Gondolatok oktatásról nevelésről…

Most, hogy napom lemenőben, itt a Hálaadás ideje. Elöljáróban elmondom, hogy mi mindenért érzek hálát. Ezt persze csupán utalásszerűen tehetem. 94 év nagy idő. Összefoglalva röviden azt mondhatom, hogy hálával tartozom egész életemért: hogy megszülettem, hogy tanulhattam, hogy megszakítás nélkül dolgozhattam, hogy munkámat többnyire elismerés kísérete, hogy családom körében 94 évesen zavartalanul élhetek és szeretetükből részesülhetek, hogy napom leáldozásának idején folyvást érzem szívük melegét.

A fentebb leírt szavak egy vén-ember dadogásai. Ennél azért több a mondanivaló, ami „tollhegyre”kívánkozik. Persze az is igaz, hogy most, amikor hálámat akarom, írásban, kifejezni, akkor ébredek rá igazán, hogy ez mennyire nem egyszerű és talán mennyire nem is ildomos. Mégis megteszem, mert valami ezt diktálja. Nincs más hátra, nagyon visszafogottnak, talán inkább igénytelennek kell lennem.  Az első három szó, ami ajkamra tolul viszont fenséges: „Téged Isten dicsérünk.”  Ezeket a szavakat már az őskeresztények is elmondták a maguk nyelvén, ha a teremtőre gondoltak. A régmúlt történelme tanított engem is megismeri ezeket. Hálával tartozom minden jól, vagy kevésbé jól elvégzett munkámért, hiszen önerőből aligha lennék képes még élni is. Lényünk, a hálát, akarva akaratlan kifejezi, mert folyton érezi a segítséget, amit kapott, vagy éppen kap. Így van ez a leghétköznapibb dolgokban is. Mennyivel inkább, amikor életünk végén várjuk, hogy „felkerüljön pont az i-re.” Ez az-az időpont, amikor óhatatlanul végig fut az emlékezés agyunk még ép sejtjein. Felvillan a szülői ház ott Szurkos-szeren, a kert végén a csörgedező patakocska a kedves kis libákkal. Az Anyánk által szállóigévé nemesített gyermekded mondat: „liba ad a kezed, felsegítlek” Az „égig érő,” Apánk kezeivel díszített, gyönyörű karácsonyfa, azok a fenekemen képződött hurkák, amik a karikázó botom nyomán, engedetlenségem miatt, keletkeztek, s amiket Anyánk titkon, vizes ruhával borogatott. Göcsej dimbes-dombos tája, Barabás-szeg, a vörös-szegi temető, a kies fenyves ölében. /Olyan szép volt, hogy gyermekként azt kértem, hogy majd oda temessenek./ Zalaegerszeg, a gimnázium, a kiöntött Zala befagyott, hatalmas víztükre, ami miatt egy napot blicceltem is. A 18 km-es gyalogösvényeken végzett túrák, árkon-bokron keresztül, hogy kertünk végében, ahol Zita és Gitta húgom mindig várt, találkozhassunk. A hála érzésével jut most is eszembe az a szülői áldozat, amit azért vállaltak, a jólétet biztosító falut Kőszeg cserélve, hogy négyen testvérek, oklevelet szerezhessünk. Szüleink áldozata, a mi törekvésünk valóra vált. Hárman testvérek pedagógusok lettünk, legfiatalabb húgunk pedig mérnök. Jómagam tanítóskodással kezdtem – A kötelező és a tartalékos katonai szolgálat, egy időre kizökkentett ugyan a hivatásomból, de hamar visszataláltam és tanárként, járási oktatási osztályvezetőként, igazgatóként, főiskolai oktatókét, docensként, tanárként dolgoztam, míg nem főigazgató-helyettesként lettem nyugdíjas, immár több mint három évtizede. Azóta míg bírtam, vincellér voltam fiam szőlőjében. Minden évben 7 hónapot töltve a kies Várhegyen, drága párommal.

Családom az egyenes ági leszármazottakkal 29 főt számlál: feleség, 5 gyermek, 8 unoka, 14 dédunoka. Népes, erős vérségi kapocs, szép és értékes emberek. Ha rájuk gondolok, egyenként és összességükben, a szeretet, büszkeség és nagy-nagy hála szorongatja öreg szívemet, mert napjaimat, a fiatalkoriakat is, meg az utolsókat is széppé varázsolták egy-egy telefonjukkal, még inkább gyakori kedves látogatásukkal.

Mindezekért, és mindenért, amiket felsorolni nem tudok, mert még dicsekvésnek hangzanék, neked Uram, tiszta szívből, hálát adok.

„Te vagy Uram én reményem. Ne hagyj soha szégyent érnem.” Így fejezték be már az őskeresztények is hálaéneküket és én is a Tedeumomat.

Tudom, tudomásul vettem „Minden hátralévő óra megvisel, az utolsó pedig Hozzád vezet, én Uram, Istenem!

Megalakult a Nemzeti Pedagógus Kar. A pitypangot választotta jelképének. Meglepő döntés sokunk számára. A pitypang, vagy gyermekláncfű a kislányok kedvenc játéka. Karperecet, más csecsebecsét fonnak belőle. Tudjuk róla, hogy igen hatásos méregtelenítő. Gyomnövényként tartják nyilván. Számos néven ismerik. –  Érdekes lenne tudni miért mellette döntöttek.

Valószínűleg ez juttatta eszembe az 1940. június 21-én /74 éve/ Kőszegen, a malomból lett tanítóképző udvarán történt oklevél átadó ünnepséget. /Az épületben ünnepség tatására alkalmas helyiség nem volt./ Valakinek közülünk eszébe jutott, hogy a napfényes udvar kiválóan alkalmas a célra. A tantestület nem kifogásolta. Ott, tárgyi formában szintén jelen volt egy jelkép, egy kis világító készség, tizenegy magunk készítette kis lámpácska. Szépen felsorakoztunk hát mind a tizenegyen. /Bizony az öt év előtti 33-as indulólétszám alaposan megfogyatkozott az alkalmasság elégtelensége és a tanári elvárások igényessége miatt./ Visszatérve a témára, a magunk gyártotta kis lámpácskákkal ott álltunk az Isten ege alatt. Az igazgató sorban szólított bennünket és megkaptuk az akkor szokásos nagyméretű oklevelet. Aztán felhangzott a Téged Isten dicsérünk kezdetű egyházi ének. Majd a kis lámpácskákkal a kezünkben, népes kísérettel a Jézus Szíve templomba vonultuk, ahol tedeumon vettünk részt.

Fentebb a jelen és a múlt egy-egy szegmense! És hát Jelképek! Persze, ha a lényegről akarunk szólni nem ezek a legfontosabbak.

A lényeg ugyanis akkor, sem most sem a felszínen található. Soha nem jelképeken múlott az iskolák eredményessége.  A Nemzeti Pedagógus Kar vezetői talán látják is ezt. Ugyanis kollégáink, az iskolák tartalmi munkájának, oktató, nevelő tevékenységének jobbítását megcélozva alakultak szakmai testületté.  Miniszterünk pedig azt várja tőlük, hogy „munkájuk javítsa az oktatás színvonalát, minőségét, és szervezettségét.” A meglévő szakszervezeteknek ugyanis más lenne a feladatuk. Nekik elsősorban az anyagiakért: fizetések rendezéséért, az iskolák karbantartásáért, korszerűsítéséért, ellátottságának jobbításáért lenne dolguk harcba szállni a fenntartókkal, és nem az utcára vonuló felső- és középiskolásokat jelszavakkal ellátni: /”Rózsa gyere ki a hóba!”/ Mert hát ez is van annyira gyermekded, mint a Pitypang. Valamilyen – nagyon unszimpatikus – szerepcsere történt. Az államtitkárság megalkotta a pedagógus pályamodellt, rendezte, emelte és emeli a fizetéseket, gondoskodik az iskolák fenntartásáról. – Természetesen! Ez az iskolázással kapcsolatos állami tennivaló. –  A szakszervezet meg manapság, felhasználva a tanulók körében mindig található, sokszor könnyebbséget kereső igényeket, a színvonalas követelmények csorbítására alkalmas lehetőségeket, – utcára vonul. Sokszor tagadhatatlanul, politikai indíttatásra. Hát bizony ez nem egyszerűen hiba, szégyen is. Tehát az elavult, célt tévesztett érdekképviselet helyébe látszik jobb megoldásnak a Nemzeti Pedagógus Kar. Azért is, mert a pedagógus testület a tanügyben nem csak anyagi, de sokkal nyomatékosabban a jobb szakmai eredményeket is van hivatva szolgálni.

