Gondolatok oktatásról nevelésről…

Megalakult a Nemzeti Pedagógus Kar. A pitypangot választotta jelképének. Meglepő döntés sokunk számára. A pitypang, vagy gyermekláncfű a kislányok kedvenc játéka. Karperecet, más csecsebecsét fonnak belőle. Tudjuk róla, hogy igen hatásos méregtelenítő. Gyomnövényként tartják nyilván. Számos néven ismerik. –  Érdekes lenne tudni miért mellette döntöttek.

Valószínűleg ez juttatta eszembe az 1940. június 21-én /74 éve/ Kőszegen, a malomból lett tanítóképző udvarán történt oklevél átadó ünnepséget. /Az épületben ünnepség tatására alkalmas helyiség nem volt./ Valakinek közülünk eszébe jutott, hogy a napfényes udvar kiválóan alkalmas a célra. A tantestület nem kifogásolta. Ott, tárgyi formában szintén jelen volt egy jelkép, egy kis világító készség, tizenegy magunk készítette kis lámpácska. Szépen felsorakoztunk hát mind a tizenegyen. /Bizony az öt év előtti 33-as indulólétszám alaposan megfogyatkozott az alkalmasság elégtelensége és a tanári elvárások igényessége miatt./ Visszatérve a témára, a magunk gyártotta kis lámpácskákkal ott álltunk az Isten ege alatt. Az igazgató sorban szólított bennünket és megkaptuk az akkor szokásos nagyméretű oklevelet. Aztán felhangzott a Téged Isten dicsérünk kezdetű egyházi ének. Majd a kis lámpácskákkal a kezünkben, népes kísérettel a Jézus Szíve templomba vonultuk, ahol tedeumon vettünk részt.

Fentebb a jelen és a múlt egy-egy szegmense! És hát Jelképek! Persze, ha a lényegről akarunk szólni nem ezek a legfontosabbak.

A lényeg ugyanis akkor, sem most sem a felszínen található. Soha nem jelképeken múlott az iskolák eredményessége.  A Nemzeti Pedagógus Kar vezetői talán látják is ezt. Ugyanis kollégáink, az iskolák tartalmi munkájának, oktató, nevelő tevékenységének jobbítását megcélozva alakultak szakmai testületté.  Miniszterünk pedig azt várja tőlük, hogy „munkájuk javítsa az oktatás színvonalát, minőségét, és szervezettségét.” A meglévő szakszervezeteknek ugyanis más lenne a feladatuk. Nekik elsősorban az anyagiakért: fizetések rendezéséért, az iskolák karbantartásáért, korszerűsítéséért, ellátottságának jobbításáért lenne dolguk harcba szállni a fenntartókkal, és nem az utcára vonuló felső- és középiskolásokat jelszavakkal ellátni: /”Rózsa gyere ki a hóba!”/ Mert hát ez is van annyira gyermekded, mint a Pitypang. Valamilyen – nagyon unszimpatikus – szerepcsere történt. Az államtitkárság megalkotta a pedagógus pályamodellt, rendezte, emelte és emeli a fizetéseket, gondoskodik az iskolák fenntartásáról. – Természetesen! Ez az iskolázással kapcsolatos állami tennivaló. –  A szakszervezet meg manapság, felhasználva a tanulók körében mindig található, sokszor könnyebbséget kereső igényeket, a színvonalas követelmények csorbítására alkalmas lehetőségeket, – utcára vonul. Sokszor tagadhatatlanul, politikai indíttatásra. Hát bizony ez nem egyszerűen hiba, szégyen is. Tehát az elavult, célt tévesztett érdekképviselet helyébe látszik jobb megoldásnak a Nemzeti Pedagógus Kar. Azért is, mert a pedagógus testület a tanügyben nem csak anyagi, de sokkal nyomatékosabban a jobb szakmai eredményeket is van hivatva szolgálni.

Csak a remény éltet, de azért mégsem lehetetlen, hogy sikerült érdeklődést keltenünk a köznevelés intézményeire vonatkozó gondolataink elolvasására és talán méltatására is.

Belső indításunk szerint azt gondoljuk további feladatunknak, hogy tekintsük át a gyermekkor egészében lejátszódó tudás-bővülést és nevelődést, a fejlődés szakaszai szerint, azzal a szűkítéssel, hogy az általunk különösen aktuálisnak, ill. fontosaknak tartott kérdésekkel foglalkozunk „csupán”. Olyan kérdésekkel, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírnak és mégis hol kevésbé, hol inkább csorbát szenvednek munkánk során.

