Gondolatok oktatásról nevelésről…

Lezajlott az országgyűlési választás 2014.04.06-án anélkül, hogy a címben jelzett, nagyon fontos szónál többet mondott volna a kormányprogramról a Fidesz. Az előzmények közül az alaptörvény valóban olyan fajsúlyú, hogy az abban foglaltak szinte minden lényeges tennivalóra utalnak. Ebben a szellemben gondolkodva talán valóban felesleges részletezni a folytatás tennivalóit. Ám egyrészt, mivel a tennivalók között vannak nagyon is fajsúlyos feladatok, olyanok, amelyek ugyancsak komoly hozzáértést és nagyon sok konkrét munkát jelentenek, másrészt, mert a kevésbé fontosak megoldása sem lehet akármilyen, harmadsorban, mert minden bizonnyal új összefüggések, eddig nem gondolt tennivalók is felmerülnek, továbbá korrekciók is szükségessé válhatnak, a „folytatjuk” szó szegényesnek látszik legalább is most, a minisztériumok megalakulását követően.

Jó, hogy folytathatjuk! Örülünk neki, de tudnunk kellene azt is, hogy hol vannak a hangsúlyok, milyen a sorrend. Minden tennivalót, ugyanis, a minisztériumok ésszerű munkamegosztása esetén sem lehet, egyidejűleg napirendre tűzni! Nem is szólva a szükségszerű kölcsönös támogatását kívánó tennivalókról.– És ezzal, a tervszerű munka feltételeire csupán csak utaltunk! – Röviden: tehát szükségét látjuk egy négy évre szóló munkaterv kidolgozását és közzétételét. Megítélésünk szerin ennek, a minisztériumok megalakulása, és terveik elkészítését követően, tehát mostanság van itt az ideje. Aláhúzzuk, hogy semmiképpen sem maradhat el! Ugyanis elengedhetetlen az összehangoltság megteremtése, az apparátusok együttműködése, tudatos tevékenységük megalapozása, továbbá a széleskörű, érdeklődő polgárság tájékoztatása is kívánatos.  A szakmák számára mindez evidens. Ma már rendelkezünk erre a feladatra alkalmas apparátussal, igen széles feladat és jogkörrel felruházott új minisztériummal. A választó polgárok pedig joggal követelik, hogy a zajló folyamatokat ismerjék, de azért is, mert csak így adhatják meg, esetenként a szükséges további támogatást. Ez, minden bizonnyal, még a kétharmados többségű parlamentnek is jól jön. Nem kétséges ugyanis, a be is ígért gáncsoskodás az ellenzék soraiból. Még akkor is számolni kell ezzel, ha ténylegesen sikerül, a mostani ciklus alatt, a háromharmad érdekeinek parlamenti képviselete.

Reményeink szerint a fenti gondolatoknak, még inkább, figyelembe vételüknek az értelme az, hogy, a lehető, a minél kevesebb zökkenővel járó kormányzást segítse. Az esedékes folytatás igen reményteljes, de nemcsak hozzáértő munkát, hanem gondosságot, figyelmességet is igényel!  A folytatás igénye mellett akad azonban, amit tilos folytatni. Bármennyire is erőltetett ide illeszteni korunk legnagyobb gyalázatát, a korrupciót, mégis, itt, és mindenütt kikívánkozik. Ez a rákfene, kiirtásáig olyan betegség, amit csak a gyehenna gyógyíthat. Irtása ugyan mindenütt, és minden korban a legaktuálisabb feladatok egyike! Kiirtása azonban kemény hozzáállást és sok időt igényel. Folytatni, lám nem mindet kellene!

Szabadság, azonosságtudat, erkölcsi rend.

Ez a három fogalom kóvályog nap, mint nap öreg fejemben. Világítanak és megjelölik az égtájat, útirányt, hogy gondolatban merre menjek. Azt is, milyen tempóban. Amióta rájuk hagyatkozok, soha nem csalatkozok. Egy ideje mindhárman arra intenek, hogy sietve mondjam el, amit a szegénységről gondolok. A magyarázat bizonyára, hogy egyre több szegényről tudunk. Én is voltam szegény, nagyon sok került közülük az utamba. Érdeklődésem meg arra sarkalt, hogy megnézzek számos erről a témáról írt eszmefuttatást, néhány tudós írást. Hogy mi az, ami ennyire hajt, mi az igazi ok, megtudni, eddig nem sikerült. Talán, mint az éhezőt az éhség, evésre készteti!

A túlsó végén kezdem. Ez is aligha könnyen érthető. Miért a nagyon gazdagok jutnak éppen itt az eszembe? Hiszen ez ennek a témának éppen a fonákja.

Az ok talán, hogy a minap felfigyeltem egy hírre. A Brit uralkodó családról szólt és azt adta tudtul, hogy II. Erzsébet, a gazdagok világranglistáján, a 280. Visszasorolás történt a 6-8. hely valamelyikéről. Az állami kincstár a teljes királyi kincs készletet az állam tulajdonába vette. – Nem mindennapi történet! –  Érdekes azért is, mert az egész család, dúsgazdagságuk ellenére, talán részben ezért is, a britek többségének ma is liblingje. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a brit múlt, a gyarmatosítás nem csak felhalmozást, kiváló anyagi viszonyokat, ma is prosperáló gazdaságot alapozott meg, de liberális „hiten” nyugvó erkölcsöt és kultúrát is hagyományozott.  Jeles, izmos hagyományok ezek! Talán mégsem kár, hogy a hatásuk nem teljes, Angliában sem.

A gazdagok világában általában más az út, más a szokás, a rend. A globális társadalmak önzők. Olyanok, mint a mákony hatása alatt sínylődő emberek. Belebódultak a vagyon, a pénz kábulatába. Nem ismernek se Istent, se embert. A dollár, a profit a mindenük. Ha, csak lehet extra mennyiségben. S ebből sosem elég. Persze nem csak a tőkés önmaga oroz. Vannak kliensei. A bankárok, s hasonszőrű, pénzhez értő kufárok, sorban állnak a nagytőkések kiszolgálására. De, mert a tőkések között úzus az acsarkodás is, meg divat a gazdasági tolvajlás, felhasználnak minden mocskos eszközt is. Nem szégyen a lopás sem. Tele a világ kémekkel, lehallgatókkal. Ám ez sem elég. Innen egy lépés csupán a hadseregek kézbe kaparintása. De nem csupán a hatalom miatt, sokkal inkább a hadi és egyéb raktárak időnkénti kiürítéséért. Ez az igazán busás profitforrás. Minden „gazdaságok” legjobb hozamú üzlete. A háborút újjáépítés követi. Felfuttatja ez is az üzletek üzletét. – Az emberiség elszenvedett eddig két világégést. Nem indokolatlan rákérdezni: lesz e harmadik, esetleg negyedik? Kissé már remegő hangon talán azt is, mely következményekkel? –  /Egy jóslat szerint, „a negyedik világégés fegyvere megint a kő és a husáng lesz,” hiszen minden egyéb a pusztulás martalékává vált megelőzően. Az igazi kérdés, hogy lesz-e aki a követ, botot kézbe fogja./

Amit fentebb összezsúfolva elmondtunk az mindössze töltelék. Mégsem mellőzhettük! Választ adni arra a problémára, amit fentebb megfogalmaztunk csak ezek figyelembe vételével lehet. Mondanivalónknak, a valóságba történő elhelyezése miatt, azért volt nélkülözhetetlen, mert társadalmunk tényleges kontrasztjait egyébkén nem láttathatnánk.

A kontraszt pedig, maga a sokrétű s z e g é n y s é g. Akkor és ott üti fel a fejét, ahol, és amikor, nincs szabadság, nem működik, vagy hibásan az azonosságtudat, nem hatékony az erkölcs és általában a rend. – A továbbiakban, é r d e m l e g e s e n erről kívánunk gondolkodni,

A kitűzött feladat teljesítése persze mindenképpen hézagos marad, mert nincs a világon papír, emberi agy, ami fel tudná jegyezni, terjedelmében és mélységében le tudná képezni az emberi szegénység méreteit, szörnyűségeit, iszonyatát. Engem valamilyen ismeretlen erő mégis arra késztet, hogy megkíséreljem tollhegyre tűzve, áttekinteni, legalább nagy vonalakban ezt az egész emberiség számára szégyenletes dolgot.

Ám, mert a feladat tulajdonképpen teljesíthetetlen, tűzzünk ki szerényebb célt, elégedjünk meg néhány ugyancsak csúnya bugyor felfejtésével!

Nézzük, hát mire futja erőnkből!

Előbb idézzünk fel néhány alapfogalmat, hogy ezekben egység legyen.

Mi a s z e g é n y s é g i k ü s z ö b? /Tudós frazeológiával: poverty./

A szegénységi küszöb személyek, csoportok anyagi helyzetét mérő változó. Lehet pl. az egy főre jutó jövedelem minimuma. Vagy pl. az alsó népességtized egy főre jutó jövedelem minimuma.

S z e g é n y e k, akik ezekbe a csoportokba tartoznak.

S z e g é n y s é g a szegények összessége.

Megjelenési formái:

Egyik legborzasztóbb megjelenése a gyermekhalandóság. A világ számos táján betegségek, járványok, élelemhiány okozza ezt a szörnyűséget. Vannak ugyan gyengécske segélyszervezetek, amelyek próbálkoznak, alig sikerrel. A több mint hétmilliárd embertársunk bizonyos hányada pedig felelőtlenül hoz világra emberkéket, pár napi biztos halálra szánva. Azért is szörnyű ez, mert más tájakon még a népesség szinten tartása is kétséges. A népességfogyás nemzetiségeket, de nemzeteket is veszélyeztet.

A másik szörnyűség a helyi háborúk és következményei pl. tömeg- gyilkosságok formájában.

És hát a harmadik világháború veszélye, aminek embervesztesége, tudva a tömegpusztító fegyverek arzenáljáról, az emberiség kipusztulását sem zárja ki.

Nem mehetünk el szó nélkül az egyre nagyobb méretű vegyszeres veszélyeztetés mellett sem.

Hasonlóan veszélyt hordoz, az ember okozta, klímaváltozás is. A szokatlan erejű és gyakoriságú természeti csapások figyelmeztethetnének mindenkit.

Nem hallgathatunk a pártok okozta torzsalkodásokról sem. Ennek is vannak, lehetnek emberáldozatai, akár tömeges méretekben is. Történelmünk ezekből is számosat idéz.

Az emberiség, egyes tájakon, ész nélkül sokasodik /ma: hétmilliárd/, más oldalról tudatosan, de bután pusztítja önmagát beavatkozva a teremtés rendjébe.

