/ Ez az írás az Új Katedra 2006. novemberi számában jelent meg./

Mindenki, aki neveléssel foglalkozik /szülő, pedagógus, politikus, stb./ sejti, tudja, hogy fontos amit tesz. Az álam egyik központi feladatának tekinti, a pártok még versengnek is a nevelést hivatásból végző intézmények befolyásolásáért, irányításáért. Ugyanis általános az a felismerés, hogy a fejlődés egyik záloga a tudás, s ez egyben a nevelés leghatékonyabb eszköze is. Renén szerint: „a nevelés kérdése a mai társadalom élet-halál kérdése.”- Nincs ebben semmi túlzás sem.

Csodálkozhatunk-e, ha még a koalícióban kormányzó pártok is versengnek, fonják hálójukat, remélve, hogy az iskolák beleakadnak. Uralni akarják a jövő letéteményeseit. Szövik a pókháló szerű körülményeket, váltáskor újraszövik. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, amikor érdeklődéssel és figyelemmel olvastam a Köznevelés 30. számában a Hiller Interjút.

Megleptek, mert szokatlanok, a pedagógiai ismeretekkel és tapasztalatokkal szinkronizáló mondanivalók, elsőre azt az érzetet keltve, hogy jó ai irány. – Mert a „gyorsolvasás” téves következtetéseket szülhet, újra olvastam a beszélgetés egészét, aztán elemezni is próbáltam. A kép árnyaltabb lett.

Az utolsó előtti sorok egyenesen mellbe vágtak. – Ezzel kezdem. Az új miniszter szociáldemokrata párt-elkötelezettségről vall.

Elődje is pártelkötelezett volt, liberális eszméket képviselt, meglehetősen ellentmondásos módon /pl. mindent agyonszabályozott/, a szavazók alig 5-6%-ának képviseletét emlegetve. Hiller István  / ez még karakánnak is tűnhet/ valamiféle szociáldemokrata oktatáskoncepció mellett tört lándzsát, ő a szavazók egyre csökkenő, most talán 15-20%-át maga mögött remélve. Oktatás pártérdekek mentén! Akkor, amikor érvényes törvények tiltják a pártpolitika betüremkedését az iskolákba. – Úgy tűnik nincs remény a törvények szerinti oktatásirányításra most sem.

Felrémlett, hogy a „méretgazdaságosság” is tovább él. Lehet, de itt – megnyugvásomra –  ez nem került szóba. Ahogy az oktatásirányításban nincs hely a párpolitikának, hasonlóan káros az ellehetetlenítő gazdaságossági szemlélet is. A vezérmotívum csakis a pedagógiatörténetben feltárt,  a neveléselméletben megfogalmazott és szakmai tapasztalattal alátámasztott törvényszerűség lehet. Nem pártérdek, pártszempont.

Ezt az alapevidenciát sem a liberálisok, de úgy tűnik a szocialisták sem hajlandók akceptálni. Munkájuk csődeffektusa itt érhető tetten

A továbbiakban azokról az elképzelésekről és véleményekről lesz szó , amelyek a „jó az irány” érzetet keltették, azokról, amiket bizakodással, esetleg figyelmeztetések árán, de mégis üdvözölhetünk.

„Köznevelés!” nem közoktatás. „A nevelést nem lehet centire, forintra mérni, mert emberi dolog.” Igaz!

Érdekes az órahasonlat, bár talán nem minden esetben kell az óra egészét „meg- reformálni”, esetleg egy rugócsere is megoldás. Az egységben, az egészben való gondolkodás persze nem csak kívánatos, inkább nélkülözhetetlen.

Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az alapoktatás hatása az egyetemig, de a sírig /néha visszahúzó erővel / érvényesül. Bizonyos az is, hogy „az alapfokú oktatás alapvetően az alapkészségek kibontakoztatására és megerősítésére szolgál.” Hozzáteszem: a nevelőmunka

minden egyéb eszközét is használni kell. – Vita van, hogy hány tanév szükséges ehhez. –  50- 60 évvel ez ezelőtt a kisiskolások, akár mostoha körülmények között is megtanultak jól, sőt szépen írni, értően és érthetően olvasni, számolni az alapműveletekkel, ismertek számos történelmi eseményt, fölrajzi tényt, gyűjtöttek, tároltak növényeket, bogarakat, számosan jól szavaltak, mindezt majd mindenki  a negyedik tanév végéig, számosan előbb. – A néptanítók tették a dolgukat, akár tanyasi, összevont négy osztályos. egy tanerős iskolában a „nemzet napszámosa” státuszban.

Jó tudni, hogy 2007- 13 között l50 milliárd forint jut az infrastruktúra fejlesztésére. /Ha euróban kapnánk adatot, biztosabban számolhatnánk./ Igaz, ennek 85%-át az EU-tól remélik. Vajon megkapjuk-e, ha „a 15% előteremtése is nagy feladat?” Ez ideig az előirányzatot egyetlen ország sem kapta meg. Az viszont biztató, hogy „a magyar tehetséges,” miért ne tudna kiváló pályázatot írni – ebben az esetben a minisztérium?!

Minőségbiztosítási kisérletek valóban nem jártak, nem járhattak sikerrel. A termelés számára kidolgozott külföldi elképzelések gyatra, iskolára történő adaptációja eleve elvetélt.A Minőségbiztosítási folyamat-szabályozás /minő cím/ elkészült, mert elrendelték, és törvényszerűen a fiókban landolt. Az iskolákban akkor folyhat minőségi munka, ha a kollégajelöltek a képző intézményekben az alapos szakmai felkészítés elemeként érdemleges pedagógiai és pszichológiai képzésben részesülnek, ennek birtokában hivatástudattal nevelnek, tanítanak. Az iskola sem nem „tudásgyár”, sem nem „szolgáltató intézmény.” /”A nevelés emberi dolog.”/

Üdvözlendő tehát a pedagógusképzés színvonalának emelésére irányuló szándék. A mostani elégtelen színvonal egyik oka valóban a „mennyiségi szemlélet”, de sokkal inkább a kontraszelekció, ami mögött a megalázó javadalmazás, a megbecsülés hiánya, a közelmúlt tekintélyrombolása áll.

Hiller István a középiskolák tennivalói közül az idegen nyelvoktatást és az informatikai-számítógépes ismeretek fontosságát emelte ki. – A minél magasabb, tartalmasabb aktuális igénye azonban számos más, lényeges elemet is tartalmaz. A közoktatásnak – súllyal a középiskoláknak a dolga – ahogy a múltban-, hogy széleskörű tudást, elismerést érdemlő neveltséget és intelligenciát, biztos ismeretekre épülő kompetenciákat segítsen felszínre, tanítson meg szorgalmasan tanulni, dolgozni, az ifjú erőket optimálisan használni. E feladatok teljesítéséhez az intézmények joggal igénylik az irányító hatékony segítségét, pl. a tanulói jogok napirenden tartása mellett a kötelességek hangsúlyozását is. Az OM-nek túl kell jutnia azon a  színvonalon, amit a múlt évi kompetenciamérés kapcsán egy szakmai értékelő csoport megfogalmazott a nagyfokú szóródást vizsgáló értékelés kapcsán. Ott vannak jobb eredmények, ahol az iskola spontán vagy tudatosan, kisebb-nagyobb mértékben kivonta magát a minisztérium hatása alól, ahol a tanárok tették a dolgukat.

Magyar Bálinti és a Hiller Istváni oktatáspolitika – a Hiller-interjú tükrében – azonos abban, hogy pártpolitikai alapozottságú. Mindkettő a maga hálójába igyekszik terelni az eszköznek tekintett oktatási intézményeket, az utánpótlásnak tekintett ifjúságot. A Hiller-koncepcióban,  a Magyar elgondolással szemben, a pedagógia tényleges gyakorlatának és elméletének néhány eleme, közel sem konzekvensen, közel sem meghatározó erővel, de jelen van. A párt-háló szövögetése folytatódik. Ebbe a hálóba az iskolák befogása azonban lehetetlen, mert a  pártérdek pedagógia-idegen. Törekvésük azért kivihetetlen, mert a pedagógusokat munkájukban a pedagógia elmélete irányítja. Csak ebben az esetben képesek eredményesen nevelni. A párpolitika és a pedagógia más, egymást kizáró két minőség. Az előbbi csoport, gyakran a párt elit, az utóbbi összemberi, nálunk magyar és európai értékeket jelenít meg. .Oktatáspolitikáról abban az értelemben lehet, szabad beszélni, amennyiben az állam !nem egy párt!/ egyik központi feladata a jóra, a szépre, az igazra neve.,  Gorkij szereint: felkelteni a  vágyat ezek megismerésére és követésére, illetve:ezekhez a feltételeket biztosítani.

                                                   2006. 07.15.

