Gondolatok oktatásról nevelésről…

Az emberpalánta nem magával hozza a felelősséget. Megszerzi. Aztán halálig a vállán cipeli.

Amikor a kis emberke belecsöppen a nagyvilágba kész dolgok sokasága övezi. A fény, talán zavarja, mert ugyancsak pislog látásán. Aztán egy dologra koncentrál. Sír, mert éhes. Az emlő közelségét megérzi. Rá csap. Mohón szívni kezdi. Nem érdekli most semmi más. –  Aztán telnek a napok, hetek, hónapok, évek. Szisztematikusan ismerkedik, egyre mohóbban önszorgalomból, de késztetésre is a környezettel, a világgal. Hamarosan kipróbálhatja nagyszerű képességét, választhat, választani kényszerül. Ez a képesség születéskori ajándék: szabad akaratként lett terhes tulajdonuk. Ez a pontosan körül nem határolható időpont, amitől kezdve a gyötrelem is része életének: mit, melyiket válassza! Megszületik a legnagyobb emberi, lelki-szellemi teher, a felelősség terhe. A témám ugyan távol áll ettől a „kisded” problémától, mégis  ide kívánkozott. Úgy gondolom ugyanis, hogy korunk emberének, ha nem az egész emberiségnek az a gondja, hogy tud-e, akar-e felelősséggel gondolkodni, élni! – Erre persze van rövid direkt válaszom: tud, ha akar. A kérdés tehát akar-e? A válasz persze nem könnyű, nem is egyszerű. Sőt nagyon is felelősség-terhes! De nézzük a medvét!

A felelősség behálózza az egész életet. A terhel önmagunkért, embertársainkért, az emberiségért, de a természeti környezetért is, engem is és mindenkit. Megkerülhetetlen, hogy engem is! Ha ezt nem látom be, nincs szó, mit vesztegetni lenne érdemes ebben a dologban. Tehát, és ez sarokpont: felelek önmagamért önmagamnak és másoknak, másokért önmagamnak és másoknak, persze a természeti környezetért is önmagamnak és másoknak is. Ej kérem, ez olyan szájbarágós, fenyegetős gyerekesség. –  Igen? Talán legyünk büszkék, hogy nap mint nap rágalmazunk, gáncsolunk másokat, szidjuk egymást, a „felettünk és alattunk lévőket”egyaránt. Elvesszük, ami a másé, a szomszédé, a szomszéd nemzeté. Mi hétköznapi emberek kicsiben, az oligarcha, az erős nagyban, mígnem rabszolgává, bérrabszolgává nem lesznek mindazok, akikkel ez megeshet.  – „ Okos, ügyes” emberek teszik ezt. Mi aprók is, a nagytőke urai, a dúsan megfizetett menedzserek és a fel sem sorolható más hasonszőrűek is.

Gyűljünk össze, „rakjunk egy nagy – nagy tüzet,”tanácskozzunk. Talán meg kellene, együttes akarattal, önerőből rendezni az apokalipszist? Vezényszóra a tűzbe ugorhatnánk hét milliárdnyian! De mert eszünkbe ötlik Madách szava: „Ember küzdj és bízva bízzál! „. Mégsem tesszük. –  Hát azzal lehet-e valamit kezdeni, amiről fentebb beszéltünk? Talán igen! Miért ne próbálnánk ki? Hiszen éltünket ugyancsak óvni szeretnénk. Gondolkodjunk erről is!

Mi emberek közösségi lények vagyunk. Másokkal együtt tengetjük, máskor élvezzük napjainkat. Hogy ez lehetővé váljon, tudni kell egymáshoz alkalmazkodni. Ez alapfeltétel. Eszköz pedig a felelősség magunkért és másokért. Hogy valaki vállalni tudja, napi küzdelmet kell folytatnia önmagával. Csiszolni kell gondolkodását, tetteinek minden elemét. Önnevelés, de mások nevelő hatásának a befogadása is elengedhetetlen. Csak a hajlítható ember juthat másokhoz közel és fejlődik közösségivé, valódi emberré.

Az itt jelzett problémakomplexumot talán példán lehetne érzékelhetővé tenni. Próbáljuk meg!

Manapság sok szó esik itthon és Európában is arról, hogy miként lehetne kikecmeregni abból a nyomorult helyzetből, amelybe a válság sodorta bele a világ nagyobbik hányadát. Kétféle megoldási mód került eddig szóba. Egyik: teremtsük meg az egységes Európát. Váljon minden itt élő ember európaivá. Legyen európai kozmopolitává, aki ezen a földrészen születet, vagy bárhonnan ide jött. A liberálisok ábrándja ez. Támogatást találnak a szocialisták és az un. zöldek között. A másik oldal az erős nemzetállamokra esküszik. Azt vallja, hogy a konzervatív szemlélet, a keresztény gyökerek, a munkára /nem a fiskálispolitikára/ támaszkodó társadalom képes a csőd szélére juttatott államokat a gödörből kivonszolni.

Az egységes Európa, úgy tűnik, születő félben van. A születést levezényelő asszisztencia azonban nem elégé felkészült. Nincs egyetértés számos kardinális kérdésben. A vezetők nem rendelkeznek a szükséges tudással. Elegendő tapasztalatot nem is szerezhettek. Számos kérdésben az egyetértés is hiányzik. Kitapintható a nagy, a nagyobb országok torzsalkodása, a több befolyásért, a hatalmi pozíciókért.  Az érdekek képviseletét pártok látják el. Őket eltérő világfelfogásuk, ideológiájuk állítja egymással szembe. –  A másik irányultság a „gyökereket” tarja meghatározónak. A múltat, a jelent, a jövőt folyamatként szemléli. Úgy véli, hogy a múlt az alap, erre kell építkezni. A leglényegesebb gond mégis, hogy míg az első csoportosulás a fináncoligarchia érdekei szerint gondolkodik és tesz, addig a másik fél önállóságért, függetlenségért hadakozik. Ezen az alapon képzel el körülhatárolt együttműködést, ami minden érintett értékeit és érdekeit figyelembe veszi. –  A szülési fájdalmak elkerülhetetlenek, szaporítani őket persze nem feltétlenül kellene. Hozzáértő orvosra van, sürgősen szükség. Mert bizony a félig felkészült kuruzsló még azt a veszélyt is jelenti, hogy a magzat elvetél. Aztán ha ténylegesen akarjuk az együtt működést, az orvos-asszisztenciát sem lenne hiba szűkíteni. Jelenleg ugyanis nem csak szükségtelenül sokan vannak, de az apparátus igen drága is. A kevésbé tehetős országok büdzséje nem is bírja.

Ezeknek a szerény és bizonyára nem minden fontos kérdést érintő mondanivalónak a szándékolt célja, hogy az alább sorra kerülő megoldási lehetőségek értékelését előkészítse.

Az együttműködésnek eddig három változata hámozható ki a vonatkozó irodalomból:

1.A baloldal által körvonalazott unió-szerű együttműködés. Ez az elképzelés szoros, mindenoldalú kapcsolatok tervez, az erős európai hatalmak irányításával. Azzal az álcázott törekvéssel is, hogy lehetőséget teremtsen a Valutaalapnak és a Világbanknak, a mögöttük lévő pénzügyi hatalmasságoknak, a Föld egészére kiterjesztendő uralom megszerzésére. Humánus mondanivaló is kiolvasható mondataikból kellő odafigyeléssel. Arra hivatkoznak, hogy a világbéke és az általános jólét csak akkor teremthető meg és tartható fenn, ha egységes központ vezényli a gazdaságot a civilizáció legjobb eszközeivel. Így bőségesen termelődik minden szükségleti cikk és nincs akadálya bőséges elosztásnak sem. Tudjuk ez inkább mézes madzag, mint reális ígéret.

Azt gondolom, hogy a fentieket felesleges elemezni és cáfolni. Egyértelmű, hogy az emberi természettel teljesen szemben áll ez a gondolkodásmód. Ugyanis az ember személyiség /egyszeri, egyedi/ és szabadág igényével lép a világba. Erről lemondani nem is tudd, de nem is akar.

Az együtt működésnek történeti formái voltak az un. világhatalmak /Róma, Dzsingisz kán ázsiai birodalma/. Ma is létezik az angolszász birodalom /USA, Anglia, Kanada, Ausztrália/. Ez a tény váltja ki, hogy néhány fejlődő ország versenyre kel napjainkban is. A legismertebb ezek közül Kína, de Oroszország, India, Brazília is ide sorolható. Ezek együttműködése sem elképzelhetetlen. Vannak jelek köztük a közeledés építésére.

2. Az együttműködés másik lehetséges formája a kontinensek népeinek az összehangolódása. A jelen   európai kísérlet ennek a példája, de  tudunk pl. az afrikai népek összefogásának az eszméjéről is.

3. Felszínre került újra a középkorban honos nemzetállam eszméje is. Az EU deklaráltan nemzetállamok szövetsége. A valóságban azonban szó sincs erről. Magyarország és számos más európai ország,   különböző  módon ugyan, de kifejezte idetartozását. A SZU-ról levált európai, ázsiai országok többsége is ebbe a kategóriába sorolja magát. Nem feledkezhetünk meg a nemzetiségek napjainkban feltörő, legalább részben lehetséges, önállósulási igényéről sem.

A nemzetállamok újraalakulása, erősödése, szaporodása napirenden van. Megvalósításuk ma is forradalmi megoldást igényel. Ennek aztán több változata került napirendre. Lényegük, persze mégis azonos: „Gyors, megrázó társadalmi jelenség, teljesen átalakítja a társadalmi és politikai intézményrendszert, kulturális és gazdasági átalakulást eredményez.”

A világuralomra törő államok ádáz ellenzői minden ilyen törekvésnek. Túlhaladottnak, károsnak minősítenek minden ilyen kísérletet. Véleményük szerint retrográd, megakadályozandó, elhárítandó ez az igény, mert akadálya az emberiség előbbre jutásának. Méltánylandó érvük persze alig akad.

