Author Archive

BECSENGETTEK 2012

Posted by on szerda, 12 szeptember, 2012

Kedves Kollégák!

Amit mondok a múlt tolmácsolja nekem.Néztem,hallgattam ami Pécsett történt,megremegtem.Az első csengő, amit ott Göcsejben valaki rázott,hogy hangjára,szépen felöltözve bemenjünk tantermünkbe.Amikor először katedrára álltam sok csillogó szempárt láttam.S később amikor leendő kollégáknak mondtam,amit Gorkijtől tanultam:”A nevelés sine quanon-ja vágyat ébreszteni,hogy naponként felülmúljuk önmagunkat a szép,a jó,az igaz keresésében és szolgálatában”.

A korábbi kezdés mindig egyszerű. Pécsett nagyszerű! Ám nem a külső, hanem amit elmondtak, és ahogy azt tették ismét gyermekké tett. Aztán már felnőttként az jutott eszembe, hogy csupán két éve nő az a fácska melynek termése évek múltán érhet csak be. Most az ápolás, gondozás, védelem ideje jött el. A kishitűség, a kétség, az ellenzék velünk van. Coelho/spanyol író/aforizmája jutott az eszembe:”Lucifer, ha imára serkent is, ördög.”.

Csak bizalom és sok szívvel végzett munka, egymás kezét fogva alapozza meg, amit most kezdtünk.

Tán naivnak tünhet amit röviden idéztem, mégsem tehettem mást:”az az út, melyen most járunk, vezet el a célhoz”. A kemény munkához, a sikeres tanévhez erőt, egészséget kívánok!

A megélt 85. becsengetést ünneplő kollégájuk:

Érfalvy Ferenc

ROSSZ ÚTON?

Posted by on szombat, 1 szeptember, 2012

Erős indulatokat és ennek megfelelően talán nem eléggé tárgyilagos megítélést váltott

ki az aug.24-én megjelent hír a nevelés-oktatásirányitás munkájának bírálatáról Pokorni Zoltánra hivatkozva.

Nem is azonnal írtam le gondolataimat egyrészt, mert nagyon fontosnak tartom a közoktatás minden kérdését, másrészt a szubjektív megítélést indulatok esetén mindig, de általában is amennyiben csak lehetséges, kerülendőnek tartom. Hogy a közoktatás egyik igen fontos társadalmi alapkérdés, azt senki nem vitathatja. Ha hanyatlik a nívója a felsőoktatás is, de a társadalom egésze is szenved tőle. Nem akarok sem a régmúltban kalandozni, sem a részletekben elmerülni. Csak annyit jegyzek meg, hogy például Klébersberg és munkatársai-a trianoni sokk után az oktatás, a közoktatás javításának eszközeivel segítette kiemelkedni nemzetünket a fejbekólintás bódulatából. Néhány év múltán a szellemi, de a gazdasági élet is újrapezsdült. Ez a lendület tovább élt az iskolákban még a szovjet megszállás első éveiben is. Értékeket közvetítettek, eredményesen oktattak , Az ötvenes években kezdett betörni az iskola falai közé a szocialista-kommunista eszmeiség és ezzel párhuzamosan állították a napi politika szolgálatába. Meglódult ez a folyamat a nyolcvanas években, majd vészesen negatív lendületet vett liberális tartalommal Magyar Bálint miniszterségei idején. Meg kell jegyezni, hogy a folyamat gátját képezte a pedegógusok jelentős része. Számos iskolában negligálták az oktatásirányítás elvárásait. Tették dolgukat, értéket közvetítettek, voltak elvárásaik a tanulókkal szemben. Ezekben, az iskolákban az általános zuhanás ellenére születtek jobb, jó eredmények is. Ennek ellenére a középiskolák arra kényszerültek, hogy az első tanév elején helyesírást, ételes, érthető, értő olvasást, számolási alapokat tanítsanak. Ám így is maradtak hézagok az alapismeretek terén. A felsőoktatás is rákényszerült „pótló szemeszter” tartására. Még jelentősebbek voltak a hiányosságok a nevelés területén. Ezt tetézte a Magyar-Hiller időszak azzal a következménnyel, hogy az iskolák egyrésze alig haladta meg a gyermekmegőrző rangját.

Ez a vázlat csupán utalhatott a volt oktatásügy hiátusaira. Ám így is jelzi, hogy a köznevelést, de a felsőoktatást is új elvi alapokra kell helyezni, vissza kell találni arra az útra, amelyen a magyar oktatásügy járt ezer éven át. Erre kell építeni a megroggyant oktatásügyet. Ez az alap kétségtelenül konzervatív abban az értelemben, hogy nemzet, hogy értékeket képvisel. Például az erkölcs kétezer éves értékeit: az ember életének és méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának és alkotásainak védelme. Ezek az értékek természetesen magukba hordozzák a folyton változó embert, a megváltozott körülményeket és az új, modern alkotásokat is. Vagyis a konzervatív nem pusztán a régi, de a ma aktuálisan újat, az új értékeket is kifejezi. El akarja érni, hogy a köznevelés megalapozza az általános műveltség és kutúrált magatartás pilléreit. Ezért erőfeszítéseket kíván nevelőtől és tanulótól egyaránt.

A fentiek ismeretében érthetetlen, hogy Pokorni Zoltán egy konferencián miért illette”erős kritikával”az oktatási kormányzat mostani tevékenységét. Szétaprózottnak, szelektívnek az iskolarendszert. Az új NAT szerinte „túlterjeszkedik” „előírásait képtelen megtanulni bármelyik gyermek” „illúzió, hogy a nemzeti egységet szolgálja”. Azt állította:”tovább megyünk egy rossz úton, egy tantárgycentrikus úton”. A pedagógus életpálya modellről az a véleménye:”nem tudni a plusz pénz képes lesz-e különbséget tenni jó és rossz tanár között”.

Azt gondolom ezek az aggodalmak korábban lettek, volna aktuálisak. Akkor, amikor szociálliberális elvek érvényesültek a közoktatásban. A vélemény nyilvánítók többsége nem aggódik, és abban bízik, hogy a közeljövő már eleveti ezeket az agályokat. Az aggodalmak akkor is indokoltak lettek volna, amikor a felsőoktatást a bolognai rendszerre állították át. Ezt ugyanis a nélkül tették, hogy megvizsgálták volna a magyar felsőoktatás hagyományait. Azt sem mérlegelték kellőképpen, hogy melyik intézményekben lehet egyáltalán alkalmazni. Témánk szempontjából a pedagógusképzésbe történő bevezetése különösen érdekes. Az alapképzés után, ugyanis számosan nem tudtak mit kezdeni végbizonyítványukkal. A mesterképzés is maradt a „tantárgycentrikus”alapokon.

Úgy tűnik jelentősen könnyebb egy induló új rendszert bírálni, semmint jól megvalósítani valamit, amit a körülmények a mi asztalunkra tettek. Az is tény, hogy a különböző társad-alomfelfogások meghatározzák látásunkat és azokat az eljárásokat is, amelyek ebből következnek.

Most a fentebb értelmezett konzervatív szemlélet tesz próbát!

RÓZSÁVAL TEMETTÉK A FELSŐOKTATÁST

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

Megdöbbentem a cím olvastán. Azt gondolom, hogy Farkas Melinda fogalmazásakor csak a felhívó jelleg követelményére gondolt, nem tényt közölt, hiszen ami történt durva játék volt csupán. Ki akarná a felsőoktatást temetni? Talán az egyetemisták? Biztosan nem! Nekik nélküle nincs magas fokú képzés, nincs jövő. Talán az oktatásirányítás? Biztosan nem! Nekik az a dolguk, hogy a felsőoktatás színvonala javuljon, minden felsőoktatási intézmény megadja azt, ami szükséges a különböző pályákon való helytálláshoz. Talán Hoffmann Rózsa? Biztosan nem! Ő megbízás alapján, sok tapasztalat birtokában a mai változó kor követelményeinek figyelembevételével szeretné úgy végezni dolgát, hogy társadalmunk, benne a felsőoktatás hallgatói felkészülten lépjenek a nagy É-vel jelzett életbe.

Úgy tűnik, a közvetlenül érintettek mindegyike csaknem azonos érdekeltséggel, és azonos kötelességtudattal emelni, éltetni akarja a felsőoktatást. Ez közös érdekük!

Akkor pedig adódik a kérdés, miért a szembenállás? Miért tüntetnek a hallgatók? – A válasz bonyolult, de adott.

Szólni kell róla, az úgynevezett szocialista rendszer ezt a nagy fontosságú dolgot úgy-ahogy kezelni tudta. Nem igaz, hogy csak politikai meggyőződés, munkás-paraszt származás alapján lehetett a felsőoktatásba bekerülni. Számos értelmiségi vagy egyéb származású fiatal tanult a felsőoktatási intézményekben. Ám az oktatásügybe befurakodott liberálisok és „eszméik” fellazították az úgy-ahogy megvalósult korábbi magas követelményeket. Felsőoktatásunk a 90-es évek második felétől egyre több „jogot” adott a hallgatóknak. Lehetővé tette a sokszori vizsgaismétlést, a megismételhető szemesztereket. Eluralkodott például az a szemlélet, hogy a vizsga lutri, ha többször megismételhetem, biztosan lesz alkalom, hogy ismerős témáról számolhatok be. Az meg teljesen közömbös, hogy csak meggörbült egyesem van. Munkába lépésem után senkinek sem jut eszébe, hogy az oklevelemet, még inkább a leckekönyvemet megnézze. Azaz: a felsőoktatásban töltött évek nem kemény tanulmányi munkával, inkább kellemes időtöltéssel teltek. Újabb problémagombolyag képződött a bolognai-rendszer meghonosításával és a kreditrendszer alkalmazásával. Egyes felsőoktatási intézmények eleve kizárták a rendszer alkalmazását (orvosképzés, egy-egy műszaki szakma). A kredit lehetővé tette, hogy a képzésből kimaradjon, másodrendű szerepet töltsön be egy-egy tanulmány. A képzés színvonala csökkent és kihagyott fontos tudnivalókat, nem teljesítette az értelmiségképzés feladatát. Mindez kevesebb erőfeszítést kívánt a hallgatótól. Az a vélemény alakult ki, hogy az egyetemi polgár státuszának megszerzésével nem csupán kötelességeket, hanem széles jogokat kapott a hallgató. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyetemisták többsége vallotta ezt az álláspontot, de véleményként, nézetként az egész felsőoktatásban jelen volt.

A demonstráló diákok az itt jelzett probléma megjelenítői. Nem azt gondolják, hogy minden fiatal felsőfokon tanuljon. Ez a dolog természetéből kifolyólag teljességgel kizárt, hanem, hogy a megszerzett tanulmányi könnyítéseket továbbra is élvezhessék. Azért temetik a felsőoktatást rózsával, mert Hoffmann Rózsa és az egész oktatásirányítás magas tartalmi elvárásokat támaszt. Sőt ezek teljesítését, legalább anyagi oldalról ellenőrizni is kívánja. Ez utóbbi szándék ütközik a felsőoktatási intézmények önállóságának jogosultságával és ez a rektorokat is a félrevezetett hallgatói sokadalom támogatására ösztönzi. A jelenleg még fellelhető szociálliberális gondolkodás azonban tarthatatlan. A magyar felsőoktatástól elvárható, hogy felzárkózzon a világ élvonalához és a hallgatóktól is az ennek megfelelő erőfeszítés. Már gróf Széchenyi István szerint a felzárkózás a derék magyarok erőfeszítésétől várható. Azt mondja a XIX. Század 30-as éveinek valamelyikén: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”

Érfalvy Ferenc

nyugalmazott főiskolai tanár

ESTI FÉNYEK

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

Életem estjén, kilencvenen felül, ha a horizontot nézem, látok felhőket, de csillagokat is. Keresem köztük a jobban ragyogókat, az igazán szépeket. Nagy szükségem van rájuk, felüdítenek, elalvás előtt nyugalmat kölcsönöznek.