A fenti, 7 esztendeje leírt gondolatok a 2011. évi köznevelési törvényben köszöntek vissza. Mert napjainkban megint hangot kapott  Hiller István /a háttérben Magyar Bálint/ oltatás-politikája, aktuálisnak gondoljuk a hét éve mondottak  felelevenítését.  Jeligénk: „mindenki hajlamos felejteni”!

2013,02,24.                            Érfalvy ferenc

Múlt, jelen, jövő a tanügyben

Megszületett a Köznevelési Törvény, a NAT, a pedagógus életpályamodell, napirenden van a túlméretezett, és leromlott felsőoktatás revíziója már két év óta. /Számos más tennivaló is akad a tanügyben!/ Az ellenzék, aki egyben ellenzője is mindennek, ami konzervatív, netán nemzeti, ágál, uszít, félretájékoztat, az EU-nál acsarkodik. Ez a jelenség egyre hazugabb, vadabb, amióta az átalakítások a törvénykezési fázisból a megvalósítás, a eredményes megújulás szakaszába jutottak. A közigazgatás,  az egészségügy, de a gazdaság is eredményeket produkált. Reményünk lehet, hogy   felgyülemlett gondjainkat sorban  kezelni tudjuk a nevelés- oktatásügyben is. Ehhez elkerülhetetlenül szükség volt egy viszonylag rövid időre, amikor is a fent megnevezett törvények megszülethettek és más elkerülhetetlen előkészületi munkákat is el lehetett végezni.

Egy rövid történeti áttekintés feltétele a két év óta folyó munka megértésének és értékelésének:

A  múltnak tekintett távlat majd egy évszázada vette kezdetét. Az első világháború kegyetlen  éveit nem is számítva, a trianoni „béke” óta, a gyermek, az ifjú nemzedék nevelésének dolga fokozott teher. Már a húszas évek legelején észre kellett venni, hogy nem csak területeink kétharmada lett a igazságtalanság áldozata, de szellemi erőinket is csapás érte. Klebelsberg és munkatársai, ezt a gondot felismerve fogtak hozzá az iskola, a tanítói lakások százainak építéséhez. Párhuzamosan elindítva az oktatás minőségének fejlesztését is, az elemi-, a közép- és felsőoktatás minden intézményében. Az eredmény érzékelhető lett néhány év múltán mindenütt: az elemiben az alapkészségekben, az érettségiben az európai mércével mérhető közép szintű tudásban, de az egyetemek teljesítményeiben is. Neves hazánkfiai jelezték a világban az újraéledő magyar szellemiséget. —  A második világháború, a szovjet megszállás, szocialista eszközökkel, több évtized alatt sem tudta a jelzett eredményeket véglegesen lerontani. A pedagógusok helytállása, mindenfajta károsító törekvés ellenére is megvédte saját munkája eredményeit. Más az un. rendszerváltás utáni kép. A tanügyigazgatás, megcsúfolva valódi hivatását akarva, akaratlan olyan rombolást vitt véghez, hogy a korábbi eredmények teljesen elhalványultak. Az alapkészségeket az általános iskolák nem tudták produkálni, a középiskolákon keresztül a felsőfokú oktatás is küzdött ezek, meg a számolási alapműveletek hiányával

Még a múlthoz tartozik, de talán mégis a mához illik az a munka, ami 2010 előtt vette már kezdetét, hogy megalapozzon egy új fejezetet. Számos ideillő munkáról tudunk. A legfajsúlyosabbnak gondoljuk mégis a Bölcsek Tanácsa által összegezett: Szárny és Teher c munkát,  amiben ajánlást tesznek a nevelés rendszerének újjáépítésére, /Megtalálható az interneten./ Ugyancsak érdemes hivatkozni arra a nyílt vitára, amit a Magyar Nemzet 2010 /.05. 06./ évfolyamában olvashattunk. Több neves szakember, publicista mondta el gondolatait, a nevelés-oktatás és az oktatás és közélet különböző kérdéseiről. Sem az egyik, sem a másik csoport szerzői nem fukarkodtak a bíráló szóval. Kifejtve, hogy az irány a tanügyben  erősen lefelé tendált. Volt aki a nevelés-oktatásügy vészhelyzetét vizionálta. Sokunk szerint nem is volt ebben nagy túlzás. Abban, kevés kivétellel mindenki egyet értett, hogy jelentős változások esedékesek a tanügyben az általános iskolától az egyetemekig. A folyamatosan romló tanulmányi fegyelemre, a lefelé tendáló teljesítményekre, az általános fegyelmi helyzet romlására, a neveltség hiányaira, az tanulók közötti és a tanárokkal szembeni atrocitásokra, stb. hivatkoztak. Az okokat nem mindenki ugyanott találta, de általános volt, hogy a tanügy- igazgatás  tanulói jogokat preferáló felfogását hibáztatták, hogy hiányolták a szakfelügyelet segítségét, hogy a pedagógusképzés színvonalával elégedetlenek voltak. Röviden: a tanügyben mindenütt lejtmenetet lehetett tapasztalni.

A magukat felelősnek érző politikai, és a tanügyben dolgozó, jobbítást kívánó erők kezdeményezésére indult el az a fentebb jelzett, helyzetképet festő és  jobbítást célzó ajánlás dömping,  amely már a jövő lehetőségeit körvonalazta. A mai állapotok az induló szerelvényre emlékeztetnek. A rakomány /az új nevelési-oktatási tennivaló/ már a vagonokon van. Indulni kell és eljuttatni a küldeményt a célállomásra, az iskolákhoz. Ez is megtörtént már majdnem minden közoktatási intézmény esetében. Most  az érkezett áru tantermekbe juttatása a feladat, A hozzáértő, hivatástudattal rendelkező kollégák persze nem csak továbbadják ezeket. Fel is dolgozzák, osztályokra, személyekre szabva segítik beépíteni  az agyakba és a szívekbe is. Gyarapítva a tudást, de a neveltséget úgyszintén.

Ez a köznevelés egészét átfogó tennivaló nem volt elindítható egyik napról a másikra. A szakaszos megoldás a 12 évfolyamot, számos tantárgyat és nevelési tennivalót magában foglaló komplexum esetében elkerülhetetlen. Köztudott, hogy Hoffmann Rózsa és stábja igen jó pedagógiai erőket képvisel. Az is, hogy az előkészítő munkájuk gondos. A dolog természetéből adódó zökkenők, a néha késői tájékoztatás nem felületesség, nem hozzáértés hiány, hanem az óriási horizontális és vertikális távlatok következménye. Azt sem hallgathatjuk el, hogy a fentiek természetes velejárója az időnkénti korrekció. /Az ember még mindig nem tökéletes!/

Külön kívánunk szólni a felsőoktatás egyes kérdéseiről. Előbb egy népszerűtlen általános megállapítás: A dolgok  bizony csőszül állnak. Sok a felsőoktatási intézmény.  Nem tisztázott, hogy a gazdaságnak, a társadalomnak milyen szakmából hány felsőfokú végzettségű fiatalra van szüksége. /A túltermelés munkanélküliséghez vezet!/ Nem valószínű, hogy az oktatói kar minden tagja tud felső szinten tanítani. A kutatótevékenység ma alig követelmény. A hallgatókkal szembeni elvárások, sok helyen, lazák. Sok az utóvizsga lehetőség. Ezzel vissza is élnek egyesek. Van közeli példa, hogy az „egyetemi polgár” cím szabadosságot inspirál. Meggondolandó a bolognai rendszer, és a kredit  alkalmazása,  jó eredményeket segítő szerepe. Egyáltalán,  egy más országban bevált eljárás honosítása nagy körültekintést, legalább az előzmények mérlegelését, az azokhoz való alkalmazás, illesztés feladatát is magában hordja, megkívánja./Ez a közelmúltban rendre elmaradt!/

Számos olyan eshetőség van, aminek az előrejelzése  akkor kísérelhető meg, ha feltételezzük az ország, talán a világ stabilitását. Ennek a valószínűsége bizony kétséges! Az elkészült törvények, rendeletek, tervek lehetőséget adnak egy nem gyors ütemű, de biztató fejlődésre a tanügy minden szektorában. Akadály a hazai ellenzék eltérő felfogása és annak következményei az egyetemi és a középiskolai ifjak, esetleg a választópolgárok körében. Szégyenletes, hogy külhoni szereplők is hangot, lehetőséget kapnak. A tanügy nem nemzetközi probléma. Ebben itthoni konszenzus  szükséges! félre téve politikai, ideológiai vonzatokat, minden ellentétet. A jövő nemzedékéről és hazánk jövőjéről van szó! A jelenleg javasolt elképzelések nem csupán e haza összlakosságának, de az emberiség egészének a szempontjait figyelembe véve, összemberi értékek alapján fogalmazódtak meg. Ezek a célok, törekvések az emberebb ember nevelését, oktatását adták feladatul a pedagógusoknak, a szülőknek. A társadalmi szerveknek pedig azt mondják: vegyenek részt, támogassák ezt a nemes törekvést.