A türelmetlen, megfontolatlan szélsőségesek és számosan, a felelősséget aligha érző, honfitársaink közül rapid módszert ajánlanak. Pl. a „pesti srácokra” bíznák, az amúgy valóban esedékes teendőket.

Kardinális dolgunk, hogy a fentebb körülírt forradalmunk nem késhet, de nem is vállalhat felelőtlen kockázatokat. Megvalósítása mély történelem ismeretet, a múlt alapként történő figyelembevételét, de a jelen gondos elemzését is megköveteli. A szembenálló belső és főként a külső ellenzők nagy erők felett rendelkeznek, módszereikben nem válogatnak, céljaik a miénkkel szemben állnak és számukra a mérhetetlen jólét és uralom elengedhetetlen eszközeit jelentik. Úgy gondolják ez minden galádságra is „feljogosítja” őket.

Forradalmunk eredményes megvívása ezért indult a „fülke forradalommal.” A demokrácia eszközével juttatta hatalomra, kétharmados többséggel azt a pártot, amelyik előre, gondos mérlegelés, latolgatás után megalapozott tervet készített. Meghatározta a teendők sorrendiségét. Figyelembe vette az adott nemzetközi  és  európai  viszonyokat. Vértezete az egyre gyarapodó nemzeti támogatásból és a kezdeti sikerektől folyton erősödik. Olyan hajrát produkált, amelyben, egyrészről a humánus szempontok domináltak /nem hulltak fejek, még a bűnös elemek is megtarthatták, sokszor galádul szerzett vagyonukat is/. Másrészről megerősödhettek azok a gazdasági és társadalmi tényezők, amelyekre egyre nagyobb szükség lesz. Hiszen szó sincs a forradalmi folyamat befejezéséről. A kezdeti eredmények inkább a további, elkerülhetetlen küzdelem feltételeinek a bázisát teremtették meg. Arra hívnak és biztatnak, hogy minden lehetséges erőbedobással folytassuk küzdelmünket nemzeti függetlenségünkért és népünk anyagi gyarapodásáért. Tudnunk kell, hogy adományokból sosem gyarapodhatunk. Csak a megfontolt küzdelem és az eredménnyel járó mindennapi aprómunka lehet a bázisunk. Gazdálkodnunk a sajátunkból kell. A kölcsön, az adóság mindig a hitelező javát szolgálja.

Még számos év és felmérhetetlen sok munka árán leszünk szabadok és fokozatosan gazdagabbak.  Ehhez persze kell még, hogy az Isten is megáldja a magyart!

Megfogalmazott gondolataink, véghez vitt tetteink, a gondosan elemzett valóságra támaszkodva adják eredményes munkánk biztos bázisát. Joggal bízunk összehangolt erőinkben!

A múlt század nyolcvanas éveinek közepétől világossá vált a kommunista éra bukása. Ezt a kommunista párt vezetésének számos tagja nemcsak tudta, de indíttatást érzett arra is, hogy a tagság képzettnek tartott részével erről szót váltson. Egy jellemző mondatot idézek: „Emberek, a közeljövőben a hatalomról a párt kénytelen lesz lemondani. De tudnotok kell, hogy a magyar gazdaság nagyobbik hányada a kezünkben van, vagy képesek vagyunk annak megszerzésére. Mert ez tény, a politikát is hamarosan ismét birtokolni fogjuk.”Az események azzal folytatódtak, hogy 1988 októberében létre jött a Nyilvánosság Klub azzal a deklarált céllal, hogy a sajtó szabadságát kiszélesítsék. A kezdeményezők azonban csupán reformokat és nem a rendszer megdöntését gondolták feladatuknak. Ez az esemény mégis jelentőséggel bír a további történések szempontjából.

Az 1990 őszén történt szabad választások következtében az Antall kormány vette kezébe az ország irányítását. A lehetőség ugyan meg volt, hogy a forradalmi úton elinduljunk, de erre nem került sor a kormány bizonytalankodása miatt sem, de kötötték a választás során létrejött alkuk is.

2010-ig izgalmas hatalomváltásokat éltünk meg. 1998-tól a Fidesz kormányozott ugyan, de a négy év nem hozhatta meg, a sokak által várt, gyökeres fordulatot. Nem tudtuk elindítani sem a forradalom motorját . A tapasztalathiány is, a körülmények is akadályt képeztek, de az elszántság is hiányzott akkor még.

A Meggyesi, Gyurcsány, Bajnai kormányok, a szociálliberális eszmeiség, a hazaárulást súroló külfölddel való paktálás és alávetettség, gazdaságilag tönkre tette az országot. Eladósította nem csak az államot, de a hitelpolitika miatt, igen sok állampolgárt is. – Más oldalról nézve ez az időszak alkalmat adott a Fidesznek a tanulságok levonására, a tanulásra, a tapasztalatgyűjtésre, a felkészülésre: a gyökeres változtatások előkészítésére, a szükséges törvénykezési kurzus rapid megvalósítására. Most már nem volt helye a töprengésnek. Cselekedni kellett! Még akkor is ha nyilvánvaló volt, hogy a radikális változtatás hazai ellenzői, itthon és külföldön is minden erőt megmozgatnak majd, hogy megakadályozzák érdekeik csorbulását, lehetetlenné tegyék a nemzet döntő többségének megújulásra irányuló óhaját. 2010-ben mégis erre került sor. A párt kétharmados többséget szerzett a hazai ellenzék és a külföldi patrónusok megdöbbenésére.

Most szinte azonnal megkezdődött a munka. A már előkészített alaptörvényt rövid idő multán megszavazta a parlament. A nemzet ünnepelt: visszatértünk a Szent Istváni útra.  Ez az út eddig tele volt kitérőkkel, göröngyökkel. A jövőt másként képzeljük.„Alaptörvényünk, jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.” Az új forma születése a jogrend megújításával kezdődött. Folytatása a közigazgatás átszervezése, az egészségügy, az oktatás átalakítása, stb. stb. Az új földtörvény megalapozza, hogy a föld a magyar közép- és nagybirtokosok hozzáértő kezén maradva biztosítsa a hazai szükségleteket, sőt, egyes termékek esetében, kivitelre is termeljen. Két év alatt annyi változás történt, mint máskor egy évszázad alatt. A sietséget indokolta a hazai ellenzék bősz ellenállása, akik a hazaárulás bűnét is súrolva nem átallottak a külföldi „segítséget, támogatást” kérni. A hazai ellenerők minden lehetséges eszközt, a brutálisakat is bevetve támadták a változásokat. Ahogy várható volt, nem maradtak el a külföldi beavatkozási kísérletek. Sőt az EU sem maradt ki a támadók soraiból. A globális tőke által is támogatott baloldali /szocialista, liberális, stb./ és a globális tőke maga is, teljes vehemenciával rohamozott. Tudván tudják, hogy forradalom zajlik Európa egy kis, lebecsült közép-keleti országában. Valószínűsítik, hogy ez a törekvés másutt is lángra kaphat.  Bizonyára csodálkoznak, hogy itt nincs rombolás, azon is, hogy fejek sem hullnak. Hogy konzervatív, szerintük visszafelé mutató, törekvések kaptak lábra. Persze a számukra egyetlen lényeges probléma: a lakosok, dolgozók kizsigerelése, a változás után, már ténylegesen kérdéssé válik. Érdekes bizonyság erre Soros György magyarországi szerepe. Nyíltan és köz érhetően nyilvánította ki, hogy a hazai konzervatív erők, a globális tőke számára, nem kívánatosak.

A fentiek köteleznek: tegyük egyértelművé a forradalom tartalmi lényegét. A Wikipédia szócikkei között azt olvashatjuk, hogy a forradalom gyors, megrázó társadalmi folyamat, ami átrendezi a társadalmi és politikai intézményrendszert. Kérdéses lehet, hogy ami az elmúlt három évben nálunk lejátszódott gyors esemény sorozat-e. Minden bizonnyal mert, mint történt, két év elegendőnek bizonyult a társadalmi és a jogrendszer törvényi átalakítására. Van persze ehhez hozzáfűzni valónk is. Az egyik, hogy rendhagyó, a sorrend. Elsőként került sorra a társadalmi és a politikai intézményrendszer jogi átalakítása . Másutt, régebben ez mindig későbbre maradt. A másik, hogy a jogrendszer folyamatos kiigazításra, korrekcióra szorul. És ez a befejezhetetlen feladat a változások, de az egyre jelentkező újabb követelmények miatt is. Jellegzetessége a fülkeforradalmi jelleg is. Szavazással, kétharmados többséggel hatalmazták fel a szavazók a Fideszt és Keresztény Demokrata pártot az átalakítás feladatainak irányítására. A fentiekből nyilvánvaló, hogy a forradalom még nem zárult le. Egyrészt az új jogrendszert hatékonnyá kell tenni, másrészt ezzel párhuzamosan a folyton változó társadalmi igényeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez is ad új és új tennivalókat jelent. Harmadsorban még meg kell vívni a hatalom tartósságáért is harcunkat a belső és a külső ellenerőkkel szemben. Ez utóbbi tennivaló látszik igazán izgalmasnak. Aztán az új választásokra való felkészülés is napirenden van. A győzelem érdekében sok apró munka már ma esedékes. Meg kell tartani szavazóinkat, újakat lenne jó toborozni. Szélesíteni kell a velünk együttműködni hajlandó emberek és szervezetek körét. Minden szavazatra szükség van! Kivárásnak, könnyelműsködésnek helye nincs!

Vélhetően 8, 12 év múltán lesz olyan erő nemzeti államunkban, hogy a forradalmi időszakot lezártnak tekinthetjük. Közben fokozatosan felzárkózhatunk Európa gazdagabb nemzetei közé és, reményeink szerint, együtt más népekkel. Nyugalmasabb, emberibb korszaknak lehetnek részesei utódaink. Tudom mindnyájan szeretnénk részesülni ebből, de ez a perspektíva is igen kecsegtető lehet az emberebb ember, tehát az akkor élő mindnyájunk számára.