Nem tudnám bizonyítani, nem is akarom, hogy az élet fenékig tejfel. Vannak bizony annak nyögelmei, gyötrelmei is bőséggel. Azt sem állítom, hogy az élet adta örömök egyfélék, azt sem, hogy hasonlítanak egymásra. Az ember személyiség, mindenki más, különbözik az összes többitől. Örömeik és azok okai is mások, átélésük is egyedi.

Fontos itt elöljáróban hangsúlyozni azt is, hogy nem általában az örömökről beszélek. A magam szép érzéseiről lesz mindössze szó, ahogy azokat nap, mint nap megélem. Egyféle önéletrajz karcolat /curriculum vitae/. Persze sokféle ilyen vázlat lehetséges. Magam is megírtam néhányat más és más indítatásra, igényre tekintettel. Most a magam igényeit próbálom érvényre juttatni! Azt a merész állítást kockáztatom meg, hogy vannak öregkori örömök, s mert az öröm mindig felemel, bátorít, új erőt ad érdemes észrevenni, elraktározni

azokat. A sok tudati lom között gyémánt értékű darabok ezek.

Bízvást a legnagyobb, hogy családom harmonikus együttélésre jutott 35 év után. Ez azt jelenti, hogy menyem, fiam, feleségem és jómagam megtaláltuk a számunkra kedvező alaphangot, ritmust és érintkezés módot, ami ugyan nem mentes zökkenőktől sem, ezek mégsem bontják meg az összetartozás, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés eléggé fel nem értékelhető szerepét. A háttérben egyrészt a szülők közötti összhang áll, aminek a magva a

  közel azonos értelmi képesség és általános műveltség, a fegyelmezett, másikra figyelő vitakészség, a megérteni akarás kompromisszumok árán is, a közösen elért eredmények a szőlőművelésben és a két kies hajlék és környéke rendbetételében, ízlésünknek megfelelő berendezésük kialakításában. A másik tényező gyermekeink hamar elért képzettsége, tisztes beosztása, kultúrált és jó hangulatú életfelfogása.

Örömforrás, hogy nyugdíjas éveinkben is sokat dolgozunk. Jómagam ugyan a fizikai tennivalókból csak 83 éves koromig vettem ki a részemet. Ma már elvi-elméleti segítséggel tudok szolgálni, meg hát írogatok. Drága feleségem most van lendületben. Nem tudom fékezni, pihenésre is késztetni. Persze munkájának a látszatja neki is, nekem is öröm.                        Örömforrás a természet, a környezet. Kis hajlékunk a Várhegyen, kies helyen,zöld övezetben épült a múlt ismeretlen bugyrában.Felújjításával magunk is beépültünk a tájba,ízlésünk ott van nagyobb és apróbb tárgyaiban.A falon apósom fényképe,a Házi áldás,egy fametszet a házról és környezetéről,egy Széchenyi gondolat:”Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének,nem derék ember.”Néhány korsó,tányér a múlt egy-egy emlékével.A környezetben jó darab szőlő,gyümölcsfák. Májusban a gyönyörű cseresznyevirág, a fa minden ágát belepi hófehér szírmaival. a barackfa virága rózsaszínes,a szőlőé apró sárga porszem. A cseresznye ropogós,nagy szemű,a barackfa gyümölcse édes-savanykás,kissé savas,a szőlőé édes,mézédes. Alig lehet betelni velük. Szeptember, október a szüret ideje. Jó hangulatú szüretelők, kemény munkát végző szedők, puttonyosok, présházi emberek. A must jól épített, tekintélyes méretű pincébe kerül. Ott mindig rendnek, patika tisztaságnak kell lenni. Itt érik a bor és jó csak akkor lesz, ha a gondosság maximális. A jó évjárat szomorodnit hajazó nedűt ad.

A gazdasági év tele munkával,segítség egy „csipet-csapat”.Értik a munkát és szorgalmasan végzik.Közben lopunk egy-egy napot a Kaposvárra látogatásra.Az ottani otthonunk sem árvulhat el.Az év egynegyedét töltjük ott az izlésesen berendezett falak között.Néha egy-egy hétvégén meglátogatjuk a Balatont.Ezen a nyáron első kántortanítói munkahelyemen is voltunk.71 év után szívet szorongató,mégis selymes élmény volt.Találkoztam az akkor épült iskolaépülettel,a lakással,ahol önnálló életemet kezdtem.Most elárvult,nincs diákja,tanítója. A templom új kerítéssel körülövezve, ajtaján persely. Tatarozásra gyűjtenek. A hit él a kis faluban. Segítséget várnak!

Egészen más jellegű szórakozás, örömszerzés a gyakran vívott kártyacsata. Kettesben kanasztázunk. Évődünk, tréfálkozunk. Eltelik egy-egy üres óránk.

Gyakran látogatnak meg ismerősök, rokonok, gyermekeink néhány napra is. Élmény beszélgetni, évődni a világ, a mieinkkel az égi dolgokról is. Ha a hír rossz, a mondanivaló kellemetlen midig akad vigasztaló, bátorító szó. Ezek a találkozások tartalmas beszélgetéseket, érdekes információkat jelentenek nekünk, a „világ végén” lakó, magányos embereknek. Aztán napokig ezek a témáink, telitettek vagyunk. Jól esik a magány! De megpezsdül a munkalendület is.

Van rádiónk,TV-nk .Az élő kultúrával kötnek össze bennünket.Kár,hogy a szerkesztőknek a negatív töltésű dolgok tetszenek.Még a gondos műsorválogatás sem oldja meg,hogy pozitív élményekkel gyarapodhassunk.Megbecsülendő mégis,hogy a helyi,régióbeli de a világ eseményeiről is tájékozódhatunk.Számunkra nélkülözhetetlen,korunk egyik nem régi találmánya,a mobiltelefon.Szeretteinkkel,ismerőseinkkel ez a kapcsolat megbecsülhetetlen.Tanuljuk az internet használatát is.Máris igen jó szolgálatot tesz.

Van egy opelünk. Kényelmes, gyors. Megujjították a jogosítványomat is, párom is rendelkezik vele. Sajnos mindketten alig használjuk. Pedig amikor igen, nagyon sokat segít.

Egy-egy jó falat feleségem főztje,az Ő gondossága életem legnagyobb áldása.Jól esik egy-egy pohár saját vörös,vagy szomorodni bukéjú bor.

Este”ülünk a kandallónál s fogjuk egymás kezét”,alkalmas időben inkább a lugas előtt,vagy a hintaágyban.Ilyenkor édes érzések lengnek körül bennünket.Ha a béka brekeg,vagy a tücsök muzsikál az érzések elringatnak,álmosság környékez .Egy csók,egy ölelés,egymás testének melege,illata lengi be a szobát.Imádság után a jótékony,pihentető álom csukja le szemeinket.Szépeket álmodunk.Valóság és ábránd az én öregségem sok-sok öröme.

CURRICULUM VITAE

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

Alább egy vázlatos életrajz következik megrostált összetevőkkel, azokkal, amelyek a vezetéssel ütköztettek.

Többféle szinten találkoztam e kezdetektől létező feladattal: az ember társas lény lévén együtt tevékenykedik másokkal, ami óhatatlanul igényli az összehangolást, ez vezetői tennivaló.

Tapasztalatból mondom: vezetni nem könnyű, jól vezetni igen nehéz, pedig erre van igény.

1. Életem alkonyán, amikor az emlékek még/ vagy talán a legélesebben villannak fel, néha elmerengek a múlton, egy-egy történésen. Mostanában azon meditáltam, hogy 29 éves fejjel, hogyan vállalhattam egy járás iskoláinak irányítását. – Nehéz döntés volt! A múltam akkor: 9 év tanítói – tanári munka, ebből 3 év igazgatóhelyettesi és párhuzamosan egy kis iparostanuló iskolai igazgatói beosztás.

A rábeszélés, a meggyőzés egyik érve: „Hát a kőszegi preparandia, ahol a 33-as induló létszámból 14-en lettek hivatásos néptanítók, mit szólna a húzódozáshoz?”

Az is igaz, tetszett a kihívás. A munka ott, akkor nehéz és sok is volt. Most 60 évvel a történtek után értem igazán, hogy miért és hogyan birkóztam meg a feladattal. A tanítóképzőben hivatástudatot szerezhettem, nagyon széleskörű és igényes általános műveltséget adtak. Sokat kellett tanulni, és délutánjaink is tele voltak programmal. Az eredményeket elismerték, de mindig jelezték, hol kell többet, jobbat. Később nem volt nehéz tanári képesítést szerezni.

A másik bázis a magam választotta munkatársi közösség. Hozzáértő, szorgalmas társakra leltem. A munkát már együtt, előrelátással, következetességgel szerveztük és mindvégig szorgalommal igyekeztünk teljesíteni.

A szakfelügyelők és az általános felügyelő munkabeosztása: 2 nap tanítás, 2 nap felügyeleti munka, 1 nap az osztályon: írásbeli tennivalók, megbeszélés. Magam hetente egy nap egy-egy iskola és igazgató munkájával ismerkedtem. Az összegyűlt tapasztalatokat kéthetenként megbeszéltük, és a lényeges észrevételeket időnként körlevélben közreadtuk. Jórészt pozitív, követésre érdemes tapasztalatokat írtunk, ám egy-egy negatív észrevételt is tettünk. Ez utóbbiakat esetenként sérelmezték.

Az igazgatók vezetői tevékenységéről sok és sokféle tapasztalatot szereztem. Vezetőképzés nem volt. Járási igazgatói értekezleten a vezetés elméletéről egy-egy előadót meghallgattunk. A hallottakkal összevetettük a valóságos helyzetet. Sikerült néhány év alatt a vezetési teendők egységesedő folyamatát elindítani. Arra természetesen nem törekedtünk, hogy uniformizáljunk.

2. Hat év után kíváncsi lettem, hogy a szerzett tapasztalataimat, az iskolákban látottakat tudnám-e igazgatóként hasznosítani. Lehetőség adódott, hogy egy 16 csoportos általános iskolához kinevezzenek. Érdeklődéssel vállaltam.

Új, 12 tantermes épületben és 4 szükségtanteremben dolgozhattunk. A diákság döntő hányada az ország számos vidékéről idetelepült szülők gyermeke volt. Egy nagy állami gazdaság jött létre. Ez vonzotta a családokat a Balaton parti községbe. A gyerekanyag nagyon heterogén, mind szociális, mind anyagi, mind neveltségi szempontból. Számos nehezen kezelhető akadt köztük.

Az igazgatói és a tantestületi szoba egybenyílt. Az ajtó csak kényszerből, néha volt bezárva. Úgyszólván együtt élhettem a tantestülettel. Két kolléga kivételével jól felkészült szakemberek voltak, szorgalommal dolgoztak. Elődöm helybeli, képzett, intelligens, együttműködő tanítónő, beilleszkedésemet segítette, folyamatosan támogatott. Volt 3 kilépett apáca, ketten nagyszerű pedagógusok. Egyikük helyettes lett. Dolgozott közöttünk két középiskolai tanár, jól beilleszkedtek az általános iskolai légkörbe. Kezdeményezésükre a legfontosabb tudnivalókat az óra első pár percében folyamatosan ismételték minden tárgyból.