A gond, a feltétel a szükséges anyagi eszközök előteremtése, a pedagógus megélhetés biztosítása. Nem élhetnek a tanítók, a tanárok a nemzet napszámosaiként. Ebből elege volt az én korosztályomnak és elődeimnek. A hivatástudat nélkülözhetetlen ebben a szakmában. Ez azonban csak abban az esetben működik igazán, ha a tisztességes anyagi körülmények is adottak hozzá!

Nos azt gondolom, hogy a pedagógus pályamodellel együtt járó új javadalmazás enyhít a mai sanyarú állapotokon!

A mögöttünk maradt évszázad tanügyének folyamatát próbáltuk leírni .Megkíséreljük azt is, hogy ennek az  időszakok fő vonulatát ábrázoljuk

Kaposvár, 2013. január 30.

Érfalvy Ferenc

Felsőoktatásunk átalakítása

A köznevelési törvény, reményeink és várakozásunk szerint, elindította azt a tanügyi folyamatot, amely alsó- és középszinten lehetővé teszi a szükségessé vált nívós fejlődési tendenciát, mind az oktatás, mind a nevelés vonatkozásaiban. Ennek lehet, kívánjuk legyen következménye a felsőoktatás minőségi átalakulása is. Néhány napja vehettük tudomásul, hogy az illetékes minisztérium, az érdekelt szervezetekkel együtt működve létrehozott három bizottságot a lényeges tennivalók előkészítésére. Üdvözöljük ezt, és várjuk, hogy érdemleges, eredményes munka kezdődjön. A tennivalók elodázhatatlanok. Már is késésben vagyunk.

Mondanivalónk lényegének kifejtése előtt két alapvető dolgot hozunk szóba. 1.A bizottsági munka alapértelmét a felsőoktatás minőségének javításra irányuló teendőben látjuk. 2. A felsőoktatás problémája magyar gond. Megoldását itthon és nekünk kell elvégezni. /A másutt eredményesen felhasznált eljárások, a felsőoktatás magyar előzményeinek figyelembe vételével alkalmazhatók!/

A minőség javításának indokai:

Felsőoktatásunk korszerűsítése nem várathat magára. A világ felsőoktatási intézményeinek rangsorában nem állunk előkelő helyen. Még lényegesebb, hogy hazai szükségleteink kielégítése a túl- és az aluldotáltság ellentmondásait szenvedi. A beiskolázás nem veszi figyelembe a valós hazai szükségleteket.

Sok, közöttük néhány, oktatóval gyengén dotált, intézmény van. Tény, hogy a politika úgy is jelen van az egyetemeken, hogy a múlt, de a ma emberei is, politikai érdemként kaptak helyet az oktatói karban. Ez  nem minden esetben jelenti, hogy ők egyben a testületek gyenge pontjai. Ennek ellenére, jelenlétük megosztó. Akadálya az egységes oktatói/nevelői hatások érvényesülésének. Holott erre elengedhetetlenül szükség lenne azért is, mert a középfok egyenlőre, és még számos évig, nem produkálja a nélkülözhetetlen kulturált /intelligens/ viselkedés, magatartás elvárásait. /Az egyetemnek, ebben a helyzetben, ezt a nevelő funkciókat is vállalnia kell. A kulturáltság hiánya a végzettek estében felsőoktatást is minősíti./

Gondot okoz, hogy a bolognai rendszer nem minden szakmában  pozitív hatású, a kredit  pedig alkalmat ad, hogy fontos stúdium kimaradjon. Meg kell vizsgálni, hogy hol van ezeknek hasznos szerepük. Ott kell alkalmazni!

A laza elvárások, a sok lehetséges utóvizsga és évismétlés káros következményeit a majdani munkahelyek, de maga a hallgató is megszenvedi.

Érdekes és veszélyesnek minősíthető jelenség figyelhető meg a felsőoktatás felekezeti intézményeiben. A felekezeti hovatartozás esetenként feledteti a szakmai értékek fontosságát.

Kirekeszti az ökomenikus szempontokat az oktatók kiválasztásakor. A következmény: alulképzett, szakmai gyakorlat hiányával,  az elvárásoknak nem megfelelő képesítésű oktató, és ennek folyamodványai. / A kutatómunka háttérbe szorul, laza elvárások, elégtelen felkészültség, a munkahely elégedetlensége, a fiatal rossz közérzete, stb./ Egy olyan helyzet van kialakulóban, melyben egyrészt az egyes egyházakon belüli irányzatok ütköznek, másrészt a keresztény egyházak egymás között is rivalizálnak, Ezek esetleges következményeit felismerve, jó lenne mihamarabb lépni az egyházakon belül.

Az intézmények önállósága:

Nem vonható kétségbe, hogy az önállóság joga  megilleti az összes felsőoktatási intézményt mégpedig a belső rendet, a tanulmányi kereteket, az elvárásokat, a hallgatókkal kapcsolatos követelményeket illetően. Ezen alapszik felelősségük a társadalommal szemben.

Ugyancsak teljes jogkörrel rendelkeznek a saját bevételeket illetően. –  Eldöntendő, hogy mi történjen a tandíjak esetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek felett is az intézmény rendelkezzen. Egészen más a helyzet a költségvetésen keresztül folyó dotációk esetében. Ez a pénz adókból származik és a költségvetésen keresztül áramlik a felsőoktatásba. A költségvetés felelőse pedig az állam.  Joga és kötelessége az ellenőrzés. Az persze nem kizárt, hogy egyetértés esetén, ezen jogokat részben, vagy egészében átruházza.

Minden hasonló kaliberű esemény természetes izgalmi állapotot produkál azokban akik számára nem közömbös az, ami kis hazánkban, a jobbítás érdekében történik. Felsőoktatásunk jelenünk, de főként jövőnk szempontjából egyik meghatározó összetevő.Ez a  magyarázata, hogy az egyházakat a pártokat, a fiatalságot, de az idős generációt, nó és természetesen az illetékes állami szerveket is munkára, véleménymondásra készteti. Az educatió eruditiót von maga után. Vagyis a nevelés teszi lehetővé a műveltség növekedését. S erre mérhetetlenül nagy szüksége van mindnyájunknak!

             Erkölcs – felelősség – szabadság                                                                   

A napokban idősebb fiam megrótt, mondván: „ nem teljesült az a terved, hogy megírod az . erkölcsről vallott nézeteidet. Mondta, tudja a téma kényes. Sokan sokféleképpen gondolkodnak róla.”- Minap történt, hogy sok időm lévén rejtvényt fejtettem. A sok blőd, semmitmondó, vagy éppen szaftos megfejtés között akadt egy, amire oda kellet figyelnem:” A lavinában egy hópehely sem érzi magát felelősnek ”- Vajon az embergörgetegben lévő pehely  sem érzi magát annak?  Hajlamos vagyok azt mondani, hogy nem bizony! Pedig hát az embernek van akarata, választási lehetősége. Mégis hagyja sodortatni magát? A tömegpszichózis ellen nincs védelem? Annak ki vagyunk szolgáltatva?

A múlt év decembere óta látott néhány százas egyetemista, középiskolás felvonulás, úgymond demonstráció, részvevői sem érzik felelősnek magukat? – kérdezném, ha várhatnék   választ.

Persze megint egészen más a minap tartott Köznevelési Konferencián vitézkedő három fiatal magatartása. Ők megkapták minősítésüket egy oda hivatalos felnőttől:”a fiatalurak adtak egy pofont szüleiknek, azzal amivé lettek.”  Minősítették magukat azzal is, hogy „dolguk végeztével” elfogyasztottak néhány szendvicset és  odébbálltak. Felelősségről nem akartak tudni. Nekem meg Shakespeare Macbethjét juttatták eszembe. „Ha trónra  szánt, emeljen rá Sors.  Én semmit sem teszek.”Meg Lady Macbethet és hát a vészbanyákat. Van aki uszít, van aki felelősséget elhárít. Mondhatjuk ilyen a világ. De nem mondjuk, nem igaz!

