egyes embert csak kevésszer örvendezteti meg. Születtünk, meghalunk. Nemzetünk aléltságai másként viselkednek, még ha a magunk hibájából következtek is be. /Sokszor mi vagyunk az ok!/ Ebből viszont, ha a baj kóma jellegű is, mindig van kiút. Kell, hogy legyen! Csakhogy a kivezető ösvényt /ami aztán sztráda is lehet, majd, évek multán/ meg kell tervezni, meg kell építeni, legalább kaviccsal fel kell hinteni, hogy sárban járni ne kelljen. –  Min hogy akarjuk, hogy megépüljön, dolgozni kell, sokat kell dolgozni, kézzel, fejjel, szívvel, mindnyájuknak!

Egy rokkant vallomásai

Van egy kedves jó barátom. Most 81 éves. Az örökségéért kapott karpótlási jegyekből 6 katasztrális hold földet vásárolt. A föld kövesútra torkolló végén, egy takaros kis házzal, valahol Zalában. Mindjárt, az első évben a bérelt traktor alá került, egy rosszul sikerült fordulónál. Összetört a medence csontja. Az operáció sikerül, ő élve maradt, de a kórházból kikerülve menni is alig tudott. Ám a szüleitől ráragadt földszeretet mégsem engedte, az éppen megszerzett földjét, más kezébe jutni. A mindig nehezen kapott segítséggel, amennyire bírta, mindent megtett, hogy rokkant nyugdíját, a kis föld hozamával kiegészítse. Maradék idejét, inkább csak télen, olvasással, tv mellett múlatta. Aztán akadt egy ugyancsak merész menyecske, aki az életét vele összekötötte, aki jó partner lett munkában, szellemi eszmefuttatásokban. Most már kettejüknek akadt dolog a házban, a ház körül és hát mondanivaló a hazában, a világban zajló dolgokról.

Gyulával, a későbbi a baráttal egy szüret hozott össze bennünket. Felesége jött hozzánk szedőnek. A férj pedig érdeklődő szemlélődőnek. Magam, miután a kilencvenet is elhagytam már, megengedhettem, hogy a szüretet más irányítsa. Egy-egy pohárka bor mellett kiderült, hogy Gyula ugyancsak jártas, az itthon való dolgokban, de a világban zajló eseményekben is. A szó-szót, a találkozó, találkozót követett. Mígnem csaknem minden napos lett köztünk a terefere. Már az első benyomás, nem csak kedvező, de mindenben megnyerő is volt. Széles tudásanyagon nyugvó harcos vitakészség. Új dolgok, elképzelések megértése, sőt ilyenek megtalálása, indoklása, mind része lett a barátságnak, ami keletkezett. Annak is, hogy most, ennek az egyszerű, nagyszerű embernek a vallomásait leírjam, esetleg közre is adjam. /Az alábbi mondanivaló beszélgetéseink eszenciája./

Milyen hát Gyula, mint ember, milyen hazafisága, világszemlélete, amiről azt gondolom, hogy sokan örülhetnének, talán mindenki örülhetne, ha sajátja lehetne?

Mesélte, hogy szüleinek 33 hold földje volt. Apját a Don menti harcok „nyelték el”, Édesanyja mell- rákban szenvedett. 42 évesen temették. „Földjüket, tanyájukat a hazai, ill. a világ őrület, a kommunizmus kebelezte be.”

Beszélgetéseinkben, elsőként az tűnt fel, hogy igen érdekelte, milyen ő maga. Faggatott, mondjam el, hogy milyennek tartom őt. /Eleinte elhárítottam a választ, mondván nem sok érdemlegest tudnék mondani./ Mindent tudni akar magáról.  Munkamódszere: a nap kezdetén, egy-egy munkafázis elején tisztán látni mi is a tennivaló. Mindig végig gondolja, megvan-e minden, ami kell. Azt, hogy hogyan kezdi el a munkát. Meg van- e minden hozzávaló. A nap, ill. a munkafázis végén az foglalkoztatja, hogy hogyan sikerült? Miként lett volna könnyebb, eredményesebb? Mi a tanulság? Kedves barátom azt juttatta eszembe, hogy van egy világmozgalom, a Subud, amelyben az emberebb emberré válás igénye, minden tagot arra késztet, hogy önmaga jobbítása legyen a fundamentuma minden tevékenységnek. Ehhez eszközük a latihan: elmélyült önvizsgálat, szigorú önkritika, őszinte önértékelés, az Isten közelségének a tudata. Gyula erről ugyan mit sem tudott, de nagyon hamar rátalált az Indiában keletkezett, azóta elterjedt mozgalom mondanivalójára, amelynek célja az emberi világ békességének a megtalálása. Az eszköz ehhez, szerintük, az önmagunk emberebb emberré nevelése, a magunk erejével, mások segítségével. Ez a csak”belső tapasztalással”/latihan/ megszerezhető személyes Isten-keresés a ma divatos, ezoterikus irányzatok egyik megjelenési formája. Hozzá kell tenni, hogy minden ezekben a dolgokban jártas személy tisztában van azzal, hogy a keresztény vallások mindegyikének egyik központi törekvése, céljában, egybe esik az ember jobbítására irányuló Subud gondolatokkal.

Amikor erről polemizáltunk, Gyula arra utalt, hogy vannak itthon ismertebb, káros „világmozgalmak” is. Olvasta Bogár László írásait a globalizmusról, újabban, a világot átfogó neoliberalizmusról írtakat is. Barátom szerint is, minden bizonnyal van egy „világerő,” aminek törekvése a megtermelt javak, értékek minél nagyobb volumen„kiszivattyúzása” az éhbérért, vagy az éppen, a jólét küszöbén élő kiszolgálók által megtermelt anyagi és szellemi javak sokaságából. Az így nyert értékek felhalmozott tömege elegendő az érdekeik szerinti irányításhoz, sőt lehetőség a fegyveres testületek felhasználására is. Ez együtt, egy szörnyű, az emberiség többségét nyomorba döntő, pusztulását előidézni képes veszély. – Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán, mivel a pártok döntő többsége véglegesen a nagytőke uralma alá került, itt az ideje, hogy a szakmák, államismeretekben is felkészült, tagság által választott képviselői legyenek az államhatalom irányítói, kerüljenek a parlamentekbe. Azt kétségtelenül látjuk, hogy egyes pártok, egyre inkább, veszélyt jelentenek a kívánatos, zavarmentes emberi együttélésre. Abban viszont nem sikerült közös nevezőre jutnunk, hogy az új megoldás honnan kaphatna, kritikával is élő, támogatást és alkalmas szakmai segítséget valamilyen új megoldáshoz.

Barátom úgy látja, hogy hasonló nemzetközi teher a neoliberalizmus is. Egyrészt, mert szintén a nagytőke káros törekvéseit szolgálja. Másészt, mert ideológiai alapja annak az értelmiségnek, aki a tudomány poharába éppen csak belekortyolt. Ez az állapot, amelyben, nem kevés értelmiségi, nagyon erősnek, hogy ne mondjam, mindenhatónak képzeli magát. A tudomány, esetleg a tudományok peremén már jártas emberek életérzése ez. De anélkül, hogy tudnák, megtapasztalták volna, annak mélységeit és megláthatták volna, hogy az ember, ezekben a mélységekben is mennyire esendő, mennyire parány. Ők azok akik, anélkül, hogy tudnák, van még a megismerteken túl is valami, valaki, ami, aki már az ember hatáskörén kívül esik. Nagy tudósaink hívják fel erre a figyelmet. Illő, szükséges szerénységet ajánlanak ott a mélységekben, de a magasságokban is! Az ember „csodákra” képes. Ám mert született, meg is hal! És ez sem rajta múlik! Gyula ehhez még hozzátette: „Az életfolyamatot, a sorsot sem mi tartjuk a kezünkben.”