Csak a remény éltet, de azért mégsem lehetetlen, hogy sikerült érdeklődést keltenünk a köznevelés intézményeire vonatkozó gondolataink elolvasására és talán méltatására is.

Belső indításunk szerint azt gondoljuk további feladatunknak, hogy tekintsük át a gyermekkor egészében lejátszódó tudás-bővülést és nevelődést, a fejlődés szakaszai szerint, azzal a szűkítéssel, hogy az általunk különösen aktuálisnak, ill. fontosaknak tartott kérdésekkel foglalkozunk „csupán”. Olyan kérdésekkel, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírnak és mégis hol kevésbé, hol inkább csorbát szenvednek munkánk során.

A gyermek a szülő ölében látja meg a napvilágot és a világot is. Elengedhetetlen, hogy a szülői házban kapja meg az első impulzusokat az életkezdés minden kérdéséhez. A család szerepe akkor látható teljes jelentőségében, ha hiányzik. Ha családon kívül, de akkor is látható ez a hiátus, ha csonka családba nő fel valaki. Pótlása lehetséges, de csak ritkán teljesen megnyugtató. –  A csonka család sem elégít ki minden gyermeki szükségletet. Az ellátás, az ápolás, az első szavak, játékok mind felbecsülhetetlen jelentőségűek. Röviden, az életkezdés akkor biztató, ha a család kerek, egész. Személyes tapasztalatok is aláhúzzák, amit mondtunk! Persze, az élet már csak ilyen, számolni kell ezzel is. És keresni a legjobb pótmegoldást! Tapasztaljuk, sok esetben megríkatóan gyönyörű látni az anya és nagymama együttműködésének eredményeit: a jól nevelt, szorgalmas és eredményes kislurkót, aki felnőtt korára még példakép is, sokszor.

A család, óvoda és az iskola kapcsolata napjainkban nem egyszerűen laza, hanem politikai „eszmék” is mételyezik, pl. ilyen, és hasonló szlogenek: „ az iskola tudásgyár”, vagy, hogy „szolgáltató intézmény.” Aki ezeket a köztudatba bevitte „pedagógiai bűnöző”, tudatosan ártani akart. A család ritka esetben rendelkezik elegendő pedagógiai felkészültséggel, de a kívánatos nevelői készség is általában hiányos. Az óvoda és az iskola igazgatójának az elsődleges dolga az lenne, hogy pedagógiai vezetője legyen a tantestületnek, mint pedagógiai közösségnek és irányítsa a szülőkkel való együttműködést is.  Ne menedzserként próbáljon csupán helytállni. A nevelői közösség ne csak összehangolt nevelőmunkát, eredményes oktatást végezzen, de a szülőkkel, a szülők körében is láson el pedagógiai felvilágosító tevékenységet. Napjainkban az iskola és a szülői ház együttműködésének megteremtése, javítása, egyik, talán a legnagyobb lehetőség, a nevelő-oktató munka eredményei gyarapodásának, jobbításának.

Az óvoda és az iskola alaptennivalóit a vonatkozó dokumentumok, a NAT, a tanterv, stb. szabják meg. Arra vállalkozunk, hogy a ma kiemelkedően fontos, ill. a helyenként elnagyoltnak látszó pedagógiai feladatokat hozzuk szóba, és ezek fontosságát hangsúlyozzuk. Olyan témákról lesz tehát szó. amiknek jelenlegi művelését hiányoljuk, elégtelennek gondoljuk.

Az óvoda legfőbb aktuális feladatát abban véljük, hogy segítse a gyermekek egymáshoz való viszonyát a barátság, a bajtársiasság, a minél kevesebb zavar kialakítása irányában fejlődni. Ütközések esetén pedig ügyelni kell, hogy a megoldás kulturált formáit találják, ill. tanulják meg. Igen fontos a fizikai munka helyének megtalálása a foglalkozások rendjében, valamint megbecsülésének, megszerettetésének módjait megtalálni, kimunkálni.

Az alsó tagozatban kiemelkedően fontos, és előírt feladat is az alapkészségek kiérlelése. Hasonlóan elengedhetetlen az etika alapjainak a lerakása, elsősorban szokások kialakításának segítségével. A testnevelési órák futkosás jelegű, sokmozgásos formában is igen hasznosak. Csak fokozatosan ésszerű áttérni az egész testet szisztematikusan igénybe vevő „gyakorlatokra”.

A felső tagozatban ésszerű lenne fokozatosan áttérni a „tantárgyak” oktatásáról a tantárgyak elemeinek ismertetésére. Pl. ne történelmet tanítsunk, hanem történelmi eseményeket beszéljünk meg időponthoz, törtélelmi dátumhoz kötve. Ne biológiát „adjunk elő” /főként ne adjunk elő!/ hanem növényekkel, állatokkal ismertessük meg a nebulókat /ők még nebulók, korai a tudományoskodás!/. Nagyon lényeges, hogy a tanár belássa, hogy az alapkészségek elkophatnak. Nélkülük viszont a közép-, de a felsőoktatásban is nehezen tudnának boldogulni. Időt, teret kell biztosítani az ötödik – nyolcadik osztályok mindegyikében az írás, a helyesírás, az értő és érthető olvasás, az alapműveletek gyakorlására. Tudjuk, hogy ehhez a köznevelési államtitkárságnak útmutatást és rendeletet kell alkotnia.

A 10-14. osztályokban van itt az ideje a tantárgyak tudományos alapokon történő oktatására, úgy és azért, hogy ezekre az ismeretekre a felsőoktatás támaszkodni tudjon.

A két féle érettségi szükségességét látjuk, de megtartását vitatjuk. Helyette „végbizonyítványt” és érettségi bizonyítványt javaslunk.

A tudományos oktatás, a tudományok oktatása a felsőfok dolga. Ebben az írásban csak a pedagógusképzés néhány összefüggését szándékozunk érinteni. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy a bolognai rendszer erre nem alkalmas, mert nem számol a pedagógusképzés speciális problematikájával.

E képzésnek és jellegzetességeinek bemutatására gazdag tapasztalataink birtokában merünk vállalkozni. / Tanítói, tanári oklevél, 8 év járási osztályvezetői, 7 év igazgatói, l6 év tanítóképzőben, ebből párhuzamosan 8 év tanárképzőben, és 2 év középiskolában szerzett gyakorlat tapasztalatait felhasználva/.

Mindössze két szempont szerint, és csak jelzésszerűen gyűjtöttük össze a tapasztalt entitásokat. Ezek szerint:

A pedagógusképzés maradandó értékei:

1. A képzés jellegzetessége szerint:

Az intézmények szellemi önállósága.

A képzés intenzív jellege. /A hallgatót egész személyiségében képzi./

Interaktív volta. / A gyermek személyiségének teljességét teljességében kezeli./

Gyakorlati irányultsága.

Reakció képessége.

Aktualitásra érzékeny jellege.

Továbbképzésre való orientáltsága.

Orientál a település kulturális életébe való bekapcsolódásra.

2. Képzés hatékonysága szerint:

Hivatásszeretetre nevel.

Képviseli a gyermekekhez való érzelmi fontosságát.

A gyermek személyiségének egészéért történő felelősségvállalást képviseli.

Szociális érzékenységre nevel.

Átláttatja a közösséghez tartozás fontosságát.

Felismerteti családdal történő összefogás fontosságát.

Felhív a módszerek fejlesztésének szükséges voltára.

Szorgalmazza a szakmai, elméleti fejlődést.

Ezek az értékek úgy, mint a magok, ha szárba szökkennek a képzés során, végig kísérik a pedagógust egész pályáján.  Nagyon gazdag örökséget hordoznak!

A képző intézmények pedig ma is, nem csak örökítik, de gyarapítják is a hasonló értékeket. Abban a korban, amikor társadalmi igény és elvárás a minél hatékonyabb köznevelés. /És felsőoktatás!/. A pedagógusok, pedig egytől egyik azzal jeleskedhetnek, hogy pitypang módján nem a gyom, hanem a kultúra magvait szórják gazdagon a gyermekláncfűvel játszó emberkék és a tudománnyal is ismerkedni akaró emberek fejébe.