Fiam buzdítása, meg a fentiek sarkallnak, hogy keressem a ma élő erkölcs mondanivalóját  Elsőként egy általánosan elfogadott definíciót, mindenek előtt azért, hogy ahhoz alkalmazkodva fejtsem ki gondolataimat. Ilyennek tűnik az alábbi: „Az erkölcs a magatartást irányító, a megítélést segítő, társadalmilag helyesnek ítélt szabályok összessége, ill. ezen szabályok érvényesülése. Erkölcsös, aki az erkölcs szabályai szerint él.” Ezek a szabályok társadalmi termékek, ill. a társadalom által elfogadott követelmények. –  Mivel az emberi közösségek nagyon heterogének, az erkölcsi szabályok is eltérhetnek. Ha az erkölcs tartalmáról gondolkodunk, beszélünk, meg kell mondanunk, hogy melyik társadalmi csoport

felfogását képviseljük. A továbbiakban a konzervatív erkölcsről lesz szó. Ezt azért tartjuk helyénvalónak mert korunkban, Európa történetét is figyelemben tartva, ennek az álláspontnak az elfogadottságát látjuk a leg megalapozottabbnak és a legszélesebb körökben elfogadottnak. Azért is mert, a keresztény teológia az egyedüli, amely folyamatosan gondját viseli ennek a kérdésnek, ez az  az erkölcstan amely keresztény álláspontot képviselve is összemberi értékeket mond magáénak. Értékrendjének fundamentuma a szakralitás mellett az ember élete, méltósága, közösségei, környezete, tulajdona, alkotásai. Az igazságosságon, a szereteten, az emberi jóságon, stb. nyugszik. A tízparancsolat pedig azokat az általános, maradandó komponenseket mondja el, amikre az emberiségnek hosszú időn át szüksége van.

Vallja, hogy az egyes ember szabad akarattal bír és hogy ebből származik szavaiért, tetteiért a felelőssége. A szónak, a tettnek ugyanis mindig van alternatívája. Tehát a szabad akarat lehetőség a jó választására. A rossz választása pedig a felelősségre vonást  vonja maga után.         Amit választunk azért felelősséggel tartozunk!

Az erkölcsi szabályok antropológiai jellegének, társadalmi hatásainak biztosításáért a legtöbbet a keresztény egyházak tették Európában, ill. a keresztény világban. A Második Vatikáni Zsinat /1962 – 65/ pl. a béke, az igazság, a biológiai etika kérdésköreivel foglalkozott igen behatóan. Úgy ítélte meg, hogy ezek korunk igen fontos etikai gondjai,. ezeken a területeken szenved legtöbb hiányt az emberi együttélés. Jelezte azt a felelősség tudatot, amit az emberiség egészéért érez. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy a politika egyik elsőrendű tennivalója, társadalmi elvárás, hogy megszabaduljon, mindennemű erkölcsbe ütköző tevékenységtől. Érvényesítse jogrendjében is az etikai elvárásokat. Nem kétséges, hogy a   politikai erkölcs bázisa is az erkölcsteológia. Ez a tény kötelezi a politikusokat, és nem az  egyház akaratából, hanem társadalmi érdekek miatt.

Az egyházak számolnak azzal is, hogy az  erkölcs elvárásait sem az egyes ember,sem a közösségek nem mindig képesek betartatni. Ezekben az esetekben a szabályok az iránytű, a jelzőoszlop szerepét töltik be. Módosítások, kiigazítások, újragondolások, stb. válhatnak szükségesekké. Ezek halogatása, még inkább tagadása, csak tetézi a bajokat.

A szabad akarattal visszaélve jutnak el egyesek, akár csoportok, az erkölcs más és más értelmezéséhez. Pl. ahhoz az állásponthoz, hogy kinek- kinek egyéni dolga  dönteni, hogy mit tart erkölcsösnek, mit jónak, mit rossznak. A liberális „eszmeiség” pl. hazug módon bánik az emberi szabadsággal. Beszélnek ugyan róla, de maguk is tudják, hogy a jólét szabadsága csak munka árán valósulhat meg, annak mennyisége és minősége alapján. A munka feltételeinek megteremtése viszont, szerintük már nem az ő dolguk. Csak az foglalkoztatja  az „eszme” képviselőit, hogy saját jólétük legyen minél inkább rendben. Ennek a nézetnek a gyökere az értelmiség egy részének „elit képzetéből” fakad. Azt a képzetet vallják, hogy a tudás világában az értelmiség a meghatározó tényező. Nélküle nincs felemelkedés. Persze igaz, hogy nélkülözhetetlenek. Ám azt sem szabadna feledniük, hogy rajtuk kívül sok és sokkal  nagyobb embertömegek szintén nélkülözhetetlenek.  Megállna az emberiség szekere, ha a munkás és paraszt tömegek nem tennék, szintén nélkülözhetetlen dolgukat. Az itt elit képzettnek titulált jelenség és erkölcsi következményei persze egyszerű, felületes kezeléssel nem oldhatók meg. Nagy körültekintéssel és megfontolt kezeléssel akkor léphetünk előbbre, ha sikerrel munkálkodunk az egyes ember érdekeinek és az emberiség érdekeinek kölcsönös

egyeztetésén, ezen a  kikövezetlen úton.

A kifejtett gondolatok három szorosan összefüggő fogalmat értelmeztek. A gondolatok papírra vetésének indokai fentebb szóba kerültek: fiam intése, a diákok felvonulásai és magatartásuk, azok az erkölcsi és politikai kérdések, amelyek minden  bizonnyal szintén akadályai a gödörből való kikászálódásnak.

A legnagyobb teret az erkölcs kérdései és ebben az egyház  szerepe kapta. A felelősség és a szabadság csupán az erkölccsel kapcsolatosan szerepel. Hiánypótlás, hogy most ezek lényegére is kitérünk: a felelősség az a kötelezettség, amiért valaki elszámoltatható. Létezik jogi és politikai felelősség is. Szabadság az az állapot, helyzet, amelyben valaki független. A felismert lehetőségek között dönthet. Megtehet valamit, amit maga választ./Abszolút szabadság persze nem létezik!/

A tárgyalt három kérdéskör napjaink kardinális társadalmi kérdései közé  tartoznak. A társadalmi légkör javítása érdekében nélkülözhetetlen, hogy az erkölcs, a felelősség, a szabadság  kellő figyelmet kapjon. Gondolkodásunkban, életünk gyakorlatában, mindennapjainkban, döntéseinkben, mindenütt ott a helyük.

Nem hagyhatjuk el, hogy a próza mellé a lírát is hívjuk, legyen Ő is társunk a jó és a szép szolgálatában:

Vén- ember, aki vagyok, erkölccsel már alig hadakozok. A múlt egyes epizódjaiért lelkem ugyan még háborog. Nyugovásért Adyhoz fordulok :

.

„ Mikor elhagytak                         , Nem harsonával,

Mikor lelkem roskadozva vittem,Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Csöndesen és váratlanul               Nem jött szép, tüzes hajnalon,

Átölelt az Isten.                             De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim.Medhalt ifjúságom,

De őt, a fényest, a nagyszerűt.

Mindörökre látom.”

2013. 01. 24.

Érfalvy Ferenc

A hazai tanítóképzés értékeiről

A téma múltamban gyökerezik. 1940-ben szereztem Kőszegen tanítói oklevelet. 1962-től 18 évig dolgoztam felsőfokú, majd főiskolai tanítóképzőben. Párhuzamosan 8 évet tanárképzőben. Az utolsó lökést a munkához egyik kedves osztálytársam karácsonykor adta.

Mint szokásosan, felhívott és áldott karácsonyt, boldog újévet kívánt. Kísérő mondanivalóként élete, egyébként ismert történetét mondta el dióhéjban: honvéd- majd rendőrtiszt volt két és fél évtizedig. Aztán nyugdíjazásáig ipari tanulókat tanított. Amit hangsúlyozott: hogy mindezt a Kőszegen szerzett egyetlen oklevél birtokában. /Mindig becsültem őt. Kiváló tanuló, kedves „folamtag” volt. Az 1940-ben végzett osztály nevezte magát Folamnak. 3 éven át Folamnapló is készült, névsor szerint, napi váltással. –

Magamról annyit, hogy kántor tanítóskodtam, járási oktatási osztályvezető voltam. Közben főiskolát és egyetemet végeztem. Főiskolai főigazgató-helyettesként mentem nyugdíjba

Ez a múlt vezet most oda, hogy Kövess barátom felszólítására keresem azokat az értékeket amelyek a tanítóképzést régen is, ma is jellemezték, jellemzik.

Előbb röviden a tanítóképzés múltjáról: Hazánkban az első 3 éves középfokú tanítóképző 1868-ban nyílt. 1882-ben négy, majd 1923-ban öt évesre bővült. Érettségire épülő 3 éves felsőfokú intézetté  1958-ban vált. 1975-ben 3, majd l995-ben 4 éves főiskolaként integrálódott a felsőfokú képzéshez.

A címnek megfelelő kérdés tehát: melyek azok az időtálló bázisok, amelyek régen és most is elengedhetetlen feltételei az eredményes tanítóképzésnek?

. Mik azok az értékek, amik a távoli és a közeli múltban meghatározták és most is jelen vannak a képző főiskolákon?