A gyermek a szülő ölében látja meg a napvilágot és a világot is. Elengedhetetlen, hogy a szülői házban kapja meg az első impulzusokat az életkezdés minden kérdéséhez. A család szerepe akkor látható teljes jelentőségében, ha hiányzik. Ha családon kívül, de akkor is látható ez a hiátus, ha csonka családba nő fel valaki. Pótlása lehetséges, de csak ritkán teljesen megnyugtató. –  A csonka család sem elégít ki minden gyermeki szükségletet. Az ellátás, az ápolás, az első szavak, játékok mind felbecsülhetetlen jelentőségűek. Röviden, az életkezdés akkor biztató, ha a család kerek, egész. Személyes tapasztalatok is aláhúzzák, amit mondtunk! Persze, az élet már csak ilyen, számolni kell ezzel is. És keresni a legjobb pótmegoldást! Tapasztaljuk, sok esetben megríkatóan gyönyörű látni az anya és nagymama együttműködésének eredményeit: a jól nevelt, szorgalmas és eredményes kislurkót, aki felnőtt korára még példakép is, sokszor.

A család, óvoda és az iskola kapcsolata napjainkban nem egyszerűen laza, hanem politikai „eszmék” is mételyezik, pl. ilyen, és hasonló szlogenek: „ az iskola tudásgyár”, vagy, hogy „szolgáltató intézmény.” Aki ezeket a köztudatba bevitte „pedagógiai bűnöző”, tudatosan ártani akart. A család ritka esetben rendelkezik elegendő pedagógiai felkészültséggel, de a kívánatos nevelői készség is általában hiányos. Az óvoda és az iskola igazgatójának az elsődleges dolga az lenne, hogy pedagógiai vezetője legyen a tantestületnek, mint pedagógiai közösségnek és irányítsa a szülőkkel való együttműködést is.  Ne menedzserként próbáljon csupán helytállni. A nevelői közösség ne csak összehangolt nevelőmunkát, eredményes oktatást végezzen, de a szülőkkel, a szülők körében is láson el pedagógiai felvilágosító tevékenységet. Napjainkban az iskola és a szülői ház együttműködésének megteremtése, javítása, egyik, talán a legnagyobb lehetőség, a nevelő-oktató munka eredményei gyarapodásának, jobbításának.

Az óvoda és az iskola alaptennivalóit a vonatkozó dokumentumok, a NAT, a tanterv, stb. szabják meg. Arra vállalkozunk, hogy a ma kiemelkedően fontos, ill. a helyenként elnagyoltnak látszó pedagógiai feladatokat hozzuk szóba, és ezek fontosságát hangsúlyozzuk. Olyan témákról lesz tehát szó. amiknek jelenlegi művelését hiányoljuk, elégtelennek gondoljuk.

Az óvoda legfőbb aktuális feladatát abban véljük, hogy segítse a gyermekek egymáshoz való viszonyát a barátság, a bajtársiasság, a minél kevesebb zavar kialakítása irányában fejlődni. Ütközések esetén pedig ügyelni kell, hogy a megoldás kulturált formáit találják, ill. tanulják meg. Igen fontos a fizikai munka helyének megtalálása a foglalkozások rendjében, valamint megbecsülésének, megszerettetésének módjait megtalálni, kimunkálni.

Az alsó tagozatban kiemelkedően fontos, és előírt feladat is az alapkészségek kiérlelése. Hasonlóan elengedhetetlen az etika alapjainak a lerakása, elsősorban szokások kialakításának segítségével. A testnevelési órák futkosás jelegű, sokmozgásos formában is igen hasznosak. Csak fokozatosan ésszerű áttérni az egész testet szisztematikusan igénybe vevő „gyakorlatokra”.

A felső tagozatban ésszerű lenne fokozatosan áttérni a „tantárgyak” oktatásáról a tantárgyak elemeinek ismertetésére. Pl. ne történelmet tanítsunk, hanem történelmi eseményeket beszéljünk meg időponthoz, törtélelmi dátumhoz kötve. Ne biológiát „adjunk elő” /főként ne adjunk elő!/ hanem növényekkel, állatokkal ismertessük meg a nebulókat /ők még nebulók, korai a tudományoskodás!/. Nagyon lényeges, hogy a tanár belássa, hogy az alapkészségek elkophatnak. Nélkülük viszont a közép-, de a felsőoktatásban is nehezen tudnának boldogulni. Időt, teret kell biztosítani az ötödik – nyolcadik osztályok mindegyikében az írás, a helyesírás, az értő és érthető olvasás, az alapműveletek gyakorlására. Tudjuk, hogy ehhez a köznevelési államtitkárságnak útmutatást és rendeletet kell alkotnia.