“A nevelés kérdése a mai társadalomban
élet-halál kérdés.”

Renan

“Az okosnak elég egy intés, a balgát
fejbe kell verni.”

Perzsa közmondás

A címet Ottlik Gézától oroztuk. Azért vállaltuk ezt a hamisságot, mert a regényt a kőszegi „al-reálról” írta a szerző, magunk pedig a malomból átalakított kőszegi „preparandiában” végeztük az ötéves tanítóképzőt. A „cőgeráj” szemben, a Gyöngyös bal partján, a képző pedig a jobb patron volt. A két intézmény nem tartott ugyan szoros barátságot, de szemmel kísérte egymást. Ez a körülmény „magyarázza” a galádságot. Meg hát a regény olvastán rokonságot fedeztünk fel a két írás mondani valója között. A nemzeti érzésnek akkor ott és most itt minden magyart össze kell kötnie.

Ezek után néhány szó essék a jeligékről is: Renan gondolata, mondanivalóm summája. A perzsa közmondás pedig az itt emlegetett intézményekben folyó nevelő munka nehézségeire, hatékonyságára, körülményeire utal.

A fenti két szükségesnek tűnő megjegyzés után, az a kérdés merül fel, hogy mit is akartunk mondani!

A mába „tévedve” arról akarunk meditálni, hogy a nemzet identitása, és az annak érdekében történő erőfeszítések hatása miként működik kies hazánkban!

A nevelés és azon belül a nemzettudat állapota minden kor, időszak egyik központi problémája. A mi kormányzatunk, ezernyi tennivalója között, az elmúlt négy évben, elsőként dolgozta ki a nemzet alaptörvényét, megkezdte a gazdaság talpra állítását, a közigazgatás reformját, az egészségügy rendbe tételét, stb. és az iskolák problémáinak megoldását.

Iskolaügyünk a szovjet megszállás alatt, 1948-tól, a nyolc osztályos általános iskola megteremtésével ugyan tett egy lépést előre a népoktatás terén, de a középiskolák és a felsőoktatás tömegesítésével, meg az iskolák pedagógusainak alul-képzettségének befogadásával, a képesítés nélküli nevelők munkába állításával, a hatékonyságot ugyancsak lerontotta. /Néhány példa: érettségi nélkül, két év alatt testnevelés-ének szakos, tanító végzettséggel, két év alatt általános iskolai tanár lehetett valaki. A nyíregyházi tanárképzőben néhány év alatt 200 fő fölé emelkedett az oktatói létszám, a környező középiskolák tanári gárdájából. A számos új felsőoktatási intézmény szintén, rendre középiskolákból toborozta az oktatókat, nem mindig a legjobbakat./ – A fentebb jelzettek következménye: az általános iskolák többsége, hiányos alapismeretekkel küldte a gyermekeket középiskolákba. A középiskola, ha fontosnak gondolta heteket áldozott a hiányok pótlására, ám így is gondot okozott a felsőoktatási intézményeknek, ahol vagy hiánypótló szemináriumokat szerveztek, vagy, és ez volt az általános, a tömegoktatás kényszerére hivatkozva belenyugodtak a nívóesésbe. Mindenütt eluralkodtak a neveltség gondjai. Csak példaként: diák atrocitások, a felsőoktatásban számolatlan utóvizsga. Vagyis: ismeretbeli fogyatékosságok, neveltségi hiányosságok. Tehát az elvárásokat, az egész oktatási rendszer alul teljesítette! – Ezek a körülmények vártak az 2010-ben megalakult Emberi Erőforrások Minisztériumára.

Az közoktatás reformja azzal vette kezdetét, hogy Hoffmann Rózsa és a közoktatási államtitkárság apparátusa tájékozódott az adott tényekről. A pillanatnyi állapot az oktatásügy vészhelyzetét, „élet-halál” problémaként való jelentkezését mutatta.– A nagy feladat külső támogatást kívánt. Az államtitkárság segítségül hívott egy tudós társaságot, a Bölcsek Tanácsát, akik felvázolták, többek között, az oktatás pillanatnyi állapotát is. A Magyar Nemzet 2010. 05. 30. és 06.29. között cikksorozatot közölt a témában. Neves publicisták, oktatási szakemberek írták meg véleményüket, Pl. ilyen címekkel: Az oktatásügy vészhelyzete. Kultúra és oktatás. Nemzet, nyelv, kultúra. Az Antall kormánynak nem volt ideje, lehetősége az oktatásügy megreformálására. Horn, Medgyessi, Gyurcsány, Bajnai az oktatással alig törődtek. Az illetékes minisztereik közül Magyar Bálint neoliberális alapokon állt. Számára a legfontosabb iskolai dolog a gyermekjogok preferálása volt. Hiller szociáldemokrata elveket emlegetett. Egyikük sem értette, hogy a párt – és az oktatáspolitika merőben eltérnek egymástól: a pártpolitika csoport érdekeket, az oktatáspolitika pedig összemberi értékeket, érdekeket képvisel. Az oktatás érdemleges reformja csak a második Orbán kormány idején vált lehetségessé. A helyzet alapos ismeretében neves szakemberek dolgozták ki a reform fő dokumentumait, mint pl. az új Nemzeti Alaptanterv, vagy a Pedagógus életmodell, stb. Ezek birtokában születet meg az új közoktatási törvény és vezették be az új bérezési rendszert. Az intézkedések többségét a pedagógusok zöme szívesen fogadta, habár egyes tennivalók szükségességét sokan sértőnek minősítik /munkanapló/. A szakfelügyelettel kapcsolatosan is vannak kérdéseik /tud-e segíteni, nem zavaró-e/. Szeretnék, ha nem lenne új és új reform! /Erre a mostani választás eredménye biztosíték!/ Belátható, hogy az új dokumentumok nem lehetnek hibátlanok, korrekciói természetes velejárói minden újnak, és a mindig változó világnak is vannak ilyen következményei.

„A mai társadalom élet-halál kérdését,” a közoktatási államtitkárság munkája, intézkedései megoldódni látszanak. Minden bizonnyal, egy csapásra megoldódni még sem fognak, ezt dőreség lenne követelni. Az eredmények megszületése időigényes, a nevelőmunka természetéből adódóan is, meg, mert ellenhatások sokasága érvényesül /a többféle politika, a szülők eltérő igényei, stb./, és ez gátló körülmény.  Szakmai körökben is vannak eltérő nézetek, össze nem hangot álláspontok.

Nézetünk szerint, az alább érintett tennivalók, ma aktuálisak, és ezeket kitüntetett figyelemmel kell munkálni.  / A mondanivalónk természetesen nem valamiféle szűrést céloznak, csak a ma különösen fontos és talán változtatást is igenlő tennivalókra utalnak./

Az oktatás terén: az alsó tagozatban a legfontosabbak az alapismeretek és készségek elsajátítatása. A felső tagozatban sem felejtkezhetünk meg ezekről, meg kell erősíteni mindegyiket, és erre gyakorlási lehetőséget is biztosítani kell. A másik igen fontosnak gondolt változtatás, hogy ne tantárgyakat tanítsanak! Pl.: Ne történelmet tanítsanak, hanem korban jól elhelyezett, eseményeket, fontos történéseket ismertessenek maradandó élményként. Ne biológiát, hanem egészségi és természeti jelenségeket, mezőgazdasági tudnivalókat mutassanak be. Nagyon fontosnak véljük a munkára nevelést, a fizikai munka szükségességének beláttatását, elkerülhetetlenségének tudomásul vételét, azt, hogy mindenkinek ebből is részt kell vállalnia, ha a helyzet megkívánja. A tanulás nem csupán játék, komoly munka is! A többi szaktárgyat az itt jelzettekkel analóg módon kellene tartalommal ellátni az általános iskolákban.

A tantárgyak oktatása a középiskolák feladata. Biztos alapismeretek, készségek birtokában, a fentiek figyelembe vételével, lehetővé tehető a színvonalasabb érettségi is. A kétszintű érettségi, bár nem problémamentes, de alkalmazható a világtrend miatt is. Talán úgy, hogy a felsőoktatás igényeinek megfelelően, az oda történő belépéshez középszintű érettségi mellett, egyes tárgyakból emelt szintű vizsgát kell tenni. Az emelt szintű érettségi követelményeket, ezzel párhuzamosan, fokozatosan jó lenne növelni. Az érettségi bizonyítvány, végül is, érett embert jelenthessen, ahogy a múltban már valaha azt jelentette.