Nem tévedek ha a szellemi önállóságot  hozom először szóba. Intézményeink már a húszas években kiválóan felkészítet oktatógárdával rendelkeztek. Az egyetemen megszerzett oklevelet megtoldották olyan tanulmányokkal, amelyek a tanító, a tanítóképző speciális jellegének feleltek meg. A bázis aprópénzre váltása már, persze inkább intuitív alapon, lehetőséget teremt a jó oktatóvá váláshoz.  Nem tagadható, hogy a szakmai felkészültség csak hivatástudat és nevelői érzék megléte estén hozhat elvárható eredményeket.

Az is górcső alá kerül, hogy tanáraink hogyan viszonyulnak munkájukhoz, példaképek lehetnek-e, a tanulók felnézhetnek-e rájuk, hogyan viszonyulnak szűkebb és tágabb környezetükhöz. Az ekként verbuválódott testület kész és képes az intézménynek önálló arculatot, szellemi önállóságot teremteni.

A tanári kar szellemi önállósága ad lehetőséget a képzés intenzív, a tanuló egész személyiségét figyelembe vevő munkára.  –  Minden tanuló, hallgató önálló személyiség, egyedi testi és szellemi adottságokkal. Ez a tény individuális nevelői eljárásokat igényel és ez csak abban az esetben teremthető meg ha a hallgatókat egy- egy tanárhoz kötjük a képzés tartamára.

Ezzel a hallgató is szellemi önállóságra tehet szert. Akkor profitál ebből, ha  egyedül áll szemben a gyermekekkel.

Első helyen a képzés integratív jellegét lehet érzékelni. .A hallgatók érdeklődését a 6-10 éves gyermek személyiségének teljeségére, a környezetében elfoglalt helyének, szerepének átfogó szemlélésére  irányítják .A személyiség /a gyermek is személyiség/ biológiai és szociológiai  összetevők sajátos komplexuma. Ennek segítségével ismerjük fel, ill. különböztetjük meg az egyént.

.

A tanítóképzés gyakorlati irányultságú. Ebben történelmileg az ismeretet, szokásokat átadó felnőttek tanítómunkája nyert szak színvonalat. A termelőmunka és a szokások átadása ki- vánta meg  a nevelés/oktatás felminősítését. Ezt a jelleget a főiskolai tanítóképzés is őrzi. A képzésben ma is fajsúlyos a gyakorlat helye és volumene. Az elméleti képzés nem csupán gyakorlat orientáltságú, de azt szolgálja. A hospitálások szempontjai a tanultakrögzítését és ellenőrzését is lehetővé teszik. Ugyan ez érvényesül a tanítási órák előkészítésekor, megtartásakor, de a reflektív irányultságú  egyéni és csoportos foglalkozásokon is. Érdekes tudni, hogy ez az un. hármas tagozottság már Eötvös József korától ismert.

A képzés mozgékony, reakcióképes. A gyakorló iskolával valókapcsolat eleven, kölcsönösen ösztönző. A megfigyelt tanító munkája példa. „Úgy kell tanítani ahogy ő teszi.” .Egy következő alkalommal a hospitálás más tanítónál történik. Ez a körülmény a másféle, a többféle módszer hasonló értékére hívja fel a figyelmet. Az elméleti képzés helyt ad  az élő gyakorlatnak. /Az országos szak folyóiratok, a tantestületi értekezletek, megbeszélések is jó szolgálatot  tesznek a változtatásra, újításra is kész szemlélet kialakulásának./

A  közoktatás aktualitásaira vonatkozó érzékenység ellenpólusaként az oktatást az is jellemzi, hogy őrzi a hagyományokat, saját hagyományait is. Pl. a lehetséges művészeti nevelést /szavalás, dramatizálás,stb./ E vonatkozásban a kántortanító képzés is, valaha jótékony hatással volt. Azt is mondhatjuk, mint lehetőség, hiányzik. A hagyományőrzés kétségtelenül érték. Ezt jelezve nem hallgathatunk  megismertetésének, megértetésének, megbecsülésének fontosságáról. Hiszen nem csak alakítja a hallgatók mentalitását, de alkalmassá teszi őket a települések kulturális életében való közreműködésre is.

            A fentiekbena tanítóképzés folyamatában meglévő, átörökített értékek egy részét hoztam szóba. Nem hallgathatunk azonban arról sem, hogy a képzés hatásaiban is érvényesülnek pozitívumok.

Ilyen pl. a hivatásra szerette. A tanítóképzés nem egyszerűen egy munkakörre tesz alkalmassá. Amit az intézménybena hallgató kap az egy olyan én-innováltság, személyes

elkötelezettség , motivációs plusz, amit nem minden foglalkozás aktív művelőiről mondhatunk el. Persze ez az érték nem egyedül az intézmények  produktuma.

Azt nem lehet elvárni, hogy a hivatástudat mindenkiben gyökeret verjen. Ehhez a személyiség érzelmi élete, jelesül a gyermekszeretet adja az alapokat. Az is bizonyos, hogy a  képzés sokszor felébreszti ezt az attitűdöt. Ha a spontán gyermekszeretet él, azt a képzésnek szakmai elkötelezettséggé kell fejlesztenie.

A hivatástudattal paralel, de önálló értékként is számba vehetjük, hogy a hallgatók megszerzik a felelősségvállalás kötelezettségét a rájuk bízott gyermekek iránt. Ez persze abból a helyzetből is fakad, amit a 6-10 éves zsenge gyermek és a felnőtt viszonya jelent. A tanító szerepe nem korlátozódik a nevelési/oktatási tennivalókra.Ez a korosztály gyámolítást, törődést is igényel a személyiség egészét illetően, az esedékes szocializálási folyamat teljes volumenében.

A  képzés  eredményeként kiteljesedik a szociális érzékenység  is.Ez is nélkülözhetetlen elvárás a pedagógusmunkában. Egy-egy osztályba igen eltérő családi anyagi, kulturális, stb. viszonyok között élő gyermekek járnak. A képzőmunka pedagógiai,    pszichológiai tanulmányokat, és az alapkészségek kimunkálására szolgáló gyakorlatot tanít, sajátíttat el. Ezzel megalapozza a gyermek, osztályokban lehetséges individuális fejlesztését is. Hiszen minden gyermek, a szocializálódási folyamattal párhuzamosan, egyedileg is fejlődik és ebben is hozzáértő segítségére szorul. Az elesettek, a kedvezőtlen körülmények között élők pedig több megértést, segítséget, védelmet várnak el.

           A képző intézmény hatása az is hogy kifejlődik a közélettel való aktivitás igénye. Ehhez adnak indítékot a hallgatói közösségek /szeminárium, TDK, önképzőkör, stb./ Az a lehetőség, hogy megtapasztalják a közösségek előnyeit, pozitív hatásait, indítatás lehet, hogy  majdan elfogadják a felkínált lehetőséget,  kezdeményezői  legyenek a közösségi élet egyes szeleteinek. A már említett hagyományőrzés nagy segítség lehet a családok összefogására és az iskola mellé történő felsorakoztatására .Netán a gyermekek nevelésében való együttműködésre. Itt  előbbre lépés esedékes, talán új szinte is lehet ez a köznevelésnek.

A tanítóképzés módszereinek módosulása, fajsúlyának gyarapodása, ha tetszik, felfelé ível. Eljutottunk oda, hogy egyetemeinken főiskolás tanítójelölteket oktatunk. Ha az l868-ban létrejött 3 éves középiskolai formához viszonyítunk, igen nagy a megtett út. A legérdekesebb mégis az, hogy a korán kialakult értékek már 1935-40 körül  bizonyosan jelen voltak. Ezek megőrződtek a megtett számos grádicson felhágva is. Tárolásuk, továbbvitelük, fejlesztésük  további feladat. –  A képzés értékeinek, hatásainak mostani bemutatása a tényszerűség mellett magán viseli az elvárás és az optimizmus jegyeit is.

Elöljáróban korosztályom tanítóképzéséről volt szó, dicsérőleg. Merészségemet azonban tények támasztják alá: életre elégnek mondott tudnivaló /rengeteg persze az autodidakt erőfeszítés és ott a jó képesség is/. Ahol úgy adódik több oklevél. A lehetőség, hogy volt tanító tanítókat képezzen és mégis mindhalálig néptanítóként gondolkodjon. Olyan értékekről volt szó, amelyek ma is élnek. Olyan korban amikor a köznevelés éppen leküzdi az elmúlt néhány évtized ártalmait. Akkor amikor társadalmunk átalakulóban van. Amikor az oktatás mellett a nevelés lett hangsúlyos. Ám egyidejűleg beszűkült, a végre főiskolává vált képzés volumene. —– Nehéz idők ezek! Mégis nem csak őrizzük kincseinket, gyarapítjuk is azokat!