A 10-14. osztályokban van itt az ideje a tantárgyak tudományos alapokon történő oktatására, úgy és azért, hogy ezekre az ismeretekre a felsőoktatás támaszkodni tudjon.

A két féle érettségi szükségességét látjuk, de megtartását vitatjuk. Helyette „végbizonyítványt” és érettségi bizonyítványt javaslunk.

A tudományos oktatás, a tudományok oktatása a felsőfok dolga. Ebben az írásban csak a pedagógusképzés néhány összefüggését szándékozunk érinteni. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy a bolognai rendszer erre nem alkalmas, mert nem számol a pedagógusképzés speciális problematikájával.

E képzésnek és jellegzetességeinek bemutatására gazdag tapasztalataink birtokában merünk vállalkozni. / Tanítói, tanári oklevél, 8 év járási osztályvezetői, 7 év igazgatói, l6 év tanítóképzőben, ebből párhuzamosan 8 év tanárképzőben, és 2 év középiskolában szerzett gyakorlat tapasztalatait felhasználva/.

Mindössze két szempont szerint, és csak jelzésszerűen gyűjtöttük össze a tapasztalt entitásokat. Ezek szerint:

A pedagógusképzés maradandó értékei:

1. A képzés jellegzetessége szerint:

Az intézmények szellemi önállósága.

A képzés intenzív jellege. /A hallgatót egész személyiségében képzi./

Interaktív volta. / A gyermek személyiségének teljességét teljességében kezeli./

Gyakorlati irányultsága.

Reakció képessége.

Aktualitásra érzékeny jellege.

Továbbképzésre való orientáltsága.

Orientál a település kulturális életébe való bekapcsolódásra.

2. Képzés hatékonysága szerint:

Hivatásszeretetre nevel.

Képviseli a gyermekekhez való érzelmi fontosságát.

A gyermek személyiségének egészéért történő felelősségvállalást képviseli.

Szociális érzékenységre nevel.

Átláttatja a közösséghez tartozás fontosságát.

Felismerteti családdal történő összefogás fontosságát.

Felhív a módszerek fejlesztésének szükséges voltára.

Szorgalmazza a szakmai, elméleti fejlődést.

Ezek az értékek úgy, mint a magok, ha szárba szökkennek a képzés során, végig kísérik a pedagógust egész pályáján.  Nagyon gazdag örökséget hordoznak!

A képző intézmények pedig ma is, nem csak örökítik, de gyarapítják is a hasonló értékeket. Abban a korban, amikor társadalmi igény és elvárás a minél hatékonyabb köznevelés. /És felsőoktatás!/. A pedagógusok, pedig egytől egyik azzal jeleskedhetnek, hogy pitypang módján nem a gyom, hanem a kultúra magvait szórják gazdagon a gyermekláncfűvel játszó emberkék és a tudománnyal is ismerkedni akaró emberek fejébe.

Mindenkinek, aki találkozott vele. Nekem, míg élek, talán azon túl is, a legszebb.

Amit a Magyar tengerről tudok, gondolok és érzek, el nem mondhatom, leírni biztosan nem tudom. Tallózom hát az emlékekben, azokban a történésekben, amelyeket átéltem az északi és a déli partot járva, és azokat is, amelyeket képzeletem rajzolt emlékezetembe. – Elkerülhetetlen, hogy önmagamra is utalok. Egy tiszta szerelemben mindkét fél érdekes, még ha, mint most, kölcsönösségről szó sem eshet.

Ismerkedésünk a régmúlt esete. Azért is különös, mert a két fél még nem is találkozott. A Balaton több ezer éves, jómagam suttyó legény, alig nyolc vagy kilenc éves, a közvetítő meg jó Apám. Ő egyszer, a 20-as évek végén jegyző kollégáival, kikapcsolódás ürügyén Keszthelyre látogatott. Hazajöttekor, mint szokta „igaz mesét” mondott. Élményeit elevenítette fel fia számára. Igen tudott regélni, minden csodaszép volt benne. Nemcsak hallottam, de láttam is a sima, kék víztömeget a partoktól körülölelten, a lágy csobbanásokat, a Keszthelyi-öböl rekettyéseit, a lemenő nap vízbe csapódó sugarait. Az egész gyönyörű mesevilágot valóságként. Apám kiemelt a göcseji falu szorgos-dolgos hétköznapjaiból, elrepített egy általam el sem képzelt új, ismeretlen valóságba. Minden, amit mondott, igaz volt, szép és tiszta. Ez a mese életem egyik meghatározója lett. Meg akartam személyesen tapasztalni, amiről hallottam. Tudtam, minden úgy van, ahogy jó Apám elmondta. Újra és újra a Balatonról álmodtam. A találkozás, az élet már ilyen, éveket váratott magára.