Forradalmunk eredményes befejezéséhez tehát még két, három választási ciklus megnyerésére van szükségünk. Ennek egyik magyarázata a fülkeforradalomban található. Megmaradtak, vérveszteséget nem szenvedtek az ellenfelek és a küzdelmet sem adták fel. A még döntőbb tényezőt az erkölcs jelen állapotában lelhetjük meg. Kétségbe ejtő, hogy a legelemibb embert érintő értékek tisztelete, védelme mennyire kiveszett a közéletből. A lopástól az ember életének kioltásáig mindenféle bűnnek naponta tanúi vagyunk, a bűzlő

korrupció pedig minden emberi tisztességet megkérdőjelez. Az okok között találhatjuk a szekularizációt, de azt is, hogy a szeretet már-már eltűnőben van az emberek közötti kapcsolatokból. Társadalmunkat az atomizálódás ördöge is veszélyezteti. Érzékelhető, tudható, hogy a változtatáshoz a kezdeti eredmények csak az alapokat képezik.

Forradalmunk következő szakaszában meg kell kísérelni az erkölcsi rend legnagyobb támaszának, az egyháznak a megerősítését, mert azt remélhetjük, hogy segítségével nem csak a tartalmas emberi körösségek történelmi szerepét állíthatjuk vissza, de biztosíthatjuk az ember életének, méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának és alkotásainak tiszteletét, védelmét is. Az erkölcsi és a társadalmi rend helyre- állításának korszakába jutottunk, ám megvalósulásáért még sok a tennivaló…

Napjaink egyik terjeszkedő, de egyidejűleg zsugorodó eszmerendszere a szabadelvűség. Hívei minden eszközt megragadva árulják portékájukat, politikájuk pedig a gyakorlatban egyre riasztóbbá válik. Ez az ideológia, igaz más formákban, több mint két évszázada elvetélt, mégis újra és újra kelleti önmagát, nem tagadva meg lényegét. Azt hirdeti, hogy „az embernek mindent szabad, ami másnak nem árt.”Ez a tetszetős mondanivaló mindaddig hívekre talál, amíg nem elemzik részletesen és világossá nem válik igazi törekvése, tartalmi mondanivalója.

Itt most három kérdéskört vesszünk górcső alá. A gazdasági, a politikai és az ideológiai vonatkozásait. Ezek tűnnek a legfrekventáltabbaknak.

1.A korlátok nélküli piacgazdaság az egyik rögeszméjük. Szerintük ez a gazdálkodási „rend” önmagát szabályozza. Nincs szüksége külső behatárolókra. A termelőerők birtokosa felhasznál minden rendelkezésére álló eszközt, hogy a termelést növelje a vásárlóképes fogyasztó igényei szerint. Ha meg a vásárlóerő nem igényli a terméket vagy eleget vett belőle akkor az raktárba kerül, készlet lesz belőle, a termelés pedig fokozatosan leáll. Ha a raktárkészlet elfogy és jelentkezik ismét a fizetőképes kereslet, újra indul a termelés. Az ismétlődés beavatkozás nélkül is megoldja a dilemmát.

Ám a gazdálkodás gyakorlata egészen mást mond. A tényleges gazdálkodás sokrétűsége, párhuzamosan számos termék előállítást jelenti. Ez a tény feszes tervezést, szervezést igényel. Egy másik tényező, hogy a felesleg termelése szükségképpen veszteséggel jár. Ennek az elkerülése közérdek. Talán nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy nem csak a reál, de a humán szférában is így van. Ezért egy időszerű és igen világos példát erre a mi orvosképzésünk jelen gondjából veszünk, Az egészségügynek meghatározott számú orvosra van szüksége. A szükséges létszámot nem csak gazdasági nehézségeink miatt nehéz bevonni az orvoslásba, hanem inkább azért, mert a jövedelmi viszonyaink miatt a gazdag országok /pl. egyes skandináv államok/ jobb bér lehetőségeik segítségével elszívják a közpénzen nálunk képzettséget szerzett, jól képzett, szakembereket. Ennek gátat vetni közérdek, miután a szabadpiactól hiába várnánk megoldást.

Lássuk a szabadelvűség báját egy másik, „gazdasági” példán is. Oktatásügyi miniszterként az éppen fungáló jeles szabadelvű miniszter az USA-ba utazott az ottani iskolaügyet tanulmányozandó. Megismerkedett az akkor ott már eredményesen használt digitális táblával. Azt, jogosan, igen hasznosnak találta és ezt a véleményét ki is fejezte. Szinte azonnal akadt /nem véletlen/ aki ajánlatott tett, hogy száz tábla elhelyezése estén a 30%-os haszon egyharmadát átutalják a számlájára. A tranzakció, titkon végbe ment!

2.A politika szabadelvű megközelítése eleve ellentmondásos. Egy kérdéskört akarunk csupán körüljárni: az állam szerepére vonatkozó mondanivalóját. Az ellentmondás abban van, hogy a liberálisok mindenféle hatalmat az egyén ellenségének nyilvánítanak, miközben részt vesznek az államhatalom birtoklásáért folyó harcban, és ha arra alkalom nyílik, a hatalomból is részesedni kívánnak. Ez a törekvésük, tagadhatatlan, jelentős eredménnyel járt ez ideig is.

Számosan közülük ott vannak a globális tőke, vagy az igen magasan dotált kiszolgálói között.

Igen érdekes a nemzeti államok megítélése. Szerintük a középkor igényeit elégítették ki. A nemzeti identitás is idejét múlt. Emlegetése anakronizmus – mondják. Holott ma is, számos országban jelentős szerepet tölt be a nemzethez tatozás tudata. Nagy szerepet játszik a fejlődésükben. Tudomásul kell venni, hogy vannak nemzeti államok, igaz nemzetiségekkel együtt élve. Számolni kell a nemzetiségek önállóságra törekvésével is. Sőt tény, hogy pl. a Szovjet Unió felbomlása következtében számos nemzeti állam jött létre.

3. Fölöttébb érdekes a szabadelvűek hirdetett ideológiája. Mint minden szabályozást, a vallási kötöttségeket is elvetik. A vallás, számukra, béklyó. Megköti a gondolkodást, és a szabad tevékenységet is.  Kiszolgáltat a papoknak, a klérusnak. Azt mondják, hogy a modern ember, Nietzschével együtt belátja, hogy az istenhit, az emberek haláltól való félelmének és a papok butításának a következménye. Következetlenségük tényleges esetét szemlélhetjük egy eleven példán. Egy köztudottan és saját bevallása alapján is liberális szabadelvűnek ismert, magasan kvalifikált fiatalember rendszeres templomba járását és az egyház szolgáltatásainak rendszeres igénybe vételét úgy indokolja, hogy éppen szabadelvűségéből következően teheti ezt. Szerinte nem kettős, egymással ütköző gondolkodási és magatartási jelenség ez, hanem a következetes szabadelvűség gyakorlása.

A gazdaság, a politika és az ideológia terén jelentkező – most már mondjuk ki – neoliberális eszme és gyakorlat, korunk egyik betegsége, akadálya azoknak a társadalmi törekvéseknek, amelyek megvalósítása minden közösség és egyén alapvető, elemi érdeke.

Másrészt meg évtizedek óta részese, ill. kiszolgálója a globalizációnak, a tömegek kiszipolyozását háttérből vezényelt ember ellenes erőknek. – Két bázisa van. A tudomány poharából csak keveset hörpintett, magasan kvalifikált értelmiség és kiszolgálói, ill. az agymosott emberek nem kis tömege. Ez utóbbi csoport hozzászokott, hogy nem gondolkodik. Csak szajkózza, amit a szájába rágtak. Mindét csoport különösen veszélyes.

Az eszmerendszer egészének áttekintése nem lehetett, nem volt e pársoros írás feladata. Mindössze felhívás akart lenni, hogy egyéb nehézségeink tetőzéseként, ezzel a gonddal is számolnunk kell. Igaz ugyan, hogy erejük csak koalíciós szerepre elegendő. Mégis, inkább nemzetkőzi támogatottságuk révén, erősíti a baloldal törekvéseit. A jövő évben esedékes választások kimenetelére némi hatása biztosan elkerülhetetlen. Ezt szűkítendő ad feladatot, kíván odafigyelést propagandájuk.

Gróf Széchenyi István az emberek megítéléséhez nyújt számunkra mércét: „Akit magyarnak teremtet az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”

Ebben a témában azért érdemes betekinteni, akár elmerülni is, mert ezer éve vagyunk európai magyarok, magyar európaiak.

Arról az Európáról akarok polemizálni, amely világrész, az ókorban, a világ egészét jelentette, a Föld, akkor ismert, egészét. Itt zajlott az ókori történelem általunk ismert minden fejezete. Persze azóta módunk nyílt arra, hogy a többi kontinensen létezett kultúráról is képet kapjunk.

Amikor napjainkban Európa helyzetét vesszük górcső alá ez utóbbi tudnivalókkal is kalkulálnunk kell. Európa mai jelentőségét csak akkor szemlélhetjük tárgyilagosan, ha a világban végbement változások egészével számolunk.

Nézzük előbb a régvolt időket: az ókort.

Akkor az egyre táguló horizontot Európa uralta. Gyarmatosította, gazdaságilag meghatározta.  Európa volt a világ közepe. A folyamat részleteitől eltekintve azt mondhatjuk, hogy az ebből a státuszból adódó állapot mind kulturális, mind gazdasági szempontból meghatározta azokat a folyamatokat, amelyek a világban végbe mentek. Akkor is ez a tény, ha tudjuk, hogy a kultúra és a gazdaság másutt is virágzott / pl. Kína /.