Utcák

Életünk egyik fontos  színterei! Közlekedünk, jövünk-megyünk rajta dolgunktól, vérmérsékletünktől hajtva. Hol főutcára, hol mellékutcára találunk. A főutcán persze más a törvény, a rend. Van zöld, sárga meg piros. A mellék -utcában senki sem inti feléd, hogy tilos. Milyen különös az élet rendje: fő és mellékutcák végtelen sora. Ezeken bolyongunk, ez a lét maga.

Manapság Budapesten meg néhány nagyvárosban a rend néha meg-megakad. Négyszázezren csendben, máskor párszázan, nem éppen szoros rendben mennek, zengnek.A felsőoktatás is megbolydult. Az egyetemi polgárok          utcára kívánkoztak. Tehetik, senki nem mondja, hogy piros. „Rózsa gyere ki a hóba!” –mondják fennszóval. Megbolydult az egyetemi polgárság. Csatlakozott valahány középiskolás is. -Kik a bolygatók? Öreg egyetemisták, akiknek szükségük van jó néhány utóvizsgára. „Ha sokszor futhatunk neki, csak lesz egyszer olyan téma, amivel megbirkózunk!”  „Itthon tanulni ingyen akarok. Az oklevelet meg majd külhonban értékesítem.” Stb. stb. Ezek a gondolatok munkálnak a háttérben és akadnak  bulizó haverok bőséggel. Persze, mindenki tudja, nem ez  jellemzi fiatalságunkat ! Magam is közvetlen észlelője vagyok az ifjúság meghökkentően értékes megnyilvánulásainak. Alig harmincon felül felelősségteljes beosztás, doktori fokozat. Stb.

A fent jelzett kép kötelez arra is, hogy szót ejtsünk a hazai nevelés-oktatásügy valós helyzetéről. Bárcsak a máskor is fellelhető diákkori túlzásokról lenne szó!

Közismert a  köznevelés /általános- és középiskola/ de a felsőoktatás értékelésének eredménye, Csak utalásszerűen! Előbb összegezetten: egyik intézmény sem produkálja az elvárható teljesítményt! Az általános iskola gondot ad az alapismeretek és neveltség egyes területein a középiskoláknak. A középiskolák tetézik ezt az általános alapműveltség vonatkozásában. Ez együtt akadálya a felsőoktatás jó eredményeinek. Ám az indokolatlanul sok felsőoktatási intézmény oktató gárdájának bizonyos százaléka sem teljesíti feladatát, mert hol a felkészültség, hol az alkalmasság elégtelen.

A megoldás megkívánja az elkerülhetetlen szemléletváltást. Annak tudomásulvételét és a szükséges változtatások előkészítését, hogy a nemzetgazdaság, mint a nemzet boldogulásának alapfeltétele, szükségletének megfelelő munkáskézzel rendelkezhessen. A termelőmunka nem nélkülözheti a jól képzett szakmunkásokat és számos segédmunkásra is szüksége van.

Sorsunk, végzetünk, lelkünk világa ugyanis, mindig is fő és mellékutcák végtelen sora. Nem legyünk végre a mellékutcák társtalan vándora!

E rébusz ürügyén, szándékom szerint, egy kurta eszmefuttatást teszek a gyermekfogalom alakulásáról. /Ez a fogalom, értelmezésem szerint folyton változik!/

Hosszú életem nagyobbik felét pedagógusként tengettem. Ez a szó nem zokszó! Hálás vagyok, hogy tanító, tanár, majd főiskolai oktató is lehettem. Rengeteg tapasztalat gyűlt össze a több mint negyven év alatt. A gyermek fogalma mégis homályban maradt. Kerestem és találtam definíciókat, nem is akárhol. Az ENSZ egyezmény így fogalmaz: „Az a személy, aki a tizennyolcadik évét nem töltötte be. Kivéve, ha a reá alkalmazott jogszabályok értelmében nagykorúságát korábban elérte.” Ez a definíció nem csak érvényes, de jogilag precíz is. Mégsem elég annak, aki hivatásból gyermeket nevel. – Kerestem és találtam egy velem egykorú előbb kőműves, tüdőműtéte után költő írásában számomra nem csak megkapó, de igaznak és tovább gondolandónak ítélt körülírást: „A gyermek ámulat és hűség. Egyszerű csodálkozás és szigorú egyszerűség. Titkok ablaka.

Mert azt is tudni akarom, hogy mit mond a szakma, kutakodni kezdtem a neveléstörténetben. Nem vállalkozom arra, hogy a régmúlt vonatkozó mondanivalóját is szóba hozzam. Talán érdemes sem lenne. A 19. száza végétől kelt írásokat lapoztam át.

Pukánszky Béla a gyermekkor története c. könyvében azt monda, hogy a század végétől a jól nevelt, illedelmes, engedelmes ideált fogadták el szakmai körökben. Ez a felfogás a 20. század első felében pedig uralkodó nevelési cél lett. Az így megfogalmazott elvárás nem az aktuális, nem a valóságos gyermek fogalmát adta, hanem a kívánatos gyermek képét vázolta fel.

A reformpedagógia foglalkozik elsőként azzal, hogy a nevelési cél eléréséhez milyen eljárások szükségesek. A „formáló-alakító,” „a kibontakozást segítő” attitűdöt ajánlja. Ebben a korban két szemlélet kap teret: a felnőtthöz hasonlító, mérő, és az aktuális gyermeket önmagához viszonyító, mérő nézet. Ez utóbbi sem rekeszti ki azonban a felnőtthöz történő viszonyítást és ezért nem tud felelni kérdésünkre.

A fentebb mondottak korunkban is érvényesülnek. Ám a gyermek- modell átalakulóban van. Az ok, ill. az indíték az a sok bizonytlanság, ami a gyermek vonzatában is jellemző és elháríthatatlan. Korunk, a posztmodern kor /a 20. század második felétől/ egyrészt számos és gyorsütemű átalakulás kiváltója, másrészt a modern eszközökkel széles tömegeknek adott betekintési lehetőségeket akár a tudomány berkeibe is. Bizonytalan sokszor a jelen, a jövő mindenképpen. „Sokszor azt sem tudjuk, hol a fejünk.” És ez mind érinti a gyermeket is. Hatására mindenki nap, mint nap más. Hogy is lehetne általános érvényű megállapításokat tenni a bennünket foglalkoztató kérdésre: ki is a gyermek?

A gyermeki lényeg kutatója szinte megadhatatlan nehézség elé került. Feladata megoldását támogathatja pl Jean Pizget, aki felismerve a gyermek biológiai fejlődésének hatásait fontos fogódzót jelent.A zygota állapotban kialakult gén komplexum eligazít abban, hogy a testi fejlődés, normális körülmények között milyen irányokat vesz, mit eredményez.

Utal, Pizget arra is, hogy a szociális hatások jelentősen közrejátszanak abban, hogy a gyermek mivé lesz, merre tart. Hangoztatta, pl. hogy az intellektus fejlesztése nagyfontosságú nevelői tennivaló, de a gyermeki lényeget nem tárta fel. Talán nem is tehette, hiszen nem ismerte fel, hogy a gyermek is személyiség, csak rá jellemző, egyedi biológiai és szociális jegyekkel.

Az ezredforduló táján merőben uj nézőpont születet éppen a személyiségelmélet gyermekre alkalmazott eredményei révén. A gyermek személyiség lévén önálló értékkel, különálló meghatározottsággal bír és folyvást alakul, változik. Ez a felfogás napjainkban számos kutatómunka kerete. Szabolcs Éva és Golnhofer Erzsébet véleménye, hogy a ma divatos gyermekkor eltűnését valló nézetek sem állják meg a helyüket. Van gyermekkor!

A fentebb jelzettek következtében ez a kor talán rövidül és a lényegét illetően, éppen mert az más is,  új és új narratívák születnek. Természetesnek lehet mondani, hogy a gyermekről szóló narratíákvák egymás mellett élnek, időről időre újak keletkeznek. Mindenkinek jogában áll saját szemével látni. De a bizonyítás eszközéről nem mondhatunk le, azt számon kell kérni!

Az ablakon belátni  nem lehetetlen. Ám mert belül titkok vannak, mert változásban lévő titkokról van szó, mert mi is saját szemmel nézünk, nem mindannyian látjuk és mondjuk, ugyanazt, amit látunk. Hogy ez a relativizmus bűne, nem lehetelem! Mégsem a tudomány haláláról van itt szó, hanem a realításról!