Szüleim, hogy négy gyermeküket taníttathassák, Kőszegre, az egyik iskolavárosba költöztették a családot. Magam nagybátyám és a barabásszegi Asztalos tanítóházaspár szavára az állami tanítóképzőbe készültem, testvéreim a zárda iskolái közül választottak. A lehetőségek kiválónak bizonyultak itt is, ott is. Igaz, dolgozni kellett, napi kilenc-tíz órákat is. (A tanulás munka volt, kemény és érdekes!)

Harmadéves voltam, amikor „atléta” eredményeim (a távolugrás 6 méter felett, magasugrás 170 cm és 800 méteres síkfutás) alapján tagja lettem a középiskolák országos bajnokságára induló csapatnak. A verseny színhelye pedig, láss csodát, Keszthely volt. Máris indultam volna! Pár napot az indulásig, órákat még az érkezésig persze várni kellett. Aztán megérkeztünk, nekem úgy tűnt, a csodavilágba. Szállást a pedagógusok üdülőjében kaptunk. Délután volt, máris indultunk volna a partra. Dila Dénes tanár úr lecsendesített bennünket, elmesélte, mily negatív hatással van a másnapi eredményekre a nyakló nélküli lubickolás. Szavait aláhúzta a házat környező magas téglafal és a tölgyfából ácsolt masszív kapu. Csak az eget láthattuk, nem vigasztalt, hiába volt kék, mint a tenger. Ám a véletlen segítve-ártva mellénk állt. Hajnalban egyik társunk felfedezte a kapunyitást. Perc is aligha telt, mindenki talpon volt. Hiába az előző napi, akkor még úgy mondtuk: szentbeszéd, egy akarattal zúdultunk a nem is közeli mólóra. Kiadós lubickolás után a reggelit is elszalajtva sétáltunk a sportpályára. Rendre kerültünk sorra, rendre leszerepeltünk, várt teljesítményeinknek töredékét teljesítve. A tanári értékelés igen szigorú volt, ám nem hiányzott némi megértés sem. Másnap nem volt kötöttségem, a partot ugyan nem, de a vizet elkerültem. Laza edzés után néztem, csak néztem a parton mindazt, amit tulajdonképpen már ismertem, csodáltam. A harmadik napon került sorra a nyolcszázas síkfutás. Öldöklő küzdelemben elsőnek érkeztem célba, országos bajnok lettem. Ez a története a Balatonnal való első személyes találkozásomnak. Fényes csak az érem lett, a szerelem továbbra is plátói maradt, ám tovább erősödött. Apám tájleírása igazolódott, jottányit sem veszített varázsából. A szerzett keserédes élmény ugyan kettős hatásúnak bizonyult, mégis fokozta vágyódásomat, s ezt szüleim is nyilvántartották, bár beszéd tárgyát nem képezte. Történt, hogy 1940. június 21-én megkaptam első oklevelemet. Apám kézbe vette, bólintott, és három napra eltűnt. Megérkeztekor – ma is szóról szóra tudom – a következőket mondta: „Készülj, július 1-jén jelentkezned kell Gyenesdiáson a jegyzőségen. Amíg tanítói állást nem találsz, szociális titkárként kapsz munkát.” Apám minden sallangot nélkülöző szeretete lenyűgözött, és életre boldoggá tett. Gyenesdiás, mint köztudott, Keszthely szomszédságában, a Balaton partján van, akkor, körjegyzőségi székhely volt. Első munkahelyem a vágyott, kesernyés emlékkel már megismert néhány órára már látott kék színű nagy víz partján lehetett. A szerencse úgy hozta, a jó Isten akarata és Apám közbejötte folytán beteljesült gyermekkori vágyam. Amikor megérkeztem, már nyüzsgött a kedvelt üdülőhely. Számos nyaraló telt meg a tulajdonosokkal és vendégeikkel. Hétvégeken aztán csak nőtt a forgalom. Szombaton 10 óra tájt érkezett meg a „bikavonat”. A Budapesten és más városokban dolgozó férjek érkeztek meglátogatni családjukat, feleségüket. Szabadidőmben ismerkedtem a Balatonnal, úsztam, csónakáztam és merengtem: szép az élet, és ezért hálás lehettem! Jártam a partot, Vonyarcvashegy, Balatongyörök, Szépkilátó, és hát onnan a panoráma. Megismertem a keszthelyi hegyeket, számos ismert és először most látott növényt, a gyér köves talajon sínylődő, mégis viruló fácskákat, bokrokat, a köztük nyüzsgő élővilágot, egeret, madarat, még szárnyaló sast is láttam. A panzióban, ahol étkeztem, a tulajnak volt egy kedves, velem egy időben végzett tanítólánya. Szívesen kalauzolt és mutatott be ismerőseinek, vezetett egy-egy kisebb túrán. A szomszédban az üdülőtulajdonos hölgy és leánya töltötte a nyarat. Partnerük lettem nagyobb hétvégi kirándulásokon. Legmulatságosabb kalandunk: csónakkal Keszthelyre. Kiadós szórakozás után éjféltájt indultunk vissza a hold fényénél. A csónakkikötőben Zsófika egyre vidámabb hancúrozása miatt mindketten ruhástól fürödtünk meg. Mit volt mit tenni, csuromvizesen értünk haza. Otthon a szülők, a vonat közben megérkezett, együtt vártak bennünket. „Hát ti hogy néztek ki?” kérdés után, hiszen minden más rendben volt, nekem egy ugyan bő, a tükörben mégis mutatós öltönyt adtak kölcsön, és kifejtették, hogy a közeljövőben ők is velünk tartanak.