A felsőoktatás, a fentieknek megfelelő alapokon, minden bizonnyal színvonalasabb eredményeket produkálna. Lehetővé válna a sokat emlegetett felzárkózás a világ felsőoktatásának élvonalához. / Persze ehhez válogatott oktató gárda is szükséges!/

A nevelés mindig együtt érvényesül az oktatással; hiszen a nevelés legfőbb „eszköze” az oktatás. Mégis a mai világ külön figyelmet követel, néhány nevelési kérdésben. Ilyen a kulturált magatartás. Kialakításának leghatékonyabb időszaka a gyermekkor, az iskolázást illetően, az általános iskola, ott is kitüntetetten az alsó tagozat. Ám nagyon indokolt hangoztatni, hogy a középiskoláknak, sőt a felsőfokú intézményeknek is sok az ide illő tennivalója. Ez utóbbiról meg szoktak feledkezni, esetleg azzal a ténnyel szembesülve, hogy a főiskolai polgár tulajdonképpen felnőtt. – Visszatérve a közoktatáshoz: A nevelés, az erkölcsi nevelés terén sokat várunk a hittan- és az etikaoktatástól, de mégsem remélhetjük, hogy ez felszabadítja a felsőoktatást az ebbéli feladatoktól. Ha ezt eddig nem vállalták magukra, a morális züllést látva, most még sem háríthatják el.

A neveléssel kapcsolatosan, külön szükséges hangsúlyozni a nemzeti identitás, úgyszintén a hiányzó nemzeti alapértékek fontosságát. A nemzet eszméjét és szerepét számosan lebecsülik, elavultnak tartják. /Internacionalizmus, kozmopolitizmus./ A jelen történelem ennek ellenére azt bizonyítja, hogy a nemzetek élnek, sőt sokasodnak és gyarapodnak. Ma is hatékony tényezői a társadalmi fejlődésének. Külön gond hazánkban a nemzeti alapértékek megtalálása. Hiányzik egy kerek asztal, ahol erről tárgyalni kellene és lehetne.

Az iskolák, inkább a felsőfokú intézmények, magas fokú eszmei kapacitásukkal, ugyancsak jelentőset alkothatnának e téren is, akár a nagy önbizalommal rendelkező pártoknak is példát mutatva. Ezzel az oktatók is új feladatot kapnak ugyan, de most elsősorban mégis a népes hallgatóságra utalunk.

Az iskolák manapság a határon, a feladatuk szerinti alsó határon teljesítenek. A nevelés-oktatásügy tett ugyan lépéseket valódi feladatai jobb teljesítése irányában az okos emberek „intése” hatására, mégsem lehetünk elégedettek. Nem várhatjuk, hogy a „fejbe ütés” serkentsen, a ma feltétlenül szükséges, még jobb teljesítményekre.

A világválság körülményei között is van! Akkor is, ha ilyen zűrzavar még sosem volt köröttünk. Akkor is, ha recseg-ropog minden. És nem csak itthon, de szerte a nagyvilágban is repedeznek a falak. – Valahol nagyot hibáztunk, valamit nagyon elrontottunk. – Ki tette? –  Talán nem is meglepő, ha valaki a tettest a férfiemberben keresi. Ő állt, a boldog aranykort követően, mindig az élen, ő kormányozta mindenütt és minden időkben a népeket, az országokat.

Lao-ce valamikor az aranykorban írta a Tao-te 28. versében:

„Ha ismered férfiéletedet
De megőrzöd nőiességedet is,
Hegyi patak és meder leszel az Ég alattiban.
Hegyi patak és meder,
És az erő nem hagy el soha.
Hazatérsz.
És mint kisgyermek, újra teljes leszel.”

E régi mécses fényében talán lassan meglátjuk, hogy lényünkben mindig, mindkét nemiségnek helye van. És tán azt is tudomásul vesszük:„Ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem mehettünk be az Isten országába.” Kint maradunk és hiába dörömbölünk. A földi élet nem csak megszakad, de ténylegesen véget is ér, minden véget ér!

Valóban annak is a férfi az oka, hogy gyarapodunk, vesztünkre? Nem mondom, hogy nem. Vannak jelek, amelyek arra hívják fel figyelmünket, hogy a női nem, nem csak tudja azt, amit a férfiak, de esetenként jobban is tudja. Az ember: nő és férfi. Ha az egyik nincs, a hiányérzet nő naggyá.  Mindkettő hordozza a másik lényeges jegyeit is. Egymást kiegészítve, együttműködve reménykedhetnek, talán alkothatnak is igazán nagyot. Hiszen még a teremtésnek is résztvevői!

Előbb Margaret Thatcher, mostanában Angela Merkel jutnak az eszembe. Mindketten megcsillogtattak női lényük mellett, számos férfiasnak tartott adottságot is. Minden bizonnyal ezért van, hogy tetteik egy részének, a történelem-könyvekben, máris helyet biztosítottak. A női emancipáció nem csak napirenden van, de életre valóságát bizonyítja is. Egy-egy önkormányzat, intézmény, üzem élén, de a közéletben, a politikában is megmutatja erényeit, azt a vezető képességét, amit sokan csak férfi adottságának gondolnak. Igaz, nem tagadható, hogy vannak a társadalmi életnek olyan területei ahonnan a nők kiszorultak. Másutt meg persze többségben vannak. Nem gondoltuk volna, szinte hihetetlen, hogy Lao-ce ősigazságot tudott, amikor versében erről tesz tanúbizonyságot. Talán, mert ősidők korifeusa, időszerűsége elismerhetetlen, elfogadhatatlan? Pedig hát olyat tudott, amit, sajnos, a ma tudósa már rég elfelejtett. A rohamosan gyarapodó tudás sokszor süllyesztőbe juttatja a legalapvetőbb igazságokat: az emberséget, az emberi jóságot, szépséget, igazságot hordozó gondolatokat, tudni és betartani való értékes emberi kincseket.

Nem csoda hát, ha nem csak a gazdaság, az erkölcs is mély válságba jutott. Ez a már-már nihilt idéző, ránk nehezedő kivetkőzés emberi mivoltunkból, nem csak ijesztő, de előbb utóbb végzetes sorscsapás is. Olyan végzet, amit elkerülni aligha lehet, ha nem ismerjük fel, hogy a nő és a férfi külön nem, csak egymást kiegészítve lehetnek a nélkülözhetetlen változások, a jövő zálogai. Csak akkor: „Ha ismered férfiéletedet, De megőrzöd nőiességedet is.” A férfi által eddig irányított világ, válságba jutott.  Megmaradásunk érdekében is elkerülhetetlen, a nő bevonása minden irányító munkába. Persze ez csupán az első, talán most még bizonytalan lépés. A remény tényleges feltétele és éltetője, rátalálni emberi önmagunkra. Arra, hogy mindenki, egyszerre mindkét nem hordozója: ember: egyszerre „hegyi patak és meder is”! S talán eközben egyre többen értjük azt is, hogy a Meny-országába csak akkor jutunk, ha olyanok vagyunk, mint a gyermekek.

Új nyitás előtt
/Más világba készülök, illik elköszönni/

Közel a nap, mit felkészülten várok,
Élet-fám árnyékán megpihenni vágyok.
Kilencven meg három egymást követő évek,
Senkit meg nem tépő elmenést remélek.
Szép volt, a hosszúra nyúlt színes, gazdag élet,
Amit, egymást követő évszakokkal mérek:
A tavaszi színek gazdagok, szépek, a rengeteg virág gyönyörű ének.
A bibe, ha virágpor éri, a fák nagyszerű gyümölcsét ígéri.
Nyáron, sokszor nagy a hőség, a Balcsi vízében, van egy kis reménység.
Persze a jó gazda meg napestig izzad, munkájából gazdag élet fakad.
Ősz a szüret ideje, az a jó, ha minden hordó tele.
Beérik a must, bor lesz, hatása meg néha burleszk.
A tél gyakran nagyon hideg, aprócska jégcsap a fáról integet,
Ha szellő enyhén fújja, zenél, halk szimfóniát mesél.
Négy évszak, negyedik a tél, elmondtam nekem mit regél.
Mondanivalója cseppet nem borús, dalától senki ne legyen hát bús.