Iskolavezetői tevékenységemet tapasztalataim és némi elméleti ismeret birtokában a következő séma szerint végeztem: 1. előkészítés (tájékozódás, tervezés, szervezés)

2. végrehajtás (döntés, tanácsadás, összehangolás) 3. ellenőrzés (áttekintés, elemzés, értékelés, minősítés). Ennek megfelelően első tennivalóm a tájékozódás volt.

Elődöm és 3 kolléga részletesen beszámoltak az általános jellemzőkről (neveltség, szorgalom, tárgyi eredmények stb.) Az alsó tagozatos kollégák és az osztályfőnökök az osztályukról adtak képet.

Szeptember második felében kezdtem órát látogatni. Ismerkedtem a gyermekekkel, a kollégákkal. Október végére készítettünk egy ideiglenes nevelési tervet. Megjelöltük a megkívánt oktatási tennivalókat. A nevelés terén az egészség -, a közösség -, és az értelmi nevelés kívánalmait szorgalmaztuk. Két hónap tapasztalatai alapján módosítottuk a tennivalókat, mivel a magatartás-viselkedés, tanulmányi fegyelem terén bántó hiányosságokat tapasztaltunk.

A házirend egyes előírásait a heti zászlófelvonáskor az ügyeletes tanár ismertette, beszélt a kapcsolatos helyzetről és megjelölte az elvárásokat. Ezekről szó volt az osztályfőnöki órákon és a szülői értekezleten is. Az első szülői értekezleten (meglepően sokan voltak) meghallgattuk a szülők véleményét (sokan beszéltek magatartási problémákról, támogatták törekvéseinket, ám akadt néhány anyuka, aki vitatta a szigor szükségességét, indokoltságát.)

Október végén hívtuk össze a SZM vezetőségét. Megállapodtunk, hogy a parkettás tanteremben nem használunk utcai cipőt. Egy hét alatt minden tanterem ablakait virággal díszítették, és szülőket osztottak be a nagyon sok munkát végző pedellusok segítésére. A SZM vállalta, hogy az állami gazdaság támogatásával a tantermekbe a padsorok közé és elé futószőnyeget vásárolnak. Ez két hét alatt lebonyolódott. Ma is szívesen gondolok a lelkes szülői koszorúra. Az iskolai rend, tisztaság, a gyereksereg többségének viselkedése érzékelhetően javult. Karácsonyra már csak elvétve akad iskolán belüli fegyelmi vétség. (Volt persze az utcán, iskolán kívül!)

Az egységes nevelő hatás érdekében az osztályfőnökök a nevelési problémákat megbeszélték kollégáikkal, kérve támogatásukat. Az együttműködés az egészségnevelés (tisztálkodás, testedzés), a magatartás-viselkedés terén jól kamatozódott. A tanulmányi fegyelem javulása késett az első félévben.

A második félév elején egy-egy lyukasórás kollégát megkértem, hogy jöjjön velem órát látogatni. A tapasztalatok megbeszélésére általában délután került sor. A célom, hogy átfogó kölcsönös hospitálással erősítsük a tanulmányi munkát, csak a második félévben valósult meg. Ám a következő évben már nem kellett kérnem kartársaimat, mert kiépült egy ésszerű hálózat, ami jelentősen hozzájárult a szakmai munka és a tanulmányi eredmények javulásához. A jelszó: inkább kevesebbet, de jól (multum non multa.)

Átlátva a kölcsönös óralátogatások hasznosságát, megértve, hogy ez a nem kötelező hasznos munka segíti a jobb eredményeket, természetes része lett mindennapjainknak. Örömmel hallottam, vettem részt a kapcsolatos, esetenként éles vitákban, amiktől nem egyszer volt hangos az óraközi szünet és esetenként az ebédidő is.

Örömünkre szolgált, hogy diákjaink a középiskolában megállták a helyüket. Ezt igazolták a kért és megkapott év végi osztályzatok. A középiskolákban szívesen látott tanulók lettek a nálunk végzett nyolcadikosok.

Most, megőszült fejjel nem sajnálom a sok munkát, hálával és igaz szeretettel gondolok volt kollégáimra, köszönöm a jó együttműködést. A szülőket és a tanulókat is szívembe zártam. Nekik is köszönet jár.

3. Öt év után rámoktrojáltak egy mamutiskolát. Nagy létszámú általános iskola, induló gimnázium, iparostanuló iskola és egy 9 nevelős óvoda tartozott hozzám. (Azóta az ipari tanuló iskola megszűnt, a gimnázium önálló lett, az általános iskola kettévált.)

Hónapok kellettek, hogy a terepet áttekintsem, hogy elegendő információm legyen munkám tartalmi részének elkezdéséhez. A tanítás beindult, minden kolléga tette a dolgát. Konfliktus alig akadt a tanulók körében, a pedagógusok körében egyáltalán. Kezdeményezéseim nem nyerték el a tetszést. Az órák megtartása után legfeljebb egy-egy kosárlabda mérkőzést lehetett nagy időközönként összehozni. Baráti összejövetelekkel is próbálkoztunk, kevés sikerrel. Egy horgászverseny és a kapcsolódó halászlévacsora a többséget mégis összehozta. Ezen jó hangulat volt. Magánbeszélgetésekből, tapasztalataimból az a kép bontakozott ki, hogy a múlt patrióta laissez fraire vezetési stílusát vonják vissza. Nehezítette a dolgomat az is, hogy a járási vezetést is ez jellemezte, hogy a tantestületben vezetők feleségei és 2 rokonom is jelen volt. Az alapgondot az jelentette, hogy a mamutiskolát közvetlen irányítással képtelenség vezetni. Megkíséreltem a helyetteseket önálló szakmai vezetőkként kezelni. Azt szerettem volna, hogy felelős szakmai vezetőkként dolgozzak velük. Körükben is volt ellenállás.

A sok éven keresztül megszokott munkastílustól alig tudtak, akartak eltérni. Számukra kényelmes volt így dolgozni.

A helyettesek tájékoztatása és a magam gyűjtötte információk birtokában készítettünk ugyan pedagógiai tervet, ám ez nem volt reális. Nem támaszkodott a valós helyzetre, nem számolt a kollégák ellenállásával. Ők az órákat elfogadható szakmaisággal vezették, ez kielégítette őket. A gyenge tanulmányi eredmények okát a szorgalomhiánnyal és a nagy létszámú osztályokkal magyarázták. Minden osztályban akad több-kevesebb tehetséges gyerek, őket szerepeltették bizonyságul, hogy teszik a dolgukat.

A legnagyobb gondot az okozta, hogy a neveléshez szükséges együttműködés az osztályokban tanítók között alig működött. Erélyes fellépésem hozott ugyan némi eredményt, de ellenszenvet váltott ki. A járási vezetőkkel is volt konfliktusom. Az iskolatitkárt vita után heti egy napra engedték az iskolához, négy napon ők foglalkoztatták. Az első tanév végén még lenyeltem, hogy a jutalmazásra felterjesztettek kétharmada helyett másokat jutalmaztak. A második tanév végén ebből is ütközés lett.

Volt ugyan szerény előrelépés az ott töltött évek során. Néhány kolléga támogatását sikerült megszereznem és ez mind a nevelési, mind az oktatási célkitűzések megközelítését elősegítette. A zsúfoltság, a dologi feltételek hiánya, valamint a kollégák munkájának sikertelen összehangolási kísérletei miatt levontam tanulságaimat: a mamutintézmények közvetlen, eredményes vezetése, az igazgató pedagógiai vezetőként való ténykedése valószínűleg lehetetlen, megoldhatatlan. A laissez fraire vezetési stílus önmagában káros és hatásában is sokáig az. Az irányító szervek együttműködése az intézményekkel nélkülözhetetlen, közvetlen beavatkozásuk (pl. jutalmazás) veszélyes, a dologi feltételek megteremtésében történő segítség, gondosság nélkülözhetetlen. Nem szerencsés, ám sokszor elkerülhetetlen felsőbb vezető, rokon jelenléte az intézmény személyzetében. Ez külön tapintatot igényel.

4. Örömmel vettem, hogy meghívtak egy tanítóképző intézetbe szakcsoportvezetőnek. Ott egy kivételesen képzett, hivatástudattal rendelkező szuperintelligens igazgatóval ismerkedtem meg. Az ő vezetői tevékenységéről mondom el röviden a tapasztalataimat azért, hogy összevethető lehessen saját munkámmal. Sommásan azt mondhatom, hogy demokratikusan vezetett. Állásfoglalásai a különböző vélemények figyelembevételével születtek és az érdekeltek közreműködésével váltak valóra. Flexibilitásából következően gyorsan alkalmazkodott a környezetéhez, felismerte a tanárok ösztönzéséhez szükséges módszereket, ki tudta alakítani a célravezető eljárásokat. Ugyanakkor jól ismerte a feladatokat, érdekelte a tanítóképzés és kellő tapasztalattal vezette a kis létszámú testületet. A kis létszámú hallgatóság kissé hullámzó tanuláshoz, valamint magatartási követelményekhez való viszonyának a változásait érzékelve folyamatosan tett észrevételeket. Ezzel irányítója volt a mindennapi tanári és hallgatói munkának. Nem szívesen tartott értekezletet. A nagyméretű klubhelységnek ízlésesen és otthonosan berendezett (büfénk is volt) helységében szívesen tartózkodtunk, ezt felhasználva általában itt tette meg megjegyzéseit, mondta el a hivatalos közölnivalókat. Volt egy „üzenőkönyve”, ebben aláírásunkkal igazoltuk a tudnivalók tudomásulvételét. Gondja volt a tudományos munkára is. Az én területem az ifjúság erkölcsi arculatának a vizsgálata volt. A második évben országos konferencián kellett beszámolnom az eredményekről.

5.  A tanítóképzőben lévő beosztásom mellett félállásban dolgoztam az alakuló tanárképzőben is. Két év után ott kaptam főállást, a tanítóképzőben félállásban dolgoztam tovább. A tanárképző főigazgatója sok felsőoktatási és néhány évi nagyköveti tapasztalattal rendelkezett. Igen széleskörű műveltségét, jó kapcsolatait felhasználva elérte, hogy az új iskolaváros rövid néhány év alatt felépült. Emellett az intézmény rohamosan fejlődött. Hat év alatt minden szükséges építmény és felszerelés megvolt, emellett 200 körülire duzzadt az oktatói létszám.

A nevelő- oktató munka szervezése, irányítása, a tanulmányi osztály mellett a tanszékre hárult. Ez az irányítómunka különösebb erőfeszítést nem igényelt. A laissez fraire vezetési stílus érvényesülhetett, minden kolléga kiválóan tette a dolgát. Élményeim közül egy a hallgatókat dicsérő sztorit írok le.

Filozófiát tanítottam matematika-fizika szakos hallgatóknak. A filozófia történetet érdeklődéssel és jó eredménnyel abszolválták. A dialektikus materializmus tanulmányozása kapcsán az érdeklődés megcsappant. Kerestem az okát, mert nem találtam, kérdőívvel fordultam tanítványaimhoz, tudakolva az okokat. A válasz nemcsak meglepett, de gondolkodásra is késztetett. A sommás válasz ugyanis az volt, hogy más a nézetrendszerük. Tudomásul veszik a tanulmányi kötelezettségüket, de megelégszenek a legszerényebb eredményekkel. Külön érdekesség, hogy a kérdőíveket anonim kértem, a többségük mégis aláírta. Ez az erkölcsi tartás bennem tiszteletet váltott ki, de mégsem dicsekedtem vele.