A figyelmeztetések, tapasztalatok, a nagyra nőtt emberi tudás, mind arra int, hogy gátat kell szabni őrjöngéseinknek. Meg kell keresni a ránk ruházott szabad akarat ellenére is azt, hogy míg a Föld a mi lakunk, itthon érezhessük rajta magunkat, de legalább ne kelljen folyton rettegnünk.

Arra a kérdésre, hogy mi az, ami rajtunk múlik a következőket tudjuk mondani:

Ki kell vívnunk szabadságunkat. Tapasztalatok szerint s z a b a d e m b e r, aki képes ellátni önmagát és családját, és nehéz időkben is állni tudja a helyét. Ezen túl rendelkezik azonosságtudattal, azaz reálisan értékeli önmagát. Erkölcse szilárd alapok áll, napi- és munkarendje értelmes, igényes, tervszerű. Ha kitartó a munkában. Ha becsüli önmagát és embertársait, azaz a közösségeket, a környezetét, a tulajdont és az emberi alkotásokat is.

Az emberiségnek van egy csoportja: a jómódúak, a gazdagok, és az igen gazdagok együtt. A szegények csoportja, ennél sokkal nagyobb, a szegénység különböző fokán. Számukra kellene, saját értékeik növelése mellett, olyan körülményeket teremteni, amelyben boldogulni lehet, élni érdemes. Nem kétséges, ehhez más, új lelkület szükséges, és mindkét fél részéről.

Ennek ellenére teljes biztonsággal mondjuk: A szegénység nem végzet!

Nem nélkülözhetünk! – Miért, hát nem vagyunk szabadok? Bizony-bizony nemzetünk, és magunk is szokatlanul szűk határok között, és behatárolt szabadsággal éljük napjainkat, már 1920 óta.  2004-ben azt hittük, minden jobb lesz, de legalább a szabadság ránk talál. Úgy látszott, hogy Európa végre elismeri, hogy mi is európaiak vagyunk. „Befogadta” megtépázott nemzetünket oda, ahová több mint ezer éve szervesen tartozik. Biztosra vettük, hogy végre, együtt Európa népeivel, szabadok lehetünk. Mi az európai nemzetállamok szövetségébe törekedtünk. Ez a szövetség ma még felemás. Úgy gondoltuk, a jogokból egyenlő rész illet minket is.  Nem adományként, hanem a magunkra vállalt terhekért cserébe.  A fokozatos anyagi felzárkózást is természetesnek tartottuk. A nyugat államai mintájára: a sok munkánkért, erőfeszítéseinkért jólétet vártunk.

Csalódtunk! Nagyot csalódtunk, mindmáig!

Nem vagyunk bizalom híján, nem is kesergünk. De eltökélt szándékunk, hogy megkeressük és meg is találjuk a magyarázatot. És nem csak a magyarázatot, de a bennünket megillető lehetőségeket is!

Nézzük elsőnek mi hát a szabadság, amit ennyire fontosnak tartunk, ami ennyire hiányzik?

Két lényeges összetevőjét emeljük ki. Egyik gazdasági, a másik szellemi természetű. Hogy valaki szabad lehessen, rendelkeznie kell az anyagi javak olyan hányadával, ami elég családja ellátására, és mert bizonytalan idők is jöhetnek, szerény tartalék is jó, ha van. Ennek biztosítéka és feltétele pedig a család munkaképes tagjainak rendszeres munkája. –  A szellemi tényező, olyan tudásmennyiség, ami nagyjából az érettségi elvárásainak felel meg. /Nem feltétlenül papír formájában!/ Itt említjük azt az erkölcsi elvárást is, ami a családon belüli és a közösségekhez tartozás normáiként jön számításba.

E követelmények kielégítésének ma még gátjai vannak. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az EU-t uraló államok, ill. gazdasági hatalmasságaik, lehetőségeikkel visszaélve, kihasználják országunkat, megkárosítják népünket. Erőfölényükkel visszaélve, kivonják a megtermelt értékeink egy részét, banki és más gazdasági módszerekkel, profitot, extraprofitot harácsolva. Azaz, a hazánk fiai által megtermelt termékek értékének jelentős hányadára jogot formálnak, különböző manipulatív módszereket is igénybe véve, annak ellenére, hogy befizetéseink nagyon is tetemesek. Így aztán az életszínvonalbeli különbségek tovább növekednek, holott eddig is nagyok voltak. Nő a kiszolgáltatottságunk is. Számos alkalommal elszenvedői vagyunk a „kettős mércének.” Nem hallgathatunk arról sem, hogy sorsunk nem egyedül való. A miénkéhez hasonlóan lassú több közép-európai nép gazdaságának növekedése is. – Más jellegű, de említést kíván, mert érdekeink ellen hat, az a helyzet is, ami az európai szocialista és liberális politikai erők erőfölénye formájában nyilvánul meg, és rovásunkra, szintén a nagytőkét szolgálja. Ugyancsak szóba kell hoznunk, hogy egyes nyugat-európai államok gazdaságai előnyben részesülnek. Azt is, hogy mai vezetőik, többségükben, a jelen állapot fenntartásában érdekeltek. – Nem hallgathatunk arról sem, hogy a hazai baloldali politikai erők is – „nem ellenszolgáltatás nélkül” – „az ő malmukra hajtják a vizet.”

Az adott körülmények között a második Orbán kormány bizony nehéz csatákra kényszerült a nemzeti érdekek érvényesítéséért, több, kevesebb sikerrel. A hazai gazdasági és társadalmi tényezők közül a középosztály erősítése, a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás, stb. fejlesztésének napirenden tartása reményt keltő cél, mintegy előkészítve egy újabb parlamenti ciklus munkáját. A választott út és eszközök lehetőséget teremtettek, bizalmat szültek. Ezek természetesen küzdelmeink, munkánk eredményei. Sajnos tudnunk kell azt is, hogy még kemény küzdelem várható a nagytőkének elkötelezett politikai erőkkel. A hatalom birtoklásának kérdéseiben ugyanis nem várható még átmeneti nyugalom sem.

„Jöjj el szabadság, Te szülj nekünk rendet!” Azt várjuk – József Attilával szólva – hogy a harmadik Orbán kormánynak a szabadságot azzal a céllal kell biztosítania, hogy a rend megteremtődhessen és, hogy így az előbbre jutás feltételei létre jöhessenek.

Az is természetes, hogy az EU szükségszerűen változások előtt áll. Az elmúlt tíz év tapasztalatait dőreség lenne figyelmen kívül hagyni. Azért is, mert az adminisztráció túlméretezett, meg mert igen költséges. A szervezete túlbürokratizált, munkarendje csaknem átláthatatlan. Nem utolsó sorban a hozzáértés, talán érthető okkal, a szükséges tapasztalat is elégtelen. Zavarja a szakmai munkát, hogy a pártokat megjelenítő parlament, szinte kivétel nélkül, sokszor arroganciával terhelten képviseli az egymásnak ellentmondó pártérdekeket, szakértelmük pedig ugyancsak szegényes.

Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az esedékes választások nemcsak lehetőséget kínálnak az eddigi munka értékelésére, a tanulságok összegezésére és az esedékes változtatások megtételére. Ezek a kötelességszerű tenni valók. Még elodázásuk sem engedhető meg. /Az apparátus csökkentése, szakmai erősítése, a párpolitika szerepének háttérbe szorítása, a nagy és a kis országok ügyeinek egyenlő jogalapon történő kezelése, stb./ Elengedhetetlen az EU fejlesztése az európai nemzetek laza szövetségének megvalósításáért. Ugyancsak elvárható, hogy ebben a szövetségben a „nagy” országok érdekeiket ne a „kicsik” rovására érvényesítsék.

További mondanivalónkkal az a szándékunk, hogy a rend és az előbbre jutás kérdéseire ”A konszolidáció a gyávaság szinonimája.” /Orbán Viktor/ gondolat jegyében reflektálunk. Az a kérdés vált ugyanis mostanában, széles körben aktuálissá, hogy talán célravezető lenne, a lerakott alapok konszolidációján fáradozni. Természetesen óriási feladat ez is, és talán biztosíték lehetne a további tervszerű építkezés számára.  A most még, gyér vitában eddig, az a nézet kapott erőteljesebb hangot, hogy egyrészt szükség van konszolidációra: a társadalom egyes elemeinek időleges megszilárdítására, de szükség van korrekciókra is, hiszen a korábbi döntéseink, még a törvényeink sem lettek, lehettek tökéletesek. A folyton változó társadalmi-gazdasági viszonyok is igényelnek kisebb nagyobb kiigazításokat. Aztán, igaz, hogy a leglényegesebb társadalmi területek revíziója ugyan napirenden van, de eddig mégsem lehetett totális, mindent átfogó. Továbbá mindenki tudja, hogy a természet és a társadalom folytonosan változik. Ez pedig nem tűri, a módosítást kizáró, konszolidációt. Azaz, ezek és más tényezők is arra késztetik az újonnan megválasztott parlamentet, hogy elsősorban a szabadság és a rend megteremtésén fáradozzon. Ugyanakkor a már rendelkezésre álló alapok mindenre kiterjedő tökéletesítéséről és kiteljesítéséről sem felejtkezhet meg. Azaz, egyrészt felelőtlenség, sőt gyávaság is lenne lemondani életünk valamennyi szektorának továbbfejlesztéséről, de egyidejű feladat, a jónak bizonyult eredmények megőrzése is. A fejlesztés, fejődés, a múlt és a ma bázisán, ugyanis magának az életnek a követelménye. Feladása önfeladás. Minden mozgásban, változásban van. Ezt figyelmen kívül hagyni egyrészt dőreség, de igazi gyáva beletörődés is.

Nézzük meg a sors szerepét is ezekben az összefüggésekben. A sorsnak történő kiszolgáltatottság elfogadása a gyengeség megnyilvánulása. Hiszen a sors elemei: a kényszer és a választott sors eltérő szerepet játszik életünkben. A kettő közül csak a választott sorsért vagyunk felelősek, azért persze a gazda felelősségével. /A kényszer sors, tőlünk függetlenül „határoz”. Annak nem vagyunk gazdái, vele kapcsolatosan legfeljebb a kiigazítást, javítást kísérelhetjük meg. / — Nézzük hát kissé részletesebben a választott sors összetevőit, a hitet és a legfőbb instanciát, a szellemet. A hitet abban az értelemben is, ahogy Ady megfogalmazta: -„egyszer csak váratlanul átölelt az Isten”. – Ám úgy is, hogy hiszünk embertársainkban és önmagunkban. Tudnunk kell, hogy a hit és a szellem, a kettő együtt felelősséget hordoz, mégpedig gondolatainkért, terveinkért, tetteinkért, sőt számon is kér, a lelkiismereten keresztül, de a jog eszközeivel is. A választott sors; mert választjuk, mert minden esetben választani kényszerülünk /mindig van legalább két lehetőség/ az emberi felelősség fundamentuma. Vagyis minden választott hit /hitetlenség/, a választott szellemi hovatartozás, álláspont felelősséggel „terhes.”