Számomra fölöttébb érdekes barátom mondanivalója a szabadságról. Úgy vélekedik, hogy a szabadság természeti jog /korai liberális gondolat!/, a régmúltban elorozták, s ma már aligha van lehetőség megvalósítására. Holott hiánya a szegénység, az elnyomott népek, néprétegek forrongásának oka. Másik ide kapcsolódó érdekes gondolata, hogy viszonylag könnyen meg lehetne teremteni a szabadság minimális alapjait. Az anyagi alap, szerinte: akkora magántulajdon, amekkora elég egy-egy adott család zavartalan megélhetéséhez, meg némi tartalék az esetleges nehéz időkre. A szellemi feltétel pedig, a felnőttséget igazoló érettségi bizonyítványnak megfelelő, általános műveltség. – A másik gondolata a szakralitás fontosságát hangsúlyozza. Indoklása, dióhéjban: Az ember élete során fokozatosan jut rengeteg tapasztalat birtokába. Ezek a tapasztalatok konkrét segítői az eredményes munkavégzésnek. Mégis az egyén mindennapi életében, de a társdalom tevékenysége során is igen gyakran adódnak, a rendelkezésre álló tapasztalatok ellenére, a megvalósítást akadályozó helyzetek. Ezek megoldásában az új tapasztalatok, a tanulás, mások tudása, segítség lehet, mégis rendre akadnak dolgok, amikhez a földön fellelhető erőforrások elégtelenek. Ilyekor tudatosul, hogy létezik egy természetfeletti lény. Ilyenkor fakad fel:”Istenem adj erőt, segíts!” Vagy szimplán: ”Mein Gott! „ Mert más nemzetek fiaiban, lányaiba is fel-fel sejlik a segítség végső forrása.  –  Szobájának ajtaján ezt olvastam: „Ha valakit az Úr Isten magyarnak teremtett és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” gróf Széchenyi István

Identitásáról, magyarságáról tán szót sem kellene ejteni e mondat olvastán. Ám mégis el kell mondanom, hogy kabátja hajtókáján március l5-n, és utána is, néhány napig, ott van a kokárda. Házának ablakából gyakran integet a háromszínű zászló. Persze ezek mégis csupán külsőségek. Még akkor is, ha a múlt embereinek környezetében, kemény gerincet is jelent. Mégsem ez a lényeg! Mert magyarság tudata egész lényét átitatja.  Kitűnik beszédéből, ahogy a magyar történelemről, a hazáról kifejti mondanivalóját, villogtatja széleskörű ismereteit. Teljesíti állampolgári kötelezettségeit. Fel se merül benne, hogy jó lenne az adó megfizetéséről megfelejtkezni, vagy elkerülni a voksolás kötelezettségét. De másokat is figyelmeztet az ide tartozó tennivalókra. Gazdaságával járó mindennapi munkáját példásan teljesíti. Talán kissé groteszk, mégis leírom: Ma, amikor találkoztunk, éppen telkének zugaiból, kettesben feleségével, kézzel távolították el a még ott szemtelenkedő parlagfüvet! No komment!

Portrét rajzoltam, színes krétával, feketét – akarva – nem is használtam. Egyrészt Deák Ferenc szava lebegett előttem: újságírónak /nem mintha az volnék/: „Hazudni nem szabad!” Másrészt, mert a hír ma alig több mint rémség, holott így nincs benne semmi reménység, a pozitív példa meg, csupán, fehér holló. Mondanivalóm    így még hézagpótló.  Ha meg újságíró lennék, megtanulnám, hogy „Az újságírás hatalom, amellyel meg kell tanulni, élni, és nem visszaélni!” Ilyen, s ezekhez hasonló gondolatok cirkáltak fejemben, miközben ezt a semmilyen műfajt nem képviselő, írást papírra vetettem.

Új nyitás előtt

/Más világ reményében illik elköszönni,/

Közel a nap, mit felkészülten várok,

Élet-fám árnyékán megpihenni vágyok.

Kilencven meg három egymást követő évek,

Senkit meg nem tépő elmenést remélek.

Szép volt, a hosszúra nyúlt színes, gazdag élet,

Amit, egymást követő évszakokban nézek:

A tavaszi színek gazdagok és szépek, a rengeteg virág gyönyörű ének.

A bibe, ha virágpor éri, a fák nagyszerű gyümölcsét ígéri.

Nyáron, sokszor igen nagy a hőség, a Balcsi vízében van némi reménység.

A jó gazda napestig izzad, munkájából pedig igaz élet fakad.

Ősz a szüret ideje, az a jó, ha minden hordó tele.

Beérik a must, bor lesz, hatása meg néha burleszk.

A tél gyakran nagyon hideg, aprócska jégcsap a fáról integet,

Ha szellő enyhén fújja, zenél, halk szimfóniát regél.

Négy évszak, negyedik a tél, elmondtam nekem mit mesél.

Mondanivalója cseppet sem szigorú, dalától senki nem lehet szomorú.

Szeptemberben iskoláink mindig újra start-vonalra állnak. Az idei indulás azonban nem szokványos. Nem, mert egész társadalmunkat, minden részletében, három év óta, lényeges, változást indukáló széljárás uralja. A szél tartalma pedig a jövőre orientált múlt és jelen felfogás, a konzervatív szemlélet. –  A nevelésügy ebben a tanévben kezdi, régtől esedékes megújulást, új törvények szellemében, régi értékek preferálásával, a múlt és a ma szerves összhangjában.

Nézzük előbb a múlt rezüméjét.

Trianont /sehogy, semmiből nem lehet kihagynunk!/ úgy sem feledjük, mint a magyarországi tanügy megrontóját. Az iskolák száma felére csökkent, a tanerők tettereje majdnem megbénult. Felsőoktatásunk szintén összezsugorodott. Egy év elteltével, a gondviselés rendelése szerint, Klebelsberg és munkatársai vették kezükbe a kilátástalannak tűnő iskolaügyet. A népiskolák száma hihetetlen gyorsasággal behálózta maradék hazánkat. A néptanítók és segítőik olyan munkát végeztek, hogy a magas igényű  középiskolák  néhány év multán, rendre válogathattak, most már a polgárság, de a falusi parasztság és a városi lakosság gyermekei közül is. A polgárság és az alacsonyabb beosztású értelmiség gyermekeinek többsége számára működtek a polgári fiú és leányiskolák is. A középiskolák tanulmányi követelményei, az erre épülő tanulmányi munka megadta az összes feltételt a felsőoktatásban történő induláshoz, és bizonyos tisztviselői státuszok betöltéséhez is. Pl. érettségi után, egy éves tanfolyam elvégzésével körjegyző lehetett, az arra alkalmas fiatal. Felbecsülhetetlen volt a középiskolákban a fiatalságnak, az intelligencia növelése terén nyújtott többlet. Érettségi bizonyítványt, érett fiatalok kaptak. Csak egyetlen példa: A fasori gimnázium, az ott érettségizett, a magyar egyetemeken végzett tudósok sokaságával büszkélkedhet ma is. –  Ezek az eredménye, két és fél évtized folyamán, felelőtlen, hozzá nem értő államvezetők és klientúrájuk martaléka lett. Az azonnali zuhanás nem következett be, mert pl. a járások oktatásügyének élére, számos esetben, jól képzett pedagógusok kerültek. Akik élték és értették a konzervatív töltésű pedagógia értékeit, nem voltak hajlandók az iskolát a pártpolitikai céloknak alárendelni. Az általános iskoláknál pedig néptanítók tanítottak, akik a korábban tanult szisztéma szerint végezték munkájukat, jó összhangban a járási szakvezetőkkel. A nyolcosztályos általános iskola meghonosítása kétségtelenül pozitív hatású intézkedés volt. Egynéhány évig az oktatásügy felívelését is eredményezte legalább a népiskola szintjén.