  1. Ez a történet meg a honvágy vezetett oda, hogy kértem áthelyezésemet a Dunántúlra. Szűk évtized után kerültem haza. A tanítóképzőben előbb tanár, majd főigazgató helyettes lettem. Főigazgatómnak az volt a ki is mondott véleménye, hogy „hagyjunk mindenkit dolgozni.” Ez a szemlélet atomjaira bontotta a tantestületet. Ám sokan jól érezték magukat ebben a légkörben, néhányan hiányolták csupán a pedagógiai irányítást. Az igényes kollégák nem érezték magukat jól, és egy-két év múltán tovább is álltak. A megdöbbentő számomra az volt, hogy ezt a folyamatot egyesek támogatták is. Mint a tanszékek munkáját támogató helyettes, számos próbálkozást tettem a helyesnek vélt vezetői stílus meghonosítására, kevés eredménnyel. A laissez faire begyökerezett, a kevesek által támogatott igényes, de demokratikus vezetési eljárások nem tudtak utat törni.

Az idő bizony szalad, gyorsan eljár (tempus fugit). Most harminc éve nyugdíjasként is vallom a pedagógus, a vezető nagy lehetősége, hogy tanítva tanulhat (docendo discimus).

─ Lehet valaki fiatalon jó vezető, ha kellőképpen felkészült, jó munkatársai vannak, folyamatosan tanul és tapasztalatait feldolgozza.

─ A képzett és együttműködésre kész testület aranyat ér.

─ A szülőkkel történő együttműködés rendkívül fontos, a tartalmi munkát is segíti.

─ Mamutintézmények az oktatásban nem csupán nehezen, de eredményesen aligha vezethetők. Nem tudnak pedagógiai központtá válni.

─ Az irányító szervek támogatása elengedhetetlen, a velük való együttműködés hiánya konfliktusforrás.

─ Az eluralkodott laissez faire stílus alig korrigálható.

─ Jól felkészült flexibilis igazgató áldás a tanügyben.

─ A széleskörű kapcsolatok igen hasznosak.

─A helyettes eredményesen csak az igazgatóval együttműködve dolgozhat.

─ Homo novus csak nagy erőfeszítés árán, pozitív közegben lehet

eredményes vezető.

─ A tanulók véleményére érdemes odafigyelni.

A tapasztalatok, az itt leírtak mellett az iskolavezető bázisa az elmélyült neveléselméleti, oktatáselméleti, oktatáspszichológiai felkészültség. Ez alapozza meg, hogy pedagógiai vezető lehessen.

 Érfalvy Ferenc

NE HAGYJÁTOK A TEMPLOMOT AZ ISKOLÁT

Posted by on szombat, 18 augusztus, 2012

A templom kívülről – ha kicsi is – fenséges, felfelé mutat, belül áhítatra int. Az iskola akár nagy, akár kicsi, benne az élet zsong, a gyerek, az ifjú a jövőre készülve néha még háborog. Ha pap lennék, arról szólanék, hogy a templom el ne árvuljon, benne a hit lobogjon. Ám tanár vagyok, így az iskoláról gondolkodok.

Amit írok, annak inspirátora az a 15 cikk, ami a Magyar Nemzet Vitafórumán 2010.05.20 és 2010.06.29 között megjelent. Benne az iskoláról szólnak neves publicisták, gondolkodók. Egy részük a közelmúlt 20, inkább 8 év oktatásirányításának a kritikája (Az oktatásügy vészhelyzete. A neoliberális képzés vidéki főiskoláról tekintve), más részük az oktatás, valamint egyéb társadalmi kérdések összefüggéseit taglalja, (Nemzet, nyelv, kultúra; Nemzeti tudomány és oktatás; Kultúra és oktatás.) Ezek, és a többi írás is aktuális megoldandó kérdéseket elemeznek elvi, elméleti igénnyel, de számos cikkben napjaink pedagógiai problémáira is utalás történik. Ezekről meditálok:

1. Volt idő, amikor „Magyar Bálint vezényelt…”, volt, amikor csupán a hátteret dirigálta. Ez a két szerep együtt vezetett a neoliberális ámokfutáshoz, a nevelésügy vészhelyzetéhez.

Ám nem tagadható, volt máshol is, máskor is nehéz idő. Renan francia történetíró, orientalista (az MTA tagja néhány írása magyarul is megjelent), a 19. század végén írta: „A nevelés a mai társadalom élet-halál kérdése”. Nemzedéke felfigyelt a figyelmeztetésre és a gondot szép szerével meg is oldotta. Hasonló helyzet teremtődött hazánkban Trianon után. Akkor a klebenszbergi oktatáspolitika húzta ki népünket a hazacsonkítás okozta sokkhatásból. Ma a szociálliberális hatásokat kell elhárítanunk, és helyre kell állítanunk az egykor nemzetközileg is elismert magyar nevelésügyet.

2. Ebben a széles horizontú munkában a nevelésirányításnak, a pedagógusnak és nem utolsósorban a szülőnek van számos feladata.

A nevelésirányításnak néhány kardinális elvi kérdés tisztázására kell vállalkoznia.

2.1. Mint például, hogy oktatás- vagy nevelésügynek tekintsük-e dolgunkat. Az oktatásügy, az oktatásirányítás terminológiák ugyanis szűkítések. Jelentősen többről van szó az iskolákban. Az oktatás tényleg a nevelés leghatékonyabb eszköze, de csak az egyik eszköze. A neveléselmélet számos egyéb eszközt ismer és kínál (példa, jutalmazás, stb.). Az iskola nemcsak oktatással nevel, fejleszt. Kialakítja, illetőleg hozzájárul az értelmi, az erkölcsi, az esztétikai erők, érzékek, értékek fejlesztéséhez, az egész embert „növeli”. Tehát, ha oktatásról, oktatásirányításról beszélünk, akkor nem az iskolai fejlesztőmunka egészéről van szó.

2.2. A másik elvi kérdés, hogy mi a neveléspolitika lényege. – Látni kell, hogy fontos állami (nem párt!) feladat. Másrészt azt is, hogy teljesítéséhez anyagi és személyi feltételeket kell biztosítania. A pártpolitika és a pedagógia egymást kizáró két minőség. Az előbbi egy csoport, esetenként a pártelit érdekeit, az utóbbi összemberi érdekeket, értékeket fejez ki.

2.3. További elvi kérdés, hogy miként határozzuk meg a nevelés célját. Az iskolai nevelés összemberi értékek művelője. Ennek megfelelő célmegjelölésen kell meditálnunk. Tehát arra a kérdésre kell megtalálnunk a választ, hogy mi, ki az ember. – Az ember biológiai és társadalmi meghatározottságú élőlény, specifikuma, hogy szellemi munkára is képes, megjelenése pedig a személyiség: azaz az egyedi megkülönböztető megjelenés. A nevelés általános célja tehát szolgálni az ember biológiai létét (egészség, edzettség, munkaképesség), a társadalmi viszonyokban betöltendő társadalmi szerepeire való alkalmasságát, fejleszteni szellemi képességeit (gondolkodását, akaraterejét, érzelmi világát, erkölcsiségét, stb.), vagyis ember voltát személyiségében.

2.4. A személyiség megkülönböztető jegyei, értékei, érdekei teszik lehetővé és szükségessé, hogy csoport-, sőt egyéni érdekekkel is számoljunk a nevelőmunka során. A csoportérdekek közül napjainkban a meghatározó a nemzeti érdek. Igaz kialakulóban van ennél szélesebb közösség is (Európai Közösség), ám napjainkban és még hosszú ideig, igen erősek az ugyanazon történelmi múlttal, közös nyelvvel, kultúrával rendelkező kötelékek.

2.5. További fontos elvi probléma azoknak az értékeknek a megtalálása, amiket az általános emberi, és a személyiség egyaránt igényel. – Mózes II. könyvében találjuk a tízparancsolatot, a három első ige a vallásos ember értékei, a többi hét általános emberi érték. Pálvölgyi Ferenc megfogalmazásában ezek a következők: „Védd az ember életét és méltóságát. Védd az ember közösségeit és környezetét, védd az ember javait és alkotásait.” Nem vitathatom ezek fundamentális értékként való bemutatását. Az így interpretált fundamentális értékek alapot adhatnak az esedékes reformoknak is, és megalapozhatják az iskolai munka tartalmát.

2.6. A tartalmi munka, a nevelés bázisa a NAT. Az iskola rendjének, a viselkedési normáknak az összefoglalása a Rendtartásban lehetséges. (Mindkettő adaptálandó az intézményekben a helyi adottságok, kívánalmak figyelembevételével.) Az új NAT kidolgozása (legyen ténylegesen nemzeti, tartalmazza a nevelés alapértékeit, az elsajátítandó humán és reál alapismereteket, a feljebblépés elvárásait, stb.) széles körű megvitatása kívánatos.

2.7. A fenti elvek figyelembevételével a nevelésirányítás feladata a szükséges reformok végrehajtása („Vigyázat, csak körültekintően.”) és az ellenőrzés újjászervezése (szakfelügyelet).

A nevelésirányítás az iskola reflektora.

 

3. Az esedékes munkákhoz a pedagógus tudásának gyarapításával, a napi nevelőmunka során járul hozzá.

Az emberi munka, a pedagógus munkája is bonyolult körülmények között, számos összefüggés szövetében aktualizálódik. Az ókor bölcseként tisztelt Arisztotelész felhívta a figyelmet, hogy az arány és mérték minden emberi tevékenység jellemzője. Ha az arány és a mérték reális, az eredmény a befektetett energiának felel meg. Persze a kívánt viszony megtalálása gondos mérlegelést igényel. Így van ez a mindenki számára szükséges „holtig tanulás” igényével. A pedagógus-továbbképzés szükséges „teher”. (Ezen gondolkodva szükségét éreztem, hogy beüljek néhány tanórára, beszélgessek aktív kollégákkal, hogy gondolataim időszerűségét ellenőrizzem. Tájékozódásom célja érzékelni, hol, miben szükséges ma a továbbképzés. Friss tapasztalataim, sok évtizedes munkám, elméleti ismereteim egybehangzóan hangsúlyozzák a folyamatos tanulás szükségességét.)

Modern világunkban (már előbb is) minden (kivétel egy-egy politikus) szakma gyakorlatát hosszabb-rövidebb tanulási periódus előzi meg. Született „hozzáértők” nem teremnek, a zsenik is keményen dolgoznak, hogy megállhassák helyüket.

Az ember nem kerülheti el az iskolapadot. Nálunk 12 évig kötelező az oktatás. Aztán a szakmát még 3-6 évig tanuljuk. Ezt követően talán nem, mint a jó pap, holtig, de aktív tevékenységünk végéig elkerülhetetlen, hogy folyton tanuljunk.

Miért elkerülhetetlen ez a „teher”?

3.1. Mert a tudnivaló sokasodik, folyton születnek új felismerések.

3.2. Mert a meglévő tudás kopik, szürkül, felejtődik.

3.3. Mert vannak olyan szakmák (például a pedagógusszakma), ahol a kontraszelekció érvényesül (alacsony pontszám a felsőoktatásban). A háttér:

– vagy szorgalomhiány

– vagy mérsékelt képesség

– vagy mindkettő

(Az ok a pedagógusok, a pedagóguspálya lebecsülése, anyagi és erkölcsi elismerésének hiánya)

– nem hallgathatunk a kulturális elégtelenségről sem

 

 

3.4. A pedagógusképzés sem áll feladata magaslatán.

 

A fentiek természetesen igazolást igényelnek!