Néhány további gondolat még a szabadság kérdéséről. –  A parlamentek, minden nemzetgyűlés tennivalói közül a legfontosabb munkálkodni, hogy a polgárok szabadok lehessenek. Ez nem csak elodázhatatlanul szükséges tevékenység, de felbecsülhetetlenül hasznos is. A szabadság, a mindennapi életben hajtóerő, a fejekben feltétele a rendnek. A fejek és a munka rendje nélkül pedig minden közösség életképtelen. A szabadság és a rend megteremtői végső soron a választók és a választottak, de csak akkor, ha az élen államférfiak állnak. /Az államférfiak hiánya, politikusokkal történő helyettesítésük, mindössze szerencsejáték./ Végzetes könnyelműség és veszélyes játék, ha választó és választott, vagy közülük, akár ha az egyik is, igénytelen!

József Attila gondolata a szabadságról, a rend szülőjéről, nem csak mély költői gondolat. Mivel a társas ember egyik lényegi összefüggéséről van benne szó: szentírás.. Felhívja a figyelmet, hogy nélküle dolgaink nem mehetnek jól.  Rendnek kell lennie mindenütt, ahol ember munkálkodik. Rendnek a fejben, a mindennapi munkában, az egész életben. A szabadságot, mert közösségi, napjainkban az államnak kell biztosítania. A rend pedig, ahol van, közös hozadék. Dilemmánk megoldása ezen az alapon lehet egyértelmű: A múlt eredményeit is magában foglaló jelen valósága, folytonos javításokkal konzerválható, azért, hogy a további előrelépésnek biztos alapja lehessen. De csupán, ezért!

A politikai élet szereplői számtalan bűnt cipelnek magukkal. Kisebb és nagyobb, megbocsátható és megbocsáthatatlan bűnök egész sorát. A legocsmányabb ezek közül az, amikor egy párt, ill. egy akármilyen méretű közösség „tudva és akarva” „barátai” ellen vét. Történelmünk során, néhányszor mégis, ez is bekövetkezett. A Demokratikus Charta tagjait, szinte kivétel nélkül ide lehet sorolni, az ősbűnt elkövetők közé, mert olyan galád módon avatkoztak, ill. avatkoznak bele életűnkbe, „barátaik” életébe is, hogy számukra nem lehet mentséget találni, de bűn lenne ilyet keresni is. Talán sokat kortyoltak a „tudomány poharából” és ez olyan hatással van rájuk, mint a nagytőke a birtokosaira, megmérgezte őket. Most olyanok, mint Madách Luciferje.

A Népszabadság egyik közeli napon megjelent számában Szalay Tamás Lajos azt kérdezi, hogy a „véleményformáló értelmiség” miként teheti, hogy egyidejűleg szorgalmazza az összefogást más pártokkal és radikális változást a Magyar Szocialista Párt működésében és szerkezetében? Ezt tenni, megítélésünk szerint, minta szerinti ősbűn. Eredete az 1994-es választások kapcsán már felfedezhető, az akkori győzelemben és Kunczéval való szövetségben. Abban a szörnyűségben is, amit szintén ők fogalmaztak meg: „Mi kapartunk ki benneteket a szemetes kosárból, és mi is fogunk oda visszajuttatni.”

Napjainkban Konrád György mondja meg, hogy kinek kell a főpolgármester jelöltnek lennie.

Heller Ágnes is ennek a körnek a prominens tagja. Pedig nemrég, amikor Ím hol Vagyok című művét vetette papírra, a genezis könyvének elemzése során, arról vall, hogy miért szereti olvasni a Bibliát: „az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló, nagyon ősi.”

A világ órája nem áll meg, az emberek egy része pedig helyben topog, vagy visszafelé farol, mert a pillanatnyi érdek, a felszínen maradás ezt látszik honorálni. A megmondó emberek, a „véleményformáló értelmiség” nálunk, és a nagyvilágban ilyen piti szerepre kárhoztatta önmagát. Bár ez az ő dolguk, de tevékenységükkel az értelmiségtől elvárható szerepet is megcsúfolják, lejáratják. Ments meg tőlük, Uram minket!

Az ősbűn, az eredeti bűn mindenkire árnyékot vet, az elkövetőkre szégyent jelent, bár ők ezt nem érzékelik, mert érzéketlenek az igazi értékre, az emberek általános, mindenkire kiterjedő érdekeire. Az, hogy hazánk fiai a hátrányok milyen tömegét szenvedik el, számukra érdektelen. Ez is lényegükhöz tartozik. A kárt szenvedő többség azonban nem lehet közömbös a kártevők iránt. Itt az ideje, hogy tudtukra adjuk: átlátunk a szitán, átlátnak azok is, akiket évekig orruknál fogva félre vezettek tanácsaikkal, erőszakos, önmagukat megkerülhetetlennek feltüntető szerepükkel, szemtelen erőszakosságukkal. Tudják meg végre, hogy szerepük ideje lejárt, hogy csakis nélkülük akarunk és tudunk boldogulni. Nincs számukra jövő. Mindenkinek elege volt belőlük!

Az ősbűntől is lehet szabadulni, és mi megszabadultunk tőle. Feltettük magunkban, és mindenkinek tudtára adjuk, hogy partnerek, segítőkész társak vagyunk a tisztult légkör megteremtésében.

Akarunk, csinálunk egy tekintélyes „kerek asztalt”. Melléülünk mind ahányan. Ha törik, ha szakad, kidolgozzuk a magyar nemzet alaptörvényeit, a nemzeti minimumot. Azokat az értékeket gyűjtjük össze, amelyeket minden hazafi szívvel, ésszel, kézzel magáénak vall, támogat. Az ellenzéknek természetesen helye, szerepe van mindebben, de nincs helye egyetlen Lucifernek sem!

A már több mint ezeréves Magyarország itt a Kárpát-medencében, sok-sok viszontagság dacára, megfogyva ugyan, de törve nem, inkább reménykedve kezdte a második évezredet. Alig jutott túl az első világ-háború borzalmain, a trianoni sokkon, a második világégés embertelenségein, a szovjet megszállás megaláztatásain, önálló államként csatlakozott az Európai Közösséghez, azt remélve, hogy végre élheti szerény, de saját nemzeti életét.

Úgy tűnik, reményeink, mint korábban is, most is nehezen teljesülnek. Azt mondják egyesek: létezik egy „világerő” /Bogár László/, ami meghatározza az emberi történelem folyamatait. Erről az erőről az a hiedelem, ő dönti el: hogy a világban mikor lesznek termelő időszakok és mikor forradalmak. Visszafelé nézve tényleg azt látjuk, hogy voltak bizonyos ismétlődő ciklusok, amelyek forradalmakba torkollottak. Három ilyenről is tudunk.– A másik akadályozó tényező, hogy napjainkra egyre kevesebb a szabad ember. Sokak számára nem adatik meg az anyagi és a szellemi szabadság minden feltétele: olyan tulajdon és tartalék, ami a tisztes megélhetést és az esetleges szűkös időkre való biztonságot is garantálja. Tudás, ami a tevékenységet eredményessé teszi és megteremti a kultúrélet szellemi feltételét. Akadály továbbá a nemzeti identitás hiánya. Az erős nemzeti állam ugyanis nélkülözhetetlen tényező, hogy egy nemzet prosperálni tudjon. A hatékony gazdaságának és az önvédelmének is elengedhetetlen tényezője. Akadály a szakralitás elapadása is. A „modern” ember belekóstolt a tudományokba. Nap, mint nap érzékeli a technika új és új „csodáit,” megnő az önmaga csodálata. Már-már teremtő, természetfeletti erőnek gondolja saját lényét. /Inkább az értelmiségnél, de más rétegekben is jelentkeznek ilyen attitűdök./ Ez a megalapozatlan önbecsülés vezet oda, hogy az ember elveszíti az Istent, hogy a természetfeletti már nem létezik számára Ezzel társul, hogy az erkölcse is fellazul, megbomlik. A erkölcsöt mindig is a szakralitás alapozta meg, tette hatékonnyá. Ahol a hit csorbát szenved, az erkölcs szükségképpen meginog. Az-az erkölcsi nihilizmus, ami jellemzi társadalmunkat, innen fakad. Ellene, a szabad nemzet megújuló Istenhite az egyetlen hatékony erő!

A fentebb prezentált gondolatok mintegy alapját kívánták lerakni a „Hazánk Európában” című fejtegetésnek.  Nem szükséges bizonygatni, köztudott: Magyarország Európa szerves része, több mint ezer éve! A honalapítás óta uralta, 1919-ig, a Kápátok övezte földrajzi egységet képező medence egészét. 1241-ben elszenvedte a tatárok vandalizmusát és két évtized alatt felszámolta a dúlás okozta károkat, sőt szilárddá tette az ország védelmét számos erős vár őrségével. Megvédte Európát a török inváziótól, azzal, hogy elszenvedte országunk egyharmadának l50 éves török bitorlását, folyton küzdve törökkel, némettel, míg-nem ismét egységes országgá lehetett. A huszadik századi csapások ugyan ismét próbára tették és egyharmadára zsugorították országunkat, de életünket csak megnehezítették. A dúlást persze nem voltunk képesek semmissé tenni. Európa pedig részese annak a felelősségnek, amelyet az ország-csonkításért és a háborús károkért hazánk elszenvedett. Mégis részt vállaltunk 2004-ban, abból a heroikus küzdelemből, amit Európa ma folytat a gazdasági, és politikai küzdelmekben. Európával szorosan együttműködve keressük a helyünket és nem csak Európában, a világban is!  A magunk értékei és érdekei védelmében megküzdjük harcunkat baráttal és ellenféllel. Ideje lenne, ha Európát, azaz az európai baloldalt tárgyilagos partnerként tekinthetnénk. Sok remény erre ma még nincs. Talán azért sincs, mert a hazai nézetkülönbségek képviselőivel sem tudunk kerek asztalhoz ülni. Pedig ezzel lehetne, kellene próbálkozni.  Nincs sok remény, hogy megtaláljuk a nemzeti minimumot, azt a néhány értéket, amit közösen figyelembe véve, együtt dolgozhatnánk nemzetünk szebb és jobb jövőjéért.