A gyermekkor meghatározása

A gyermek a csecsemő és a felnőtt kor között élő személyiség. Exogén és endogén tényezők hatására  fejlődik /változik/. Fejlődését előbb a külső /természeti, társadalmi/ erők dominanciája jellemzi, de egyre meghatározóbb szerepet kapnak a saját belső / testi, szellemi/ tényezők./ A felnőttkor küszöbétől e két tényező szerepet cserél. Azaz a belső erők szerepe lesz domináns./

Elolvastam Alföldi Róbert Nemzeti színházért c. pályázatát és gondosan annak kivonatát. A 324 oldalas munka laikus magamat számos eddig kérdéses dologban eligazított. Persze nincs hely és nem is tisztem, hogy terveit, igérvényeit elemezzem. Ezek értékelése szakembert kíván. A színház világa számomra inkább hatásaiban érdekes. Színházba csak nézőként fordultam meg, ahányszor csak tehettem. Szeretem a „megszentelt falak” között nézni, ami a színpadon történik, megbeszélni a szereplők munkájának értékeit, a javítani valókat, amúgy hozzá nem értő nézőként. Értelmezni a darab mondanivalóját, szépségeit. A színfalak mögé is lett volna hajlamom betekinteni. Ez azonban csak a kritikák segítségével történhetett. Nem tanulságok nélkül volt mégis. Mindig foglalkoztatott, hogy mi van a színfalak mögött. Egy dolog világossá vált, hogy ti. a rendezőnek meghatározó szerepe van.Azt gondolom, hogy ebben a megközelítésben neki a szerepe meghatározó. Nos ezt a főszerepet a Nemzetiben az elmúlt öt évben Alföldi Róbert játszotta. A nézők, a kritikusok szerint is, jelentős sikerrel. Mint mindenütt, néhány probléma azért akadt.

Ezek közül legalább kettőre válasz érkezett. Értelmezést nyert a János vitéz előadásának alap -motívuma, újszerű, ám igen fontos és időszerű formában. „Jövő nem létezik gyökerek nélkül.”

A Magyar ünnep c. Závada darabbal kapcsolatosan tisztázódott, hogy a „rendezni végre közös dolgainkat” nem csak politikai tennivaló és hogy megtörténéséhez széles társadalmi bázisnak „muszáj bátornak lennie.”

Az Ember tragédiája előadás  ad némi gondot, fejtörésre okot. Sommásan azt a kérdést inspirálja, hogy a magyar nyelv elbírja-e az obszcén szavakat? Másrészt miben áll a színház erkölcsöt érintő funkciója? Nem akarok másokra hivatkozni. A magam véleménye, hogy az obszcén kifejezések ugyan nem díszei a köznyelvnek, ám hellyel közzel elviselhetők ott. Az irodalmi nyelvtől viszont idegen, rontja annak színvonalát. Az erkölcsre vonatkozóan azt gondolom helyén valónak ha egyértelmű igennel válaszolunk. Az akt és a pornó viszonyára utalok. Az akt művészi teljesítmény, a pornó aligha. Az akt a szépet, az emberi test

szépségét jeleníti meg, esztétikai élményt nyújt. A pornó a szexualitást állítja a középpontba,holott a szexualitás intimitást igényel az embernél. Nem közszemlére való. Ez a nézet persze tagadhatatlanul konzervatív, prűdnek is titulálható álláspont. Mások szerint ebben is megilleti az embert a teljes szabadság. Van aki úgy véli, művészien tálalva élmény.

Lehet választani! A nyílt, az állatvilágban kizárólagos, fajfenntartást szolgáló eljárás, vagy intimítás két különböző nemű ember között, akik szeretni tudnak és még embert teremtő aktusként is megélhetik amit tesznek.

A pályázóra azért szavaznék jó szívvel, mert egyértelmű a múlthoz és a nemzethez fűződő pozitív viszonya és mert elvárhatóan megteszi a dolgát a magyar nyelv értékeinek őrzése kérdéseiben, sőt az erkölcs negatív kinövéseinek nyesegetése terén is.

Mondanivalómmal a köznevelési törvényből és az új NAT-ból eredő nevelési tennivalókra akarom a figyelmet felhívni.

Az ember élete során akaratlanul is megszerzi a kultúra bizonyos elemeit és a társaihoz való alkalmazkodás kialakult szokásait.

Korunkban elvárás,hogy mindenki minél több és mélyebb tudnivalót raktározzon el,tudást és jóneveltséget mondjon magáénak.Ez teszi lehetővé a helytállást és a kiegyensúlyozott viszonyokat a közösségekben,megalapozza a saját magunkkal való elégedettséget is.

A nevelődés igénye,minden bizonnyal,az ontogenezis során kialakult.Az emberi és társadalmi környezet indítékai miatt azért jött létre,hogy az együttélés minél kevesebb csorbát szenvedjen és a munka minél több eredményt alapozzon meg.Az idősebb nemzedék átadta ismereteit,tapasztalatait az őt követő generációnak.A fiatalság persze nem elégedett meg a tanultakkal és nem mindenben fogadta el az addig kialakult viszonyokat.Mindkettőt igyekezett módosítani,kiegészíteni amivel hozzájárult a fejlődéshez.

A posztmodern korban,korunkban a közösségi és az egyéni ambicíók modern nevelő-oktató intézményeket igényelnek.Ezekben ma a tanítás-oktatás  mellett igen jelentős nevelő funkciókat is el kell látni.A magyarázat egyrészt az együttélési szabályok rendszeres és nagyfoku sérülése:az erkölcs szabályozó erejének elerőtlenedése,másrészt az a nagyfokú társadalmi pluralizáltság,ami megosztja,sőt szembe állítja az embereket,de a közösségeket is a jó,a szép,az igaz megítélésében.Tehát elkerülhetetlenné vált a nevelő jelleg erősítése az intézményekben.A félreértés elkerülése miatt hangsúlyozzuk,hogy továbbra is fontos,talán a legfontosabb és a leghatékonyabb nevelési eszköz a tanítás-oktatás. Nagyon fontos mégis az együttélési szabályok megismertetése és elfogadtatása,sőt a valódi cél az ezek szerinti magatartás meghonosítása.Persze a munka eredményes csak akkor lehet,ha élvezi a családok és a társadalom támogatását.

Számos igen fontos tennivaló esedékes a siker megalapozása érdekében.

Az egyik,hogy ki kell dolgozni azt az erkölcsi bázisrendszert,amelyre bizton támaszkodhat a nevelőmunka. – Talán túlzottnak tűnik az a kísérlet amelyre itt most vállalkozunk,ám nem előzmények nélkül tesszük. Pálvölgyi Ferenc a Mester és Tanítvány c.pedagógiai folyóirat négy számában közzétett tanulmányában szó esik bizonyos fundamentális erkölcsi értékekről.Ezt figyelembe véve a konzervatív erkölcsi értékrend elemeit a következőben látom:

-szakralitás

az ember   élete

méltósága

közösségei

könyezete

tulajdona

alkotásai

A szakralitás a vallásos ember,a többi minden ember fundamentális értéke.Együtt a ma elvárható erkölcs alapbázisát jelentik,hiszen alapvető emberi,közösségi elvárásokat fejeznek ki.Ez a bázis kétségtelenül nagyon általános.Mégis minden erkölcsi érték számára elegendő arra,hogy orientáljon.Az viszont kétségtelen,hogy önmagában elégtelen a nevelési feladatok bonyolult,sok összetevőjű tényezőinek meglátásához, méginkább elfogadtatásához.Ebből is következik,hogy a hét fundamentális értéknek a komponenseit is fel kell tárni.Persze ez megoldhatatlan feladatnak tűnhet és minden bizonnyal szükségtelen is,mert a komponensek  folyton változnak és ki is cserélődnek.Elegendő ha az erkölcs összetevőinek aktuális hányadával próbálkozunk.Megtehetjük,hiszen ennek is van előzménye,amit jól használhatunk: Hankis Elemér és munkatársai a rendszerváltást megelőzően számos/igen sok/komponenst írtak össze.Ezeket tárták a vizsgált minta tagjai elé azzal a feladattal,hogy válasszák ki a legfontosabb tizet és állítsák azokat fontossági sorrendbe.Az eredmény hazánkban a következő lett:béke,család,felelősség,szavahihetőség,a haza biztonsága,boldogság,bátorság,munka,anyagi jólét,segítőkészség.Az USA-ban a sorrend így alakult:béke,szavahihetőség,család,szabadság,törekvés,felelősség,megbocsátás,előítélet-mentesség,boldogság,önérzet.Itthon a bölcsesség a 34.helyre került,ott a 12.-re.Nálunk az üdvösség a 36.,azUSA-ban a 16.

A felsorolt erkölcsi komponensek utalnak arra,hogy rengeteg van belőlük.Hogy aktuálisan,adott közegben igen jelentős a megítélésbeli külömbség.Utalnak arra,hogy egy adott értékrend,kor,társadalom,politika,sőt egyén függő.Látható,hogy a szóbahozott összetevők mind csatlakoztathatók az erkölcsi értékbázis valamely eleméhez.A fundamentális értékek tehát betöltik orientáló szerepüket,a komponensek belőlük fakadnak.- Ebből következően a ma aktuális értékeket keresők olyan összetevőket állíthatnak össze,amelyek az általános bázissal korrelálnak.