Európa státusa akkor változott meg, amikor itt konfliktusok következtében háborúkra került sor és ezeket követően a békediktátumok miatt a feszültségek állandósultak. Később ugyan csak tehertétellé dagadt az angolszász országok világuralmi vágya. Talán még nagyobb gondot jelent a globalizálódó tőke fojtogató szerepe. Valahogy felismerhetetlenné, megfoghatatlanná lettek azok a tényezők és szereplők amelyek, ill. akik a tőke funkcióit ennyire megnövelték. /Mesteri menedzser munkával!/

Az angolszász világuralmi ambíciókkal és az ismétlődő válságokkal párhuzamosan, vele szemben, ezeket a törekvéseket ellensúlyozni kívánó csoportosulásokat is konstatálhattunk. A BRICS- re gondolunk /Brazília, Russzia, India, Chína/. Ez a csoportosulás ma még nem formális, de potenciáljában afelé tart. A világ-folyamatok kényszerítő ereje ezt láttatja. A feltörekvő és erősödő hatalmak összefogásra kényszerülnek. Már ma sem kétséges, hogy gazdaságaik rohamos növekedése mellett a hadi potenciáljuk növelése is napirenden van.

A fentebb jelzett világállapot közepette Európa gazdasági és pénzügyi válságát nyögi.

Azzal a meggondolással, hogy a helyi /európai/ konfliktusok ne újuljanak ki, létre hozták az EU-t. Napjainkig 28 állam csatlakozott a kezdeményezéshez, azt remélve, hogy

a feszültségek alábbhagynak és, együttes erővel, a válságon is úrrá tudnak lenni. Ez a remény azonban máris szertefoszlani látszik. Részletesen, de kissé durván fogalmazva, az ok, hogy a létrehozott szervezet túlságosan bonyolult, ezért nehézkes. A tagállamoknak nincsenek egyenlő jogosultságaik. A közöttük meglévő gazdasági és egyéb erőállapot túlzott mértékben jut érvényre. Párt, ill. világ-felfogás szerinti érdek-szférák érvényesülnek. A történelmi értékek háttérbe szorulnak. Ezek közül a nemzeti erőket bántóan alábecsülik. A liberalizmust a „vezérkar”előnybe részesíti. Az első számú vezetők nem rendelkeznek reális jövőképpel. Nem felkészültek, nincs elegendő rutinjuk. Röviden: eddig nem sikerült a feladatra alkalmas vezetőket megtalálni. Még nagyobb baj, hogy a szervezetnek hiányzik a szíve is a lelke is.

Az európai történelem legnagyobb alkotását, a szeretet vallását, meg sem említik az alapokmány preambulumában. Nemzetek feletti szervezetként definiálják az EU-t, holott legnagyobb erősségünk az erős nemzeti állam, ill. ezek szövetsége lehetne. A tény az, hogy léteznek, vannak nemzeti államok. Csak a szótárból törülték a kifejezést. Egyesek ki is nyilvánítják magukról, mások tetteikben szögezik le a tényt. Nehezen lehet érteni ezt a gondolkodást. Talán csak úgy, hogy a kificamodott gondolkodású liberálisok akarják, ezzel is, a zavarost még zavarosabbá tenni.

Európa tehát, jelenleg kritikus állapotban van. Meg kellene találnia az alkalmas vezetőit, akik ismerik a történelmet, reálisan értelmezik, értékelik a jelent. Akarják az erős nemzeti államokat és szövetségüket. A nemzeti identitás ott van a világ valamennyi táján. Nagyon erős tényező az emberek összefogásához. Itt az ideje annak is, hogy Európa ismét támaszkodjon történelmi múltjára, találjon vissza gyökereihez. Azokra figyelve határozza meg jövője perspektíváit. A krízis nem a vég. Európa öreg ugyan, de jövője is lehetőség. Nem rég akadt a kezembe Áprily egyik verse. Az a címe: Az öregség árnyékában. Szépen szólóan mondja el az „árny” következményeit. Búsong. Nekem még is azt juttatta eszembe, hogy árny csak fény hatására keletkezhet. Európa súlyos helyzetbe jutott. Előtte most árnyak terpeszkednek. Ezek persze a mögötte világító Nap művei. Megfordulunk és ismét érvényesül az éltető sugár, amire a továbbéléshez szükségünk van. A nemzedékek egymásutánja bizonyíték, hogy az élet tovább él, mert képes megújulni!

Ülök künn a tornác előtt. Bámulom az elém táruló tájat, a fákat, a szőlőtőkéket, a virágokat. Meg akad a szemem egy parányi bokron, kicsi rózsatövön. Nem tudom levenni róla. Valami csoda ez. A szirmai apró hópelyhek, összecsavarodnak. Az egész alig nagyobb, mint egy galambtojás. Csodás! Azt mondják a természet alkotta. Igaz lenne? Úgy igaz, hogy a természet Isten műve, benne minden az Ő nevét dicséri. Ha ezt tudod ne hallgass! Ha kétled, nyisd ki a szemed és gondolkodj. Ha látod a körötted lévő mindenséget, a zavarmentes ész megadja ez igenlő választ.

Miért van mégis, hogy kételkedünk, tétován téblábolunk?

Öt világvallást tartunk számon, számos természeti vallást. Mind valami módon hiszi a természetfelettit. Gondol arra, hogy az ember az egyedüli eszes élőlény, hogy szabad- akarattal csak ő rendelkezik. Övé a többi lény feletti diszponálás joga is. Azt is tudhatja, hogy van túlvilág. Tudhat a felelősségről, arról, hogy tennie kell itt a Földön önmagáért, és másokét is. Hogy készülnie kell odaátra. Érdemeket kell szereznie az üdvözülésre.

De menjünk kicsit távolabbra!

A kereszténység 313-ban lett államvallás, amikor is Konstantin és Licinius a mai Milanóban kiadták az ediktumot erről. Ez az esemény tette szükségessé, hogy a keresztény egyház és a két római állam meghatározza viszonyát. Azóta sok víz folyt le a Dunán. Az elmúlt évszázadok során a kapcsolat számos alkalommal alapvető változást szenvedett. Az egyháznak esetenként meghatározó befolyása érvényesült, máskor megismétlődött az egyházüldözés valamilyen formája. Ma az EU-ban névlegesen vallásszabadság van, ám különböző politikai tényezők mindent megtesznek azért, hogy minimumra szűküljenek az egyházak lehetőségei. Ennek egyik fő oka bizonyára az, hogy az ember,” sikerei” miatt, elbízta magát. Úgy látszik hiába a figyelmeztetés, akár Heisenbergtől is: „Amikor az első kortyot kiiszod a tudás poharából, könnyen ateistává válsz, de a végén mindig ott van az Isten.”

Istenkáromlás, erkölcstelen élet, mert azt hiszik egyesek, hogy „övék a világ”. Persze a globalizáció is ludas, bűnös ebben. Nem számolnak a rövidre szabott emberi léttel, s azzal, ami azt követi. Holott ez az élet igen sokak számára már itt is keserves. Csak nagyon kevesen dúskálnak a földi javakban. Ám ők is, emberek lévén, ki vannak téve minden földi bajnak. Neumann János szavai jutnak az eszembe: „… ha úgy élek, mint Krisztus tanította, abból bajom nem lehet, akkor sem, ha nem igaz a feltámadás, de ha igaz, és nem úgy élek, ahogy az Evangélium tanítja, abból óriási bajom lehet.” A hivatkozott személyek jeles tudósok. Okuk lehetne önmagukat nagyra tartani. Náluk mégis összefér a tudomány és az Istenhit.

Nézzük a dolog tartalmát is!

A keresztény tanításból kiemelkedik az erkölcsre irányuló mondanivaló. Már Mózes a kőtáblákon meghirdette, a zsidó népre vonatkozó, elvárásokat. A három első, a szakralitás követelménye. A hét következő az emberre vonatkozik. Ma is érvényes kívánalmak, elengedhetetlen elvárások. Modern formában talán úgy lehetne fogalmazni, hogy a keresztény egyház, híveinek, de minden embernek ajánlja azokat a magatartásbeli kritériumokat, amelyek lehetővé teszik az emberek közötti kölcsönös megbecsülést és az egymást támogató viszonyt. Ezek: az ember életének, méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának, alkotásainak megbecsülését és védelmét jelentik. Ez a szemlélet biztat arra, hogy szorgalmazzuk: minden ember emelje fel szavát a vallások védelmében. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a hit és a keresztény erkölcs elengedhetetlen az emberiség számára.  Azért a keresztény erkölcs, mert ez a legkidolgozottabb, magatartásra vonatkozó, elvárás és bizonyságot nyert, hogy általános emberi értékeket képvisel és érdekeket szolgál.

Az ugyan kétséges, hogy minden ember a maga erejéből eljut a „megvilágosodásig”. Az viszont bizonyos, miszerint az egyházak felismerték, hogy a földi élet átmenet csupán. Hogy van túlvilág, van Isten. Neumann fentebb idézet gondolata útmutatást ad arra, hogy az Evangélium szerinti élet hogyan lehet a biztonság, a megnyugvás záloga.

Aki hiszi az igazságot, az egyes ember, jelesül az egyház, nem hallgathat. A templom, de minden fórum, vagy két ember együttléte is, alkalmas az igehirdetésre. Sőt, a politikának is tartozéka a hit és az erkölcs védelme. XVI. Benedek Amerikában szólt arról, hogy az állampolgárnak, de az egyháznak, nemcsak joga, de kötelessége hallatni szavát minden a hitet és erkölcsöt érintő kérdésben. Hozzátesszük, hogy az egyházak összefogása igen hatékonnyá tehetné azt, a ma már elkerülhetetlen polémiát, amit némely politikai szervezettel vállalni kell, az érintett kérdésekben.

Ülök a tornác előtt. Az elém táruló természet feltölt a teremtett világ csodáinak ámulatával. Menyem telefonon arról értesít, hogy megjött Milánóból. Eltűnődök menyire érdekes egy-egy nap itt a Várhegyen, a világ végén. Gondolatok a végtelenről, napi hír: és felelevenedik a most papírra vetett egyik világesemény helyszíne. Nem hallgathatok!