A napjainkban esedékes magyar országgyűlési /Németországban rövidesen Nemzetgyűlés lesz a Bundestag neve! Talán időszerű lenne itthon is megfontolni!/ választások lehetőséget adnak, ismét a megkezdet úton történő továbbhaladásra. Minden magyar, állampolgár kötelessége az urnákhoz járulni. A bő párt és képviselő választék azzal is járhat, hogy az x helyét nehezen találjuk. Jó, előre megismerkedni a szavazólapokkal, megkeresve a legjobb megoldást. Magam, további tanácsadásra nem vállalkozom, azon egyszerű ok miatt, miszerint kinek-kinek a magánügye ez a nagyon is közügy, és mindenkinek lelkiismereti dolga, a döntés. Azt viszont kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet arra a mérhetetlen tömegű demagógiára, amit a pártok többsége gátlástalanul folytat. Másokat pocskondiázva és nem ritkán felelőtlen, a lehetőségeket számba nem vevő ígéreteket hangoztatva.

A választást követően folytatni kell a már elkezdett gazdaságépítő, szociális és a társadalmi életet teljességében átfogó, az életnívót is javító politikai munkát. Esedékessé vált a párbeszéd újbóli kezdeményezése, a máig el nem készült kerek asztal szakszerű esztergályozása. Ez a kerekasztal ugyanis nem lehet akármilyen. Időtállónak, masszívnak és történelmünkhöz méltónak kell lennie. Sok-sok párbeszéd fog lezajlani mellette. Egyenlőre, mindössze ásványvíz és néhány pogácsa lesz csupán rajta éh és szomjoltónak. Aztán, talán nem is sokára, pezsgő és malac-pecsenye kerül rája. A jó munka végén parolázunk és drága hazánknak, népünknek biztos jövőt, gyarapodást, jókedvet, újabb ezer évet kívánunk!

Míg a fenti sorokat írtam, jelentek meg az interneten az első fotók a kész Kossuth térről.

Impozáns a megújult épület, az Országház /talán egyszer a Nemzetháza/ és a környezet, a Nemzet Főterét, mint ez így, rendjén való, március 15-én avatjuk, az egész nemzet avatja!

A „Hazánk Európában” című, fentebbi gondolatsor, az idézett esemény miatt, itt megbicsaklott. Olyan események, tények kerültek szóba, amelyek a keserédes hangulatot azonnal felváltják a bizakodás, a remény hangulatával. A közelmúlt jelentős, nekünk fontos alkotási kerültek szóba, és nem csak az alkotásokról van szó, hanem az emberi szellem megújulásáról is, az egymás iránti elkötelezettség növekedéséről is, és nem utolsó sorban, a szakralitás újraéledésének jeleiről is nálunk, itt Európában.

Egy új hatalmi rendszer megteremtéséről akarok szót ejteni úgy, hogy előbb

a jelen kor képét rajzolom meg vázlatosan, hiszen ennek helyébe lenne jó tényleges demokráciát teremteni. Szilárdan hiszem, hogy a társadalom érett a szabadságra és elemi igénye, hogy szabad lehessen. Azt is, hogy a feltételek maholnap rendelkezésre állnak és megtaláljuk azokat az eszközöket is, amelyek a siker feltételei. Az innovációra természetesen fel kell készülni. /Helyzetkép, tervezés, és hát a megvalósítás./

Azon túl, hogy az alábbiakban alapvetően elméleti jellegű gondolatokat prezentálok, hangsúlyozni kívánom, hogy kimódolását kizárólagosan hazai viszonyokra, tapasztalatokra építettem és kísérleti jellegű elmefuttatásnak tekintem. Azt remélve, hogy az alapvető tényt, hogy ti. a ma létező demokrácia már önmagát is tagadja, mások is akceptálják. Persze számolva arra is, hogy ahány fej, annyi vélemény. /Quot capita, tot sensus./

A törvényhozói hatalom hazánkban

Fél évvel az esedékes parlamenti választások előtt vagyunk, de a politikai palettán már minden ecsetet bemártottak a megfelelő tégelybe. Javában folyik a mázolás. A pillanatnyi korkép, /„kórkép”/ ugyancsak színes. A pártok számát a köztudat már nem tudja nyilvántartani. Az illetékes apparátusnak is ugyancsak igyekeznie kell, hogy naprakész lehessen. Azt persze mindenki tudja, hogy mindez annak a kiterebélyesedett problémának folytatása, ami a korábbi választásokkal a parlamentbe bejuttatott pártok között, már a bejutást megelőzően meg volt, és mindmáig létezik, és hát egészen a mandátumuk lejártáig tart. A lényeg, hogy a hirdetett demokratizmus egyszerűen nem létezik. – Kérdés, hogy ugyanezt várhatjuk-e majd az esedékes voksolások után is? Vagyis, hogy sorsunk meg van e írva, vagy a penna mégis végre a mi kezünkben kerül?

„A rossz államhatalmak közül a demokratikus a legjobb.” Szokták mintegy vigaszul mondani. Sokak számára persze nem valami biztató szólam ez. Azért sem, mert a történelemben visszalapozva tudjuk, már az ókor társadalma ugyanígy élvezhette a demokrácia „áldásait” ha csupán a szabadokat, a módosakat tekintjük. A rabszolgák, és mindenki más, ki volt rekesztve a „cserépszavazásból” és hát a demokrácia minden más előnyéből is. Szóval az eddigi demokrácia állama mindig tagadta, sőt megtagadta önmagát.

Hogyan van ez a mi Világunkban? –  Demokráciát,  azaz népuralmat mondunk, és életünket, majd mind a 7 milliárdnyian, rabságban tengetjük. A rabság persze, igaz kevesek számára, dús, asztalról leeső morzsát is jelent. A döntő többségnek a levegőnél már alig jut több, az is talán, már csak egy ideig. Eljött annak az ideje, hogy ne legyünk megalkuvók. Ki kell mondanunk, hogy tűrhetetlen az az állapot, amelyben a globalizáció haszonélvezői, néhány tízezren, birtokolják a Föld, majdnem, összes javait és milliárd számra kirekesztenek belőle emberi lényeket. Az eszköz kezükben az államhatalom is, méghozzá azon a fura módon, azzal a jogosultsággal, hogy az állami fegyveres erők felett is ők diszponálhatnak, sőt azt fel is használhatják a „rakoncátlankodó” nincstelenek ellen.

Lássuk kissé részletesebben a mai hatalmakat

E rendszerek egyik meghatározó összetevője a törvényhozás. Erről fentebb ugyan, egy vonatkozásban, a parlamentet érintve, szóltam már. Most, kiegészítésként még az alábbiakat gondolom szükségesnek. A globalizáció korában a már körülírt „demokratikus” nagyhatalmak uralják a világot. Elvétve akadnak olyan országok, ahol megkísérlik az önállóság és a demokrácia kiszélesítését.  Ilyen a mi mostani államunk is. Nálunk a törvényhozás jelentős eredményeket produkált a mostani parlamenti ciklus eddig eltelt hányadában. Az alkotmány törvénybe iktatása, a sarkalatos törvények elfogadása és számos egyéb jogszabály meghozatala nem csak szükségszerű, de fontos, jövőt is előkészítő tennivaló volt. Ugyancsak pozitív tények, hogy az államapparátus közbejöttével kevesebb a devizaadós, enyhült a még adósok helyzete, az offshore ügyletek ritkultak, a gabonapiacon megjelent a fordított áfa, a rezsi kisebb lett, stb. Mindez persze koránt sem jelenti, hogy ne lenne kiigazítani és további újra és újra jelentkező, aktuális tennivaló. Mégis joggal lehetünk elégedettek azzal, ami történt. A végrehajtási és az igazságszolgáltatási feladatok kezelésénél szintén jelentősek az eredmények, mégis kevesebb az elismerésre méltó, mint a törvényhozás esetében.

Gond, hogy a kedvező tendenciákat az EU időnként fenntartással fogadja és a szabadság kiteljesedését gátló lépéseket tesz.

A korkép megrajzolása szempontjából a végrehajtásra és az igazságszolgáltatásra történő utalás elkerülhetetlen ugyan, meg is történt, de megjegyezzük, hogy ezeknek a hatalmi rend megújítása vonatkozásában, másodlagos a szerepük.

Az alábbiakban a hatalom átalakításának dolgát Magyarország vonatkozásában tárgyalom, azt is feltételezve, hogy az EU nem vesz részt a folyamat egyik fázisában sem. Beavatkozás nélkül tűri a történéseket. Esetleg kísérletnek tekinti, ami hazánkban végbemegy.

Tegyünk kísérletet az elképzelt hatalom vázolására

A tartalom   v á z l a t a

Az új hatalmi rend feladata olyan törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás megteremtése, amely alkalmas a valóságos népuralom működtetésére. Azaz olyan társadalmi állapotok megteremtésére, amelyben minden épkézláb ember végez annyi szellemi, vagy fizikai munkát, amit az adott körülmények megkívánnak saját, és a munkára még, vagy már nem alkalmas embertársak ellátására. Ennek a társadalmi rendnek meg kell teremtenie azt a lehetőséget is, hogy a kultúra és a szórakozás, az egyéni adottságoknak és kívánságoknak megfelelően, rendelkezésre álljon. Az egyéntől pedig elvárja, hogy adottságait, képességeit ésszerűen, saját és embertársai szolgálatába állítsa. Valószínű, hogy ez az igény, célkitűzés utópisztikusnak minősül. Ám azt mégsem lehet állítani, hogy nem lenne jó az így megfogalmazott irányban elmozdulni. Még akkor is kívánatos ez a perspektíva, ha csupán elindulhatunk feléje, ha ebbe az irányba ballaghatunk,

Lássuk, mit lehet és kell tenni, hogy a hatalom ügye ténylegesen az emberiség egészének gondjává váljon, ill. érdekeit szolgálja.

Gondolom nem csupán egy lehetőség van. Nézzünk közülük néhányat!

Elsőnek ejtsünk szót a legfontosabbnak tűnő tényezőről: a hatalom letéteményeseinek megválasztása. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy az új hatalmi rendben kik gyakorolják a törvényhozó hatalmat.