Feri, Bori a naptárban
Követik egymást sorjában
Ez a két név úgy-e páros
Mindkettőjük igen számos
Az első hely Ferencnek jut
Bori – korban – utána fut
Rég volt mikor eldöntöttük
Főnyereményt megütöttük
Azóta nagy barátságunk
Egymás haját ritkán bántjuk
Kaposvár az otthonunk
A Várhegyen nyaralunk
Ha a család összejöhet
Ünneplőbe öltözünk
Köszöntjük az ünnepeltet
Kinek éppen napja van
Reméljük, hogy megérjük
A száz évet mindnyájan

Advent, eljövetel: a szeretet,
a jóság eljövetele.
Bár velünk van mindig, most is.
Mégis, áhítattal várunk rá
Újra, négy hosszú hétig.
Aki jól várakozik, abban
jelen van a bízó türelem.
Aki türelmes, annak megadatik
a világ nagy kincse, a szeretet.
Aki szeretni tudja, ami az övé
és nem néz más birtok mögé,
nem csupán ember, de
ki magasodik a többiek fölé.

Egy rokkant vallomásai

Van egy kedves jó barátom. Most 81 éves. Az örökségéért kapott karpótlási jegyekből 6 katasztrális hold földet vásárolt. A föld kövesútra torkolló végén, egy takaros kis házzal, valahol Zalában. Mindjárt, az első évben a bérelt traktor alá került, egy rosszul sikerült fordulónál. Összetört a medence csontja. Az operáció sikerül, ő élve maradt, de a kórházból kikerülve menni is alig tudott. Ám a szüleitől ráragadt földszeretet mégsem engedte, az éppen megszerzett földjét, más kezébe jutni. A mindig nehezen kapott segítséggel, amennyire bírta, mindent megtett, hogy rokkant nyugdíját, a kis föld hozamával kiegészítse. Maradék idejét, inkább csak télen, olvasással, tv mellett múlatta. Aztán akadt egy ugyancsak merész menyecske, aki az életét vele összekötötte, aki jó partner lett munkában, szellemi eszmefuttatásokban. Most már kettejüknek akadt dolog a házban, a ház körül és hát mondanivaló a hazában, a világban zajló dolgokról.

Gyulával, a későbbi a baráttal egy szüret hozott össze bennünket. Felesége jött hozzánk szedőnek. A férj pedig érdeklődő szemlélődőnek. Magam, miután a kilencvenet is elhagytam már, megengedhettem, hogy a szüretet más irányítsa. Egy-egy pohárka bor mellett kiderült, hogy Gyula ugyancsak jártas, az itthon való dolgokban, de a világban zajló eseményekben is. A szó-szót, a találkozó, találkozót követett. Mígnem csaknem minden napos lett köztünk a terefere. Már az első benyomás, nem csak kedvező, de mindenben megnyerő is volt. Széles tudásanyagon nyugvó harcos vitakészség. Új dolgok, elképzelések megértése, sőt ilyenek megtalálása, indoklása, mind része lett a barátságnak, ami keletkezett. Annak is, hogy most, ennek az egyszerű, nagyszerű embernek a vallomásait leírjam, esetleg közre is adjam. /Az alábbi mondanivaló beszélgetéseink eszenciája./

Milyen hát Gyula, mint ember, milyen hazafisága, világszemlélete, amiről azt gondolom, hogy sokan örülhetnének, talán mindenki örülhetne, ha sajátja lehetne?

Mesélte, hogy szüleinek 33 hold földje volt. Apját a Don menti harcok „nyelték el”, Édesanyja mell- rákban szenvedett. 42 évesen temették. „Földjüket, tanyájukat a hazai, ill. a világ őrület, a kommunizmus kebelezte be.”

Beszélgetéseinkben, elsőként az tűnt fel, hogy igen érdekelte, milyen ő maga. Faggatott, mondjam el, hogy milyennek tartom őt. /Eleinte elhárítottam a választ, mondván nem sok érdemlegest tudnék mondani./ Mindent tudni akar magáról.  Munkamódszere: a nap kezdetén, egy-egy munkafázis elején tisztán látni mi is a tennivaló. Mindig végig gondolja, megvan-e minden, ami kell. Azt, hogy hogyan kezdi el a munkát. Meg van- e minden hozzávaló. A nap, ill. a munkafázis végén az foglalkoztatja, hogy hogyan sikerült? Miként lett volna könnyebb, eredményesebb? Mi a tanulság? Kedves barátom azt juttatta eszembe, hogy van egy világmozgalom, a Subud, amelyben az emberebb emberré válás igénye, minden tagot arra késztet, hogy önmaga jobbítása legyen a fundamentuma minden tevékenységnek. Ehhez eszközük a latihan: elmélyült önvizsgálat, szigorú önkritika, őszinte önértékelés, az Isten közelségének a tudata. Gyula erről ugyan mit sem tudott, de nagyon hamar rátalált az Indiában keletkezett, azóta elterjedt mozgalom mondanivalójára, amelynek célja az emberi világ békességének a megtalálása. Az eszköz ehhez, szerintük, az önmagunk emberebb emberré nevelése, a magunk erejével, mások segítségével. Ez a csak”belső tapasztalással”/latihan/ megszerezhető személyes Isten-keresés a ma divatos, ezoterikus irányzatok egyik megjelenési formája. Hozzá kell tenni, hogy minden ezekben a dolgokban jártas személy tisztában van azzal, hogy a keresztény vallások mindegyikének egyik központi törekvése, céljában, egybe esik az ember jobbítására irányuló Subud gondolatokkal.

Amikor erről polemizáltunk, Gyula arra utalt, hogy vannak itthon ismertebb, káros „világmozgalmak” is. Olvasta Bogár László írásait a globalizmusról, újabban, a világot átfogó neoliberalizmusról írtakat is. Barátom szerint is, minden bizonnyal van egy „világerő,” aminek törekvése a megtermelt javak, értékek minél nagyobb volumen„kiszivattyúzása” az éhbérért, vagy az éppen, a jólét küszöbén élő kiszolgálók által megtermelt anyagi és szellemi javak sokaságából. Az így nyert értékek felhalmozott tömege elegendő az érdekeik szerinti irányításhoz, sőt lehetőség a fegyveres testületek felhasználására is. Ez együtt, egy szörnyű, az emberiség többségét nyomorba döntő, pusztulását előidézni képes veszély. – Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán, mivel a pártok döntő többsége véglegesen a nagytőke uralma alá került, itt az ideje, hogy a szakmák, államismeretekben is felkészült, tagság által választott képviselői legyenek az államhatalom irányítói, kerüljenek a parlamentekbe. Azt kétségtelenül látjuk, hogy egyes pártok, egyre inkább, veszélyt jelentenek a kívánatos, zavarmentes emberi együttélésre. Abban viszont nem sikerült közös nevezőre jutnunk, hogy az új megoldás honnan kaphatna, kritikával is élő, támogatást és alkalmas szakmai segítséget valamilyen új megoldáshoz.

Barátom úgy látja, hogy hasonló nemzetközi teher a neoliberalizmus is. Egyrészt, mert szintén a nagytőke káros törekvéseit szolgálja. Másészt, mert ideológiai alapja annak az értelmiségnek, aki a tudomány poharába éppen csak belekortyolt. Ez az állapot, amelyben, nem kevés értelmiségi, nagyon erősnek, hogy ne mondjam, mindenhatónak képzeli magát. A tudomány, esetleg a tudományok peremén már jártas emberek életérzése ez. De anélkül, hogy tudnák, megtapasztalták volna, annak mélységeit és megláthatták volna, hogy az ember, ezekben a mélységekben is mennyire esendő, mennyire parány. Ők azok akik, anélkül, hogy tudnák, van még a megismerteken túl is valami, valaki, ami, aki már az ember hatáskörén kívül esik. Nagy tudósaink hívják fel erre a figyelmet. Illő, szükséges szerénységet ajánlanak ott a mélységekben, de a magasságokban is! Az ember „csodákra” képes. Ám mert született, meg is hal! És ez sem rajta múlik! Gyula ehhez még hozzátette: „Az életfolyamatot, a sorsot sem mi tartjuk a kezünkben.”