Innen, a végéről köszönöm mindazt, amit a kilenc évtized s a még három év adott. Szüleinknek, akik mindent értünk tettek. Hogy tanítathassanak, a kies Göcsejből Kőszegre költöztek. Kemény munkával, nélkülözéssel megteremtették felkészülésünk feltételeit.

Köszönöm öt  gyermekemet, nyolc unokámat és 14 dédunokámat. Egészségesek, szépek mind. Jó gondolni rájuk! Köszönöm mindazt, amit kaptam és, amit adhattam is. Felsorolni képtelenség volna, nem próbálkozom hát vele. A hangom lassan elhalkul, emlékezetem hézagos, szavaim sárguló, hulló falevelek. Sokszor nehezen lélegzek. Mégis próbálkozom.

Ha botlásaimra gondolok, el-el komorodok. Az összkép mégis felemel. Képzeletem feltornáz, néha a felhők fölé emel. Máskor lesújt, mint a bárd a barmot. Sírok, mint akár a kisgyermek. Ez vagyok! Néha magamra sem ismerek. Persze az évek elrohantak, az élet egyre rövidebb. A végtől nem félek, csak addig nehéz most már, minden nap. Bírom, van kedves párom. Aztán most meg sok titkot kifecsegek. Beszámolok, dióhéjban, életemről.

Szüleim szárnya alól, az oklevél birtokában, szinte azonnal kirepültem, Reális emberek voltunk. Én gondoskodni akartam magamról. Családomnak könnyebbség volt az eggyel kisebb létszám. Sikerült! Kántortanító lettem a Káli medence csücskén, Salföldön. Egy év eltettével hívást kaptam Bácskába. A csángók ékeztek Erdélyből. Az út elején Margit kísért, alig ismerősöm. Leveleztünk. Szüretre hívtak. Esküvő lett belőle.  Tudtomon kívül, a behívó várt már. Egy hét multán bevonultam. Bakaruha. Háború! Klára lányom érkezése. Apósomékat bomba érte. Kis családom Kőszegen.  Az új hadsereg. Graz szomszédságában ért a béke napja. Lovas kocsival Kőszeg –Polgárdi. A tél érkezésekor kis családom Ábrahámhegyre költözött. Tavasszal megérkezett Ákos fiam. 1946 májusától a mindig óhajtott civil élet. Aztán három költözés.  Fonyód, saját lakás, kedvező munkahely.

Sok munka, gümőkór. Kórház hónapokra. Elkeseredettség. Kétségbe esés. Vigasztaló fiatal hölgy, nap mint nap a kórházban. Ő, bajom ellenére, mellém állt. Válás. Új házasság. Csalódás. Majd  Éva és Csilla érkezése. Zalaszentgrót, Nyíregyháza, Kaposvár. Feleségem betegsége. A magam összeroppanása. Sorozatos gépkocsi baleset. Elkeseredettség, tanácstalanság. Aztán, láss csodát, napjainkban ez a módi: egy, nálam harminc évvel fiatalabb nő jött segíteni. Szó szerint: megfogta a kezemet. Ő mondta: megszeretett. Vajúdás másfél évig. Második válás. Házasság. Későn jött, a plébános mondta: bűnös szerelem. Magunk is tudtuk, nem helyes, amit teszünk. Mégis akartuk. Megtettük! Jött párom kívánsága: gyereket akar. Meglátod: öregségedet bearanyozza! Fiunk születet: Áron. Ma 33 éves, építő mérnök, felesége doktorált, középiskolai tanár. Saját lakásuk van a 13. kerületben, az Ördögmalom utcában. Mindkettőjük pályája szépen, biztatóan ível. –  Mi, a harminc év korkülönbség dacára, szeretjük egymást. Azt nem gondoltam, hogy ez az életút ilyen hosszú lesz. Azt végkép nem, hogy egy mai fiatalasszony ennyi terhet vállal és elvisel.

A Borival együtt töltött 36 évet külön köszönnöm kell. Nagyobb zökkenők nélkül éltünk mindeddig. Nem emlékszünk, vagy alig tudjuk felidézni koccanásainkat. Tudjuk kezdetben egy-két nap tartott a „harag”, mostanában mindössze órákig. Máris következik az értelmes „eszmecsere”, aztán a lomtár. Legnagyobb öröm, ha ismét megérkeznek gyerekeink. Mindketten sokat vállalnak, végeznek. Szükségük van kikapcsolódásra. Időnként ügyesen meg is teremtik erre is a lehetőséget. Ismerkednek az országgal, szívesen horgásznak. Számomra megnyugvás, hogy a többi négy gyermekemmel és családjaikkal jó a kapcsolat. Borival kölcsönös a szimpátia. Keserédes, mégis megnyugtató három, velem közel egykorú testvéremmel való rendszeres telefonkapcsolatunk. Nehézség mindenütt akad. De egyaránt fegyelmezettek igyekszünk lenni! Ami ebbe a fejezetbe bekerült, azért van, mert ezeket is meg kell köszönnöm embernek, Istennek!

Van még egy fontos mondanivalóm a köszönő listán. Régi adóság ez.  Lerovására évtizede készülök. Péteri Atyát illeti hálás köszönetem, mert felbecsülhetetlen segítséget kaptunk Tőle Áron és Livi neveléséhez. Hogy gyermekeinkre büszkék lehetünk, abban neki elévülhetetlen érdemei vannak. Nem csak az életre történt felkészítést, de a jó Istenben való hit megingathatatlanságát is megkapták, Meg, kettejük összetartozásának érzését és tudását is megszerezték azokban az években, amikor Atya törődött velük.

Itt ahol ez az írás készül, a Tamási Várhegyen nem feledhetem kedves Apósomat. Ő teremtette meg számunkra azt a kies környezetet, amiben nemcsak gyümölcsfák, nagy szőlő ültetvény, kis hajlék, présház, nagy pince szolgálja kedvtelésünket, örömünket, de az év nagyobbik hányadára fenséges szállást, nagyszerű időtöltést is biztosít. Az évi szőlőmunkák, a szüret, a találkozások, barátságok is hozzájárulnak, hogy tartalmasan töltsük időnket, hogy jókedvűen, egészségesen éljünk. Fájdalmas, hogy Őt már húsz esztendeje elveszítettük. Egy fél éve Anyósom is követte őt. Most Bori és Áron a gazdák. Jó magam pedig nyugdíjas vincellérként, legföljebb vitatható tanácsokkal szolgálok. Ebben a gyönyörű környezetben szívesen teszem, még bukfenceznék is, ha tudnék.

A köszönnivaló végére ugyan nem értem, még is elmondtam, annak legalább egy részét, amiért köszönettel tartozok. Köszönök mindent, amit az Isten és az általa fenntartott Élet adott!

Az ember munkát /céltudatos tevékenységet/ végző lényként akkor írta bele nevét a történelembe, amikor már többedmagával oldotta meg, eleinte minden bizonnyal egyszerű feladatait. Ennek lett következménye, ezzel járt együtt, őseink közösségbe rendeződése. Az első kis csoportok az anya körül jöhettek létre, hiszen a jövevényeket ő volt képes ellátni /matriarchátus./ Csak később teremtődött meg annak a lehetősége, hogy a már felnőtt családtagok, egy férfi vezetésével /patriarchátus/ végezzenek, a csoport számára, hasznot hajtó tevékenységet. Az első közösségek tehát a családok, anyajogú, apajogú formációkban. Már ez a fejlettségi stádium felvetette a közös, a közösség problémáját. Megjelent a politika: nem lehetett kitérni előle. Igaz, itt csak „csíra” formában. A történelmet tanult embertársaink a politika jelenségével, a görög történelmet, filozófiát tanulva találkoznak. A korábbra datált megjelenése mégis elfogadható, mivel az első embercsoportok is közösségek és számos közösségi tennivalót végeznek / pl. gyűjtögetés, a lelőhely ismerőjének vezetésével/.

Persze mindez előny, ha a közösségnek szolgál, de hátrány, ha ellene hat.

Közösséget szolgál, ha az adott társadalomban össze tudja egyeztetni a különböző /rendkívül sok / érdeket, kívánságot. Ha tud tenni a munkán nyugvó szociális közösségek szabadsága érdekében. Ha érvényre juttatja az össztársadalmi érdekeken nyugvó /az ember életét, méltóságát, közösségeit, környezetét, tulajdonát, alkotásait védő/ erkölcsöt.

A közhatalmat gyakorló embertársaink vállán igen széleskörű felelősség nyugszik. Ezt a szerepet betölteni csak abban az esetben lehet képes valaki, ha a kedvező egyéni adottságok mellet fel is készül a politizálásra. Ma jórészt hiánycikk az ennek való megfelelés. Elégtelen politikai ismeret esetén is vállalnak ilyen feladatot. A legkülönbözőbb tényezők játszanak szerepet, amikor valaki erre a munkára vállalkozik. Ellenszenves, ha valaki csupán a kedvező megélhetés miatt dönt, elfogadása mellett. Elítélendő, ha a korrumpálás lehetősége csábit. Meg nem bocsátható, ha a bonyolult, sokrétű feladatra a felkészülés elmarad. /Talán elnézhető, hogy egy- egy kezdő, a munka megkezdésekor fog a tanuláshoz!/  A parlament tagjai esetében talán természetesnek tűnik, hogy nagyigényűek vagyunk, ám mindez érvényes az önkormányzat személyi állományára is.

Számos  nehézség jelentkezik úgy is,  és okoz gondot, válhat országos problémává is, ha az igazgatási alapegységek hibáznak./A járások segíthetnek, ha megszüntetik az önkormányzat által okozott tévedést./

Igen kérdőjeles persze a parlament összetétele, megválasztása is. Amíg csoportok, szemben álló érdekszövetségek kapnak képviseletet, addig, valószínűen a közös nemzeti érdekek mindig háttérbe szorulnak. A szakmánkénti képviselet, vélhetően, új helyzetet teremtene és lehetővé tenne egy országon belüli egységesedési folyamatot. S ennek eredménye szakszerűbb, a politikát megtanult és erkölcseiben támadhatatlan képviselet lehetne. A koncepció kidolgozása természetesen nagy újítás lenne és nagyon körültekintő munkát, a szerzők kitartó lelkesedését, és bizonyára sokáig tartó vajúdást jelentene. Mégis ezt, vagy valami mást, időszerű lenne kipróbálni, mert a jelenlegi, változtatásért kiált!