Erre azonban nem került sor, mert a munkahelyemen az adóügyi jegyző, Mohos István, egy napon azzal lepett meg, azt mondta, szerzett nekem tanítói állást. Beajánlott szülőfalujába. Persze be kellett mutatkoznom. Pista kíséretével a falu búcsújakor került erre sor. Nehéz, számomra igen terhesnek bizonyuló feladat volt a számos vizit. Ám a várható siker érdekében, ez is kellett, minden meghívó családnál derekasan dicsértem a háziasszony főztjét és ennek megfelelően falatoztam is. A bor és egyéb szesz ivászatában viszont alulmaradtam. Ám a „nehéz órák” megtermették gyümölcsüket. A tizenegy jelölt közül tizenhat szavazatot kaptam, kívülem még egy jelentkező szerzett mindössze egy voksot. Be kell vallanom, hogy a sikerhez Béni bácsi tanácsa is hozzájárult. Az intelem szerint „az orgonán jó nagyot kell kiátani.” Megtettem, ami tőlem tellett.

Számomra, a tisztes tanítás mellett továbbra is, a Balatonnal való barátság fontos cél maradt. Salföldtől a part mindössze másfél kilométerre volt. Ahányszor csak tehettem, megjártam ezt az utat oda-vissza, és szívtam a jó levegőt az év minden szakában. A kétszobás legénylakásom azért is bőnek bizonyult, mert inkább csak éjjel laktam benne. Jártam a partot Badacsonytól Révfülöpig. Gyönyörködtem a tájban, betelni vele igaz máig sem tudtam, bámultam a vizet, a nádat, a halak ficánkolását, a nagyobbak méltóságos uszonycsapásait. Megkóstoltam a badacsonyörsi, a pálkövei savanyúvizet, úsztam, horgásztam, csak néha sikerrel. Télen korcsolyáztam, léket vágtam, bámultam a parton halmozódó jéghegyeket, meg-megriadtam egy-egy rianás hangjától, és végtelenül otthon éreztem magamat. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az itt lakó emberekkel barátságot kötöttem. Beszélgettünk, szívesek voltak, vendégszeretők. Be-behívtak egy-egy pincéhez, mondták „na még egy pohárkával.” Azért is ez a kapcsolat Ábrahámheggyel, mert itt kaptam egyik járandóságomat. A salföldi gazdák itteni birtokairól, a lankás, jó bort adó szőlőből. A kollektálás eredménye több mint két hektó volt. A puttonyosom pincéjéhez kulcsot kaptam. „Gyűjtögetés” közben, elvárták, hogy ott legyek, megismerkedtem falum gazdáinak többségével. Ez a bimbózó, jó emberi kapcsolat azért is érdekes, mert emberség dolga, de azért is, mert nemcsak az anyák, de az édesapák is kezdtek érdeklődni gyermekük gyarapodása iránt.

Az idilli állapot persze sokáig nem tarthatott. Magam is voltam fiatal (szinte hihetetlen!), s a fiatalság egyik dolga akkor (ma is annak kéne lenni) a haza védelmére való felkészülés volt. Erre engem és minden alkalmas fiatalt a katonaság készített fel. Egyfolytában ötvennyolc hónapig jártam angyalbőrben. Újoncidő (ó jaj!), kétszer hat hónap tartalékos tiszti iskola (még nagyobb jajok!), az ukrán front, sebesülések. Aztán új fejezet: az új hadsereg szervezése Debrecenben, elvonulás Ausztriába, a második világháború vége (1945. május 9.), aztán még tizenegy hónap Polgárdiban a 17. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnokaként.