Számomra fölöttébb érdekes barátom mondanivalója a szabadságról. Úgy vélekedik, hogy a szabadság természeti jog /korai liberális gondolat!/, a régmúltban elorozták, s ma már aligha van lehetőség megvalósítására. Holott hiánya a szegénység, az elnyomott népek, néprétegek forrongásának oka. Másik ide kapcsolódó érdekes gondolata, hogy viszonylag könnyen meg lehetne teremteni a szabadság minimális alapjait. Az anyagi alap, szerinte: akkora magántulajdon, amekkora elég egy-egy adott család zavartalan megélhetéséhez, meg némi tartalék az esetleges nehéz időkre. A szellemi feltétel pedig, a felnőttséget igazoló érettségi bizonyítványnak megfelelő, általános műveltség. – A másik gondolata a szakralitás fontosságát hangsúlyozza. Indoklása, dióhéjban: Az ember élete során fokozatosan jut rengeteg tapasztalat birtokába. Ezek a tapasztalatok konkrét segítői az eredményes munkavégzésnek. Mégis az egyén mindennapi életében, de a társdalom tevékenysége során is igen gyakran adódnak, a rendelkezésre álló tapasztalatok ellenére, a megvalósítást akadályozó helyzetek. Ezek megoldásában az új tapasztalatok, a tanulás, mások tudása, segítség lehet, mégis rendre akadnak dolgok, amikhez a földön fellelhető erőforrások elégtelenek. Ilyekor tudatosul, hogy létezik egy természetfeletti lény. Ilyenkor fakad fel:”Istenem adj erőt, segíts!” Vagy szimplán: ”Mein Gott! „ Mert más nemzetek fiaiban, lányaiba is fel-fel sejlik a segítség végső forrása.  –  Szobájának ajtaján ezt olvastam: „Ha valakit az Úr Isten magyarnak teremtett és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” gróf Széchenyi István

Identitásáról, magyarságáról tán szót sem kellene ejteni e mondat olvastán. Ám mégis el kell mondanom, hogy kabátja hajtókáján március l5-n, és utána is, néhány napig, ott van a kokárda. Házának ablakából gyakran integet a háromszínű zászló. Persze ezek mégis csupán külsőségek. Még akkor is, ha a múlt embereinek környezetében, kemény gerincet is jelent. Mégsem ez a lényeg! Mert magyarság tudata egész lényét átitatja.  Kitűnik beszédéből, ahogy a magyar történelemről, a hazáról kifejti mondanivalóját, villogtatja széleskörű ismereteit. Teljesíti állampolgári kötelezettségeit. Fel se merül benne, hogy jó lenne az adó megfizetéséről megfelejtkezni, vagy elkerülni a voksolás kötelezettségét. De másokat is figyelmeztet az ide tartozó tennivalókra. Gazdaságával járó mindennapi munkáját példásan teljesíti. Talán kissé groteszk, mégis leírom: Ma, amikor találkoztunk, éppen telkének zugaiból, kettesben feleségével, kézzel távolították el a még ott szemtelenkedő parlagfüvet! No komment!

Portrét rajzoltam, színes krétával, feketét – akarva – nem is használtam. Egyrészt Deák Ferenc szava lebegett előttem: újságírónak /nem mintha az volnék/: „Hazudni nem szabad!” Másrészt, mert a hír ma alig több mint rémség, holott így nincs benne semmi reménység, a pozitív példa meg, csupán, fehér holló. Mondanivalóm    így még hézagpótló.  Ha meg újságíró lennék, megtanulnám, hogy „Az újságírás hatalom, amellyel meg kell tanulni, élni, és nem visszaélni!” Ilyen, s ezekhez hasonló gondolatok cirkáltak fejemben, miközben ezt a semmilyen műfajt nem képviselő, írást papírra vetettem.

Néhány epizód 56 hónapos katonáskodásomból.

Zászlósi kinevezésemet követően /1944/ néhány nap szabadságot kaptam. Időmet Ábrahámhegyen töltöttem. Apósom építési vállalkozóként éppen befejezte Bajcsy Zsilinszky Endre  horgász-tanyájának átépítést. Elkészítve a számlát, együtt mentünk Pálkövére, ahol személyesen találkoztam Bajcsyval. Beszélgetés közben szóba került, hogy azonos napon akarunk Budapestre utazni. Felajánlotta, hogy keressem fel kupéjában. Hosszan beszélgettünk a háború kilátásairól, s egyebekről. Várható, érzékelhető volt, hogy teljes a kudarc. Megemlítette, hogy van egy mozgalom, amelynek az a célja, hogy egy maroknyi hadsereget toborozzon,  nemzeti színekben, azokra az időkre, amikor a várható szovjet megszállás következtében a nemzeti önállóságnak alig lesz támasza. Ha ez a kis hadsereg megalakul és  a Zirc környéki terepen állomásozik, talán ez  lehetőség, hogy a majdan megalakuló kormány hasznára váljon, erőt képviseljen. Szóba került az is, hogy egy szervező tiszti csoport Budapesten működik, nagyon veszélyeztetett körülmények között. Elmondta, hogy a katonai szárny vezetője  Kiss János altábornagy, akit, kőszegi diákkoromból ismertem. /Lányát kísértem, egy idényben, tánciskolába./Hamarosan össze is hozott Tarcsay Vilmossal egy budai kávézóban, aki beavatott a tennivalókba és további illegális találkozókat is terveztünk.

Azt gondolom, az érthetőség kedvéért, be kell mutatnom, életemnek ehhez a részéhez kapcsolódó fejezetét.

1941 őszén vonultam  be Nagykanizsára a 17. gyalogezred Károly laktanyai Zászló- aljához, kötelező katonai szolgálatra, karpaszományos újoncként. Három hónap elteltével a József laktanyában kezdődött az első, féléves, tartalékos tiszti iskola. Annak végeztével Csáktornyára vezényeltek csapatszolgálatra, hadapród őrmesteri rendfokozattal.

Félév után sorra került a második tartalékos tiszti kiképzés, ugyan csak Nagykanizsán. Ezt követően,Tapolca közelében egy lőszerraktárnál teljesítettem szolgálatot, kiképző tisztként.

1943 nyarán hadosztályommal Ukrajnába vezényeltek, szakaszparancsnoki minőségben.

Otinia térségében légnyomást kaptam és elveszítettem az eszméletemet. Eszmélésemet követően, másnap hajnalban, felszerelésemből csupán a pisztolyomat találtam meg, mindössze a csőre töltött egy golyóval. /Máig titok, ki, miért, hagyott ott!/ Napokkal később, századom néhány emberével találkozva, sikerült a Kápátok előteréig eljutni. Eközben   körém sereglett, több  mint, kétszáz honvéd. Velük, egy folyócska völgyében, a hegyorom felé haladva, találkoztunk a Csáktornyai zászlóalj- parancsnokommal, Kapossy ezredessel. /Csáktornyai szolgálatom idején még őrnagy volt./ Igen megörült, a velem volt, nagyszámú katonának. Intézkedett a hiányos fegyverzet kiegészítéséről. /Mindenki géppisztoly kapott. Az ígért vacsora viszont elmaradt. A konyhát találat érte./

Megtudtam, hogy készülőben van egy szovjet hadosztály bekerítése. Embereimmel azt a feladatot kaptuk, hogy a völgyben felfelé törő erőket tartóztassuk fel. Ezt  sikerült  teljesíteni. Az ellenséges hadosztály kelepcébe került és végül is a két párhuzamos hegygerincről,  az őket körülvevő magyar erőknek, megadták magukat./ A szovjet hadosztályparancsnokot később a Szovjetunióban hadbíróság elé állították./ Én megsebesültem /Comb és karlövést kaptam. / Néhány napot Tarackközben töltöttem, onnan kórházvonattal Kalocsára vittek. Felgyógyulásom után Csáktornyán jelentkeztem, szabadságot remélve.  Egy zászlóalj szervezése volt éppen napirenden. A kijelölt zászlóalj- parancsnok, pisztolyát tisztítva, véletlenül megsebesítette magát. Más nem lévén, nekem kellett a helyébe lépnem. Vonattal, ill. gyalog Ősi községbe kellett eljutnunk. Ott ért a Horthy-proklamáció. Mindenki, magam is haza indultunk. Engem egy nyilas karszalagos szakaszvezető, embereivel, a csajági állomáson géppisztollyal arra kényszerített, hogy a már letartóztatottakkal együtt Várpalotára, a várba menjek. Valamikor, az éjszaka folyamán Major alezredes /a tartalékos tiszti iskolán, egyik tanárom/ szemlét tartott. Felismert és kikérdezett.