Válaszunkat az eddigi tapasztalatok befolyásolják ugyan, de a perspektíva határozza meg. Napjainkban, a helyes választás legfőbb akadálya, hogy az egyes, gazdasági csoportok érdekében fungáló pártok, érdekellentéteik miatt, nem csak akadályozzák, de lehetetlenné is teszik a kiválasztás rendjének megváltoztatását. Tudják, hogy alapvető érdekeik ellen vétenének. Ezért a pártok által képviselt gazdasági érdekcsoportok, ill. a velük társult korrupció minden érdemleges megoldást lehetetlenné tesz. –  Adódik a kérdés: megszüntethető-e az alkalmatlanná vált pártrendszer és mi legyen az utód? A kérdés első felére a válasz, hogy igen, mégpedig egy kétharmados többséggel rendelkező parlament döntésével. A kérdés második felére is lehetséges az igenlő felelet azzal, hogy szakmák szerint kell megoldani a képviseletet. –  Ez azonban igen nagy hátrányokkal járna. Az első kényes tennivaló ugyanis eldönteni, hogy kik és milyen szempontok alapján válogassanak képviselőket. A kik kérdésre egyik lehetséges válasz, hogy a kétharmados többségű parlament válasszon 30 embert a jelenlegi képviselőkből és a szakmák képviselőiből fele-fele arányban. Kikötés lehetne, hogy állampolgári ismeretekben képzet, de legalább jártas egyéneket kell megválasztani. A megalakult grémium dolgozná ki a választási eljárást és szervezné meg a lebonyolítást is. A minimális költség előteremtése szintén a fungáló parlament tennivalója lehetne.

Más lehetőség, a kétkamarás rendszer.

Ezt ki sem kell találni, hiszen nem új! Csupán a szerkezeti elemeket szükséges, a mai igényeknek megfelelően, kialakítani.

A felsőház 30-40 főből állhatna. Az egyes szakmákban elismert és ott tekintélyt szerzett személyekre gondolunk. Az elvárás az államtudományokban való jártasság és vezetői tapasztalat. 50-70 év közötti életkor.

Az alsóház 100 fő körüli lélekszámmal működhetne. Elvárások: felsőfokú végzettség, jártasság az államtudományokban, legalább középszintű humán + reáltájékozottság, legalább középszintű vezetői gyakorlat. 30 év feletti életkor.  Bízzál, de nézd meg kiben. /Fide, sed cui vide!/

Mindkét ház pályázati úton, a pályázók közötti válogatás eredményeként jönne létre.

A pályázatok elbírálását a már fungáló 3o tagú grémium végezhetné.

Nem elképzelhetetlen az államfő és a miniszterelnök közvetlen megválasztása sem. Ebben az esetben a gond, hogy miként történjék a jelölés. Lehetséges pályáztatással, de a grémium jelölésével is. Pályázók feltételezhetően lennének.  Lehetséges az is, hogy egy testület /a grémium/ jelöl akár több személyt is. Az egyik vagy a másik módon kialakult jelelöltekről a választópolgárok dönthetnének közvetlen voksolással, olyan eljárással, hogy az első fordulóból a három legtöbb szavazatot kapott személy kerül a második fordulóba. Ott pedig a három közül a legtöbb voksot szerzett kapja a meghatalmazást az államfői, ill. a miniszterelnöki tisztségre. Az államfő joga, hogy megszervezze az apparátusát. A miniszterelnök kormányt alakít, a grémium jóváhagyja a kormányprogramot és kontrolálja a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató szervek tevékenységét. Egy szűk körű alkotmánybíróság működése minden bizonnyal szükséges. A minisztériumok apparátusát és az állami szerveknél dolgozók létszámát minél szűkebbre kellene szabni. Ezzel az állam működését jóval olcsóbbá lehetne tenni. Az állami apparátus központi feladatának a munkahelyteremtést kellene tekinteni, ha rövidebb munkaidővel is, minden épkézláb embernek munkája legyen. Ugyancsak központi tennivaló, hogy az oktatás korunk igényeinek megfelelő színvonalon működjön, a kultúra, a művészetek pedig az emberebb ember kinevelését szolgálja. Az egészségügy működtetése ugyan csak állami feladat. A végrehajtó hatalomnak erélyt kell, legalább is átmenetileg tanúsítania, mert a múlt bűneivel terhelt társadalom a hit, a vallás degradálása miatt is, ma önmaga ártalmaival igen leterhelt. A szakralitás, a szabadság és a nemzeti identitás hiánya nagyon súlyosan terhelik a mi népünket is, de terhei az emberiség egészének is. Persze ez itt fentebb, mind összes egy öregember okoskodása, de hátha van benne mégis valami! Cura, esse quod audis. /Horatius: Járj utána úgy van-e, amint hallod./

Mint ez, bizodalmam szerint, a fentiekből is nyilvánvaló arról, meg vagyok győződve, hogy a hatalmi rend megváltoztatása nem csak időszerű, de megértek a feltételei is. Mégsem gondolom, hogy rövid úton végbe mehet. Az ellenerők és az „óvatosság” hatalmas akadály. Életszerű, hogy az erővel rendelkezők nem csupán érvekkel, de a hatalom, minden eszközével is igyekeznek meggátolni az érett történelmi folyamatot és tudjuk, óriás lehetőségeik vannak. A változásban érdekelt hatalmas létszámú fél pedig nem csak óvatos, de az eszközeik is szegényesek. Jelentős akadály, hogy a fentiekhez hasonló szerény jelzések sem egykönnyen válnak igazi hajtóerővé. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a téma további, részletes kidolgozást kíván, hiszen most csak a probléma exponálása van soron. Magam mindössze azzal a szándékkal kísérletezek, hogy elindítsak egy szerény folyamatot, amelynek lehetséges következményeként hozzáértők és érdekeltek foglalkozni kezdenek a témával és valamikor, megérnek a feltételek, hogy a majdani demokrácia, majdani állama ténylegesen, minden ember, minden állampolgár támaszaként működjön.

 Élő lelkiismeret

 A lelkiismeret az a képesség mellyel cselekedeteink, tetteink, netán egész életünk felett ítéletet mondunk saját magunkról. Bizonyosan mindig jelen van, de az élet egyes periódusaiban kisebb, másod, akár sokad rendű szerepet tölt csupán be. Nehéz megmondani mikor, miért lesz fontossá, akár meghatározóvá, esetenként elnémíthatatlan szerepűvé, amikor is lelkiismeret furdalásként jelenik meg. Akkor már-már elviselhetetlen erőként, kritizál, vádol, esetleg megkérdőjelezi még az élethez való jogosultságot is. Ritka, szélsőséges, de lehetséges stádium ez, amit persze jó lenne elkerülni azért is, mert patológiás veszélyt hordoz.

A fenti kép, a lelkiismeret lehetséges megnyilvánulásainak szélsőséges kontúrjait rajzolja meg, durva ecsetvonásokkal. Ez a durva rajzolat talán azért indokolt, mert a kérdés kevésbé közismert, és egy kis erőszakkal nyomatékot kaphat. Szándékom szerint ugyanis – és ezt talán a cím is kifejezi – a mindig, vagy a majdnem mindig jelen lévő lelkiismeretről, ill. szerepéről kívánok gondolatokat megfogalmazni, olyanokat, amelyek az ember életében meghatározó szerepet töltenek be és hangosan jelzik, hogy mi a helyes, vagy, hogy mi az elvetendő.

Olyan problémáról akarok szót ejteni, amely minden ember életének szellemi szférájában, csak-nem mindig jelen van, ill. jelen kellene, hogy legyen. A modern, a civilizált ember együttélését, manapság, elsősorban a jog előírásai szabályozzák. Azért a jog, mert korunk embere inkább a kényszernek engedelmeskedik. /Amennyiben nem függetlenítheti önmagát tőle./ Az erkölcsi előírások inkább áthághatók, hiszen „csak” a közvélemény szankcionálja, ha egyáltalán valaki, valami. A közvélemény pedig ugyancsak sekély erő manapság, meg hát sokféle is. Egy-egy társadalmi csoport, de az egyes ember is könnyedén kivonhatja magát az általános, akár a többségi erkölcsi „kényszer” alól. Sőt saját erkölcsi elvárásokat is kreálhat, hogy ezeket tarthassa önmagára nézve mérvadónak. Ezen a gondolati úton haladva nem kerülhetem el, hogy szóba ne hozzam az erkölcs romlásának kérdését, az erkölcs elerőtlenedésének a problémáját. A civilizált társadalom tagjai a modern világ adományaként belekóstoltak a tudás, sőt a tudományok poharába is. Nap, mint nap értesülnek a tudomány fantasztikus eredményeiről. Következményként az-az illúziójuk támadhat, hogy az ember már-már mindenre képes. Ezzel párhuzamosan azt is tapasztalják, hogy a kisebb nagyobb érdekközösségeket képviselő pártok, mennyire eltérő értékeket képviselve állnak harcban egymással. Ütköző értékeket, szembenálló „erkölcsi elveket” képviselnek, hirdetnek. Az sem ritka, hogy mindenfajta erkölcsöt tagadnak. Az emberek egy része, sokszor fel nem deríthető okok miatt, kötelezi el magát egyik vagy másik politikai irányzat támogatására, értékeik képviseletére, erkölcsi jellegű eszméik elfogadása, akár terjesztésére is. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy sokan miért nem hajlandók időt, energiát áldozni a különböző politikai irányzatok, erkölcsi felfogások megismerésére, arra, hogy ezzel lehetővé váljon a helyes, a legjobb kreáció megválasztása. A sok-féle, még inkább az egymásnak ellentmondó erkölcsi elvárások lerontják, elerőtlenítik hatékonyságukat. A jelenlegi körülmények között fenn forog annak a veszélye, hogy káosz, esetleg nihilizmus üti fel a fejét, az erkölcs hatékonysága a nullához közeli értékre redukálódik.

Kissé részletesebben a jelzett problémáról, arról, hogy melyek az erkölcs hatékonyságának a legpregnánsabb akadályai.

Tapasztalatom szerint a lelkiismeret zavartalan működésének egyik fő akadálya korunkban, az erkölcsi elvek kuszasága, ill. az, hogy nem ismert, nem közismert olyan etika, amely az emberiség egészének erkölcsi értékeit jeleníti meg. Arra az etikára utalok, amely konzervatív alapállást képviselve történelmileg magalapozott, és az egész emberiség érdekeit figyelembe véve tartalmaz erkölcsi elvárásokat, az-az a szakralitást, az ember életének, méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának, alkotásainak az erkölcsi értékeit. A konzervatív jelzőt használva, arra köteleztem magamat, hogy jelezzem, mit értek ezen. A konzervatív felfogás jelentése, szerintem, a jövőre orientált múlt és jelen. Másként: a múltra és a jelenre épülő jövőkép, jövő terv, vagyis a leendő jövő jelzése.