Közel volt, ezért is nagyon hiányzott a Balaton. Egy-egy napra lovon, alkalmi járművel el-eljutottam Kenese környékére, Aligáig is. Itt volt a hadosztályparancsnokságunk, hivatalosan is lehetett ürügyet találni. Végre leszerelés 1946. május 11-én.

Nem azonnal ugyan, életre szóló Balaton-szerelmem mégis hosszú időre Fonyódon teljesedhetett ki. Vettünk egy igényes épületet a Szent István utcában. Odaköltözésünk ára, hogy az alakuló járási tanács oktatási osztályvezetését bízták rám 29 éves fejjel. Nem bántam meg, mert rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem az iskolalátogatások során, és hát bele kellett dolgoznom magamat az oktatásirányítás rejtelmeibe, meg kellett ismernem jogrendszerét, alkalmazásának fortélyait. Közben saját képzésemre is mód adódott, filozófiaoktatói oklevelet és szaktanári végzettséget szereztem magyar nyelv és irodalomból. Voltam egy mamutiskola igazgatója Zalaszentgróton. 1962-ben meghívtak a nyíregyházi tanítóképzőhöz tanárnak. Ebben az évben kezdődött ott a Tanárképző Főiskola szervezése. Előbb fél, majd teljes állást töltöttem be ott is. Nagyszerű munkahely, hozzáértő vezetők, és megfelelő dotáció tette kívánatossá ottani működésemet. Ám előretolakodott ismét a Balaton utáni vágy. Előbb úgy „küzdtem ellene”, hogy nyaranta szünetekben el-ellátogattam az ismert helyek valamelyikére. A minisztérium kérésemet figyelembe véve 1970-ben a kaposvári tanítóképzőhöz vezényelt, ahol esedékessé vált a főiskolává szervezés munkája. Egy évtized után értem el a nyugdíjkorhatárt. Ennek több mint harminc éve. Közben számos alkalommal kerestem fel a tópartot. Az év minden szakában szereztem új élményeket, a tavaszi zsendüléskor, a nyári örömökből, ősszel körutazások a tó körül, télen a félelmetes jégtorlaszok látványából. Mégis maradt hiányérzetem, a tóval nem sikerült „házasságra” lépnem. Több mint harminc éve újra és újra még fel-fellobban a láng, és olyankor igen megtelik a szívem. Ezért elevenítem fel újra és újra ami volt, amit ott megéltem. Gondolatban tovább is rendre járom partjait. A képeket könnyű felelevenítenem, hiszen bennem, az agyamban, a szívemben vannak. Azt mondhatom, minden méterét megjártam, többségét gyalog is. Áhítattal megyek a felsőbélatelepi domb legtetejére. Talán onnan a legszebb a látvány. Nekem az a legfontosabb. Az ábrahámhegyi, a badacsonyörsi dombok, a tóti heggyel, a Guláccsal, mögöttük a Csobánc, elől a Badacsony a bazaltorgonával, jobbra a Szigliget, mögötte a Szentgyörgy hegy. Oldalukon a kéknyelű, a szürkebarát, a rizling és számos fajta szőlő tőkéjének sokaságával. Borukból egy-egy pohárka az egészség és a jókedv záloga. Szívesen járom meg Tihanyt, az egész félszigetet. A romok a régiekre, a templom Istenre, távolabb a fák, a bokrok a természet folyton változó, évről évre megújuló erejére, az örökkévalóságra emlékeztetnek.