A hanyatló tendencia azonban nem állt meg. Fentebb említettem az egyik okot. A másik ok, hogy az egy-csapásra megnőtt pedagógus hiányt képesítés nélküliekkel és rövidített képzési idejű tanítókkal, tanárokkal foltozgatták be. A fizetések meg olyan alacsonyak voltak, hogy ennek hatására kialakult a kontraszelekció. Csak az jelentkezett pedagógusnak, akit más felsőfokú intézményben nem vettek volna fel. A tömegesedett középfokú és a felsőfokú oktatás szintén oka a hanyatlásnak. Mert ezek a folyamatok csak látszólagosan járhattak kedvező eredménnyel. S ezen túl még arra is sor került, pl. Magyar Bálint minisztersége alatt, hogy túlhangsúlyozták a tanulói jogokat, anélkül, hogy a tanulói kötelességeket egyáltalán szóba hozták volna. Az iskolát szolgáltató intézménynek nyilvánították. Lillafüreden még konferenciát is rendeztek, hogy ott előadások hangozzanak el arról, hogy miként lehet a tanítási órán az üzemekben alkalmazott eljárásokat hasznosítani. Néhány iskola digitális táblát kapott. /Vajon ki, mennyire járt jól ezzel az üzlettel?! / Másutt meg „pottyantós”WC volt az iskolaudvarban. A felsőoktatásban a bolognai rendszer átgondolatlan alkalmazása, a kreditrendszer, a számolatlan utóvizsga, évismétlés lehetősége, de a követelmények esése is, azzal járt, hogy a pedagógus tekintélye megingott, a tanulmányi fegyelem mindenütt meglazult. Az oktatásügy egészének a színvonala meredeken zuhant. Pedagógus körökben az a vélemény alakult ki, hogy ott lehetnek jó, de legalább jobb eredmények, ahol a felső irányítást hatását negligálják, érvényesülését legalább akadályozni tudják.

Azt gondolom, elengedhetetlen legalább ennyit elmondani az előzményekből, hogy az ezzel a tanévvel kezdődő nevelésügyi start jelentőségét értékelni és talán értelmezni tudjuk.

Elsőként azt hangoztatom, hogy a tanügyi reform egyik sarkalatos elvárása az oktatás meghatározó szerepe mellett a nevelés fontosságának a hangsúlyozása. A köznevelésben, de az egyetemeken is elengedhetetlen, a szaktárgyi tevékenységben is, a tanuló, a hallgató egész személyiségének a formálása, az ehhez való hozzájárulás, Az intelligencia növelése csak úgy lehetséges, és ez feladata minden tanárnak, oktatónak, hogy tekintettel legyen a fiatal személyiségének egészére. Tudom, hogy ez végelemzésben individuális nevelést kívánna, ilyen körülmények között lenne igazán hatásos. De mert a közösségi nevelés szintén elengedhetetlen, közösségekben kell rátalálnunk az egyedek egyéni fejlesztésének lehetőségeire. Példák sokasága igazolja, hogy felsőfokon kialakulhatnak, egy-egy tanárhoz kapcsolódó iskolák, ahol az egyén adottságainak megfelelő folyamatos ráhatás is érvényesül. A szakkörök, önképzőkörök, stb. a köznevelésben is lehetőségei ennek, de a tanítási óra is alkalmakat kínál, többek között, pl. a számonkérés kapcsán. A most induló etika és/vagy hittanoktatás kitüntetett alkalmai az erkölcsi értékek kibontakoztatásának, de a személyiség pozitív tulajdonságai fejlesztésének is. A heti öt órás testnevelésnek sem kicsi a szerepe a személyiségfejlesztésben. A mozgás, még ha szabadban, tornatermen kívül történik is, elengedhetetlen a jó egészség szolgálatában, /de eszköz pl. az elhízás ellen is/. Figyelmet érdemel az a körülmény, hogy sok a felmentési kérelem. Ezt vissza kellene szorítani, hiszen könnyen belátható, hogy a mozgás még egyes beteg, sérült gyermek szánára is kívánatos, hasznos. Nem különös óhaj csoportokat szervezni, az ilyen igényű tanulókból és őket a nekik megfelelő testnevelési feladatokkal ellátni. Még az sem kivihetetlen, hogy ezeket a csoportokat kisegítő személy felügyeli a zajló órától elkülönítetten.

Külön fejezetet szántam a szülőkkel való együttműködés kérdésének. A most startoló köznevelési törvény utalásszerűen jelzi, hogy a szülővel történő jó kapcsolat nélkül az eredményes nevelőmunka zátonyra futhat. Igen nagy siker lenne, ha ebben előrelépés történne. Az együttműködés elvi alapja egy olyan kontaktus, amelyben a szülő véleménye és közreműködése abban fejeződne ki, hogy kéréseit, javaslatait elmondja, de a döntésre a szakember jogosultságát elismeri. Ez persze igen nagy tapintatot és sok időt igényel. Sajnos, az elmúlt időszak következményeként, még egy ideig számíthatunk szülői, esetleg tanulói atrocitásokra is. A pedagógus ilyen esetben maximális önuralmára kényszerül, de persze hatósági védelemre is számíthat.

Változások vannak napirenden a felsőoktatásban is. Néhány megjegyzést fentebb tettem a jelenlegi helyzet jellemzésének a szándékával. Ezek megismétlése helyett, itt azt kívánom hangsúlyozni, hogy a köznevelés igénye, a valamikori néptanítói szemlélet újraélesztése, a pedagógusképzésben. –  / A képzés általános értékeit az alábbiakban foglalom össze, csupán utalásszerűen: a képzőintézmény szellemi önállósága, a tanárok köznevelésre történő specifikus képzése segítségével, a képzés interaktív jellege, gyakorlati orientáltsága, mozgékonysága, reakció képessége, az aktualitásra vonatkozó érzékenység, hagyományőrzés, az aktuális kulturális életben való részvétel. A képzés hatásaiban jelentkező értékek: hivatásszeretet, elkötelezettség, gyermek szeretet, felelősségvállalás, szociális érzékenység, a közéletben való aktivitás igénye, a családnak az iskola mellé történő felsorakoztatása, a fajsúlyos módszerek gyarapítására való törekvés./

A pedagógus pálya megbecsülése anyagi és erkölcsi elemeket tartalmaz. A kontra-szelekciós korszak után igen kellemes tudni, hogy a pedagógusjelöltek nagyon kedvező ösztöndíjat kaphatnak, a jó tanulmányi eredmények elismeréseként.  A fizetések emelésének kezdeti lépéseit minden kolléga érzékeli. Tudják, hogy nem maradnak el a következő részletek sem. Elfogadják, az ország anyagi helyzetéből fakadó, mostani megoldást. A pálya-modell lehetővé teszi a kiszámíthatóságot az előrelátást. Ezt szintén üdvözlik. Vállalják, bár ez szokatlan, az időnkénti megmérettetést. Az erre épülő és a szolgálati éveket is figyelembe vevő feljebb sorolást jónak ítélik. Az eredményes munkához elengedhetetlen a tekintély. Megszerzését saját feladatukként is nyilván tartják. Ám az állami intézmények, a társadalmi szervezetek közreműködését is elengedhetetlennek tartják.

Záró gondolatként hangsúlyozom, hogy az iskolában semmiféle párt-politikának nincs helye.

A pártpolitika és a pedagógia /az iskolai munka/ két egymást kizáró minőség. Az előbbi csoport, gyakran egy elit, az utóbbi összemberi, nálunk magyar és európai érdekeket, értékeket jelenít meg, képvisel.  Ennek megfelelően neveléspolitikáról abban az értelemben eshet csak szó, amelyben az állam /nem valamely párt/ központi feladatának tekinti és finanszírozza a köz- és a felsőoktatást, szakemberekre bízva a tartalmi kérdéseket.

Hogy öregfiú vagyok, csak egy adattal igazolom: 93 éves múltam 2013. aug. 17.-én. Amikor is kedves családomból, és barátaink közül népes publikum köszöntött. Beszámoltam előttük büszkeségemről, szép számú családomról.  Öt gyermek, két fiú, három lány. Nyolc unoka, öt fiú, három lány. Tizennégy dédunoka, tizenegy fiú, három leány. Mert mindhárom korosztály képviseltette magát, igen boldoggá tettek. Anélkül, hogy a jövőt fürkészném indítást érezek, hogy az élet, számomra is igen nagy kérdését, a szeretetet, aminek nagyrészt ez a család is gyümölcse, megkíséreljem a magam módján, úgy ahogy én gondolom és megéltem, bemutatni, és azt is, hogyan jött el az igaz szerelem az én életemben.