A magam lehetősége, itt és most, egy reform megvalósításáig, utalni arra, hogy mit tegyen a választópolgár két választás között.

POLITIZÁLJON! Tanuljon politizálni! Mondja el mindenkinek aki, szóba áll vele, hogy mi a véleménye arról, ami van, mit változtatna az emberek érdekében, milyen indokok alapján. Hallgassa meg az ellenvéleményt. Cáfolja, ha úgy véli, hogy az helytelen. Fogadja el a meggyőző érveket. Ne legyen türelmetlen! Megismételheti mondanivalóját, esetleg más szavakkal.  Ne bántsa meg vitapartnerét. Ne feledje: a vélemények eltérhetnek. Mást megbántani egyenlő lehet az általános emberi máltóság bántásával. A rövid időszak,  ami a számunkra kiméretett, nem csak küzdelmet, de nyugalmat is kíván, ha célunk, hogy boldoguljunk. Ne csak kapni, de adni is akarjunk!

Azt gondoljuk, hogy politizálni csak sok- sok ismeret birtokában lehet eredményesen.

A tudnivalók közül alapozó az általános műveltség. Ennek alapigényét az általános, közép elvárásait a középiskolai tanterv körvonalazza. Mindkét szintet magánszorgalomból, iskolai végzettség nélkül is el lehet érni. /Ezzel az észrevétellel a szándékunk, jelezni, hogy tanulni sosem késő!/ Számos ismerősöm van, aki nem csak pótolta, felnőtt fejjel a korábbi mulasztásait, de egy-egy területen messze az átlag fölé jutott. A humán területen jártasaknak a reáliákba történő betekintést ajánlhatjuk és fordítva. Természetesen örülni kell az egyre több felsőfokú végzettségű honfitársunknak. Nekik, politikai pályán, felsőszinten a helyük.

Véleményünk szerint a jelzett alapfokú általános műveltség nélkülözhetetlen a hasznos politizáláshoz, de messze nem elég. A politizálásba „bele kell jönni”. Néhány kellékről fentebb már szó esett. A konkrétabb politikai tudnivaló jelzése tulajdonképpen kézenfekvő: Naprakészen ismerni kell a politika helyzetét, annak összefüggéseit. Főként az esedékes, a napirenden lévő aktuális ügyeket. A gazdaság mozgását, lehetőségeit, a belpolitika fontos eseményeit. Kívánatos a külpolitikára való rálátás, a fontos külhoni események szemmel kísérése. Különbséget kell tenni a dolgok tényszerű megismerése és a róluk való vélemény között. Nem az a fontosabb, hogy ki mondja, de nagyon fontos, amit valaki mond. Ezt kell megérteni, adekvátan érteni. A nézetegyeztetés, az egységes értelmezés nélkül minden ide irányuló munkánk kárba vész. A politizáláshoz az intelligencia is elengedhetetlen. Tudni, de legalább érezni kell hol a határ, a mérték. /Az intelligencia az elme elemző és megkülönböztető képessége./

A kulturális antropológia feltárja az ember általános jellegzetességeit is. Ennek alapján beszélünk pl. homo sapiensről, homo ludensről, stb. és homo politikusról is, azt hangoztatva, hogy a közösségben élő ember lehetséges képessége a politizálás. Másként: minden ember lehetősége a közösséggel, a közösségek ügyeivel való foglalkozás, az ügyek alakításában történő közre működés. Az egyes ember tényleges hatása természetesen igen eltérő. Számos, fentebb érintett, de más faktor következtében is. A passzív szemlélődés az egyik véglet; míg a másik az önkényuralom. Ezek persze már nem tényleges politikai esetek, hiszen nem egyes emberek, csoportok között zajlanak. A passzív magatartás az ember egyik lehetséges elembertelenedett viselkedése. Nem méltó az emberhez! Az önkényuralom megtestesítője pedig önkényesen, erőszakkal helyezi magát, vazallusai segítségével, a közösség fölé és ezzel embertelenedik el.

Legyünk, maradjunk emberek ha politizálunk, akkor is!

Lelkem keresi a nyugalmat

A néha káosznak látszó világrendben az emberek, itt a földön, sokszor még önmagukat sem találják. Pedig ugyancsak jó lenne tudni ki vagyok. És azt is  hogy mi a dolgunk a világban, ebben a néhány évben. Első szám egyes személyben: lelkem talán akkor nyugodna meg, ha tudná, mit is jelent embernek lenni, mi mindent kell tennem, amíg járom, másokkal karöltve, a magam útját.

A választ keresni mindig időszerű, de kilencvenen felül egy nappal sem halasztható. Igen-ám, de hol találjuk a megtelelő támpontokat, hol van a valóságot tükröző mondanivaló? – Talán a tanultakban? Vagy inkább a tapasztalatokban? A tanultakban azért talán, mert, ahogy a valóság, a tudás is folyton más. A tapasztalatban azért inkább, mert mindenki magában bízhat leginkább   .

Az ember /Homo/, tudásunk szerint, társadalmi lény, munkát /céltudatos tevékenységet/ végez, tagoltan beszél, gondolkodik /felidézi a múltat, előre lát, még tervez is./

Gondolatai, tettei mégis egy gépkocsi volánjának a szerepéhez hasonlatosak. A mögötte ülőtől függ hová megyünk, hol állunk meg. Persze sokféleképpen lehet nevezni Őt, de  meghatározó szerepét tagadni aligha érdemes. Vele, általa valósul meg a történés, valósítjuk meg önmagunkat, mind azt, ami megtörténik velünk.

Melyek hát a nyugalom forrásai?

Az alapvető közösség a társadalomban a család /egy férfi, egy nő és gyermekek szövetsége/, szoros kötelékben a rokonsággal. Tennivalója, a gyermekek és egymás nevelése mellett, a   minden napi aprómunka. – Nyugalom bázis.

A céltudatos tevékenység nagyobbik hányada a munkahelyi közösségekben zajlik. A társadalom anyagi és szellemi ellátását ezek hivatottak biztosítani. Itt képződnek azok az értékek is, amelyek lehetővé teszik a gyarapodást is.- Szervezettsége nyugalmat sugározhat.

/Nem lehet hallgatni arról sem, hogy egyes személyek, csoportok az értékek nagy hányadát, magántulajdonként zsebelik be, másokat kirekesztve még a lehetőségéből is. Ez áll aztán minden elégedetlenség hátterében. Okoz zavarokat, vezet lázongásokig./

Történelmünk során, hosszú időn át, fontos szerepet töltöttek be a nemzet-közösségek.

Meggyőződésünk szerint korunknak is a nemzeti államok felelnek meg igazán. A nemzettudat és a nemzeti összefogás lehetne napjainkban is az egyik olyan erő, amely kiküszöbölhetné a társadalmi feszültségeket. Erre utal számos nemzeti állam újraéledése, azok az önállósodási törekvések is, amelyek szerte a világban napirenden  vannak. – Ha megvalósul nagy érték.

A fentebb érintett három meghatározó társadalmi közösség problematikája mellett nagy űrt jelent a vallásos közösségek gyérülése. Egyrészt, mint a gépkocsi-volán példája jelzi, az agy tevékenysége nem több mint a voláné. Az agy is csak abban az esetben képes funkciójának megfelelni, ha az egész idegrendszer működését a jó, az igaz, a szép igénye hatja át, ha az erkölcsi értékek állnak a háttérben. Mégpedig, ha ezek egyenként és összességükben is az  egyetemes emberi értékeket fejezik ki. /Az ember élete, méltósága, közösségei, környezete, tulajdona, alkotásai./ „A tudomány, vallás nélkül sánta, a  vallás tudomány nélkül vak.”- /Einstein./ – A nyugalom tengere lehet.

A társadalmat nyomasztó terhek közül talán a legsúlyosabb:  a fogyasztói mánia. Ez olyan, mint némely szenvedélybetegség. Aki szenved tőle kénytelen mindenkit, akit lehet, kifosztani. /Tekints Nyugatra!/ Őrizkedjünk tőle!

–

Van- e helye, ezen a Földön, a nyugalomnak? – kérdezzük. Gyorsan mondom: Van! Aki a „volán” mögött ül annak nemcsak természete a szeretet, de igen jó humorral is rendelkezik. Még a nagytekintélyű EU-t  is megfricskázza. Amúgy, a saját érveibe fojtva. Az EU alkotmány nem utalhat a kereszténységre- mondták. Az EU zászlót 1955.dec.8-án szavazták meg egyhangúan /a szeplőtelen fogantatás napján/. A kék,a Szűzanya színe. A 12 csillag a Jelenések könyvében is szerepel, a „napba öltözött asszony” fejét díszíti. A nagytekintélyű szavazók egyike sem gondolt erre? Vagy volt, aki mégis?  Ferenc pápa szerint „ Isten szerencsére nem fáradt bele a megbocsátásba, sajnos mi fáradunk bele sokszor a bocsánatkérésbe.”- Ne adjuk fel, ne fáradjunk bele!

A tudomány manapság veszélyes eszköz lett a politikusok kezében. Túlbecsülik szerepét, mintegy „felmagasztalják”. Úgy tűnik még Heisenberg figyelmeztetése sem elég:

„Amikor az első kortyot kiiszod a tudás poharából, könnyen ateistává válsz, de a végén mindig ott van Isten.” Ha valakinek ez sem elég, olvassa Neumannt: „ha úgy élek, mint Krisztus tanította, abból bajom nem lehet, akkor sem ha nem igaz a feltámadás, de ha igaz, és nem úgy élek, ahogy az Evangélium tanítja, abból óriási bajom lehet”.