A lelkiismeret működésének másik akadálya a szabad akarat. /Aminek létezését egyesek vitatják, mások tagadják./ Szondi Lipót szerint /ezt a nézetet fogadom el/ az ember sorsa egyrészt kényszerektől függ. Mégpedig: azoktól, amiket megörökölt, az ösztönöktől, az érzelmi-indulati elemektől, továbbá a szociális és a mentális környezet kényszerétől. Ugyancsak Szondi szerint, tagadhatatlan az is, hogy létezik választott sors is. Ennek elemei pedig, a tágan értelmezett hit /a vallásos, de minden más is, amit elhisz valaki / és a szellem szabadsága. A szabad akarat lényege, hogy a hit és a szellem dolgaiban, de minden teendőnkben is szabadon, akaratlagosan választhatunk: vagyis két vagy több lehetőség közül magunk dönthetünk. Mindez azzal is jár, hogy a szabad akarat akadálya lehet a lelkiismeret zavartalan működésének, akadályozhatja hatékonyságát, az-az visszafoghatja hatékony érvényesülését.

A szabad akarat másik jellemzője, hogy megágyazza a felelősség nyoszolyáját. Vagyis, ha magunk döntünk, annak az is következménye, hogy önmagunk, és a mások iránt elkötelezettek vagyunk, felelősséggel tartozunk. Tehát a tettek, de a mondanivaló és következményei is visszahárulnak a szerzőre.  Ez pedig nem más, mint a felelősség kristálytiszta megjelenése. A felelősség- tudat pedig a lelkiismeret érvényesülésének hajtóereje.

Nézzük meg a lelkiismeret jelenlétét két jeles ember életútján:

Albert Camus és Jean Paul Sartre a huszadik század talán legnagyobb filozófus/íróinak kapcsolata barátsággal kezdődött és hideg elutasítással végződött. Mindketten abszurdnak tartották a modern világot. Ütközéseik az erőszakhoz való viszonyukban fejeződtek ki. Sartre a modern világ elleni küzdelemben megengedhetőnek vélte az erőszakot, és ezt az 56-os magyarországi eseményekkel kapcsolatosan is kinyilvánította. Camus-t viszont elborzasztották és felháborították a történtek. „ A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” írta. – Sartre azon a véleményen volt, hogy az ember szabadsága csupán abban áll, hogy valamit kezdenie kell azzal, amihez lehetőséget kapott. Camus szerint a szabadság lehetőség arra, hogy jobbak legyünk, hogy a szeretet hasson. Sartre a halálos ágyán, Camus-a utalva, azt mondta, hogy mégis csak létezik olyan szeretet, amely szabadabbá teszi az embert. – Mint érzékelhető a lelkiismeret szava érdekesen működik az egyszerű, de mint látjuk a tudós emberek esetében is. Él, működig. Megszólal, ha esetenként késve is!

Az élő lelkiismeretre vonatkozó mondanivalóm itt tulajdonképpen a végéhez ért. Talán sikerült érdeklődést és kedvet ébreszteni a téma iránt. Biztosan tudom, hogy van még számos ide illő részletkérdés, amiről szólni kellene. Persze az elmondottak is kiegészítésre szorulhatnak, vitathatók.

Az élő lelkiismeret az emberség és az emberiség! minőségének egyik központi problémája. Minden bizonnyal elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy a mindennapi lét, és az ezt alátámasztó, lehetővé tevő tevékenység megfeleljen a mindenkori igényeknek. Annak is, hogy gondolkodásunk és tevékenységünk folyamatosan egyre értékesebb lehessen, egyre tökéletesebben szolgálja az emberebb emberré válás célt.

Párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd

Mi a magyarázata annak, hogy a cím háromszor ismétli a párbeszéd szót? Adjunk egy rövid választ elöljáróban, hogy azt követően részletesen meditálhassunk arról, hogy miért van szükségünk a párbeszédre ebben a kies hazában, itt a Kárpát-medencében és a Földön mindenütt.

Lássuk a kurta választ: azért, mert manapság a jó egyéni képességek nem forrnak össze kollektív cselekedetekké. Akadályai vannak, hogy országos, talán világméretű csapatjáték bontakozzon ki. Pedig az összehangolt, jól tervezett edzések és a csapatmunka az egyetlen eszköze a holnap és a holnapután esedékes, eredményes meccseknek.

Talán Hankiss Elemér beszél valahol arról, hogy jó lenne végre kerek asztalt is gyártani kies hazánkban. Bizony végre készíteni kell legalább egyet, jó nagyot, hogy számosan leülhessünk köréje és meghányhassuk-vethessük végre dolgainkat, mégpedig kultúrember módján. A nagy asztal mellett sokan elférnek. Lehet, a döntésekhez kisebb kerek asztal kellene, hát ilyet is csináljunk. Sok ember, sok gondolat. A kisebb asztalhoz kevesebben férnek, ám ott azoknak van helyük, akik bizonyították kvalitásukat. Oda állam-férfiakat lenne jó ültetni! –  Ma nincsenek országos méretű konszenzusok, nincs egységes nemzettudat! Márpedig, könnyű belátni, hogy ezek, vagyis az összefogás kultúrája képviseli a meggyőző erőt. Azt is, hogy általuk teremthetjük meg jövendőnk feltételeit. /Talán a Világnak is szüksége lehet ilyen asztalokra, lehet, nem is sok idő múltán!/

Napnál világosabb, hogy az állandósult ellentétek és ellentmondások szinte átláthatatlanok és talán áthághatatlanok is. Ebben a helyzetben belátni, hogy ez így nem mehet tovább, talán nem is olyan nehéz. Akinek nehéz, azon nem lehet segíteni, azt ki kell hagyni a játszmából.

Mégis melyek, a napnál is világosabb összefüggések meglátásának, megtalálásának az akadályai?                 Egyik minden bizonnyal, hogy úzussá vált: nem azt keressük, ami összeköt! Nem! Inkább, ami elválaszt! Bizonyára vannak ennek történelmi okai. Az egyik minden bizonnyal a pártoskodás, a régi átok. A másik ok-halmaz minden bizonnyal a gazdaságpolitika és az ideológia többfélesége, nem utolsó sorban az időnkét bekövetkező gazdasági krízis. –  A gazdaság szervezése, irányítása legalább kétféle elmélet szerint történhet. Az ideológiák sokasága van kéznél. Egy adott ország-vezetés rendszerint egyik vagy másik mellett kötelezi el magát. Az ellenzék pedig, sokszor nem ellenfél, hanem ellenség. Ez a képzet, esetenként, akár „gyilkos” konkurenciát is szül. Ilyenkor nincs kímélet. Rendszeressé válik a félretájékoztatás, nem ritka a becsmérlés, rágalmazás. Az is gyakori, hogy nem az ország dolgai, hanem az egyéni sérelmek lépnek az első helyre. –  Krízis idején pedig a másik fél okolása van a meghatározó politikai képlet központjában. Mindezek a nehézségek csak súlyosbítják a világ, gazdasági válságának gyötrelmeit. Akadályozzák a kilábaláshoz elengedhetetlen feltételek kimunkálását. A krízis, rostáló szerepe helyett, a megoldás végleges akadálya is lehet az ilyen, feje tetején álló világban. A komparatív /kölcsönös előnyök/ megoldás helyett létrejöhet egy szervezetlen atomhalmaz a társadalom méhében. A megszülető utód pedig, minden bizonnyal torz képződmény lesz. Az emberi társadalom valamiféle elembertelenedett változata. Ez a veszély, még ha nem is valószerű, elképzelhető. A vészharangot kongatni inkább megengedett, mint bénán várni egy összeomlást.

Meggyőződésünk, hogy a huszonnegyedik órában élünk. De az is, hogy az emberiség, a magyarság is megtalálja a jövő felé vezető, talán göröngyös, utat. Ennek az útnak a legfőbb állomása pedig az összefogás, az emberek egymásra találása. Annak a kultusza, elfogadása, hogy valamit másoktól mindig kaphatunk, tehát szükségünk van rájuk. Ki kell munkálnunk egy olyan általános szemlélet, amely azt sugallja, hogy mindenkinek adhatok, és én mindenkitől kaphatok. A kölcsönös egymásra utaltság tudata és gyakorlata éltető forrásvíz. Az előítélet meg fal, méghozzá igen vastag. Szinte áttörhetetlen!

Az összefogás kultúrájára, egymás megértésére, elfogadására van szüksége az emberiségnek. Ez a kultúra, tudnunk kell, nem tűri a durr hangnemet, mert az érdes, kemény. Nem kellenek hozzá dollár milliók, nem igényel sok iskolát, oklevelet sem /persze jó, ha vannak!/, csak mollra hangolt nagy szívet!  Az meg teljesen mindegy, hogy a gazdája palotában vagy kunyhóban látta meg a napvilágot.

Az ember, élete egész tartama alatt, keres olyan szálakat, amelyek más emberekhez, csoportokhoz kötik.  A munka-kapcsolatok, de minden más, akár az intim viszonyok sem kivételek ez alól. Sőt! Ott, igazán intenzívek. Ezek a hol lazább, hol erősebb szálak a bizalom mutatói. Tehát életünknek minden mozzanata, a más emberekkel való kapcsolat, mind át van szőve a bizalommal. A gyermek bízik a szülőben, a tanítóban, a barátban, az osztály-közösségben. A felnőtt a munkatársaiban, valamely pártban, bankban, stb. Sajnos ezzel együtt jár, még ha szeretnénk is elkerülni, a bizalomhiány, ilyenek vagyunk. Meg hát a kétkedés is, hogy van-e alapja a bizalomnak, és ha van mi az /a bizalomhiány alapjait, most ne feszegessük!/. Amennyiben ennek a számos változatban megnyilvánuló kapcsolódásnak a problémáit érinteni akarjuk, elsőként a jelentését kell tisztáznunk. Tehát, mi ennek a gyakran használt szónak, a „bizalomnak” a mondanivalója, jelentése. Előbb egy személyes vélemény. A közéletben szerintünk, a bizalom: hit saját elvárásainkban, ill. a dolgok, események elvárásunk szerinti teljesülésében. Agatha Christie azt mondja: „Bízni kell, hogy vár ránk egy szebb, boldogabb jövő.” Eszerint az emberi bizodalom mindig pozitív töltésű. Az a funkciója, hogy a bekövetkező dolgokról biztató jelzést, hitet gerjesszen.”

Nem lehet kétséges, hogy a bizalomnak van egyéni és van közösségi mondanivalója.