Korábbi két házasságom felbomlása, bár a szeretet ott sem hiányzott, elsősorban miattam történt. Két kísérletem a szerelem megtalálására kudarcba fulladt. A harmadik kísérlet meg késett, csak néhány év multán jött el. Elmondom hogyan történt. –  Beteg, testileg, lelkileg meggyötört ember voltam akkor, minden iránt csömört éreztem. Egy baráti összejövetelen, tábortűz mellet iszogattunk, beszélgettünk. Közben a földön nyugvó kezemhez ért egy hölgy keze. Nem vontam el a magamét és ez azzal folytatódott, hogy hazafelé a kocsiban, bár Ő mögöttem ült, ismét megkerestük egymást. Hazakísértem, aztán kerestük az alkalmakat és gyakran találkoztunk kettesben. Sok mindent tudott rólam, én majdnem semmit róla. Ő önmagáról beszélt, a szerelmet is érintette, én elárvultságomról mondtam egy s mást. Egyszer aztán ráébredtem, hogy lehetetlen dologba kezdtünk. Neki sem volt senkije, én is teljesen magányos voltam. Idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Egymás után ért baleset. A fatális felismerés, hogy korban nem illünk egymáshoz? egészen összetört. Elhatároztam, hogy a kapcsolatot nem folytathatjuk. Egy kiránduláson, egy kies erdőben szántam rá magamat, hogy ezt tudtára adom. Megtörtént. A következményt nem írom ide, mert az igen csak megdöbbentett és máig sem mentettem fel magamat az önvád alól, hogy belém szerethetett. Persze igaz, hogy igencsak sokat voltunk együtt hónapokon át. Rengeteget beszélgettünk. Már ismertük egymást. Én Őt, mint addig senkit! Mégis, amit tettünk helytelennek minősült, akkor, számomra. Ott a fák alatt viszont újra meggyőződtem róla, hogy akarja a közös életet és a korkülönbség ellenére feleségem akar lenni. Nagyon szerettem akkor már, ám a szerelem még mindig késett.

Összeköltöztünk, összeházasodtunk. Feleségem első nagy kívánsága a közös gyermek. Számomra az volt a gond, hogy lesz-e időm felnevelni. Ez természetesem gátat jelentett. Meggyőzött: „bearanyozza majd öregségedet!” 1979. aug. 5.-én megszületett Áron fiunk. Emberfeletti öröm, büszkeség. Felnevelésében részt vállaltam pólyás korától. Párommal a gyes letelte után is rengeteget beszélgettünk most már főleg pedagógiai kérdésekről, hiszem ismét munkába állt és sok új tapasztalatot szerzett a középiskolában, ahol dolgozott. Ezek a beszélgetések csak szaporodtak, amikor igazgató lett a helyi közgazdasági szakközépiskolában. Közben a korkülönbség és életfelfogásunk eltérése miatt voltak súrlódások kötünk. Bizonyára emberi gyengeségeink szintén közrejátszottak, hogy nem mindenben lehetett közös a véleményünk. De talán ez természetes is! Persze, hiszen az ilyesmi abból következik, hogy minden ember más. Egyszer mégis, amikor beszélgetéseinket nem láttam eredményesnek, írtam egy levelet, amiben összegyűjtöttem a szerintem kifogásolható dolgokat. Párom részéről hallgatás volt a következmény. Se szó, se írás nem érkezett. Nagy lehangoltság vett erőt rajtam egy ideig. De akkor már, életemben először, szerelmes voltam drága hitvesemben. Tudtam, a szerelem a szeretett személyt teljes egészében, szép és jó tulajdonságaival, minden hibájával együtt fogadja el. Persze anélkül, hogy a kölcsönös jó szándék nevében, bárminek az elmondását tiltaná. Nem kétséges, hogy a szexualitás kérdésének a taglalása is ide tartozik. –  Szerintem fontos kiegészítő, de semmiképpen nem a lényege a szerelemnek. A testi örömöket jelenti, de az utódnemzést, az emberi boldogság kiegészítését szolgálja. Persze szerelem nélküle is élhet. Nekem az aggkor értelmét, családom összes tagjának tudatos mély szeretetével együtt, ez a szex nélküli szerelem adja meg. És ez nem jelent mást, mint amit ez a kis történet, a közeli napokból, kifejez. Fáradtan feküdtem már. Feleségem megsimogatott. Azt mondtam neki „ugye sok a kötelesség-teljesítésből.” A válasza: „A szeretettel végzett munka nem kötelességteljesítés!”

/ A fentebb szóbahozott levél és a róla esedékes beszélgetés mindmáig feledésbe merült, mindkettőnk részéről.  Persze az sem lehetetlen, hogy még előkerül. Most már kárt nem tehet!/

A fenti életrajzi ihletésű mondanivaló kötelez és sarkall, hogy elmondjam azt, amit a címben ígértem.

Mi hát a szerelem, szerintem?

Mielőtt a kérdést megválaszolnám, idézek néhány jeles személytől egy-egy gondolatot:

Platon szerint „az a célja, hogy világra hozza a szépséget.”

Pilinszki: „A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg, itt és most a világot.”

Fodor Ákos: „Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.

Nem a szél, nem a függöny, a lebbenés.”

Petőfi a síron túli szerelemről énekel:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátylat…”

Ady Endre: „Ez az utolsó nászunk nékünk

Egymás húsába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron”

Tudósok is mondanak a szerelemről egyet, s mást: Egyikük szerint „a szerelem az oxitocin nevű hormon változása.”Más: „Csak biológiai, kémiai változásként értelmezhető.”Lehetnek ezek tudós gondolatok, nem tudom, de nem a szerelemről beszélnek az bizonyos, esetleg a szexről. Talán közelebbi, érthetőbb: „ A szerelem kulcs a lelki fejlődésben.”

Én a poétikai gondolatokhoz érzem közelinek a magam szerelemre vonatkozó nézeteit. Mégis, a szabad enciklopédia segítségét is igénybe véve, prózában is megfogalmazom az ide vonatkozó gondolataimat. Szerintem, és nálam a szerelem nagyon mély és intenzív vonzalom, érzelem, kötődés egy másik nembeli emberhez. Mivel keletkezhet el is múlhat, átadhatja helyét a szeretetnek. Az sem kizárt, hogy újra éled, valaki más iránt.

/Mert emberi, és az ember betegségekben is szenvedhet, a szerelem is megbetegedhet. Lehet beteges is.

Ilyen pl. amikor valaki azt gondolja, hogy egyidejűleg két, három személy iránt is érezheti ezt a vonzalmat. Az is, ha valaki azonos neműhöz érez kötődést. Pedofil esetekről is hallhatunk. És sok minden más e témát érintő szörnyűségről. Ezekben az esetekben azonban nem szerelemről van szó, hanem szexuális aberráltságról./

A téma úgy szólván lezárhatatlan. Most mégis pontot teszek az „öregfiú szeretetről, szerelemről” szóló mondanivalója végére. Szép és boldog, meg igaz szerelmet kívánok mindenkinek!

Latinul: … una ex illis ultima. Lesz egy utolsó csókod, egy utolsó szívdobbanásod, egy utolsó leheleted. Mióta megszülettél ez az utolsó, ami elől nem menekülhetsz, nem kerülheted el. Ha tudod, ha nem, így van. Sokan már a korai gyermekkorban beleütköznek az elodázhatatlan végbe. Egy apa, egy rokon, egy szomszéd, egy játszótárs, idősen, ifjan, gyermekként megy el, sokszor köszönés nélkül. Az alig éledő apróság ott áll és mesét hallgat: „Messze ment”, „égbe szállt” – „nem jön többé vissza”. Ez az utóbbi persze már nem mese. Tellnek az évek, évtizedek. Világos lesz egyszer: ha születtünk, halni is fogunk, Szomorú valóság ez, vagy csupán a természet, vagy az Isteni rendelés hétköznapi, természetes következménye?  Van ki így, van, ki úgy válaszol. Majdnem mindegy! Ez a tényen jottányit sem változtat. Mégis hogyan válaszoljunk?