 

Ad 3.1. Minden tudás állandó változásban van. A pedagógusjelölt megszerez bizonyos általános műveltséget, és tanulja a szakmát (nevelés-, oktatáselmélet, pszichológia, módszertan). Mind az általános, mind a szakmai ismeret elengedhetetlen az eredményes nevelő-oktató munkához. Megszerzésük a képzés során eltérő eredményekkel történik. A mindennapi gyakorlat, de a kutató elméleti munka is felszínre hoz új és új, még nem gondolt tapasztalati tényeket, ismereteket. Közismert például, hogy a 20. század elején Piaget nyomán a nevelés fő feladatát a mentális fejlesztésben látták. A pedagógusok erre figyelve végezték a munkájukat. A század végén, illetve a 21. század elején végzett kísérletek azt igazolták, hogy az értelmi nevelés mellett a fejlesztő munkában ennél is nagyobb szerepe van az információáramlás folyamatában történő ismeretfeldolgozásnak, annak a konstruáló folyamatnak, melynek során az ismeretszerző a meglévő ismeretei rendszerébe bedolgozza és „lehorgonyozza” az új tudnivalót. – Valószínű, hogy új pedagógiai irány van születőben, amit a szakírók konstruktivista pedagógiának titulálnak. A jelek szerint az elmélet módosul. És ez a gyakorlatot is befolyásolja, új irányba bővíti. Új felismerések honosodnak meg. Akár minőségi változás is bekövetkezhet. – Érdemes hát az újjal ismerkedni.

 

Ad 3.2. Hogy az oklevél minőséget jelentsen, sokat és sokfélét kell megemészteni. A tanultak egy részének az a szerepe, hogy megalapozza a készségeinket, kompetenciáinkat, erősítse mentális adottságainkat, gyakorolja memóriánkat, stb. Tanulunk olyan ismereteket, amelyek szakmánk gyakorlásához kellene, olyanokat, amik a kultúrált viselkedésben elengedhetetlenek. Az elsajátítottak jelentős részének az a sorsa, hogy feledésbe merül, mások elkopnak, elszürkülnek. Ez természetes folyamat. Mindaddig, amíg nincs rájuk szükség, nem okoz gondot. Ám ha a munkához valamelyik nélkülözhetetlen, nem tehetünk egyebet, fel kell elevenítenünk. Még a valaha memorizált vers is lemerül a tudatunkban. Amikor ezt tanítjuk, újra kell tanulnunk. A pedagógusgyakorlat automatizál számos nevelés- és oktatáselméleti ismeretet, de ezek is begyöpösödhetnek. Időnként tehát felelevenítésük, felfrissítésük elkerülhetetlen. Jól jön, ha kéznél van a tankönyv, a jegyzet, amiből tanultunk, segíthet egy szakfolyóirat, egy előadás, még inkább egy jól szervezett továbbképzés.

 

Ad 3.3. A kontraszelekció egyik következménye, hogy sok a hiány, a pótolnivaló. Ha a diákkori szorgalomhiány az ok, jó remény van a pótlásra. A szervezett forma azonban elengedhetetlen. – Amennyiben képességhiány áll a háttérben nehezebb a megoldás. Ám a szorgalom a képességek növekedését is elősegítheti. Általában jelentős erőfeszítésre van szükség, a javulás mégis lehetséges.

Meggondolásra késztet az a nem ritka jelenség, hogy kollégáink, a frissen diplomázottak is, elemi viselkedési elvárásoknak nem tesznek eleget. Szintén gyakori, hogy elmélet születik például a diáknyelv használatáról. Nemrég hallottam: „le kell szállni a gyermek színvonalára”. Ez azt jelenti az első osztályban, hogy gügyögni kell. Az idősebbeknél, hogy használjuk a diáknyelvet. „Így inkább elfogadnak bennünket”, „jobb lesz a tanulókkal való kapcsolat.” – Azt gondolom megengedhetetlen, mert káros, a gügyögés, a diáknyelv átvétele, használata. „Leszállni” egyáltalán káros! Beszéljük József Attila, Márai, Vass Albert, a magyar irodalom nyelvét. Tetszeni fog, és követik is. Felemelünk anélkül, hogy „korpa közé keverednénk.” Ez az igény nemcsak tanár-diák kapcsolatban, de tanár-tanár kontaktusban is elengedhetetlen.

 

Ad 3.4. A pedagógusképzőkben dolgozó tanároknak külön képzésre van szükségük a pedagógus speciális jellemzőiről (erkölcsiségéről), és a pedagógusmunka sajátosságairól, ahogy ezt valaha a tanítóképzős tanárok a Győrffy Kollégiumban megkapták.

A legérthetetlenebb hiányosság ma a középiskolai tanárok képzésében az oktatás-, a neveléselmélet, a neveléspszichológia elhanyagolása. Fiatal kollégák állítják, hogy egyetemeinken, a tanárképzésben ezek a tárgyak másodlagosak.

Annak pedig, hogy a középiskolákban az alapkészségek pótlására, az egyetemen „pótlás szemeszterre” van szükség, az oka az, hogy az alsó tagozatban szerzett kompetenciákat a felső tagozatban nem gyakorolják, nem erősítik meg.

 

3.5. Arról is essen szó, hogy kinek milyen továbbképzésre van szüksége. Az első észrevételem, hogy igen szubjektív megítélésre van szükség. A folyamatos tanulás mindenkinek elengedhetetlen, de egyénenként lehet és kell elbírálni, kinek mire van szüksége. A pedagógustól elvárható, hogy ebben maga döntsön.

A professzor, aki akár rövid időre elhanyagolná szakmáját, képtelen lenne helytállni. A tudomány állandóan tesz lépéseket, korrekciókat. A tudományos munka persze a leghasznosabb része az elmélyült önképzésnek.

Azt érzékelem, hogy a középiskolai tanároknak alapos nevelés- és oktatáselméleti, oktatáspszichológiai tanulmányokra van szükségük.

A felső tagozatos tanároknak segítség kell,

– hogy az alapkészségeket, kompetenciákat gyakoroltatni tudják,

– hogy ne tantárgyakat, hanem humán és reál alapismereteket nyújtsanak, és ezzel alapozzák meg a középiskolák tantárgyi, illetve a felsőoktatás szakképzését.

Az alsó tagozatos tanítóknak szükségük van az alapos oktatáspszichológiai képzésre, hogy megbirkózhassanak a nehezen fejleszthető, a pszichés problémákkal küzdő, az enyhén deviáns gyermekek adta nevelési, oktatási nehézségekkel. (Az ilyen gyermekek száma sajnos egyre nő. Többségük azonban nem szorul nevelőintézeti elhelyezésre.)

A továbbképzések bázisa csakis a felsőoktatás lehet. Botcsinálta vállalkozások, keresetorientált magánszemélyek ártanak az ügynek. Számos tapasztalat igazolja, hogy ezek a formák haszontalanok a pedagógusmunka jobbítása szempontjából. Például az igazgatói vezetőképzés nem csupán bizonytalan és átgondolatlan, de egyáltalán alkalmatlan, hogy pedagógiai vezetőket képezzen. (Talán valamilyen menedzsmentszempontokat célzott meg. Lehet, hogy a ma keletkezett összevont irányítású iskolák ilyet is igényelnek, ám az így vezetett intézmények soha nem lesznek pedagógiai központok.) Nem kétséges, hogy minden iskola élén pedagógiai vezetőnek kell állnia.

A pedagógus az iskola motorja!

 

3.6. Már érintettem a nemzeti érdekek, értékek aktualitását. A továbbképzés feladatait taglalva ismételten szólni kell róla. Egyrészt, mert a szociálliberális oktatáspolitika tudatosan, ártó szándékkal tolta háttérbe a nevelés fontos feladatai között, másrészt a nevelők látószögéből is kikerült, harmadrangú kérdéssé degradálódott. Nemzeti múltunk ismerete, magyarságunk vállalása, történelmünk jeles, büszkeségre okot adó eseményei, személyiségei iránt való tisztelet, a nemzeti összetartás erejének tudata, a szülőföld, a magyar ember megbecsülése hatalmas erő most, amikor meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket. Azt gondolom, a jövőben senki nem gátolhatja önbecsülésünket, emelt fővel megvallott hazafiságunkat. Ám újra meg kell tanulnunk az ide tartozó ismereteket, hitet kell tennünk tanítványaink előtt is, mert ez a meggyőződésünk, és mert a nemzeti érzés és tudat a leghatékonyabb hajtóerők egyike.

 

4. Anevelés időben elsőszámú felelőse a szülő. Hogy ezt a felelősséget ismét vállalja, vállalni tudja, a társadalomnak, az államnak sok a tennivalója. A média kulcsszerepet vállalhat illetve vállaljon, mert a lehetőségei, és ebből adódóan a kötelességei is ugyancsak nagyok. Felhívásaival, tájékoztatásával majd mindenkihez eljut, meggyőző erejével, tekintélyével igencsak hasznos lehet. Munkája a nevelésirányítókkal és a nevelőkkel együttműködve lehet igazán hatásos. A szülő legyen az iskola áramforrása, a „reflektor” és a „motor” működése is csak a szülővel együttműködve képzelhető el.

 

Összegezve: elengedhetetlen egy sor tisztázó vita az irányítók (minisztérium, igazgató, szakfelügyelet) mentalitásának megújítására, azzal a céllal, hogy az iskolák nevelési központokká válhassanak.

Az iskola és a templom is nevelő intézmény. Nélkülük üres lenne a világ. Velük, általuk sok mindent megértünk megszívlelünk. Tudást és hitet áraszt mindkettő. Az iskola evilágra készít fel, a templom az életet segít érteni, és a távlatokba enged betekinteni.

Nem hagyhatjuk sem a templomot, sem az iskolát!

 Érfalvy Ferenc

REFORMKOR A 21. SZÁZADBAN

Posted by on szerda, 1 augusztus, 2012

Történelmünk során számos reformkort /II.József,Kossuth-Széchenyi,Deák,1967-1989/éltünk meg. Mindnek fontos szerepe volt nemzetünk ezer éves fennmaradásában, fejlődésében. Szükségessége, elkerülhetetlensége, úgy tűnik, most is vitathatatlan. Gazdasági kiszolgáltatottságunk, elmaradottságunk, kulturális hiátusaink, a nemzetközi problémák,stb. mind erre utalnak. Másrészt tudjuk, hogy korunkban a gazdasági mozgás velejárója a lejtmenet és az azt követő élénkülés, fejlődés.Ez a ciklikusság tehát természetes.A hazai gondok,politikai hibák,bűnök felelősei a politikai és gazdasági elit.Ez azonban nem rejtheti népünk, nemzetünk más rétegeinek hibáit,felelősségét.A rádió, a TV,az internet világában nem találhatunk semmiféle mentséget az iskolázatlanságra,a munkakerülésre,a munkaerkölcs fogyatékosságaira.Lehetne,van mód és alkalom a meglévő hiányok pótlására.Ugyanis ez mindenkinek érdeke.Enélkül ma még a segédmunka sem végezhető megelégedésre.Van persze e dolognak más vetülete is.Az hogy munkahelyek híjján hiába a felkészültség.Ezeknek a létesítése a gazdasági és politikai eszközökkel rendelkezők dolga.A kör bezárult,nincs miért egymásra mutogatnunk.