Zárásként azokra a fő feladatokra utalok,amelyek a felkészülést segíthetik:

1.Alaposan ismerni kell a mai elvárásokat/2011-es CXC törvény , az új NAT/.Ezek konkretizálják a ma aktuális értékeket.

2.Nagy jelentősége van a tantestületek előkészítő konzultációinak/egységes szemlélet az iskolák aktuális értékrendje,egymást támogató,egymás munkájára épülő látásmód,tevékenység/.

3.A tantestület által közösen kidolgozott pedagógiai program a helyi elvárásokat összegezi ebből a szempontból is./Alkotó tantestület,pedagógiai közösség!/

4.Az osztályfőnök által irányított,osztályban tanító kollégák munkájának koordinálása./Az alsó tagozat is érintett,ha nem egy tanító dolgozik az osztályban,meg mert a gyerekek napközisek is./

5.Elengedhetetlen a reflexív egyéni szemlélet és az érintett kollégák egymás munkájára reflektáló együttműködése.

6.Folyamatos feladat annak tisztánlátása,hogy a megértett,de még az elfogadott norma sem elégítheti ki a pedagógust.Elérendő cél a norma szerinti magatartás,a norma gyakorlatban történő megvalósulása.

Amikor a múlt század húszas éveiben elemista voltam, akkor is, amikor a negyvenes évek elején tanítani kezdtem a közoktatásban a klébelsbergi elképzelések szerint folyt a munka. – A szovjet megszállás után ez a munka fokozatosan pártirányítást kapott és elindult a lejtmenete. A századforduló után szociálliberális hatásra a folyamat felgyorsult .-A 2011. évi törvény, a nemzeti nevelésről, van hivatva a trend megfordítására. Engem is és bizonyára sokakat érdekel, hogy miként megy ez végbe.

Az új törvény, már címében, sokat ígér. A köznevelés tennivalóinak teljességét fejezi ki. Az oktatás ugyanis az iskolai tennivaló, de nem fejezi ki az iskolai munka egészét, éppen a lényegét: a nevelés egész embert/gyermeket/formáló feladatát nem. A tudnivalók szaporítása, az intellektuális adottságok növelése, az új ismereteknek a már meglévő tudásanyagba való beillesztése nagyon bonyolult, kreatív folyamat. És ez, alapvetően a gyermeki szubjektum dolga. Persze pedagógus közremüködéssel. Summa-summárum: feloldja azt a szűkítést, amit az oktatás fogalom lehetővé tesz. Fontos előrelépés ez, mert felhív az egész ember /gyermek/ növelését célzó iskolai munka teljességében való gondolkodásra. A fejlesztő tevékenység egységes szemléletének bázisát teremti meg.

A fenti gondolatok a gyakorlati megvalósítás körülményeit próbálták tudakolni személyes és telefonon történt beszélgetések segítségével. Mindössze 18 ismerős kollégával tanácskoztam. Ismerőssel, azért mert őszinte véleményeket akartam. Nem kétséges, hogy a valós kép kialakítására irányuló törekvésem beszélgető társaim és a magam személyisége/egyedisége/miatt szubjektív elemekkel terhes. Mégis érdemesnek gondolom az alábbiak elmondását.

Meglepett, hogy az országos tanévnyitó rendezvényt menyire kevesen nézték, és hogy aki nézte is, mennyire a feszínt látta csupán. Még a pedegógus tekintélyének visszaállítására vonatkozó bejelentés sem váltott ki nagyobb érdeklődést, reményt. A rendezvény konzervatív értékeket hangsúlyozó attitűdje is keveseket ragadott meg.

Egyfajta fásultság jelei mutatkoznak.”Minden évben változás!””Az új szemléletű feladatok új teherként jelennek meg.” Két kolléga mondta el, hogy az igazgató felhívta figyelmüket a törvény egyes fejezeteinek megismerésére. Úgy látszik egyéni és szokásmechanizmusból kevés kolléga szorgos.

Nagyon bonyolult, sokféle a kép az értékeket illetően. Számosan nem látják sem a múltban dívó szociálliberális nevelésfelfogás, sem a konzervatív értékrend összetevőit. Több megnyilvánulás azt tükrözi, hogy a pedagógusok többsége erről a következő kétféle gondolkodást képviselik:

1. aszülői ház, a pedagógusképző, majd a gyakorlat hatására alakul ki az értékrend és ez majdnem független a nevelésirányítás elvárásaitól,

2. érdekes volt összevetnem ezt a nézetet azzal a 2008-ban megfogalmazott, vizsgálat által alátámasztott véleménnyel mely szerint akkor”… azok a köépiskolák produkáltak jobb, sőt jó eredményeket, amelyek részben, vagy egészben függetlenítették magukat a tanügyigazgatás elvárásaitól. Tették a dolgukat: tanítottak, neveltek.”

Azt gondolom, hogy a két szemlélet azonos gyökerü. Mégis az előbbi individualizált, a másik kollektív jellegű változat. Egyik sem kívánatos azzal a tartalommal, amit hordoz. A kívánatos az lenne, hogy az elvárások figyelembevételével jönne létre olyan konzervatív értékrend, amely lehetővé tenné az egymás munkáját támogató, kiegészítő nevelői tevékenységet. Ehhez persze a nevelőtestületeknek alkotó közösséggé kell válniuk. Példaként tekintsünk a munka alapú társadalom alapvető értékére. Ennek a társadalomnak a megerősödéséhez és fejlődéséhez egyik kulcskérdés, hogy minden munkaképes ember dolgozzon. Feltétel a mukahely, de a munka megbecsülése is. A ma tapasztalható nehézségek ugyan akadályozzák az iskolai munka hatékonyságát, mégsem nyugodhatunk bele, hogy az iskolai teljesítmények romoljanak. Ezért is üdvözli mindenki pl.: az érettségi követelmények fokozatos növelését.

Több kolléga gondolja azt, hogy a tantestületekben számosan vannak ma is szociálliberális állásponton. Ezt nem ideológiai maradványnak tekintik, hanem annak a „szabadságnak”/szabadosságnak/ jelenségeként, ami mentes a szakfelügyelettől és mindenféle ellenőrzéstől. Sokan tartanak az életpálya modell minősítési elvárásaitól. Jelezték, hogy a pedagógusképzés is megujjításra vár. A tanítók az 1-4. osztályban nehezen birkóznak azzal a feladattal, amit a nehezen kezelhető gyermekek jelentenek. Középiskolai tanárok jelezték, hogy az alapkézségek hiányosak a 9. osztályba lépő tanulóknál. Az a godolatuk, tapasztalatuk, hogy a felső tagozatban lehetőséget kellene teremteni az alsó tagozatban megszerzett kézségek gyakorlására. Ezekre is tekintettel kellene a képző intézményekben lenni.

A kollégák az igazgatói tevékenységet, az új törvénnyel kapcsolatosan, várakozó jellegűnek látják. Sok a kérdőjel- modják. Ennek ellentéteként egy kolléga mondta el, hogy a tanév kezdete előtt az igazgató részletesen ismertette elvárásait, a törvény általános és  aktuális fejezeteinek az ismeretét. Egy másik arról számolt be, hogy az igazgatótól írásos tájékoztatót kaptak azokról az információkról, amelyek a minősítéshez szükségesek. Kiegészítést, korrigálást kért. Egy tanár mondta el, hogy náluk 3 éve a tanévre való konkrét felkészülés elvárás. Az első megbeszéléskor aug.. végén beszéltek róla.

A heti öt órás testnevelést üdvözlik. A nehézségek megoldása folyamatban van, mind a helyiségeket, mind az alkalmas pedagógusokat illetően. Az intenzív megmozgatást gondolják fontosnak, ennek nincs akadálya-mondták.

Örömmel üdvözlik az aktuális kérdések tisztázására irányuló tan-ügyigazgatási figyelmességet, készséget.

Több és bővebb tájékoztatást várnak a szakfelügyelettel, a minősítéssel, a feljebbsorolással kapcsolatban.

Már most érdeklődéssel várják a járási tankerületek majdani tevékenységéről a tájékoztatást.

Ezek a beszélgetések, amelyekre itt utalok eredetileg a magam kíváncsiságát, akarták szolgálni, Kerestem és találtam is, és nem csupán elvi összhangot a Klébelsbergék által képviselt nézetekkel. Ezért nekem sokat mond, és nemcsak újat, az új törvény.

Mert most úgy gondolom, hogy a beszélgetések egyes passzusait mások is érdekesnek tarthatják, leírtam azokat. És ha netán a szaksajtó érdemesnek ítéli, közre is adom.