Kissé cinikus, de mégis akad, akinek tetszik: „Megszabadulunk a földi kínoktól.”” A nirvána vár bennünket.” Mindkettő mondanivalója, hogy a halál jótétemény. Bármely szemszögből nézzük, az ember számára kedvező, ami akkor vele történik. Tehát várjuk nyugalommal. Ám az is fellehető ezekben a gondolatokban, hogy bármit tehetsz, bárhogyan élsz, nyugodt lehetsz, a halál után jobb lesz.

A fentivel szemben álló nézet, hogy a halál valami kegyetlen, embertelen dolog. Az élet során elvégzett /alkotó/ munka el nem ismerése, igazságtalanság, kegyetlenség.

A szcientisták szerint nincs semmi a fizikai világon kívül, az ember mennyiség, a gondolkodás sem más, mint a fizikai kémiai reakciója. A halál csupán a test fizikai átalakulása.

A lehetséges válaszok sorát lehetne bővíteni. Meg is tesszük, de előre bocsátjuk, hogy a mi felfogásunk a keresztény tanításokon alapszik és a hitre támaszkodik. Fő mondanivalója, hogy tanulj meghalni! /Disce  mori!/ Ezt a feladatot is életünk során, amíg élünk, kell teljesítenünk. Az élet fizikai vagy/és szellemi munka, szórakozás, pihenés, ezek váltakozása. Jó, ha rendszeresség érvényesül benne, ha megtaláljuk, megtalálhatjuk /nem mindig magunk dönthetjük el/ a saját énünknek megfelelő ritmusát.

Az élet értelme eszerint a felkészülés a halálra. Tehát, amíg élünk, „tenni, tenni kell”. Hogy mit, azt mindenki számára sorsa dönti el, ám van saját maga választott eleme is. Tehát az egyéni út szabja meg, az, amit bejárunk. /Ne feledjük, szabad akarattal is rendelkezünk: több-kevesebb választási lehetőség áll rendelkezésünkre, s ezzel felelősség is hárul ránk./ Mégis nem ez a legfontosabb. Az igazán fontos, a döntő az, hogy miként tesszük! Lehetséges, hogy valaki neveltetése, a folyamatosan szerzett tapasztalatai alapján „dolgoz ki” a maga számára erkölcsi rendet, eszerint végzi napi tennivalóit, éli életét. Nem kizárt, hogy jó eredménnyel vizsgázik ott a végén. Mégis talán, ha az emberiség sokéves tapasztalatai, egy gondos mérlegelés alapján készült, évezredes elvárási renddel alapozhatjuk meg mindennapjainkat, nagyobb biztonságban lehetünk. A kérdés: van e  ilyen lehetőségünk? Örömmel jelentjük, van! Mózes két kőtáblájára gondolok. A tízparancsolatra. Amiben a három első a szakralitás körébe tartozik. Ezeket tudomásul vesszük, nincs kompetenciánk átfogalmazni őket, de hát így egyértelműek és aktuálisak. Az utóbbi hét parancsolatot, azt hisszük szabad, az időszerűség okán, revízió alá venni, aktualitását erősebben hangsúlyozni. Ajánlásunk, a következő: az ember életének és méltóságának, közösségeinek és környezetének, tulajdonának és alkotásainak tisztelete, óvása, védelme legyen erkölcsi szabályaink középpontja. Gondoljuk, ezzel a múlt elvárásai csupán új, időszerűbb köntösbe öltöztek. Talán ebben, a nagyon elfoglalt civilizált ember inkább megtalálja azokat a fogódzókat, útjelzőket, amelyek nélkül nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes, mi a jó, hogy merre menjen. Ha meg eltévedt, van lehetősége, ezekhez igazodva, visszatalálnia a helyes ösvényre.

Nem kétséges, és ezt igen fontos tudni, hogy az itt prezentált alapelvekhez sok-sok komponens illeszkedik. A becsület, a bátorság, a hazafiság, a tisztelet, a jóság, stb. stb. Felsorolásukra nem vállalkozhat egyetlen, mégoly felkészült írástudó sem. Viszont köztudott, hogy a köztudat jól ismeri és reprezentálja ezeket. A betartásuk terén persze észlelhető több-kevesebb probléma!

A tanulj meghalni tanfolyam első és alapvető tanulnivalója a fentiekben jelzett alapelvek: a szakralitás, az ember élete és méltósága, közösségei és környezete, tulajdona és alkotásai védelme szükségességének belátatása. Annak elfogadtatása, hogy az emberi együttélés csak akkor lehet reményt keltő, ha életünkben ezek az elvek meghatározó szerepet töltenek be. Az emberiség eddigi sorsát legsúlyosabban az terheli, hogy mind máig, nem váltak meghatározókká.

Ajánlunk egy tanfolyamot, ami nem más, mint az élet maga. A nap, mint nap végzett hétköznapi munka. Az erkölcsi elvekre és azok komponenseire történő folyamatos odafigyelés. Az azoknak való megfelelni akarás.

Nézzük elsőnek magát a „tantervet”!

Megjegyezzük, hogy ez a tanterv kísérlet. Csupán arra vállalkozik, hogy jelzi azoknak a problémáknak valahányad részét, amelyek, megítélésünk szerint, most felszínen vannak és az ellenük való fellépés igen aktuális. A másik előzetes mondanivaló, hogy a tanfolyam célja a gondok megláttatása mellett, azokat felismertetve, az ellenük való fellépésre sarkalni. A harmadik fontos előzetes, tudatni, hogy a közigazgatással és a közbiztonsági szervekkel való együttműködés nem csak természetes, de meghatározó jelentőségű. A negyedik, a leglényegesebb megjegyzés, hogy amikor halni tanulunk, mindig az élet aktuális feladatait akarjuk a lehető legjobban megoldani. Nincs élettől külön halni tudás!

A szakralitás, az Istenhit mondanivalója, hogy létezik egy természetfeletti lény, aki megszabja a földi világ minden összefüggését anélkül, hogy gátolná az emberi szabad akaraton nyugvó önállóságot. Lényege pedig a szeretet. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. A szeretethimnuszban ezt olvashatjuk: „Most még csak töredékes tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három. De közülük legnagyobb a szeretet.” /1 Kor. 13.1,/  Ha szeretet élne és hatna az emberek között, megoldódhatnának összes bajaink, nehézségeink, itthon és a nagyvilágban is. Ébresszük hát fel magunkban és tegyünk, hogy mindenki részesülhessen előnyeiben és áldásában.

Az ember élete mindenki számára a legnagyobb érték. De a mások életének is azzá kell válnia. Ez fundamentális erkölcsi elvárás. Az ellene való vétség, sajnos manapság, igen általános. Gyilkosság, öngyilkosság, háborúk, katasztrófák rendre történnek. Ezek közül nem mindegyik ellen tudunk védekezni, de pl. még a háborúk kiküszöböléséért is tehetünk, tegyünk, amit megtehetünk. A tárgyalásos megoldások látszanak célravezetőknek. Ezeknek a felhasználása, úgy tűnhet, nem az egyes ember, nem is tömegek mindennapi eszköze. Mégis részünk lehet benne, ha az élet védelmének kötelezettsége mindenütt polgárjogot nyer.

Közösségeink védelme, óvása is feladataink közé tartozik. A család és a nemzet napjainkban különös jelentőséget kapott hazánkban. A népességfogyás már-már ijesztő Magyarországon. /A világ egyes térségeiben viszont a túlnépesedés okoz gondot./ Jó hír, hogy újraéledőben van nemzeti identitásunk, és, hogy a határokon túl élő nemzetrészek, de a szórványban élők ügye is, egyre intenzívebben, nemzetpolitikánk szerves részét képezi.

Természeti környezetünk óvása terén is akadnak fontos tennivalónk. Pl. a magyar föld megóvása. Trianon elperelte területeink kétharmadát. Fáj! Talán még jobban, hogy két milliónál is több honfitársunk rekedt határainkon kívül. De, hogy a megmaradt területek egy részére is rátették kezüket a külföldiek, az tűrhetetlen. Védett tájaink értéket jelentenek, egy részük hasznosítása lehetséges és szükséges. Szégyen, hogy szinte mindenütt az országban vannak parlag területek, csak parlagfű tenyészik rajtuk. Hatóságaink meg tehetetlenek. Szántóföldeink jobb megművelésével, de gondos kezelésével is gyarapíthatnánk jólétünket. Szőlőgazdálkodásunk lehetőségei szintén jelentősen kedvezőbbek lehetnének a maiaknál.