Hajnalban egy őrmester, az ő aláírásával egy nyílt- parancsot hozott. Ebben az állt, hogy Soltvadkerten a nyolcadik gyalogezred parancsnokánál kell jelentkeznem szolgálattételre.

A vasútállomáson vonatra várva, sortüzet hallottam. /Később tudtam meg, hogy a várban a letartóztatottakat  megtizedelték./ Körülményesen, de eljutottam Soltvadkertre. Jelentkeztem, és azonnal a tűzvonalba kerültem. Tudott, hogy a Duna –Tisza- közi harcokban az ellenállás csak napokig tartott. Sarkunkban a támadókkal, néhány nap után egy dunai átkelő hajóval  a Dunántúlon voltunk. Onnan Csömör községbe vezényeltek bennünket. Ludányi ezredes, a tőle szokott dörgedelemmel fogadott és rögtön az első vonalba küldött szakaszparancsnokként.

Egy éjszakai ellenőrzés során kaptam egy szilánkot a fejembe. Budapestre küldtek.

Szeptemberben találkoztam Tarcsay Vilmossal, akitől kaptam néhány kitöltetlen nyílt parancsot, azzal, hogy akit meg lehet győzni, kapjon belőle, és menjen Zircre. Ott van a gyülekező. Megbízatásomnak csak néhány esetben tudtam eleget tenni, mert egy belövéskor légnyomás ért. A MÁV kórházban eszméltem, néhány napig pihentem. A harmadik reggelen, mielőtt az élet beindult, a kórterembe jött egy orvosnő és csak annyit mondott: „Uram, az aktatáskáját a kazánba dobtam.” /Benne voltak a kitöltetlen nyílt- parancsok és két pecsét./ Akkor nem, később sem tudtam megköszönni, azóta sokszor, ma ismét, megköszönöm az ismeretlennek, életmentő tettét./

Néhány nap elteltével megjelentek a szovjet katonák. Minden ápoltat „megvizsgáltak” és a kórterem, lehet, hogy a kórház is, majdnem kiürült. Néhányad magammal a Keleti melletti,  un. Vasudvarba kerültem. Talán a második nap felfigyeltem egy kozáksapkás „oroszra,” kiderült, egy diákkori versenyzőtársamról van szó, aki fogságba esve, tolmács szerepet vállalt.  Beszélgettünk, kaptam tőle egy darab szalonnát és egy darab kenyeret. Aztán elköszönt. Néhány nappal később, sok sorstársammal, Gödöllőre indultunk. Ott a Grassalkovich kastély lett a szállás- helyünk. Az elhelyezésünk zsúfoltabb nem lehetett volna.  Ami meglepett, hogy egyik nap a nevemet ordítva, kerestek. Némi töprengés után, mégis jelentkeztem. Egy tágas irodába kísértek, ahol tolmács segítségével kérdezgettek. /Csak a kérdésekre válaszolhattam./

Ez, napokon keresztül, ismétlődött, mígnem, talán egy hét elteltével azt az utasítást kaptam, hogy vigyem magammal minden holmimat a kihallgatásra. Az udvaron egy teherautó várakozott, abba tessékeltek. Mellém ült egy kirgiz kinézetű, hosszú szuronyos katona és Debrecenben, az pénzügyi palota előtt, álltunk meg. /Izgalmas utazás volt./ Kiderült, hogy az új hadügyminisztérium székel ott. Rövid diskurzus után a Pavilon laktanyába kellett mennem, ott egy hadosztály szervezésében kaptam feladatot. Szovjet tisztek, egy nap után, magunkra hagytak. –  Szállást egyik közeli utcában kaptam. Napközben pedig az innen onnan ékezett katonákat kellett elszállásolni a laktanyában, és megkezdtük a századok szervezését, kinek- kinek a kiképzését szem előtt tartva. Bizony akadt, aki más szerepet akart magának, mit  amiben jártas volt. Ez sok nehézséget okozott. A másik gond abból adódott; hogy önként jelentkezőkből, női egységet is szervezni kellett. Jelentkezőkben nem volt hiány, a fegyelmet azonban nem akarták megszokni.

Valamikor 1944 tavaszán befejeződött a munka. Én a 17. ezred egyik páncéltörő századának a parancsnoka lettem. Április közepén , az egész hadosztály, vonatra szállt.  30.-án szálltunk ki Körmenden. A május 1-i ünnepségen a katonaság képviseletében, ott ültem a főtéren. Az alakulat,  gyalogosan, fegyverzet nélkül, indult Ausztriába. Két nap után értem utol őket. Már Graz közelében voltunk és a fegyverzetre vártunk. Május 9-én értesültünk az előző napon megkötött fegyver-letételről. Megkaptuk a parancsot, hogy gyalogmenetben Székesfehérvárra kell vonulnunk. /Lovas kocsival Kőszegre mentem szüleimhez. Ott volt feleségem, 2 éves kislányommal. Magammal vittem őket a századomhoz. Feletteseimnek nem volt ellenvetésük. Lovas kocsin utazhattak velünk./ Ezredünk Székesfehérváron kapott feladatokat. Engem századommal, és még egy századnyi honvéddel Polgárdiba küldtek. Az volt a dolgunk, hogy a Balaton és a Velencei tó közötti szakaszon  az olajvezetéket, a vasutat és a közutat biztosítsuk. Őrsöt helyeztem el pl. Tác községben és rendszeresen járőröztünk. Hadosztályparancsnokságunk Almádiban székelt. Többször kaptunk ellenőrzést. Majd egy évig tartó megbízatásunk 1946 májusáig tartott, amikor is a hadosztályt feloszlatták. Az embereim leszerelése után, magam is megkaptam az obsitot. Lehetőséget kínáltak ugyan a HM- ben.  Ám a civil életet választottam.

Hosszúra nyúlt életemből /a 93. évemet taposom/ ez az időszak,  keserédes emlékekkel terhes. Az angyalbőrt végig szívből utáltam. Kötelességeimet ennek ellenére igyekeztem teljesíteni, ugyanannyira, hogy pl. az első tiszti iskolán harmadik, a másodikon rangelső lettem, elsőként neveztek ki zászlósnak. A Polgárdiban töltött egy év alatt kétszer léptettek elő. Továbbképzésre öt alkalommal hívtak be, ám akkor un. hallgatói rangot viseltünk. Végül pedig, amikor hadkötelességem megszűnt, a leszerelési okmányba az alhadnagyi rangot írtak.

Igaz, az ellenállási mozgalomban, ill. az új hadseregben végzett munkámért havi 33.000,- forint nyugdíj kiegészítést kapok. Igaz, hogy pályám szinte zökkenőmentesen zárult, mégis hiányérzetem van. Azt gondolom sokat adtam, ám keveset kaptam a megbecsülésből Ennek okát pedig abban látom, hogy nem sokat törődünk egymással. „Hagyjuk, hogy mindenki saját sorsát  kovácsolja.” Azt mondjuk: „Harcold ki jussodat!” Én erre alkalmatlan vagyok. A felsőbbséget meg az jellemzi, hogy nem igazán törődik az alárendeltekkel. Még mindig nem!

/ Ez az írás az Új Katedra 2006. novemberi számában jelent meg./

Mindenki, aki neveléssel foglalkozik /szülő, pedagógus, politikus, stb./ sejti, tudja, hogy fontos amit tesz. Az álam egyik központi feladatának tekinti, a pártok még versengnek is a nevelést hivatásból végző intézmények befolyásolásáért, irányításáért. Ugyanis általános az a felismerés, hogy a fejlődés egyik záloga a tudás, s ez egyben a nevelés leghatékonyabb eszköze is. Renén szerint: „a nevelés kérdése a mai társadalom élet-halál kérdése.”- Nincs ebben semmi túlzás sem.

Csodálkozhatunk-e, ha még a koalícióban kormányzó pártok is versengnek, fonják hálójukat, remélve, hogy az iskolák beleakadnak. Uralni akarják a jövő letéteményeseit. Szövik a pókháló szerű körülményeket, váltáskor újraszövik. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, amikor érdeklődéssel és figyelemmel olvastam a Köznevelés 30. számában a Hiller Interjút.