2013-05-11.

Néhány epizód 56 hónapos katonáskodásomból.

Zászlósi kinevezésemet követően /1944/ néhány nap szabadságot kaptam. Időmet Ábrahámhegyen töltöttem. Apósom építési vállalkozóként éppen befejezte Bajcsy Zsilinszky Endre  horgász-tanyájának átépítést. Elkészítve a számlát, együtt mentünk Pálkövére, ahol személyesen találkoztam Bajcsyval. Beszélgetés közben szóba került, hogy azonos napon akarunk Budapestre utazni. Felajánlotta, hogy keressem fel kupéjában. Hosszan beszélgettünk a háború kilátásairól, s egyebekről. Várható, érzékelhető volt, hogy teljes a kudarc. Megemlítette, hogy van egy mozgalom, amelynek az a célja, hogy egy maroknyi hadsereget toborozzon,  nemzeti színekben, azokra az időkre, amikor a várható szovjet megszállás következtében a nemzeti önállóságnak alig lesz támasza. Ha ez a kis hadsereg megalakul és  a Zirc környéki terepen állomásozik, talán ez  lehetőség, hogy a majdan megalakuló kormány hasznára váljon, erőt képviseljen. Szóba került az is, hogy egy szervező tiszti csoport Budapesten működik, nagyon veszélyeztetett körülmények között. Elmondta, hogy a katonai szárny vezetője  Kiss János altábornagy, akit, kőszegi diákkoromból ismertem. /Lányát kísértem, egy idényben, tánciskolába./Hamarosan össze is hozott Tarcsay Vilmossal egy budai kávézóban, aki beavatott a tennivalókba és további illegális találkozókat is terveztünk.

Azt gondolom, az érthetőség kedvéért, be kell mutatnom, életemnek ehhez a részéhez kapcsolódó fejezetét.

1941 őszén vonultam  be Nagykanizsára a 17. gyalogezred Károly laktanyai Zászló- aljához, kötelező katonai szolgálatra, karpaszományos újoncként. Három hónap elteltével a József laktanyában kezdődött az első, féléves, tartalékos tiszti iskola. Annak végeztével Csáktornyára vezényeltek csapatszolgálatra, hadapród őrmesteri rendfokozattal.

Félév után sorra került a második tartalékos tiszti kiképzés, ugyan csak Nagykanizsán. Ezt követően,Tapolca közelében egy lőszerraktárnál teljesítettem szolgálatot, kiképző tisztként.

1943 nyarán hadosztályommal Ukrajnába vezényeltek, szakaszparancsnoki minőségben.

Otinia térségében légnyomást kaptam és elveszítettem az eszméletemet. Eszmélésemet követően, másnap hajnalban, felszerelésemből csupán a pisztolyomat találtam meg, mindössze a csőre töltött egy golyóval. /Máig titok, ki, miért, hagyott ott!/ Napokkal később, századom néhány emberével találkozva, sikerült a Kápátok előteréig eljutni. Eközben   körém sereglett, több  mint, kétszáz honvéd. Velük, egy folyócska völgyében, a hegyorom felé haladva, találkoztunk a Csáktornyai zászlóalj- parancsnokommal, Kapossy ezredessel. /Csáktornyai szolgálatom idején még őrnagy volt./ Igen megörült, a velem volt, nagyszámú katonának. Intézkedett a hiányos fegyverzet kiegészítéséről. /Mindenki géppisztoly kapott. Az ígért vacsora viszont elmaradt. A konyhát találat érte./

Megtudtam, hogy készülőben van egy szovjet hadosztály bekerítése. Embereimmel azt a feladatot kaptuk, hogy a völgyben felfelé törő erőket tartóztassuk fel. Ezt  sikerült  teljesíteni. Az ellenséges hadosztály kelepcébe került és végül is a két párhuzamos hegygerincről,  az őket körülvevő magyar erőknek, megadták magukat./ A szovjet hadosztályparancsnokot később a Szovjetunióban hadbíróság elé állították./ Én megsebesültem /Comb és karlövést kaptam. / Néhány napot Tarackközben töltöttem, onnan kórházvonattal Kalocsára vittek. Felgyógyulásom után Csáktornyán jelentkeztem, szabadságot remélve.  Egy zászlóalj szervezése volt éppen napirenden. A kijelölt zászlóalj- parancsnok, pisztolyát tisztítva, véletlenül megsebesítette magát. Más nem lévén, nekem kellett a helyébe lépnem. Vonattal, ill. gyalog Ősi községbe kellett eljutnunk. Ott ért a Horthy-proklamáció. Mindenki, magam is haza indultunk. Engem egy nyilas karszalagos szakaszvezető, embereivel, a csajági állomáson géppisztollyal arra kényszerített, hogy a már letartóztatottakkal együtt Várpalotára, a várba menjek. Valamikor, az éjszaka folyamán Major alezredes /a tartalékos tiszti iskolán, egyik tanárom/ szemlét tartott. Felismert és kikérdezett.

Hajnalban egy őrmester, az ő aláírásával egy nyílt- parancsot hozott. Ebben az állt, hogy Soltvadkerten a nyolcadik gyalogezred parancsnokánál kell jelentkeznem szolgálattételre.

A vasútállomáson vonatra várva, sortüzet hallottam. /Később tudtam meg, hogy a várban a letartóztatottakat  megtizedelték./ Körülményesen, de eljutottam Soltvadkertre. Jelentkeztem, és azonnal a tűzvonalba kerültem. Tudott, hogy a Duna –Tisza- közi harcokban az ellenállás csak napokig tartott. Sarkunkban a támadókkal, néhány nap után egy dunai átkelő hajóval  a Dunántúlon voltunk. Onnan Csömör községbe vezényeltek bennünket. Ludányi ezredes, a tőle szokott dörgedelemmel fogadott és rögtön az első vonalba küldött szakaszparancsnokként.

Egy éjszakai ellenőrzés során kaptam egy szilánkot a fejembe. Budapestre küldtek.

Szeptemberben találkoztam Tarcsay Vilmossal, akitől kaptam néhány kitöltetlen nyílt parancsot, azzal, hogy akit meg lehet győzni, kapjon belőle, és menjen Zircre. Ott van a gyülekező. Megbízatásomnak csak néhány esetben tudtam eleget tenni, mert egy belövéskor légnyomás ért. A MÁV kórházban eszméltem, néhány napig pihentem. A harmadik reggelen, mielőtt az élet beindult, a kórterembe jött egy orvosnő és csak annyit mondott: „Uram, az aktatáskáját a kazánba dobtam.” /Benne voltak a kitöltetlen nyílt- parancsok és két pecsét./ Akkor nem, később sem tudtam megköszönni, azóta sokszor, ma ismét, megköszönöm az ismeretlennek, életmentő tettét./

Néhány nap elteltével megjelentek a szovjet katonák. Minden ápoltat „megvizsgáltak” és a kórterem, lehet, hogy a kórház is, majdnem kiürült. Néhányad magammal a Keleti melletti,  un. Vasudvarba kerültem. Talán a második nap felfigyeltem egy kozáksapkás „oroszra,” kiderült, egy diákkori versenyzőtársamról van szó, aki fogságba esve, tolmács szerepet vállalt.  Beszélgettünk, kaptam tőle egy darab szalonnát és egy darab kenyeret. Aztán elköszönt. Néhány nappal később, sok sorstársammal, Gödöllőre indultunk. Ott a Grassalkovich kastély lett a szállás- helyünk. Az elhelyezésünk zsúfoltabb nem lehetett volna.  Ami meglepett, hogy egyik nap a nevemet ordítva, kerestek. Némi töprengés után, mégis jelentkeztem. Egy tágas irodába kísértek, ahol tolmács segítségével kérdezgettek. /Csak a kérdésekre válaszolhattam./

Ez, napokon keresztül, ismétlődött, mígnem, talán egy hét elteltével azt az utasítást kaptam, hogy vigyem magammal minden holmimat a kihallgatásra. Az udvaron egy teherautó várakozott, abba tessékeltek. Mellém ült egy kirgiz kinézetű, hosszú szuronyos katona és Debrecenben, az pénzügyi palota előtt, álltunk meg. /Izgalmas utazás volt./ Kiderült, hogy az új hadügyminisztérium székel ott. Rövid diskurzus után a Pavilon laktanyába kellett mennem, ott egy hadosztály szervezésében kaptam feladatot. Szovjet tisztek, egy nap után, magunkra hagytak. –  Szállást egyik közeli utcában kaptam. Napközben pedig az innen onnan ékezett katonákat kellett elszállásolni a laktanyában, és megkezdtük a századok szervezését, kinek- kinek a kiképzését szem előtt tartva. Bizony akadt, aki más szerepet akart magának, mit  amiben jártas volt. Ez sok nehézséget okozott. A másik gond abból adódott; hogy önként jelentkezőkből, női egységet is szervezni kellett. Jelentkezőkben nem volt hiány, a fegyelmet azonban nem akarták megszokni.

Valamikor 1944 tavaszán befejeződött a munka. Én a 17. ezred egyik páncéltörő századának a parancsnoka lettem. Április közepén , az egész hadosztály, vonatra szállt.  30.-án szálltunk ki Körmenden. A május 1-i ünnepségen a katonaság képviseletében, ott ültem a főtéren. Az alakulat,  gyalogosan, fegyverzet nélkül, indult Ausztriába. Két nap után értem utol őket. Már Graz közelében voltunk és a fegyverzetre vártunk. Május 9-én értesültünk az előző napon megkötött fegyver-letételről. Megkaptuk a parancsot, hogy gyalogmenetben Székesfehérvárra kell vonulnunk. /Lovas kocsival Kőszegre mentem szüleimhez. Ott volt feleségem, 2 éves kislányommal. Magammal vittem őket a századomhoz. Feletteseimnek nem volt ellenvetésük. Lovas kocsin utazhattak velünk./ Ezredünk Székesfehérváron kapott feladatokat. Engem századommal, és még egy századnyi honvéddel Polgárdiba küldtek. Az volt a dolgunk, hogy a Balaton és a Velencei tó közötti szakaszon  az olajvezetéket, a vasutat és a közutat biztosítsuk. Őrsöt helyeztem el pl. Tác községben és rendszeresen járőröztünk. Hadosztályparancsnokságunk Almádiban székelt. Többször kaptunk ellenőrzést. Majd egy évig tartó megbízatásunk 1946 májusáig tartott, amikor is a hadosztályt feloszlatták. Az embereim leszerelése után, magam is megkaptam az obsitot. Lehetőséget kínáltak ugyan a HM- ben.  Ám a civil életet választottam.