Lássunk, előbb egy egyéni, egyedi jelenségben. – A vénember bízik, egy ideig, hogy él még néhány évig. Azzal áltatja magát, hogy tud még segíteni, de legalább át tudja adni számos tapasztalatát. Majd néhány hónapot remél. Idővel megelégszik fájdalmai kisebbedésével, még ha gyógyszer árán lehetséges is az. Később az is kielégíti, ha nem okoz, az elviselhetőnél több gondot, szeretteinek. /Megkérdezi magától: mennyi is az elviselhető? Válasz persze nincs. Sebaj!/ Végül történik, ami történik. Ezt már aligha tudja. Marad tehát a legutolsó teljes bizalom: az Égiekbe vetet hit. Ami a végső, a teljes bizalom!

A bizalomnak pozitív szerepe van az egyének kapcsolataiban, az egyén és a közösség, a közösségek közötti viszonyokban. Nélkülözhetetlen ahhoz, hogy dolgainkat nyugodtan, a jövőben való reménnyel láthassuk el. Hiánya nem csak zavar forrás, de megmételyezi az együttélés minden szegmensét. Feszültség, egyenetlenség, „háborúskodás” előidézője. /Háborúk is keletkezhetnek miatta!/

A bizalom szerepe a fentiekhez képest sokkal komplikáltabb a társdalom egészében.  A társadalom hatalmas konglomerátum, hétmilliárdot meghaladó lélekszámmal, számos emberfajtával, akik a kontinenseken és a sziget „rengetegben” élik mindennapjaikat, igen eltérő körülmények között, más és más berendezkedéssel, gyarmatosító, ill. gyarmatosított státuszban, nagyon is eltérő bizalmi lehetőségek közepette. Az óvilágban és az angolszász országokban a XX. század elején optimista hangulat uralkodott. „Aranykorról”, „Békeidőről” beszéltek. Alig telt el egy évtized kitört az első világháború, a negyedik tíz év végétől megéltük a másodikat. A század folyamán lezajlott az örmény genocídium /1915/, a holokauszt, a sztálini tömegterror. Magyarország elszenvedte a trianoni békediktátumot, a szovjet megszállás szörnyűségeit, megvívta szabadságharcát 1956-ban. Az egész világ szenvedi a második nagy gazdasági világválságot, nyögi a globalizáció „áldásait”. És ebben a világhelyzetben akarunk a bizalomról, a bizalom társadalmi szerepéről szólani. Tudom, majdnem a lehetetlenre vállalkoztam. Mégsem mondhatok le róla, hiszen remény nélkül nem lenne érdemes élni. Már pedig én is, fajtám is, az emberiség is életre rendeltetett. A más csak az, hogy az egyes ember rövid, fajtája és az emberiség hosszú életre predesztinált. Az életnek pedig bizalomra van szüksége! – Nézzünk miben, hol lelhetjük?

A generációk egymásutánja olyannyira megújítja, párhuzamosan, gyarapítja az emberiség lélekszámát, hogy joggal kapjuk fel a fejünket a hétmilliárdnál is többet számláló emberiség hallatán. Akkor is tény ez, ha közben világháborúk dúltak, ragályok pusztítottak, emberi dölyf, hatalomvágy halomra ölte embertársainkat. Mi ez, ha nem az ember elpusztíthatatlanságának, a jövő eljövetelének a bizonyítéka, remény a megmaradásra.

Van az emberben valami végzetes ellentmondás: alkot – pusztít, épít – rombol. A végeredmény az új élet! A közvetítő pedig, meggyőződésem szerint az erkölcs, a minden emberben meglévő emberfeletti: az önönmagát számon kérő Isteni szikra: a lelkiismeret. Persze ő is szunnyad sokszor. Aztán megint éber lesz és számon kér. Vannak olyan sugallatara létrejött törvények, amiknek az elfogadása akkor is megtörténik, ha nem is egyezünk bele. Lehet, hogy a szakralitás: az Istenhit átmenetileg, akár tartósan is szünetel valakinél, de az egyéb erkölcsi elvárások mégis élnek. Akkor is, ha tudat alatt. Ám ha megfogalmazódik, hogy védd az ember életét, méltóságát, közösségeit, környezetét, tulajdonát és alkotásait aligha akad, aki ezeket a normákat kárhoztatná. Aki meg mégis megteszi, minden bizonnyal pszichopata, elvesztette emberségét és nem is tehet róla. Az erkölcs tehát a másik tényező a társadalomban, ami a bizalmat, annak jogosultságát bizonyítja. Persze van, hogy meginog. Ám akkor még Róma is rabigába görbed, igaz csak a birodalom! A világ meg megy tovább!

Az emberiségben való bizakodás forrása a munka is. Az emberré váláskor is döntő szerepet kapott. Azóta pedig fenntartója az emberi létnek.  Minden ember, aki arra képes, végez valamilyen fizikai és/vagy szellemi tevékenységet. /Aki nem teszi, megtagadja ember voltát!/ Az alkotások a kőbaltától a neutron bombáig mind a munka szülöttei.  A technika miden vívmánya, az azt működtető technológia úgyszintén. A tudomány és a művészetek is munkaalkotások. Nem lehet vitás, hogy az emberi tevékenység részben és egészében is jelentős bizalomforrást jelentenek az ember iránt és a jövőjét illetően is.

Nem hallgathatunk az egyházak bizalmat kölcsönző tevékenységéről sem. A szakralitás nagyon általános emberi vonás. Akadtak ugyan minden korban ateisták is. Egyrészt számuk elenyésző, másrészt „hitvallásuk” csak a vész jelentkezéséig ér. Aztán felfakad az „Istenem segíts!” és az „ Én Istenem!”fohász. Napjaink ateizmusa a liberalizmus, vagy ma már, a neoliberalizmus. Képviselői az értelmiség tudományokba belekóstolt egyedeiből regrutálódnak. Azt gondolják, hogy a tudomány eredményei mindenhatóságot kölcsönöznek számukra. „A normális embert az különbözteti meg a liberálistól, hogy tudja, nem csak jogai, de kötelességei is vannak” olvastuk valahol. Ez a gondolat jól példázza a kötöttségektől szabadulni igyekvő „szabad embert,”a „modern” ateistát.

Gondolataink befejezéseként arról ejtünk néhány szót, hogy hazánknak is van oka a jövőjét illető bizakodásra./Azért nem országról, nemzetről beszélünk, mert szerintünk a haza fogalma jobban kifejezi önazonosságunkat, mint az előző kettő./ Történelmünk példázza, hogy számos megrendítő csapás ellenére is, mindig talpra tudtunk állni. Népünk tettereje, élni akarása, munkája, ha kellett áldozatvállalása is, erőt sugározva ott volt, ha kellett a vártán, de a földeken, az istállókban, a gyárakban, az irodákban, a kórtermekben, az iskolákban, röviden ott ahol ember kellett a gátra. Ezért van, hogy hiszünk Magyarország felvirágzásában!

Szép őszi napok sorjáznak. A Nap már kissé bágyadt, csak néha süt órákig. Akkor is sápadt, meg igen nagyon bágyadt. Ülök a tornácon egy több évtizedes karszékben, amit fiam nemrég hozott rendbe. Most megint stabil. – Igen? Mi az? Szürkül, fakul a látás, elhagy a hallás. Aztán minden sötét lesz. –  Az egész nem tart sokáig. – Lassan újra tisztul a látás, a hallás is. A karfába görcsösen markol a kezem. Értem. Újra itt vagyok!  Nem akarok jelentőséget tulajdonítani az egésznek. Azt hiszem, a kilencvennegyedik életévben ez gyakran megesik. Aztán néhány óra multán repeta. Na, ennek fele sem tréfa. Elhatározom, elmondom, akit ez illet, a feleségemnek. Nem csalódtam most sem benne. Rám néz. Ugyanazt gondoljuk. Nincs miért csodálkozni. Ez az élet rendje! Ami mégis meglep, hogy most, és vajon még hányszor, újraéledek.

Ez a kis történet önmagában hétköznapi, semmi eset. Mégis lehet, megihlet.

Történelmünk jut eszembe. Nemzetünk hányszor alélt el? –  Számolni sem lehet. Újraéledése mégis mindig bekövetkezett. Tatár, török, német, Trianon. Legutóbb az orosz vetett reánk szemet. Dúltak, vittek, amit csak lehetett. Még ha saját rombolásunkat nem számolom is, iszonyodom. Sajnos ez utóbbiból is akadt, s nem is ritkán. Sokszor meg nagyon is kiadósan.

Mondanivalónk most a szovjet megszállás utáni vajúdás, megújulás problémáit interpretálja. Nemzetünk huszadik századi alélt állapota l945-től datálható. A szovjet csapatok ittléte, szabadságunkat még lélegezni sem engedte. A háború rombolása, a jóvátétel csaknem minden életerőt kiszivattyúzott népünkből. A lerombolt haza talpra állítása most mégis a békés élet barikádjaira hívta az ország lakosságát. Az a hihetetlennek tűnő erőfeszítés, amit népünk Budapesten, a vidéki városokban és falvakban tanúsított, az aléltság megszűnését, az élni akarást tanúsította. Ezt a lendületet törte derékba, a megszállóknak való kiszolgáltatottság, akiket sajnos számos hazai kommunista és megtévesztett ember is támogatott. A marxista internacionalizmus égisze alatt olyan brutális eljárások és jogtiprások történtek, hogy évtizedekre megbénulni látszott minden emberies megoldás. Az így előidézett bénultság, párosulva némi agymosással, nem kevés „pártoló tagot”, sőt élharcost is produkált népünk megtévesztett, félrevezetett rétegeiből. Az internacionalizmus másik nemzetközi párja, a kozmopolitizmus is felütötte a fejét. Nem maradt tétlen a liberalizmus új változata sem. Nagy gond adódott abból is, hogy ezek az izmusok tisztázatlan fogalmakként kóvályogtak a köztudatban. / Sajnos napjainkig nincs másként. Ezért mielőtt megkezdett mondanivalónkat folytatnánk, megkíséreljük, a lehető legrövidebben, leírni a köztudat nagyobbik hányadában, leginkább elfogadott, társadalom felfogásra vonatkozó politikai, ideológiai fogalmak aktuális jelentését: Konzervativizmus: jövőre orientált múlt és jelen értelmezés. Neoliberalizmus: az értelmiség politikai szerepének eltúlzása, a korlátok nélküli szabadság jogok hangoztatásával. Azt gondolják önmagukról, hogy a tudományokba belekóstolt ember már-már mindenható. Ezzel a felfogással támogatják az őket éltető nagytőkét. Internacionalizmus: a nemzetközi proletárhatalom elkésett képviselete. Megbukott a Szovjetunió felbomlásával. Kozmopolitizmus: a világpolgár felfogása: ahol a jólét, ott a haza. Szocializmus: a népi érdekek képviseletének széles körű hangoztatása. Valójában a letűnt szocializmus nosztalgikus képviselete ürügyén, a kisebb, ill. a mostanság képződött tőkések érdekeinek a képviselete./ – – Talán a további mondanivalóink közérthetőbbek lesznek, ha a fent körülírt fogalmakkal dolgozunk.