Az új reform tehát elkerülhetetlen társadalmi fejlődésünk miatt.Vagyis nem különleges igény vagy elodázható feladat.Halogatása is végzetes lehet,mert a világ benne Európa és hazánk is nyög a válság terhétől.További súlyosbító körülmény,hogy a globalizmussal körülírt világhatalom érdekeinek érvénysítése semmit nem kímél.Hazánk és Közép-Európa is vazallusi terheket cipel az Európai Unió és a „pusztító világhatalom”gyarmatosító törekvései miatt.-Az EU jelenleg ad ugyan némi mozgásteret ám ez mégis gátja már most,a függetlenségnek,a nemzeti érdekek érvényesítésének.Az pedig már most nyilvánvaló,hogy vannak törekvések,tervek a további központosításra.Az a veszély fenyeget,hogy igaza lesz  Ferenc Józsefnek,aki egyik neki tulajdonított elszólásában azt mondta:”Magyarország nem volt,hanem nincs”.

Hazánk lakosságának döntő többsége,kétharmada 2010-ben nemzeti államunk újjáélesztésére szavazott.Ragaszkodik  a lehető legnagyobb függetlenséghez.Elfogadta azt a programot,ami körvonalazza az új célkitűzéseket.Az elmúlt két év során a választott parlament megszavazta az ország rég óhajtott alaptörvényét,azokat a sarkalatos törvényeket,amelyek mélyreható átalakulást tesznek lehetővé.Törvényi alapokat teremtett a közigazgatás,az igazságszolgáltatás,az oktatás,az egészségügy új alapokra helyezésére,tehát a ma esedékes reformkor megalapozására.A gyors ütemű törvénykezés folyamánya,hogy számos korrekció vált,válhat szükségessé érvényrejuttatásuk során.Természetes következmény,hogy elkerülhetetlen számos kiigazítás.

Azt mondhatjuk,hogy az új reformkor elkezdődött.Persze az eredmények csak hosszútávon lesznek érzékelhetők.A következő két-három választási ciklust bizonyosan nehézségek árán fogjuk átvészelni.A türelmetlenség azonban indokolatlan.Reményünk szerint előbb lassú,majd fokozatosan gyorsuló tempóban jutunk előre.A több,a jobb nem mannaként,hanem mindannyiunk kemény munkájaként lesz osztályrészünk.”A siker nem égi áldás,hanem munkatermék”.

Mostantól rendkívül fontos és nehéz feladat vár a gazdasági és politikai elitre.

A gazdasági elitnek,bizonyosan állami segítséggel szaporítania kell a munkahelyeket.Növekednie kell a külföldi tőke szerepének is.A kis-és középvállalatok szaporodása és megerősödése egyik kulcsfeladat. A szociálisan szabad emberek helyzetéből származó öntudat növekedés hatalmas hajtóerő.Ebből társadalmi hatékonyságuk abban az esetben lesz igazán meghatározó,ha gadagságuk erösödésével párhuzamosan kulturális igényük,színvonaluk is növekszik.

A politikai elit és ezen belül a FIDESZ-KDNP erősödésének feltétele,hogy rend legyen soraikban.Számolják fel a korrupciót,az álláshalmozásból,a politikai funkcióból származó és az egyéb illegális jövedelmeket.Folyamatosan tanulják az államvezetéshez szükséges tudnivalókat,növeljék általános műveltségüket.Le kell szokniuk a ma divatos alűrökről,például arról,hogy ebédkor slepp társul a főnökhöz./Szerény és egyszerű magatartásra is van példa.Ezeknek kell általánossá válniuk.

Témánk és az esedékessé vált reformok megvalósításához szükséges lenne a társadalom minél szélesebb köreinek,ezen belül a politikai pártoknak valamiféle együtt működésére.Ez utóbbi lehetséges formája a kerekasztal konferencia/nem igaz,hogy csak szögletes asztalok vannak ebben az országban!/-A kerekasztal konferencia napirendre tűzhetné a nemzeti minimum megfogalmazását és az állami feladatok EU-val történő megosztását. Ez utóbbira vonatkozóan egy javaslat pl.:

hazai kézben: a gazdaság. az erőforrások: az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a szociális ügyek, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a belügy,

Közös lehetne: a külügy, a pénzügy, a hadügy.

Írásommal megkíséreltem felvázolni a megtett út lényegét, jeleztem, hogy sok még a tennivaló és kifejeztem bizakodásomat is. Járatlan ösvényen, de haladunk minden nehézség ellenére.

ELIT ÉS TÖMEG

Posted by on szombat, 21 július, 2012

Morus az Utópiában az ideális államról meditál. Ebben az írásban az elit és a tömeg harmóniájáról ábrándozunk.

Ma a Földön több mint hétmilliárd ember él. Ennek csak apró töredéke éri el az elit szintjét. Ez akkor is így van, ha minden kis és nagy embercsoportnak is meg vannak a maga kiválóságai. – Mint köztudott a társadalmi tagozódás igen sokrétű és sokszínű. Vannak kiebb nagyobb gazdasági, politikai, kulturális és egyéb csoportok. Mindnek megvan a maga elitje és tömege. Egy család elitje a legkülönb családtag, a művésztársadalom elitje az alkotók egy vagy több egyede. A politikai közösségek kiválóságai jelentik a politikai elitet. Persze joggal teszünk különbséget politikus és államférfi között. Ez az eliten belül is más két minőség. Meg kell jegyezni,hogy a vezető gyakorta nem azonos a legjobbak egyikével.

A fentieket azért bocsátottuk előre, mert e nélkül nem kísérelhetnénk meg a számunkra fontos fogalmak körülírását.

Eszerint a különböző embercsoportok kiváló egyede vagy egyedei tartoznak az elit kategóriába. Lehet, hogy túl szűkre szabtuk a határt, ám mégis sok kiválóságot ölel fel ez a körülírás, mert ha az emberiség egészét tekintjük tényleg sok nagyszerű társunkról lehet tudomásunk.

Tömeg, adott szinten a döntő többség, vezetett, irányításra szoruló nagy embercsoport.

E két fogalommal jelzett tagozódás bizony jelentős problémákkal terhes. Ezért átszik érdemesnek vele foglalkozni. A gond analóg a vezetők és vezetettek ütközéseivel. Az látszik ésszerűnek, ha pillantást vetünk a konfliktusok okaira. Ezek ugyanis valószínűleg jelzik az elhárítás teendőit is

Kétségtelen, hogy egész életünk a káosz melegágya. A köröttünk lévő dolgok, a velük való ténykedés is rengeteg variációt hordoz. Az ember is annyiféle ahány, személyiség: mindenki más, két egyforma nem akad közte. A bonyolult természet és társadalom tehát akadálya az egyetértő gondolatoknak, méginkább az összehangolt tetteknek.

Ehhez társul még az ember fogyatékosságaiból /tunyaság, rosszakarat, túlzásokra való hajlam, a hatalmaskodás ördöge, stb. stb./ fakadó sok akadály. Számosan nem veszik tudomásul, hogy a Föld csak abban az esetben ad lehetőséget az emberiség ellátására, ha vigyázunk ellátóképességére, óvjuk a lepusztulástól, ha mindnyájan szorgosa dolgozunk a számunkra adott poszton: a földműves a földön, a munkás a gyárban, a tisztviselő a hivatalban, a vezető a maga posztján, stb. ha a vagyonost nem ragadja el a vagyon éhe, nem halmoz, megbecsüli azokat akik nála dolgoznak, arra is gondol, hogy minden ember jogos igénye a szociális szabadság és ehhez anyagi alapok is kellenek akkor az elithez tartozhat és ez dicséret.

Ha tényleg mindenki akarja, hogy minden ember /a tunyák, a garázdák, a henyék, stb. kivételével/ megkapja az „élni érdemes” életérzést akkor be kell tartani legalább az erkölcs alapkövetelményeit: védeni kell az ember életét és máltóságát, közösségeit és környezetét, vagyonát és alkotásait! Ezek az együttélési normák magukat értelmezik, teljesen egyértelműek, mégis kell egy-egy megjegyzés pl. a túlméretezett vagyonnal kapcsolatosan. A nagyvagyonnal rendelkezők hajlamosak túlzásokra. Ugyanis az egyre nagyobb gazdagság növeli azt az éhséget, ami már nem ismer határt. Az „arány és mérték” aranyszabályának kiiktatása természetesen megbont minden emberi értékrendet, és csak növeli az amúgy sem kismérvű káoszt. A bírált gazdasági hatalmasságok az elit torzói csupán.  A politikai vezetők, ha a tömeg érdekében akarnak cselekedni igen kemény fába, vágják fejszéjüket. Erre aligha számíthatunk, amíg gazdasági érdekek alapján szerveződő pártok uralják a hatalmi posztokat. Ám megérett ill. a közeljövőben bizonyára megérik az idő a változás megtörténésére. A gazdasági alapozottságú hatalmi struktúrát fel kell váltania a hozzáértést és az erkölcsi rendet képviselő új hatalomnak. A törvényhozásban szakmai képviseletnek kell érvényesülnie: A földműveseket, a munkásokat, iparosokat, hivatalnokokat, tanárokat, egészségügyi dolgozókat, mérnököket, tudósokat, stb. stb. a saját elitjük képviselje a politikai fórumokon. Közülük is azok, aki a politikai tudományokban jártassak, azaz értik a köz- és az államigazatás lényegét. Ilyen képzett, tehetséges és becsületes emberekkel lehet reményünk az emberibb világ megteremtésére, az elit és a tömeg egymásra találására. Nagy idők tanúi vagyunk. A mondottak dióhéjban akartak jelezni egy lehetséges célt és útvonalat. Lehetőségeink miatt kérnünk kell sok hozzáértő, szintén aggódó társunk hathatós sgitségét.

KELL-E ÚJ VILÁGHATALOM?

Posted by on csütörtök, 19 július, 2012

Idős korban,amikor a napi és az egyéb kötöttségek már nem tesznek béklyót a gondolatokra,látva és hallva számos hírcsatornán ami a világban történik egyrészt ámulunk mert az ember valóban csodákat alkot,másrészt szörnyülködünk,mert olyasmiről is bőven értesülünk,ami a Föld pusztulását készítheti elő.Apokalipszisről a Bibliában olvashatunk. Ott a végítéletről van szó.- Ma a „pusztító világerő”-nek /Bogár László/ nevezett hatalom /Jacob Rothschild,David Rockefeller,II.Erzsébet és mások/munkálkodik,pusztít.Talán nem is akarják,de teszik.Kipusztítják az erdőségeket,szennyezik a levegőt.Következmény: emelkedik az átlaghőmérséklet,olvadnak a sarki jéghegyek,árvizek,hurrikánok stb. pusztítanak,a kontinensek egyes tájai sivatagosodnak.Vagyis leromlanak az emberi élet feltételei.Közben a pusztító erők azt remélik,hogy ők maguk megusszák és megmenekülnek azon kevesek is akik szolgálatukra szegődtek.Magabiztos dőlyfükben,igénybe véve az emberi alkotóerő meghatározó hányadát,valamint a politikai hatalmakkal együtt a fegyveres erők elitjét. A történelemben eddig egyedüli világhatalom a Római Birodalom volt.Közel ezer éven át uralta az akkor ismert világot.Azóta a világ ugyancsak kitágult.Voltak ugyan kísérletek ujjáélesztésére,pl.a jakobinus mozgalom,a bolsevizmus,a neoliberalizmus.Irreális álmaik,alkalmatlan eszközeik kudarcba vezették őket.Ma az atlantizmus próbálkozik.A globalista monopóliumok urai tervükhöz a neoliberális eszméket próbálják társítani.Kész tervük van:világnyelvük az angol,hadseregük az USA ármádiáján nyugszik.Még vallásra is gondoltak,valamilyen szabadkőmüves eszmét preferálnak.