Az emberi alkotások védelme sincs rendben. Még mindig számosan élnek lopásból, ügyeskedésből, csalásból. Akadnak sikkasztók, adócsalók. Rendre hallunk garázdálkodásról, betörésről, még fosztogatásról is.                      Az emberi alkotások rongálói, huligánok, felbőszült, fékezhetetlen tüntetők is megfordulnak városaink,

Fővárosunk utcáin. Részeg rongálók, falfestők is ott-ott hagyják nyomaikat, amerre megfordulnak.

Fentebb szót ejtettünk a fundamentális elvek komponenseiről. Beszéljünk erről is részletesebben. A tanterv mondanivalója erről, hogy fel kell deríteni minden alapelv komponenseit, arra is tekintettel, hogy egy-egy komponens több elv összetevője is lehet. Néhány szó mindössze tájékoztatási szándékkal:  Hankiss  Elemér és munkatársai még a rendszerváltást megelőzően összeírtak számos erkölcsi komponenst. Itthon és az USA-ban ezeket egy-egy csoport elé tárták, azzal hogy válasszák ki és állítsák fontossági sorrendbe a legfontosabb tízet. A hazai eredmény: béke, család, felelősség, szavahihetősség, a haza biztonsága, boldogság, bátorság, anyagi jólét, segítőkészség. Az USA-ban: béke, szavahihetősség, család, szabadság, törekvés, felelősség, megbocsátás, előítélet mentesség, boldogság, önérzet. Itthon a bölcsesség a 31. ott a 12. Nálunk az üdvösség a 30. ott a16. –  Ezeket az adatokat azzal a céllal közöljük, hogy egyrészt jelezzük a komponensek sokaságát, másreszt, hogy láttassuk a megítélés különbözőségét, aktuális eltéréseinek lehetőségeit.

Disce  mori. Meg kell tanulnunk meghalni, ember módra, méltósággal! Erre csakis az élet taníthat meg bennünket. Ha a tanulás tudatos, a halál nem félelmetes, hanem természetes!

Négy Hegedűhúr

Valaha hegedülni tanultam

A hangszert jó Apámtól kaptam.

Kiderült, a hallásommal baj van,

A cincogást abba is hagytam.

A kedvenc, vonóval ládába került,

Az egész, jó ideig feledésbe merült.

Aztán, lepattant előbb az acél g,

Követte őt a nyúlbél d.

Utána meg a többi, sorba mind.

Megkövülten láttam e földi kínt.

Hegedű csupaszon, húr nélkül,

Ha nézi az ember, meg nem békül.

Teltek a napok, s az évek,

Újra húroztam a kedves emléket.

A g húrt magamból gyúrtam,

Az é-t társamul kaptam.

Nem maradt üresen a d sem,

Megtalálta párját a fiam, úgy nézem.

Hegedűm boldog, újra éledt,

Remélte többé sosem téved.

Múltak a gyönyörű évek,

Összhang van, gondolták, végleg.

Így jár az ember, ha téved,

Nem számol idővel, aztán elképed:

Először a g húr pattant el,

Mert a kor nem vesztegel.

Az é még feszes és fényes,

A jövője nem lehet kétes.

A három húr, négyre egészül,

Jókedv, vígság, senki sem őszül.

Közel egymáshoz, a pesti utcán,

Unokával sétál, sosincs magány.

Bori, Lívi, Áron meg a Kicsi

A hegedűt újra előveszi.

Vidámság, új, gyönyörű évek.

Az élet él, hisz nincs végítélet!

Egy stradivárius négy húrja

Az ember mosolyát kicsalja.

Család és zengő hegedű

Velük az élet tényleg gyönyörű.

Ez az első látásra badarságnak látszó mondat, ha a dialektika eszközével nézzük, egészen egyszerű, hétköznapi tény. –  A dialektika jelentése: vitatkozás, vitakészség, érvelés. –  A fogalom Szókratész filozófiájában jelenik meg először. Platón, Kant, Hegel is használja. Az utóbbinál azt jelenti, hogy a fogalmak ellentétekre bomlanak, fejlődnek és magasabb egységben összefoglalódnak. Persze nem csak a gondolatok, de a természet, a társadalom is vizsgálható a dialektika módszerével. Vagyis a világ egyéb összetevőinek is sajátja, hogy részei fejlődnek, felbomlanak és újra, magasabb szinten összegeződnek.

Nézzük ezt a természetre alkalmazva. Elsőnek azt a nézetet tekintsük meg, mely szerint, a Világ öntörvényű /az anyag törvényei szerint mozog/. Ebben az esetben tény, hogy a nagy természet igen hosszú életű, mondhatjuk örök. Érdemben megváltoztatni aligha, ill. alig tudjuk. Ha meg  teremtett, /a változás törvényei a teremtő által beleoltottak/ akkor is beláthatatlanul hosszú életű és éppen úgy mit az előbbiekben, az ember által alig módosítható, alakítható. /Csak megjegyezzük: ebből a szempontból a két felfogás között nincs lényegi különbség!/

Az emberre vetítve hasonló a kép. Amennyiben az evolúció elmélete az igaz, az ember is örökké más, egy-egy ember megváltoztatása pedig csak évtizedek eredménye lehet, mint ezt a szülő, még inkább a pedagógus egy életen át tapasztalja. Amennyiben a teremtés a tény, ugyan ez a helyzet.

A társadalomra kérdezve sem mondhatunk mást.

Az a szándékunk, hogy a fenti eszmefuttatást részletesen, a társadalom napirenden lévő folyamatában tekintjük át, hazánk megmaradásért mostanság vívott küzdelmében. / Kell tennünk még egy megjegyzést: a marxista filozófia a dialektikát a természet és a társadalom törvényeként is értelmezi. Ezt az álláspontot nem vitatjuk, mert úgy véljük, hogy vannak erre utaló tények is.

A konkrét, a választ kereső, kérdésünk tehát: Igaz-e, hogy hazánk, a Duna-medence, mindig és ma is ténylegesen változik? Megváltoztatása, átalakítása mégis csak nagy erőfeszítések árán, hosszú időszak alatt lehetséges?

A kérdés első felére a válasz: határozott igen. Nap, mint nap mindenki érzékeli, érzékelheti, hogy új és új dolgok jönnek létre a természeti környezetben és a társadalom minden szférájában. A természet rendje, és az emberi munkálkodás következményeként, a folytonos változás tényleges folyamat. Az igazolgatást tehát, ebben a vonatkozásban, akár meg is takaríthatjuk. Ezt tesszük!

A társadalmat illetően már jelentősen komplikáltabb a dolgunk. Egyrészt ez a terület az ember lakhelye. Az ember pedig önmagában is igen bonyolult létező. Létével: személyiségével, és egyidejű társadalmi meghatározottságával, tevékenységével, tudatosságával, de szabad akaratával is igen csak bonyolítja a képletet.

Aztán a társadalmi létfeltételének sokszektorúsága /politika, gazdaság, kultúra, stb. stb./ további nehézségek forrása az elemzéskor.  – Arra nem is vállalkozunk, hogy a teljesség igényét szolgáljuk. Csupán a fontosabb társadalmi szektorokat vesszük sorra, az általunk kreált sorrendben. Jól tudjuk, hogy „bár felül a gálya s alul a víznek árja, azét a víz az úr.” A politika azért szerepel most mégis első helyen, mert egyrészt napjaikban szerepét sokszorosan hangsúlyozzák, másrészt mert valóságosan sok bajunk van miatta.