Ma éppen egy hónapja annak, hogy e csodák és az emberi élet fel nem sorolható élményeinek birtokában betöltöttem a 91. évemet. Köszöntöttek húgaim, kik mind a hárman élnek, családjuk nevében is. Két középidős gyermekem, unokákkal és egy dédunokával telefonon kívántak boldog születésnapot. Legidősebb fiam és lányom személyesen tiszteltek meg. Legfiatalabb fiam feleségével pedig azzal lepett meg, hogy egy balatoni körutat ajánlott. Nem kell jóstehetség, mindenki tudta, nekem nehéz lesz, mégis „vitézül” vállaltam, mert a szívem közepén lévő egyik dologról volt szó. Szántódnál értünk a tóhoz. Kompon keltünk át. Megnéztük Tihanyt, a Belső-tónál kissé elidőztünk. Láttuk a szürkegulyát, egyet a visszatelepített ürgékből, megnéztük a levendulamezőt és az erősen erdősödő, újraéledő félsziget dombjait. Aztán végig a jól ismert veszprémi parton. A jó szeműek meglátták Örvényesnél a hetes sztráda kőröshegyi viaduktját. Aztán csak tovább a csak Áron által tudott célig. A Kisfaludy ház tövénél ért véget a délelőtti út. Segédlettel ugyan, de csak feljutottam magam is a teraszig, ahol az ebéd várt. Ragyogó időpont. Előttünk az egész Balaton, a lankás túlsó part, és szemben a bélatelepi domb. Királyi látnivaló. És az ebéd. Nagy választék. Mindnyájan belemélyedtünk a többoldalas étlapba. Aztán a tálak, ízlésesek, bőségesek. A halat kedvelők fogast, harcsát, csukát stb. választhattak. Fiammal egy vegyes haltálat kértünk változatos körettel. Menyem is halat evett nagy étvággyal. Drága feleségem pedig egy vegyes nyársat kért számos húsfélével. Az ízlések szerint választott ételeknek megfelelően ki kéknyelűt, ki szürkebarátot, Borikám rizlinget kóstolt. Amint látszik, az egyetértés itt nem lehetett teljes, ám mert ki-ki a fogára valót, az ízlésének megfelelőt fogyasztotta, egységesen jókedvre hangolódtunk. Az élménydús délelőtt és a kiadós ebéd után kissé elpilledve néztük meg régi horgászhelyemet Pálkövén. Bajcsy-Zsilinszky Endre horgásztanyáját nem találtuk, lebontották. Emlékeim felidézték a vele való találkozást 1944 tavaszán a horgásztanyán és a vonaton Budapest felé utaztunkban. Ismét meghajtottam a fejemet ennek az igaz magyar úrnak az emléke előtt. Megálltunk még a tihanyi öböl egyik parkolójában. Jártányi erőm is alig volt már, mégis felmásztam a partvédő gát tetejére. Az első sóhaj, ami a bensőmből előtört. „Gyönyörű a Balaton.” Fáradtan, de felajzott szívvel merengtem az elém tárulkozó kedves tájon. Az éppen csak megcsobbanó vízen, a kecsesen libegő méltóságos tartású hattyún, a kövek között csúszkáló vízisiklón, a lebegő vitorlásokon, a gyöngyfehér hajón, ott jókedvű társaság bizonnyal hasonló élmények részese lehetett. Ez az a pillanat, amikor az érzékeny szemlélő szeméből kicsöppen egy könnycsepp. Vajon hogyan viselje ezt a benyomást, aki egész életútján ennek a hatásnak a bűvöletében élt? Aki egy ezzel a csodás tájjal, aki ha tehetné, soha nem szakadna el tőle. Nekem most még – bizonyára már kis időre – más a dolgom. Úgy érzem, némi feladat még vár rám. Ez persze senkit sem segít, sőt gyarapítja a hozzám tartozók dolgát. Ám a megszabott időt le kell töltenem. Azzal áltatom magamat, hogy kell, tán érdemes és még érdekes is. A világot meg nem válthatjuk, mégis míg élünk, mindig újat és újragondolunk. Most azt, hogy a Balaton az én végső otthonom. Ide nem zarándokút vezet, nincs vágott virág, és nem kell semmiféle síremlék. Mert van Isten rendezte gyönyörű természet és van egy remekmű is: a Balaton. Megérdemlem? – Nem tudom.

2011. szeptember 17.

Érfalvy Ferenc

Ebben a történetben – láss csodát – száz karácsonyról lesz szó. No, nem mindegyikről külön-külön. Azt nehéz lenne elviselni azoknak, akik netán beleolvasnak ezekbe a sorokba. Néhányról mégis részletesebben.  Pl. az éppen száz éve házasságot kötött szüleink első karácsonyáról. Persze ezek a karácsonyok csak úgy illenek a magam karácsonyi eseményei közé, hogy szüleinkről van szó. Nekünk, gyermeknek, mióta felnőttünk, kétszeres ünnepek ezek a napok. Négyen vagyunk testvérek. Élünk mind, igaz a többség öreg lett. Ezért is, bizony már csak telefonon, levélben és hát a modern interneten van lehetőségünk találkozgatni. E „találkozásokra” pedig elengedhetetlenül szükségünk van, mert szüleink iránti hálánkat, egymás iránti szeretetünket másként nem tudnánk illő módon kifejezni.