Konkrét tervük jelenleg a még szabad országok,régiók megtörése,behódolásra késztetése.Alkalmazott eszközeik:belső ellentétek szítása,titkos szervezetek bevetése,alig álcázott kémkedés,esetenként likvidálás és nyílt agresszió.Mindez csupán utalás,korántsem a teljes arzenál.

Azok a népek akik megakarják őrizni szabadságukat természetesen keresik a kiutat és felteszik a kérdést: van-e ellenerő?

Nehéz a válasz!Ha mindent átgondolunk a legdöntőbb ellensúly a tömegek evidens érdeke és a túlélés lehetősége.Ebben a közegben az ellenállás megszervezésének alapja a kultúrális színvonal növelése,valamint az érdekképviselet erősítése.

A megmenekülés leghatékonyabb biztosítéka volna ha kiteljesedne a napjainkban szerveződő szövetség  a BRICh/Brazilia,Russzia,India,China/.Ebben a ma még kialakulófélben lévő együttműködésben China a legnagyobb erő.Kommunista ideológia és tőkés módszer segíségével tört a világgazdaság élére,ám hasznosan használta történelmének többezer éves tapasztalatait.Ma ott tart,hogy lehetőséget ad a szociális szabadság térnyerésére,kis-és középvállalkozások működnek otthon és a világ számos helyén,befolyásuk növekedőben van.Hatalmas hadipotenciállal rendelkeznek.Technikájuk a legkorszerübbek közé tartozik.A gazdaságban és a hadseregben használható emberanyag egyedülálló.Nagy fegyelem jellemzi minden ténykedésüket.-India eddig csendben,ám tudatosan és tervszerüen készült gazdasági és hatalmi/hadi/erejének növelésére.Az előrelátó munka és a nagy emberanyag jelentősen megnövelte erejét.Megléte ma már figyelmeztetés lehetséges ellenfeleinek.-Russzia katonai ereje ma sem lebecsülhető szintén népes ország,jelentős gazdasági és hatalmi tényező.-Brazilía mezőgadasága és népessége ugyancsak komoly erő.A BRICh mindenképpen ellensúly.

Növeli a pusztító erők elleni ellenállást a megújjuló és az új nemzeti államok sora Európában,de Ázsiában is.A nemzeti identitás szemben áll a kozmopolitizmussal és a neoliberializmussal,valamint a mögötte megbujó emberellenes erőkkel.A magyar történelem bizonyítja,hogy a megtett sorsuton számos nép /pl.hunok,avarok,tatárok,törökök,svábok stb/tagjaival és értékeivel erősödtünk.Vagy például a franciák elődei: pireneusi,mediterrán,alpini és egyébb népcsoportok, talán másfél évszázada lett náluk általános a francia nyelv és ma büszkén vallják magukat francia nemzetnek . Európa egyik meghatározó kultúrájú népe,annak ellenére,hogy mint Európa többi nemzete magába olvasztotta a görög-római,a zsidó-keresztény és mára már több más kultúra elemeit.Nagyon érdekes az USA rövid történelme ebből a szempontból.A szinte megszámlálhatatlan nép értékei beépültek a ma már egységesnek mondható angol nyelvbe és az USA polgárai egységes zászlót lengetnek és büszkén vallják magukat amerikainak.

A szakralitás ugyancsak elvi,egyben elemi erővel képviseli az általános erkölcsi tanításokat.Majdnem minden vallásnak elvárása az ember életének és méltóságának,közösségeinek és környezetének,tulajdonának és alkotásainak a védelme.A hit,az erkölcs megújulása hatékony erő.

Az előttünk álló legfontosabb feladat tehát az ellensúlyok erősítése,erőnk növelése,mert a pusztító világerő támadásban van.A felvilágosító munka során hangsúlyozottan tudatni kell,hogy az ember személyiség,azaz az egyes mindenki mástól különbözik.Tehát természetes a szellemi és az anyagi javakból való eltérő részesedés.Ezt megértetni,elfogadtatni elkerülhetetlen, egyben szügségszerü.

Nagy küzdelem előtt áll az emberiség:megmaradásunkért vívjuk harcunkat!Ma még talán nem sokan,ám egyre többen láttatni is akarjuk tennivalóinkat.A túloldalon ádáz emberek találtak egymásra.Miért ez a düh?-Mert kielégíthetetlen a gazdagság éhe,minél hatalmasabb a vagyon,annál hatalmasabb az éhség.

A megmaradáshoz elkerülhetelenül szükség van az ember küldetéséhez való hűségére,feladata véghezviteléhez pedig a bátorságára!

Fidelitate et fortitudine!

SZÉP A BALATON

Posted by on csütörtök, 12 július, 2012

Mindenkinek, aki találkozott vele. Nekem, míg élek, talán azon túl is, a legszebb.