Megleptek, mert szokatlanok, a pedagógiai ismeretekkel és tapasztalatokkal szinkronizáló mondanivalók, elsőre azt az érzetet keltve, hogy jó ai irány. – Mert a „gyorsolvasás” téves következtetéseket szülhet, újra olvastam a beszélgetés egészét, aztán elemezni is próbáltam. A kép árnyaltabb lett.

Az utolsó előtti sorok egyenesen mellbe vágtak. – Ezzel kezdem. Az új miniszter szociáldemokrata párt-elkötelezettségről vall.

Elődje is pártelkötelezett volt, liberális eszméket képviselt, meglehetősen ellentmondásos módon /pl. mindent agyonszabályozott/, a szavazók alig 5-6%-ának képviseletét emlegetve. Hiller István  / ez még karakánnak is tűnhet/ valamiféle szociáldemokrata oktatáskoncepció mellett tört lándzsát, ő a szavazók egyre csökkenő, most talán 15-20%-át maga mögött remélve. Oktatás pártérdekek mentén! Akkor, amikor érvényes törvények tiltják a pártpolitika betüremkedését az iskolákba. – Úgy tűnik nincs remény a törvények szerinti oktatásirányításra most sem.

Felrémlett, hogy a „méretgazdaságosság” is tovább él. Lehet, de itt – megnyugvásomra –  ez nem került szóba. Ahogy az oktatásirányításban nincs hely a párpolitikának, hasonlóan káros az ellehetetlenítő gazdaságossági szemlélet is. A vezérmotívum csakis a pedagógiatörténetben feltárt,  a neveléselméletben megfogalmazott és szakmai tapasztalattal alátámasztott törvényszerűség lehet. Nem pártérdek, pártszempont.

Ezt az alapevidenciát sem a liberálisok, de úgy tűnik a szocialisták sem hajlandók akceptálni. Munkájuk csődeffektusa itt érhető tetten

A továbbiakban azokról az elképzelésekről és véleményekről lesz szó , amelyek a „jó az irány” érzetet keltették, azokról, amiket bizakodással, esetleg figyelmeztetések árán, de mégis üdvözölhetünk.

„Köznevelés!” nem közoktatás. „A nevelést nem lehet centire, forintra mérni, mert emberi dolog.” Igaz!

Érdekes az órahasonlat, bár talán nem minden esetben kell az óra egészét „meg- reformálni”, esetleg egy rugócsere is megoldás. Az egységben, az egészben való gondolkodás persze nem csak kívánatos, inkább nélkülözhetetlen.

Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az alapoktatás hatása az egyetemig, de a sírig /néha visszahúzó erővel / érvényesül. Bizonyos az is, hogy „az alapfokú oktatás alapvetően az alapkészségek kibontakoztatására és megerősítésére szolgál.” Hozzáteszem: a nevelőmunka

minden egyéb eszközét is használni kell. – Vita van, hogy hány tanév szükséges ehhez. –  50- 60 évvel ez ezelőtt a kisiskolások, akár mostoha körülmények között is megtanultak jól, sőt szépen írni, értően és érthetően olvasni, számolni az alapműveletekkel, ismertek számos történelmi eseményt, fölrajzi tényt, gyűjtöttek, tároltak növényeket, bogarakat, számosan jól szavaltak, mindezt majd mindenki  a negyedik tanév végéig, számosan előbb. – A néptanítók tették a dolgukat, akár tanyasi, összevont négy osztályos. egy tanerős iskolában a „nemzet napszámosa” státuszban.

Jó tudni, hogy 2007- 13 között l50 milliárd forint jut az infrastruktúra fejlesztésére. /Ha euróban kapnánk adatot, biztosabban számolhatnánk./ Igaz, ennek 85%-át az EU-tól remélik. Vajon megkapjuk-e, ha „a 15% előteremtése is nagy feladat?” Ez ideig az előirányzatot egyetlen ország sem kapta meg. Az viszont biztató, hogy „a magyar tehetséges,” miért ne tudna kiváló pályázatot írni – ebben az esetben a minisztérium?!

Minőségbiztosítási kisérletek valóban nem jártak, nem járhattak sikerrel. A termelés számára kidolgozott külföldi elképzelések gyatra, iskolára történő adaptációja eleve elvetélt.A Minőségbiztosítási folyamat-szabályozás /minő cím/ elkészült, mert elrendelték, és törvényszerűen a fiókban landolt. Az iskolákban akkor folyhat minőségi munka, ha a kollégajelöltek a képző intézményekben az alapos szakmai felkészítés elemeként érdemleges pedagógiai és pszichológiai képzésben részesülnek, ennek birtokában hivatástudattal nevelnek, tanítanak. Az iskola sem nem „tudásgyár”, sem nem „szolgáltató intézmény.” /”A nevelés emberi dolog.”/

Üdvözlendő tehát a pedagógusképzés színvonalának emelésére irányuló szándék. A mostani elégtelen színvonal egyik oka valóban a „mennyiségi szemlélet”, de sokkal inkább a kontraszelekció, ami mögött a megalázó javadalmazás, a megbecsülés hiánya, a közelmúlt tekintélyrombolása áll.

Hiller István a középiskolák tennivalói közül az idegen nyelvoktatást és az informatikai-számítógépes ismeretek fontosságát emelte ki. – A minél magasabb, tartalmasabb aktuális igénye azonban számos más, lényeges elemet is tartalmaz. A közoktatásnak – súllyal a középiskoláknak a dolga – ahogy a múltban-, hogy széleskörű tudást, elismerést érdemlő neveltséget és intelligenciát, biztos ismeretekre épülő kompetenciákat segítsen felszínre, tanítson meg szorgalmasan tanulni, dolgozni, az ifjú erőket optimálisan használni. E feladatok teljesítéséhez az intézmények joggal igénylik az irányító hatékony segítségét, pl. a tanulói jogok napirenden tartása mellett a kötelességek hangsúlyozását is. Az OM-nek túl kell jutnia azon a  színvonalon, amit a múlt évi kompetenciamérés kapcsán egy szakmai értékelő csoport megfogalmazott a nagyfokú szóródást vizsgáló értékelés kapcsán. Ott vannak jobb eredmények, ahol az iskola spontán vagy tudatosan, kisebb-nagyobb mértékben kivonta magát a minisztérium hatása alól, ahol a tanárok tették a dolgukat.

Magyar Bálinti és a Hiller Istváni oktatáspolitika – a Hiller-interjú tükrében – azonos abban, hogy pártpolitikai alapozottságú. Mindkettő a maga hálójába igyekszik terelni az eszköznek tekintett oktatási intézményeket, az utánpótlásnak tekintett ifjúságot. A Hiller-koncepcióban,  a Magyar elgondolással szemben, a pedagógia tényleges gyakorlatának és elméletének néhány eleme, közel sem konzekvensen, közel sem meghatározó erővel, de jelen van. A párt-háló szövögetése folytatódik. Ebbe a hálóba az iskolák befogása azonban lehetetlen, mert a  pártérdek pedagógia-idegen. Törekvésük azért kivihetetlen, mert a pedagógusokat munkájukban a pedagógia elmélete irányítja. Csak ebben az esetben képesek eredményesen nevelni. A párpolitika és a pedagógia más, egymást kizáró két minőség. Az előbbi csoport, gyakran a párt elit, az utóbbi összemberi, nálunk magyar és európai értékeket jelenít meg. .Oktatáspolitikáról abban az értelemben lehet, szabad beszélni, amennyiben az állam !nem egy párt!/ egyik központi feladata a jóra, a szépre, az igazra neve.,  Gorkij szereint: felkelteni a  vágyat ezek megismerésére és követésére, illetve:ezekhez a feltételeket biztosítani.

                                                   2006. 07.15.

A fenti, 7 esztendeje leírt gondolatok a 2011. évi köznevelési törvényben köszöntek vissza. Mert napjainkban megint hangot kapott  Hiller István /a háttérben Magyar Bálint/ oltatás-politikája, aktuálisnak gondoljuk a hét éve mondottak  felelevenítését.  Jeligénk: „mindenki hajlamos felejteni”!

2013,02,24.                            Érfalvy ferenc