Hosszúra nyúlt életemből /a 93. évemet taposom/ ez az időszak,  keserédes emlékekkel terhes. Az angyalbőrt végig szívből utáltam. Kötelességeimet ennek ellenére igyekeztem teljesíteni, ugyanannyira, hogy pl. az első tiszti iskolán harmadik, a másodikon rangelső lettem, elsőként neveztek ki zászlósnak. A Polgárdiban töltött egy év alatt kétszer léptettek elő. Továbbképzésre öt alkalommal hívtak be, ám akkor un. hallgatói rangot viseltünk. Végül pedig, amikor hadkötelességem megszűnt, a leszerelési okmányba az alhadnagyi rangot írtak.

Igaz, az ellenállási mozgalomban, ill. az új hadseregben végzett munkámért havi 33.000,- forint nyugdíj kiegészítést kapok. Igaz, hogy pályám szinte zökkenőmentesen zárult, mégis hiányérzetem van. Azt gondolom sokat adtam, ám keveset kaptam a megbecsülésből Ennek okát pedig abban látom, hogy nem sokat törődünk egymással. „Hagyjuk, hogy mindenki saját sorsát  kovácsolja.” Azt mondjuk: „Harcold ki jussodat!” Én erre alkalmatlan vagyok. A felsőbbséget meg az jellemzi, hogy nem igazán törődik az alárendeltekkel. Még mindig nem!

„Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” /János, 12.24./

Zsolnai Józsefre emlékezve fakadt fel ez a gondolat. Ő, immár két éve, „a földbe esett,” itt hagyott bennünket. Alkotásai révén mégis velünk van. Velünk marad, mert érlelője számos, igen értékes gyümölcsnek a tudományban, jelesül a pedagógiában. Biztos vagyok benne, mert a kaposvári tanítóképző főiskolán együtt eltöltött néhány év meggyőzött talentumáról. !Ő a pedagógiai tanszéket erősítette, magam filozófiát, etikát oktattam. Sokat beszélgettünk. Igen széleskörű és mély ismeretei voltak szakágában, de általános műveltsége is kimagasodott. Talán egyszer Ő fogalmazta meg a most címnek választott gondolatot. Aztán hirdettük hallgató és oktatók körében, Jóska a tudománypedagógia művelőjeként, magam a tanszékeken, főig. h-ként.

Most arra vállalkozom, hogy „A tudományok egésze” című monográfiájából bemutatok néhány izgalmas gondolatot, az érett „gyümölcsök” közül.

Tudománypedagógiai eszméi közül: a pedagógiai alapviszony három elemét a következőkben láttatja /Valószínű, hogy ez az ideálisnak minősíthető séma általánosan elfogadott/:

1. Az érték, ill. az értéknek tartott entitás /a dolog tulajdonságainak összessége/, amit az állam és a széles közvélemény is, a közjó érdekében tanulásra érdemesnek tart.
2. A tanulói szerepet betöltő egyén, aki az értékesnek tartott entitást elsajátítja, megtanulja.
3. Az a személy, aki az értéket, mint elsajátítandót képviseli, segíti a tanulót az értéknek tartottakat az elsajátításában.

Ez a három összetevő együtt biztosítja az eredményes tanulást, a műveltség gyarapodását. Szerző észrevétele, hogy mindhárom összetevő sérülékeny:

1. Tévedés történhet az érték preferálásakor. /A következőket kell szem előtt tartani: olyan fundamentális értékekre van szükség, amelyek összemberi törekvéseket, igényeket fejeznek ki. Elgondolásom szerint ezek pl. az ember élete, méltósága, közösségei, természeti környezete, tulajdona, alkotása, lehetnének. Mert ezek mindegyike számos összetevőt is hordoz, keresni kell a  komponenseiket. Rengeteg ilyen van. Csak jelzés szerűen: pl. ilyen a mózesi tízparancsolat hét utóbbi elvárása /a 3 első a szakralitást érinti/. De ilyen pl. a becsület, az igazmondás, a hazafiság, stb. stb. is.

1. Eléggé általános, hogy a tanulók mellőzni igyekeznek a szükséges erőfeszítéseket, elhanyagolják feladataikat, esetleg szembe is szállnak az elvárásokkal, lusták, slendriánok.
2. Nem kizárt, hogy a tanulást segítő személy pedagógiai, műveltségbeli hiányosságai jelentenek gátat. /Pl. a kontraszelekció következményei./

Zsolnai ezeket a problémákat a pedagógiai patológia eseteinek minősíti. Talán ebben van némi túlzás, de az bizonyos, hogy a pedagógiai alapviszonyok, itt idealizált elemeinek bármilyen sérülése gátja, akadálya az eredményes nevelő-oktató munkának.

A tárgyalt monográfiában érdekes, újszerű gondolatok egész sorát találjuk a tudománypedagógia, a kutatásmódszertan,  kreatológia, a tehetségtan kérdéseiről. Az ezekben való jártasságot a pedagógus számára elengedhetetlennek minősíti a szerző. Fenntartásunk csupán az lehet, hogy elismerjük ugyan az igényt, de amíg a képző intézmények ennek az oktatásához fel nem nőnek, addig az ön- és a továbbképzés jelenthet fokozatosan előrelépést.

Igen tanulságos, izgalmas, amit a sorstanról megtudunk. Az anankológia problematikáját Szondi Lipót Ember és sors című tanulmányára építi. Szondi szerint az egyes ember sorsa a kényszer- és a választott sors együttes hatásainak eredménye. Kényszer sors összetevői: az elődöktől származó örökség, az ösztön, az érzelmi-indulati természet, a szociális és a mentális környezet. A választott sors elemei az Én hitfunkciója és a legfőbb instancia, a szellem.

Zsolnai, Szondi nézetét továbbgondolva kimondja, hogy „a megszületet egyén legfőbb „dolga”, hogy felismerje:  az egyén nem csupán rabja a családnak, nem csupán kiszolgáltatottja az iskolázás modern kényszerének, mivel sorsáért önmaga is felelős.” Ezért is elengedhetetlen a sorstudomány hitről és bizonyosságról szóló tanítása. Az ember magával cipeli sorsát, az örökölt dolgok: az ösztöntermészet, a szociális és mentális környezet, valamint a hit és a szellem terheit. Az ember ezek együttese, kombinációja. Amiben a hit és a szellem jelenléte az egyed felelősségének megalapozója. Ez az egyes ember aktuális lényege.

A Zsolnai tanulmány további figyelemre méltó mondanivalója a tehetségkereséssel és a tehetséggondozással kapcsolatos. A vonatkozó fejezet címe: „Az alkotás és a tehetség gondozás a tömegoktatás körülményei között.” Azokat a kérdéseket feszegeti, hogy ma az általános- és a középiskolákban kell-e, lehet-e tehetséget találni és fejleszteni. A sommás válasz: lehet is, kell is! Az aktuális gond, hogy van-e elegendő akarat és felkészültség a feladat elvégzéséhez.

Az iskolák  mindegyikének nevelési programjában található passzus a tennivalókkal kapcsolatosan. A nevelők többsége teszi is, ami tőle telik. Gond persze akad.  Egyik nehézség, hogy nincs elegendő tapasztalat , ismeret és kevés az alkalom a hiánypótlásra. Pedig az itt említetten kívül  számos tanulmány, esszé foglalkozik az itt érintett kérdésekkel./Internet!/

Amikor A tudomány egész című tanulmány elolvasásához kezdtem emlékezni akartam a szerzőre. Az olvasás során aztán kényszer született, hogy legalább néhány általa inspirált gondolatot papírra vessek. – Fentebb ezt tettem.

Akkor amikor a tudományok természetes sokasodása, polarizálódása van soron: egyre több és több diszciplína lát napvilágot , akkor találkozom, igaz íráson, emlékezeten keresztül csupán, egy olyan szerzővel, aki  tudomány egészét, integrálódását is képviseli ,igen nagy élmény. A valamikori tudomány, a filozófia csaknem három évezred után  visszatekint önmagára, miután számtalan tudományt inspirált. Ez az élmény megdöbbentő. Ámulatot szül.

Szorgalmazni megismerését már- már képtelenségnek látszik. Persze nem is arról van szó hogy  mindent tudni akarunk. Csak arról, hogy estünkben, a pedagógusok körében nem elég egy vagy két tudományban elmélyedni. A pedagógia elméletei és gyakorlata csak abban az esetben tölthetik be hivatásukat, ha az érintkezési felületeken, a találkozási pontokon is van tájékozottság. Tehát nem is lehet a mindentudás a cél,  hanem az egyre többet tudás igenis követelmény. Sőt  felhasználva az elődök eredményeit magunk is bővíthetjük a szellem és a gyakorlat értékeit. Mindenki felelős is saját sorsáért, de embertársaiért is, mégpedig a tettek mezején. A válaszható sors determinálja a felelősséget a hit és a szellem segítségével. A hit abban az értelemben ,ahogy időnként „váratlanul átölel az Isten” /Ady/, de abban az értelemben is, hogy hiszünk önmagunkban, munkánk hatékonyságában, testünk, agyunk erejében, alkotásaink hasznosságában és az emberiség jövőjében.

Kaposvár,2013. 03. 12.

Érfalvy Ferenc