Amit a Magyar tengerről tudok, gondolok és érzek, el nem mondhatom, leírni biztosan nem tudom. Tallózom hát az emlékekben, azokban a történésekben, amelyeket átéltem az északi és a déli partot járva, és azokat is, amelyeket képzeletem rajzolt emlékezetembe. – Elkerülhetetlen, hogy önmagamra is utalok. Egy tiszta szerelemben mindkét fél érdekes, még ha, mint most, kölcsönösségről szó sem eshet.
Ismerkedésünk a régmúlt esete. Azért is különös, mert a két fél még nem is találkozott. A Balaton több ezer éves, jómagam suttyó legény, alig nyolc vagy kilenc éves, a közvetítő meg jó Apám. Ő egyszer, a 20-as évek végén jegyzőtársaival kikapcsolódás, pihenés ürügyén Keszthelyre látogatott. Hazajöttekor, mint szokta „igaz mesét” mondott. Élményeit elevenítette fel fia számára. Igen tudott regélni, minden csodaszép volt benne. Nemcsak hallottam, de láttam is a sima, kék víztömeget a partoktól körülölelten, a lágy csobbanásokat, a Keszthelyi-öböl rekettyéseit, a lemenő nap vízbe csapódó sugarait. Az egész gyönyörű mesevilágot valóságként. Apám kiemelt a göcseji falu szorgos-dolgos hétköznapjaiból, elrepített egy általam el sem képzelt új, ismeretlen valóságba. Minden, amit mondott, igaz volt, szép és tiszta. Ez a mese életem egyik meghatározója lett. Meg akartam személyesen tapasztalni, amiről hallottam. Tudtam, minden úgy van, ahogy jó Apám elmondta. Újra és újra a Balatonról álmodtam. A találkozás, az élet már ilyen, éveket váratott magára.
Szüleim, hogy négy gyermeküket taníttathassák, Kőszegre, az egyik iskolavárosba költöztették a családot. Magam nagybátyám és a barabásszegi Asztalos tanítóházaspár szavára az állami tanítóképzőbe készültem, testvéreim a zárda iskolái közül választottak. A lehetőségek kiválónak bizonyultak itt is, ott is. Igaz, dolgozni kellett, napi kilenc-tíz órákat is. (A tanulás munka volt, kemény és érdekes!)
Harmadéves voltam, amikor „atléta” eredményeim (a távolugrás 6 méter felett, magasugrás 170 cm és 800 méteres síkfutás) alapján tagja lettem a középiskolák országos bajnokságára induló csapatnak. A verseny színhelye pedig, láss csodát, Keszthely volt. Máris indultam volna! Pár napot az indulásig, órákat még az érkezésig persze várni kellett. Aztán megérkeztünk, nekem úgy tűnt, a csodavilágba. Szállást a pedagógusok üdülőjében kaptunk. Délután volt, máris indultunk volna a partra. Dila Dénes tanár úr lecsendesített bennünket, elmesélte, mily negatív hatással van a másnapi eredményekre a nyakló nélküli lubickolás. Szavait aláhúzta a házat környező magas téglafal és a tölgyfából ácsolt masszív kapu. Csak az eget láthattuk, nem vigasztalt, hiába volt kék, mint a tenger. Ám a véletlen segítve-ártva mellénk állt. Hajnalban egyik társunk felfedezte a kapunyitást. Perc is aligha telt, mindenki talpon volt. Hiába az előző napi, akkor még úgy mondtuk: szentbeszéd, egy akarattal zúdultunk a nem is közeli mólóra. Kiadós lubickolás után a reggelit is elszalajtva sétáltunk a sportpályára. Rendre kerültünk sorra, rendre leszerepeltünk, várt teljesítményeinknek töredékét teljesítve. A tanári értékelés igen szigorú volt, ám nem hiányzott némi megértés sem. Másnap nem volt kötöttségem, a partot ugyan nem, de a vizet elkerültem. Laza edzés után néztem, csak néztem a parton mindazt, amit tulajdonképpen már ismertem, csodáltam. A harmadik napon került sorra a nyolcszáz-as síkfutás. Öldöklő küzdelemben elsőnek érkeztem célba, országos bajnok lettem. Ez a története a Balatonnal való első személyes találkozásomnak. Fényes csak az érem lett, a szerelem továbbra is plátói maradt, ám tovább erősödött. Apám tájleírása igazolódott, jottányit sem veszített varázsából. A szerzett keserédes élmény ugyan kettős hatásúnak bizonyult, mégis fokozta vágyódásomat, s ezt szüleim is nyilvántartották, bár beszéd tárgyát nem képezte. Történt, hogy 1940. június 21-én megkaptam első oklevelemet. Apám kézbe vette, bólintott, és három napra eltűnt. Megérkeztekor – ma is szóról szóra tudom – a következőket mondta: „Készülj, július 1-jén jelentkezned kell Gyenesdiáson a jegyzőségen. Amíg tanítói állást nem találsz, szociális titkárként kapsz munkát.” Apám minden sallangot nélkülöző szeretete lenyűgözött, és életre boldoggá tett. Gyenesdiás, mint köztudott, Keszthely szomszédságában, a Balaton partján van, akkor, körjegyzőségi székhely volt. Első munkahelyem a vágyott, kesernyés emlékkel már megismert néhány órára már látott kék színű nagy víz partján lehetett. A szerencse úgy hozta, a jó Isten akarata és Apám közbejötte folytán beteljesült gyermekkori vágyam. Amikor megérkeztem, már nyüzsgött a kedvelt üdülőhely. Számos nyaraló telt meg a tulajdonosokkal és vendégeikkel. Hétvégeken aztán csak nőtt a forgalom. Szombaton 10 óra tájt érkezett meg a „bikavonat”. A Budapesten és más városokban dolgozó férjek érkeztek meglátogatni családjukat, feleségüket. Szabadidőmben ismerkedtem a Balatonnal, úsztam, csónakáztam és merengtem: szép az élet, és ezért hálás lehettem! Jártam a partot, Vonyorcvashegy, Balatongyörök, Szépkilátó, és hát onnan a panoráma. Megismertem a keszthelyi hegyeket, számos ismert és először most látott növényt, a gyér köves talajon sínylődő, mégis viruló fácskákat, bokrokat, a köztük nyüzsgő élővilágot, egeret, madarat, még szárnyaló sast is láttam. A panzióban, ahol étkeztem, a tulajnak volt egy kedves, velem egy időben végzett tanítólánya. Szívesen kalauzolt és mutatott be ismerőseinek, vezetett egy-egy kisebb túrán. A szomszédban az üdülőtulajdonos hölgy és leánya töltötte a nyarat. Partnerük lettem nagyobb hétvégi kirándulásokon. Legmulatságosabb kalandunk: csónakkal Keszthelyre. Kiadós szórakozás után éjféltájt indultunk vissza a hold fényénél. A csónakkikötőben Zsófika egyre vidámabb hancúrozása miatt mindketten ruhástól fürödtünk meg. Mit volt mit tenni, csuromvizesen értünk haza. Otthon a szülők, a vonat közben megérkezett, együtt vártak bennünket. „Hát ti hogy néztek ki?” kérdés után, hiszen minden más rendben volt, nekem egy ugyan bő, a tükörben mégis mutatós öltönyt adtak kölcsön, és kifejtették, hogy a közeljövőben ők is velünk tartanak.
Erre azonban nem került sor, mert a munkahelyemen az adóügyi jegyző, Mohos István, egy napon azzal lepett meg, azt mondta, szerzett nekem tanítói állást. Beajánlott szülőfalujába. Persze be kellett mutatkoznom. Pista kíséretével a falu búcsújakor került erre sor. Nehéz, számomra igen terhesnek bizonyuló feladat volt a számos vizit. Ám a várható siker érdekében, ez is kellett, minden meghívó családnál derekasan dicsértem a háziasszony főztjét és ennek megfelelően falatoztam is. A bor és egyéb szesz ivászatában viszont alulmaradtam. Ám a „nehéz órák” megtermették gyümölcsüket. A tizenegy jelölt közül tizenhat szavazatot kaptam, kívülem még egy jelentkező szerzett mindössze egy voksot. Be kell vallanom, hogy a sikerhez Béni bácsi tanácsa is hozzájárult. Az intelem szerint „az orgonán jó nagyot kell kátani.” Megtettem, ami tőlem tellett.
Számomra, a tisztes tanítás mellett továbbra is, a Balatonnal való barátság fontos cél maradt. Salföldtől a part mindössze másfél kilométerre volt. Ahányszor csak tehettem, megjártam ezt az utat oda-vissza, és szívtam a jó levegőt az év minden szakában. A kétszobás legénylakásom azért is bőnek bizonyult, mert inkább csak éjjel laktam benne. Jártam a partot Badacsonytól Révfülöpig. Gyönyörködtem a tájban, betelni vele igaz máig sem tudtam, bámultam a vizet, a nádat, a halak ficánkolását, a nagyobbak méltóságos uszonycsapásait. Megkóstoltam a badacsonyörsi, a pálkövei savanyúvizet, úsztam, horgásztam, csak néha sikerrel. Télen korcsolyáztam, léket vágtam, bámultam a parton halmozódó jéghegyeket, meg-megriadtam egy-egy rianás hangjától, és végtelenül otthon éreztem magamat. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az itt lakó emberekkel barátságot kötöttem. Beszélgettünk, szívesek voltak, vendégszeretők. Be-behívtak egy-egy pincéhez, mondták „na még egy pohárkával.” Azért is ez a kapcsolat Ábrahámheggyel, mert itt kaptam egyik járandóságomat. A salföldi gazdák itteni birtokairól, a lankás, jó bort adó szőlőből. A kollektálás eredménye több, mint két hektó volt. A puttonyosom pincéjéhez kulcsot kaptam. „Gyűjtögetés” közben, elvárták, hogy ott legyek, megismerkedtem falum gazdáinak többségével. Ez a bimbózó, jó emberi kapcsolat azért is érdekes, mert emberség dolga, de azért is, mert nemcsak az anyák, de az édesapák is kezdtek érdeklődni gyermekük gyarapodása iránt.
Az idilli állapot persze sokáig nem tarthatott. Magam is voltam fiatal (szinte hihetetlen!), s a fiatalság egyik dolga akkor (ma is annak kéne lenni) a haza védelmére való felkészülés volt. Erre engem és minden alkalmas fiatalt a katonaság készített fel. Egyfolytában ötvennyolc hónapig jártam angyalbőrben. Újoncidő (ó jaj!), kétszer hat hónap tartalékos tiszti iskola (még nagyobb jajok!), az ukrán front, sebesülések. Aztán új fejezet: az új hadsereg szervezése Debrecenben, elvonulás Ausztriába, a második világháború vége (1945. május 9.), aztán még tizenegy hónap Polgárdiban a 17. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnokaként.
Közel volt, ezért is nagyon hiányzott a Balaton. Egy-egy napra lovon, alkalmi járművel el-eljutottam Kenese környékére, Aligáig is. Itt volt a hadosztályparancsnokságunk, hivatalosan is lehetett ürügyet találni. Végre leszerelés 1946. május 11-én.
Nem azonnal ugyan, életre szóló Balaton-szerelmem mégis hosszú időre Fonyódon teljesedhetett ki. Vettünk egy igényes épületet a Szent István utcában. Odaköltözésünk ára, hogy az alakuló járási tanács oktatási osztályvezetését bízták rám 29 éves fejjel. Nem bántam meg, mert rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem az iskolalátogatások során, és hát bele kellett dolgoznom magamat az oktatásirányítás rejtelmeibe, meg kellett ismernem jogrendszerét, alkalmazásának fortélyait. Közben saját képzésemre is mód adódott, filozófiaoktatói oklevelet és szaktanári végzettséget szereztem magyar nyelv és irodalomból. Voltam egy mamutiskola igazgatója Zalaszentgróton. 1962-ben meghívtak a nyíregyházi tanítóképzőhöz tanárnak. Ebben az évben kezdődött ott a Tanárképző Főiskola szervezése. Előbb fél, majd teljes állást töltöttem be ott is. Nagyszerű munkahely, hozzáértő vezetők, és megfelelő dotáció tette kívánatossá ottani működésemet. Ám előretolakodott ismét a Balaton utáni vágy. Előbb úgy „küzdtem ellene”, hogy nyaranta szünetekben el-ellátogattam az ismert helyek valamelyikére. A minisztérium kérésemet figyelembe véve 1970-ben a kaposvári tanítóképzőhöz vezényelt, ahol esedékessé vált a főiskolává szervezés munkája. Egy évtized után értem el a nyugdíjkorhatárt. Ennek több, mint harminc éve. Közben számos alkalommal kerestem fel a tópartot. Az év minden szakában szereztem új élményeket, a tavaszi zsendüléskor, a nyári örömökből, ősszel körutazások a tó körül, télen a félelmetes jégtorlaszok látványából. Mégis maradt hiányérzetem, a tóval nem sikerült „házasságra” lépnem. Több, mint harminc éve újra és újra még fel-fellobban a láng, és olyankor igen megtelik a szívem. Ezért elevenítem fel újra és újra ami volt, amit ott megéltem. Gondolatban tovább is rendre járom partjait. A képeket könnyű felelevenítenem, hiszen bennem, az agyamban, a szívemben vannak. Azt mondhatom, minden méterét megjártam, többségét gyalog is. Áhítattal megyek a felsőbélatelepi domb legtetejére. Talán onnan a legszebb a látvány. Nekem az a legfontosabb. Az ábrahámhegyi, a badacsonyörsi dombok, a tóti heggyel, a Guláccsal, mögöttük a Csobánc, elől a Badacsony a bazaltorgonával, jobbra a Szigliget, mögötte a Szentgyörgy hegy. Oldalukon a kéknyelű, a szürkebarát, a rizling és számos fajta szőlő tőkéjének sokaságával. Borukból egy-egy pohárka az egészség és a jókedv záloga. Szívesen járom meg Tihanyt, az egész félszigetet. A romok a régiekre, a templom Istenre, távolabb a fák, a bokrok a természet folyton változó, évről évre megújuló erejére, az örökkévalóságra emlékeztetnek.
Ma éppen egy hónapja annak, hogy e csodák és az emberi élet fel nem sorolható élményeinek birtokában betöltöttem a 91. évemet. Köszöntöttek húgaim, kik mind a hárman élnek, családjuk nevében is. Két középidős gyermekem, unokákkal és egy dédunokával telefonon kívántak boldog születésnapot. Legidősebb fiam és lányom személyesen tiszteltek meg. Legfiatalabb fiam feleségével pedig azzal lepett meg, hogy egy balatoni körutat ajánlott. Nem kell jóstehetség, mindenki tudta, nekem nehéz lesz, mégis „vitézül” vállaltam, mert a szívem közepén lévő egyik dologról volt szó. Szántódnál értünk a tóhoz. Kompon keltünk át. Megnéztük Tihanyt, a Belső-tónál kissé elidőztünk. Láttuk a szürkegulyát, egyet a visszatelepített ürgékből, megnéztük a levendulamezőt és az erősen erdősödő, újraéledő félsziget dombjait. Aztán végig a jól ismert veszprémi parton. A jó szeműek meglátták Örvényesnél a hetes sztráda kőröshegyi viaduktját. Aztán csak tovább a csak Áron által tudott célig. A Kisfaludy ház tövénél ért véget a délelőtti út. Segédlettel ugyan, de csak feljutottam magam is a teraszig, ahol az ebéd várt. Ragyogó időpont. Előttünk az egész Balaton, a lankás túlsó part, és szemben a bélatelepi domb. Királyi látnivaló. És az ebéd. Nagy választék. Mindnyájan belemélyedtünk a többoldalas étlapba. Aztán a tálak, ízlésesek, bőségesek. A halat kedvelők fogast, harcsát, csukát stb. választhattak. Fiammal egy vegyes haltálat kértünk változatos körettel. Menyem is halat evett nagy étvággyal. Drága feleségem pedig egy vegyes nyársat kért számos húsfélével. Az ízlések szerint választott ételeknek megfelelően ki kéknyelűt, ki szürkebarátot, Borikám rizlinget kóstolt. Amint látszik, az egyetértés itt nem lehetett teljes, ám mert ki-ki a fogára valót, az ízlésének megfelelőt fogyasztotta, egységesen jókedvre hangolódtunk. Az élménydús délelőtt és a kiadós ebéd után kissé elpilledve néztük meg régi horgászhelyemet Pálkövén. Bajcsy-Zsilinszky Endre horgásztanyáját nem találtuk, lebontották. Emlékeim felidézték a vele való találkozást 1944 tavaszán a horgásztanyán és a vonaton Budapest felé utaztunkban. Ismét meghajtottam a fejemet ennek az igaz magyar úrnak az emléke előtt. Megálltunk még a tihanyi öböl egyik parkolójában. Jártányi erőm is alig volt már, mégis felmásztam a partvédő gát tetejére. Az első sóhaj, ami a bensőmből előtört. „Gyönyörű a Balaton.” Fáradtan, de felajzott szívvel merengtem az elém tárulkozó kedves tájon. Az éppen csak megcsobbanó vízen, a kecsesen libegő méltóságos tartású hattyún, a kövek között csúszkáló vízisiklón, a lebegő vitorlásokon, a gyöngyfehér hajón, ott jókedvű társaság bizonnyal hasonló élmények részese lehetett. Ez az a pillanat, amikor az érzékeny szemlélő szeméből kicsöppen egy könnycsepp. Vajon hogyan viselje ezt a benyomást, aki egész életútján ennek a hatásnak a bűvöletében élt? Aki egy ezzel a csodás tájjal, aki ha tehetné, soha nem szakadna el tőle. Nekem most még – bizonyára már kis időre – más a dolgom. Úgy érzem, némi feladat még vár rám. Ez persze senkit sem segít, sőt gyarapítja a hozzám tartozók dolgát. Ám a megszabott időt le kell töltenem. Azzal áltatom magamat, hogy kell, tán érdemes és még érdekes is. A világot meg nem válthatjuk, mégis míg élünk, mindig újat és újragondolunk. Most azt, hogy a Balaton az én végső otthonom. Ide nem zarándokút vezet, nincs vágott virág, és nem kell semmiféle síremlék. Mert van Isten rendezte gyönyörű természet és van egy remekmű is: a Balaton. Megérdemlem? – Nem tudom.

2011. szeptember 17.

Érfalvy Ferenc