Vizsgáljuk meg hát a politika jelentőségét és szerepét. – A politika jelenléte a társadalomban, az írott történelemben, az ókortól ismert. /A társadalom kérdéseivel való törődést jelenti./ Az egymásra következő korokban, ebben az ételemben, minden szabad ember joga és kötelessége politizálni. A jogosultság, a ma felé haladva, egyre szélesült /nőtt a szabad emberek köre/, míg nem, tulajdonképpen, mára minden állampolgár jogosult rá, akit gyakorlásából, törvényes okok miatt, ki nem zártak, vagy arra képtelenné nem vált. Napjaink nagy terhe, hogy kevesen élnek e jogukkal, ill. hogy számosan nem teljesítik – és ezt hangsúlyozni kell – ezt a kötelezettségüket. Egyik itt fészkelő ellentmondás pedig abban jelölhető meg, hogy míg szinte mindenki elvárja a legfőbb politikai szervezet: az állam gondoskodását, a nehézségekben, legalább a segítő törődését, ugyan akkor a jogosult- kötelezett, nem megy el még szavazni sem. A mai törvényes rend szerint a többséget szerzett párt, pártok, ill. vezetőik kötelesek vállalni az állami élet minden irányú felelősségét. Ugyanakkor a választópolgár még a szavazó urnákat is elkerüli kényelemből, felelőtlenségből. –  Ez tarthatatlan. A változás, változtatás nem várathat magára. – Ám nem akarunk az egyoldalúság hibájába esni. Bizonyára a pártok és a politikusok, tehát a politikát művelők számlája sem mutat mindig egyenleget. Minden párt rendelkezik ugyan felkészült, a politikát értő és lelkiismeretesen művelő vezetőkkel és tagokkal. De nyílt titok ennek az ellenkezője is: a hozzá nem értő, lelkiismeretlen, sőt a korrupt politikus jelenléte is a különböző párt és állami funkciókban. Minden bizonnyal, itt a változtatás még indokoltabb és sürgetőbb, mint azt a választópolgárok vonatkozásában hangsúlyoztuk. Nem túlzunk, ha kivitelezését sürgősnek, sőt azonnal megoldandónak minősítjük. /Ez a pártok elemi érdeke is!/

/Minden bizonnyal aligha, legalább is azonnal, biztosan nem oldható meg ez a gordiuszi csomó. Csak most formálódó véleményt vetünk hát papírra, amikor a pártok „lecserélésének” a gondolatát érleljük. A kiinduló tétel: „Mivel a pártok érdekképviseletek, sosem tudnak népi minimumokat megfogalmazni, /pedig azokra elengedhetetlenül, sürgősen szükség van/ vagy ha mégis, akkor meg nem képesek egységesen képviselni azokat. Másrészt, mert a pártok által képviselt érdekszférák összeegyeztethetetlenek, nem alkalmasak az egész, a számos szakmát képviselő társadalom, a nép közös érdekeinek a megjelenítésére, szolgálatára.” –  Úgy gondoljuk, hogy más, alkalmasabb választási metódusra lenne szükség.  Azt mondjuk, hogy szakma-csoportokat kellene, a Statisztikai Hivatalnál elfekvő adatokat felhasználva, kialakítani. Talán nem lehetetlen meghatározni, hogy az egyes szakma-csoportoknak hány képviselőjük legyen. –  Bizonyára nem lenne könnyű, de talán mégsem lehetetlen megoldani ezt. Valószínűsíthető, hogy megérné a ráfordított energiát. – Az eredményt közhírré kellene tenni. A képviselőjelölteket pályáztatni lehetne, igényes pályázati feltételek mellett. A szakmák pályázói közül, a választók szavazhatnák meg a legrátermettebbeket, a kvóta számának megfelelően. – Legtekintélyesebb kritikusunk a fentieket „hülyeségnek” nyilvánította. – Még is úgy vélem, a megoldás megtalálása sürgető!  – Íme, más lehetőség: A népi minimum kellene /ma is!/. Ezt szakértők: alkotmányjogászok, történészek, ideológiával nem fertőzött tudósok dolgozhatnák ki./Az ideológiák ismerete nem jelent „fertőzöttséget”, „vak” képviselete, követése igen!/   A parlamenti elfogadását követően, a törvényhozók kidolgozhatnának egy törvényt arról, hogy a népi minimum képviselete minden képviselő, minden állami tisztviselő joga és kötelessége. Ennek szellemében lehetne az új választásokat kiírni– a pálya persze szabad! Keressünk és találjunk a mainál, és az itt javasoltaknál jobbat!/

A társadalom másik, a döntő szektora a gazdaság, annak ipari és mezőgazdasági ága. Nem tévedünk, ha a politikához viszonyítva elsőbbséget adunk számára, /annak ellenére, hogy itt a második helyen tárgyaljuk/. Ugyanis kétségtelen, hogy a gazdasági hatalom birtoklása adja a legerősebb, a döntő eszközt a politikai uralomhoz. Napjainkban pedig – ezt nagyon sokan tudják, és a bőrükön érzik is – hogy van egy globalizálódott gazdasági erő, ami lehengerel mindent, úgy, hogy kézben tartja a politikai apparátust, benne a fegyveres testületeket és a még aljasabb, de mindenütt felhasznált titkos szolgálatokat is. A kémhálózat a globális gazdasági hatalom birtokában,”békeidőben” is, nem csak teljes rálátást, de hatékony diktatúrát is lehetővé tesz. Biztosítja a globális uralom „mindenhatóságát”.

Hazánk is nyögi ezt a terhet. Jelenleg válság formájában, de szabadságának korlátai révén is. Az EU ugyan betű szerint, nemzetállamok együttműködése, de a valóságban a Világbank, az IMF és a Valuta Alap révén, a globális tőke képviselője. Az EU-n belül pedig, a nagyobb méret alapján jelentős egyenlőtlenség is érvényesül.

Amennyiben hazánk ipari és mezőgazdasági termelését tekintjük át, nagyon szerény eredményekről adhatunk számot. A nagyobb ütemű fejődés gátja a nemzetközi válság mellett a kommunizmus hazai kísérlete /1945 – 89/, a megörökölt adósság-tömeg, annak törlesztési kötelezettsége, a külföldiekre is támaszkodó belsőellenzék propagandája és aknamunkája.  – Tehát gazdaságunkat vizsgálva is arra a következtetésre juthatunk,hogy az állandó változás nem hozott, nem hozhatott lényegi megújulást ez-ideig. A kilábalás jeleit, ennek ellenére nem lehet tagadni!

A közigazgatásban, az egészségügyben, az oktatásban, a közbiztonságban, stb. stb. kétségtelenül kedvezőbb az összkép, mégis csak kezdeti sikereket könyvelhetünk el. Ezt azonban nincs okunk úgy minősíteni, mint valamilyen helyben topogást. A változást, az előrelépést mindenütt érzékelni, tapasztalni lehet. A zökkenők a tempós ütemnek, és a dolgok természetéből következő időigényességnek tudhatjuk be. Az ügyeit intéző polgár rendre tapasztalja, hogy gyorsabban, szakszerűbben intézik dolgaikat. A köznevelésben, a nagyon is fontos nevelésre helyezték a hangsúlyt és a hatékonyabb eljárások alkalmazását szorgalmazzák az ismeretek, a készségek megszerzése, használni tudása érdekében. A nevelők képzése, munkájuk segítő ellenőrzése is igen hatékony, de csak idő múltán érzékelhető tényező.

Gondolataink a fennálló világ egyik érdekes ellentmondására kívánták felhívni a figyelmet: A folytonos mozgás, változás ellenére egy-egy emberöltő nem elég, hogy valaki a soron lévő új társadalmi minőséget megélhesse, érdemben élvezni tudja, pedig megdolgozott, „megszenvedett” érte. Falusi szólás: „Egy apa diófát azért ültet, hogy az unokája szüretelhessen róla.” Napjaink sok küzdelmének az értelme, jelentősége is tömörül ebben a rövid népi bölcseletben. Rámutat, hogy munkánk gyümölcsének a beéréséhez sok időre van szükség. Amit teszünk, túlmutat a ma rövid perspektíváin. A szülő mindig is ezt tette. Teszi, akkor is, amikor végzi családjáért, a sokszor robotnak minősíthető napi teendőit. Nemzetünk, – népünk, hitünk, meggyőződésünk szerint- a mi nagy családunk. Eljutni erre a gondolatra talán nem is olyan nehéz. Nehezebb ezt tudomásul véve, az így értelmezett nagy-családot a szívünk mellett a karunkkal, eszünkkel is szolgálni. Hittel, türelemmel és magabiztosan várni, míg a gyümölcs beérik. Bíznunk kell, hogy sokasodunk, akik a munkát, küzdelmet egyaránt napi dolgunknak tartjuk. Akkor is, ha tudjuk, csak unokáink szüretelhetnek a mostanság ültetett fáról.