Történelmünk, a kétezredik évek elején, a remény és az aggodalom hullámhegyei és völgyei között menetelt. A gyaloglás tartalma talán, valahogy így, írható le, röviden, orvosi zsargonnal:

A háború befejeződése – aléltság. Újjáépítés – éledés. Megszállás, rémuralom – kóma. A szovjet csapatok kivonulása, szabad választások – éledés. Antal, Boross – gyógyulás. Horn Gyula – visszaesés. Orbán – a beteg újra mozog.  Meggyesi, Gyurcsány, Bajnai – görcsös vonaglás. Orbán másodszor – ébredés, feléledés, a lábra állás kísérlete.

Ez a kísérlet, napjaink valóban érdekes problémája. Járjuk hát körül, keresve a felfelé vezető göröngyös utakat!

Fontos tudni, hogy egy bármilyen derék, de még egy kiváló államférfi sem elég egymagában.  Rendkívül nagy az igény számos, nagyszerű munkatársra. Pl. a jövő perspektíváit képviselő jövőkép megalkotása elképzelhetetlen hozzáértő, elkötelezett politikusok, tudósok híján. A valóságos jelen, de a múlt ismerete sem nélkülözhető, ha jövőt tervezünk. A regnáló kormány ezt az elvárást figyelembe véve dolgozta ki a több ciklusra is helytálló terveket, elképzeléseket. Azzal a szükséges és elkerülhetetlen megkötéssel, hogy a változásokat figyelve, korrekciókra is elkerülhetetlenül sor kerülhet, ill. kerül. Ez az odafigyelés és a rátámaszkodó rugalmasság elengedhetetlen. Ám ez nem eredményezheti a helyesen értelmezet konzervatív /fentebb/ alapállás feladását. Igen nagy súlyt kap, a jövő tervezésben, az Alaptörvény minden passzusa. Itt arra utalunk, hogy „… szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.” Orbán szavaival:„Vissza kell térnünk a keresztény gyökerekhez.” Ez teremheti meg az elodázhatatlan erkölcsi megújulás alapjait. Az erkölcs mai állapota kriminális. Sem a szabálysértési, sem a bírósági, de még a rendőrségi eljárások sem jelentenek hathatós megoldást. Az erély, az említett szervek részéről, elkerülhetetlen. Megoldást, persze csak hosszú távon, a valláserkölcs felélesztése, a hatékony erkölcsi nevelés hozhat. Ám napjainkban a keresztény egyház is nehézségekkel küzd. A leromlott állapotok felszámolása ott is napirendre került. Ferenc pápa a napokban figyelmeztet, hogy… „kártyavárként” összeomolhat az egyház „ha nem találunk új egyensúlyt.” Az új egyensúly persze adott: az evangélium szerinti élet. Várjuk, várhatjuk az új egyensúly létrejöttét. Ez a tennivaló elsősorban persze az egyházat terheli. De az állam is szerepet vállalhat, és hát a hívőnek is számos, kemény tennivalója akad, hiszen önmagukról van szó. Az ember önmagára találásával, az emberek egymásra találásával jöhet el a nosztalgikus régmúlt mai, lehetséges változata.

A megkezdett úton haladva már akadnak biztató eredmények. Ezekről csak érintőlegesen essék itt szó. Ilyen pl. az erős állam megteremtésének víziója, eredményei, a nagy lendülettel elkészült közigazgatási, egészségügyi, oktatási megújulás. Kölcsön visszafizetés, lejárat előtt. Sikeres államkötvény kibocsátás. Rezsicsökkentés. Az önkéntes tartalékos katonai szolgálat. A pedagógus pályamodellel együtt járó fokozatos fizetésjavítás. Nem hallgathatunk arról sem, hogy ez a folyamat rendszeres továbbképzést is jelent. Stb.

Mivel a tennivalókon a hangsúly, ezekről bővebben! .-  Mindjárt megjegyezzük: az itt felsorolt, de a fel nem sorolt, eredmények sem jelenthetnek megnyugvást. A finomítás, a további fejlesztés, folyamatosan feladat. Pl. Van előrelépés a felsőoktatásban. /A diáktüntetések jórészt indokolatlanok voltak. A követeléseik többsége a hallgatók könnyebbségét célozta. Ezek teljesítése egyben a tanulmányi színvonal további csökkenésével is járt volna. Pl. a sok utóvizsga, évismétlés, stb. engedélyezése./ Nem kétséges, hogy a közoktatásban tapasztalható igényesebb elvárások ott, de a felsőoktatásban is színvonal növekedést vonnak maguk után, néhány év távlatában. De ezen túlmenően éveket igénylő feladat a bolognai, a kreditrendszer újragondolása, de az egész felsőoktatás színvonalának a növelése érdekében teendő intézkedések kidolgozása is.

A nevelés-oktatásügy azért kapott elsőbbséget, mert a szakmánkról van szó. –  Az ország egyéb dolgai közül a gazdasági gondok és megoldásuk ugyancsak nagy erőfeszítéseket igényelnek. Ezt a kérdéskört érintve az ipart és a mezőgazdaságot illetően, közel sem a teljeség igényével, a következőkre hívom fel a figyelmet: Iparunk úgy jutott a mai kedvező előjeleket mutató állapotába, hogy egyrészt szakembereink jó, talán a legjobb teljesítményeket produkálják, másrészt adottságaink, egyéb területeken is, kedvezőek egyes nemzetközi vállalatok részére, harmadrészt országunk földrajzi helyzete alkalmas logisztikai feladatok teljesítésére. –  Néhány konkrét termelési ágat érintve, a következő jellemző dolgokat mondhatjuk / teljesség igénye nélkül/: Gyógyászati termékeinket külföldön is elismerik. A gépkocsi-gyártást külhoni cégek birtokolják, számos magyar beszállítóval együttműködve. A gyártmányoknak van keresletük.  Mezőgazdaságunk, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben kilábalt a mélypontról. Gabona-termelésünk, szürke marha tenyészetünk, borászatunk is felfutóban van. A malomipar jól teljesít, húsiparunk likviditási gondokkal küzd. Egy-egy önkormányzat résztulajdont vállal, ezzel munkahelyeket is ment. Új húsfeldolgozó létesítése is folyamatban van. Cukoriparunk mindössze a kaposvári üzemet jelenti. Az EU kvóta rendszere visszadobta cukorrépa termelésünket és cukorgyártásunkat. – Nemzetgazdaságunk számos külföldi kapcsolattal rendelkezik, ezek a kapcsolatok napjainkban szaporodnak a keleti nyitás és egyes afrikai államokkal létesülő szerződéseknek köszönhetően.

Van egy igen kényesnek ítélt területe a társadalmi hercehurcának. Kitérnék előle, sajnos lelkiismeretem nem engedi. A politikáról van szó. Minden állampolgár napi dolgáról. Az állammal való törődésről. Napjainkban a politikai pártok állnak ennek a tevékenységnek az élén. Rendszerint egy-egy politikus, jobb esetben az a bizonyos párt elit, aki valamely, rendszerint gazdasági érdekcsoport szempontjait akarja érvényre juttatni.. /Miért ne legyek magam is körmönfont!/ Ezek a pártok valamiféle „váltógazdálkodásban” érdekeltek. Hiszen egy-egy ciklus után nekik áll a zászló, ha nyernek. Zászló? Nem! A korrupció, a közpénzekben való dúskálkodás. Illegális, eléggé el nem ítélhető, bűzös machinációk, akár sorozatban a közérdek rovására, az egyre mélyebb magánzsebekbe ömlesztve, a közpénz jelentős hányadát. A sok pénz tulajdonosa rendszerint úgy viselkedik, mint a drogos, sosem elég a „jóból”. – Az ide fűzött gondolatokból elég! Magam is sokallom! – Amit még mindenképpen el kell mondanunk, az a szavazatokkal történő manipuláció. Mindig számolni kell vele! Egy másik elengedhetetlen kívánni való az állampolgár tudatos felkészülése a szavazásra és a döntésének megfelelő voksolás. A voksolásra való felkészülés lényege a tájékozottság. A pártok szóban, médiában, ígérvényeikben történő ajánlásainak, elvárható őszinteségüknek a mérlegelése. Annak számbavétele, hogy milyen érdekcsoportok állnak mögöttük, honnan a kampányra felhasznált pénz. Milyen érdemleges eredményeik vannak, ha a múltban kormányon voltak már. Milyen az érvelésük, vannak e mögöttes tények, vagy csupán csak ígérgetek, stb. A használt hangnem sokat elárul. A durvaság nem csak méltatlan az ügyhöz, de a kulturáltságot is bemutatja. A műveltséghiány, ebben az esetben is, az alkalmatlanság jele. A szavazás pedig állampolgári kötelezettség!

A magunk elé tartott tükör társadalmunk néhány szegmensét próbálta, a betű segítségével, bemutatni. Talán több, kevesebb sikerrel. Megláttat néhány fontos részletet, összefüggést. Célunkat akkor közelítettük meg, ha sikerült felhívni a figyelmet az esedékes, mindenkire kötelező tárgyszerű, reális gondolkodásra és feladatvégzésre. Dolgaink csak a folytonos, jóindulatú eszmecsere és a szorgos munka révén rendeződhetnek. Alkotmányunk az állampolgári jogok, de a kötelességek tárháza is. „A jogok gyakorlása csak a kötelezettségek teljesítőit illetik meg”, mondják egyesek. Ez azonban nem így van! Mindenkinek élnie kell vele!  A kis történet, ott a mondanivaló elején, adta az indítást a fenti eszme-futtatásra. Az aléltságból való ébredés az egyes embert csak kevésszer örvendezteti meg. Születtünk, meghalunk. Nemzetünk aléltságai másként viselkednek, még ha a magunk hibájából következtek is be. /Sokszor mi vagyunk az ok!/ Ebből viszont, ha a baj kóma jellegű is, mindig van kiút. Kell, hogy legyen! Csakhogy a kivezető ösvényt /ami aztán sztráda is lehet, majd, évek multán/ meg kell tervezni, meg kell építeni, legalább kaviccsal fel kell hinteni, hogy sárban járni ne kelljen. –  Min hogy akarjuk, hogy megépüljön, dolgozni kell, sokat kell dolgozni, kézzel, fejjel, szívvel, mindnyájuknak!