Igen erős a hitem! Keresem hát azokat az eszközöket, lehetőségeket, amelyeknek szerepük lehet a megvalósulásában. Közöttük meghatározónak vélem azokat az általános és konkrét szabályokat, amelyeknek a közösségben szerepük van, Nevezetesen a nemzetek alapszabályai kialakulásának történetében és a most érvényes formáiban található közös mozzanatokat.

Minden ország lakossága, személyiségek és társas lények sokasága. Minden ember személyiség abban az értelemben, hogy az egyes ember mindenki mástól különbözik, egyedisége van. /Igaz ez az alteregók, de ha lennének, a klónok esetében is. Valószínű persze, hogy ez, csak részletes  elemzéssel  deríthető ki ./ Másrészt minden ember társa lény is. Másként, második lényege a társadalmiság. Nem képes közösségek nélkül élni, dolgozni, fejlődni, szaporodni sem. És ez a remetére is úgy igaz, mint bárkire. De, mert a legkisebb embercsoport is számos tagot tételez, az összehangolódás elengedhetetlen. Egymás támogatása nélkül, alkalmazkodás híján a közösség meghasonlik. Léte ellehetetlenül. Felbomlik!

A történelem tanulmányozása meggyőz, hogy már az ősközösségi formáció, előbb a matriarchátus, aztán a patriarchátus, az anya-ill. az apajog alapján szabályozott közösségekből regrutálódott. Minden bizonnyal a családok között is létezett kontaktus. Természetesen ezt is szabályok rendezték. Az írásbeliséget megelőző időkből is tudunk példát. Etelközben a hét magyar vezér és a kabarok vezetője a Vérszerződés aktusával teremtették meg az együttműködés szabályait. Állapodtak meg abban, hogy egymást kölcsönösen támogatják, közösen keresnek új hazát. A megszerzett területen pedig törzsek között osztják fel.

Az államok történetéből, az alkotmány előjeleként értékelhető, pl. Angliában, l215-ben, a Földnélküli János idején megalkotott Magna Charta. 1001-ben Szt. István koronát kapott. Megszervezte a vármegye rendszert, az ispánokon keresztül kormányozott, törvénynapokat tartott, birtokokat adományozott. Mindez, látszólag önkényesenkedés, valójában a magyar királyság és a kereszténység megerősítésének eszköze volt. Központi irányelvek szerint, a megmaradást szolgálta. Ugyancsak ilyen jellegű az 1222-ben megalkotott Aranybulla is. Az alkotmány előzményének tekinthető Mátyás néhány intézkedése, amikkel megalapozta az ország gyarapodását és védelmét, megelőzve a külső támadást. „S nyögte Mátyás bősz hadát Bécsnek büszke vára.”

Az 1848-49-es szabadságharc a nemzeti függetlenség érdekében folyt, ám a jobbágy szabadság törvényi előkészítése is napirendre került. Ezt is joggal sorolhatjuk az alkotmányozás előzményei közé. Az 1868-as kiegyezés, a királlyal történő megegyezésen túl, számos vonatkozásban jelentett előrelépést a szabadság útján. A jobbágyfelszabadítás csak Ferenc József uralkodása során, igaz akkor is csak félvállasan valósult meg, de mérföldkő a rögös magyar úton,

A szabadságért rengetget küzdő magyarság, írott alkotmányt, a sors fintoraként, először 1919-ben kapott, a tanács-köztársasági alkotmány képében. Ezt követően 1949-ben születet a népköztársasági alkotmány, amit aztán sokszorosan módosítottak.

A két sztálinista alkotmány népünk múltjától és mentalitásától teljesen idegen kreáció volt. A hatalom jogosultságaira helyezte a hangsúlyt, az állampolgár jogait csupán érintette. Lehetővé tette, hogy akár önkényes hatalomgyakorlás valósuljon meg a legbrutálisabb eszközök használatával is. Nemzetietlen, szocialista kommunista eszméket és törekvéseket képviselt. – A 2012-es új alaptörvény ezzel szemben részletesen körvonalazza mind az állam, mind az állampolgár jogait és kötelességeit. A törvények ellen vétők ügyeinek elbírálását a parlamenttől független  bíróságokra bízza. Történelmünkre, múltunkra épít. Konzervatív annyiban, hogy jövőnket a múlt, jelen, jövő összefüggésben, gondos előrelátással tervezi.

Magyar történelmi alkotmányról tehát csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy minden adott kornak megvolt a pillanatnyilag érvényes alkotmányos berendezkedése.

2012-ben tehát a tényleges alkotmányozásnak nagyon is itt volt az időszerűsége. A döntéshez a jogalapot a szavazók kétharmadának a voksa adta. A parlamentáris demokrácia pedig azzal járt, hogy a döntést a választott képviselők hozták.  Az új alkotmány legalitásához tehát kétség sem fér!

A fentiek együtt teszik lehetővé, hogy megfogalmazzuk a kérdést: Az új alkotmány biztatás-e arra, hogy hazánk ismét felvirágozhat? Hogyan járul ennek kivitelezéséhez?

Történelmünk fényes lapjai bizonyítékok, hogy volt, nem egy, ilyen felívelő időszak. A trianoni diktátum hazánkat az eddigi legnagyobb gödörbe taszította. Mégis ismét felkapaszkodtunk, Élni akartunk. Vezetőink és népünk vállalta az ehhez szükséges sok tanulást és munkát. Az oktatásügy remekelt. Megindult az éppen rendbe hozott gyárakban a termelés, a földeken a növény és állattenyésztés. Göcsejben ért akkor az 1929/33-as világválság. A paraszt, kicsi és száz holdas, látástól vakulásig a földet túrta, az állatot gondozta. Volt, hogy 2 fillérért 3 tojást kellet adnia. Mégis sót tehetett a levesébe, azt még fel is dúsította krumplival, egy – egy csirkével is, legalább vasárnap. Amikor meg felöltözött és templomba ment, imádkozott, énekelt. Hazamenet tréfált és megtudva hol az ínség, segített is. Alig-alig érezte, hogy válság van. Vagy talán nem is akarta tudni!

Apáinkéhoz képest most mások a körülmények. A válság ugyan, legalább olyan mély. Az idegen megszállás elmúlt, de következményeit ugyancsak érezzük még. A kommunizmus réme nem fenyeget, de hatása él. Volt kiszolgálói élvezik kisebb nagyobb szerzeményüket. Agyuk „mosott.” Folytonosan kapják a „szellemi” utánpótlást. És, hát reménykednek. Nyugatról is van támaszték, még anyagiakban is. Itt dolgoznak ágenseik, magyar bőrbe bújt neoliberálisok, szocialisták, zöldek. Közeledik egy újabb nagy megméretés. Minden eszközt bevetnek!

Azért kell ezeket, és sok mást is, észben tartani, mert a kormány és népünk eddigi erőfeszítései, a folytonos hadiállapot /belső és külső ellenfelek, ellenségek/ miatt, csak kezdeti sikereket hozhatott. Alkotmányunk, a sarkalatos törvények, a közigazgatásban, a belbiztonságban, az egészség-, az oktatásügyben, stb. hoztak ugyan eredményeket, a kemény erőfeszítések révén, még is, az idő rövidsége miatt is, magunk sem vagyunk, nem lehetünk elégedettek! Kell még néhány parlamenti ciklus, hogy elkezdett újjáépítő és fejlesztő munkánk kiteljesedhessen.

Az új magyar alaptörvény a magyar nemzeti állam fájának, humuszban gazdag, talaja. A fát gondozni, ápolni, öntözni, nyesni is kell. Ha időközönként pótoljuk a humuszt is, akkor, néhány év után, bizton számíthatunk virágzására.