Jó Apánk szívesen mesélt,/ a következő mondanivaló, jórészt, tőle származik/ mindig jelezve, hogy i g a z mesét mond. Így hát az ide írtak nem a mese kategóriájába tartoznak.  A száz karácsony közül az első, az 1913. év karácsonyának története. Előbb néhány szó Apámról: több nyelvet tudott, beszélt németül, beszélte, de legalább értette, majd az összes szláv nyelvet. Foglalkozása jegyző volt. Ez a két tényező játszott közre, hogy a ma horvátországi Belatinc nevű, akkor járási székhely községben, a főszolgabírói hivatal irodavezetője lett. Anyám ebben az időben a helybeli plébánián a háztartás rejtelmeivel ismerkedett édesanyja /Zrínyi Mária/ kívánságára. Az életre való felkészítés indokával, került nagybátyja, Zrínyi Károly plébániájára, a házvezetőnő szárnyai alá. Drága szüleink megismerkedtek, megszerették egymást és 1913. december 23-án fogadtak holtig tartó hűséget. 24-én nagyapámék /Vukán János úri szabó/ vendégei voltak. Mennyezetig érő, díszes fenyőfa alatt, népes társaság köszöntötte a karácsonyt és az új párt. Apám szívesen szerepelt a nyilvánosság előtt. Köszönetet mondott új családjának. Károly bácsi szép szavakkal ajánlotta az új párt a jó Isten és a Család védő szárnyai alá. Apánk ismét engedélyt kért. Könnyekkel a szemében emlékezett meg halott édesapjáról, Bajorországba élő édesanyjáról /aki a téli viszonyok miatt nem tudta az utazást vállalni / és két élő testvéréről, akik Ausztriában voltak férjnél. Ők ott ünnepeltek, karácsonyoztak. Az esküvő dátuma bizonyára magyarázatot igényel. Azért választották ezt a napot, mert Apánknak januárban be kellett vonulnia a hadsereghez. /Bizony már volt valami lőporszag a levegőben./ 1914. július 28-án a Monarchia Szerbia megtámadásával utat nyitott háború borzalmainak. Az év második felét sikerült mégis együtt tölteniük. 1915. év februárjában ismét behívó érkezett Apámnak és hát, sok kemény harc után Doberdó hegyei között fejezte be a katonáskodást. Az „őszirózsás” forradalom, Belatincban is uralomra juttatta a kommunistákat. Apáméknak menekülniük kellett. Jórészt gyalog tették meg az utat Nováig, ahol szintén a főszolgabírói hivatal vezetőjeként kapott új beosztást.

A karácsonyok 1914 és 1919 között alig voltak ünnepeknek nevezhetők, a külsőségeket illetően. A szentmisét sosem mulasztották el, de az éjféli ájtatosságra mindössze egyszer jutottak el. Anyám a menekülés közben megfázott és a szíve alatt hordott bátyámat elvesztette. Ez 1919. karácsonya előtt történt. Mindkettőjüket megdöbbentették a történtek, de mert fiatalok voltak joggal remélhettek, akár több gyermeket is.1920 aug. 17-én láttam meg a napvilágot. Nován, egy kicsike házban, ahol néhány év múltán, „kis kertünk aljában”, ahogy egyik versemben írtam, „patakba ért lábam”. Az idilli környezet máig színes emlék. Az 1920-as év karácsonyát a templomban ünnepeltük. Engem is vittek az éjféli misére. Lakásunk is ünneplőbe öltözött. Hatalmas fenyőfa állt a szobában, rajta csillogó díszek. –  A karácsonyest „megrendezése”, míg együtt volt a család, kizárólagosan Apánk, szívvel végzett dolga volt. Ő csengetet, Anyánk előbb velem, aztán 1922-től Zita, 1927-töl Gitta, 1933-tól Erika húgommal együtt álmélkodhattunk a feldíszített karácsonyfán. Köszöntöttük a Kisjézust, egymást és elénekeltük a „Menyből az angyalt”. – Apánk baritonjával segített az ekkor még éretlen gyermekhangoknak. /Amikor l935-ben a zalaegerszegi gimnáziumot a kőszegi tanítóképzővel váltottam fel az egész család Kőszegre kötözött. A négy gyermek tanítatását, szüleink csak így vállalhatták./ Zengett a ház akkor is /a kőszegi években/, amikor a fa alatt csak alig volt egy-egy szükséges holmi, hogy az iskolába „rendesen” tudjunk felöltözni. Az ének ércesen zengett, a vacsora pedig már szordínó hangnemben telt. Halk beszéd volt a „divat” a fa alatt egészen az éjféli miséig. Ott Apámmal a kórusban volt a helyünk. Anyámmal a lányok, ahogy megnőttek, a padok valamelyikében foglaltak helyet.

1940-ben kántortanító voltam Salföldön. A karácsonyi szertartások miatt szüleimhez, Kőszegre utazni nem tudtam. Az első magányos, karácsony megrendített. Aztán azzal vigasztalódtam, hogy 26-án valamikor délelőtt 11 után három kis diákom jött látogatóba és köszöntött karácsonyi énekkel. Azt követően pedig hívtak, hogy menjek velük a tanterembe. A gyermekek szülei vártak, köszöntöttek és asztalhoz invitáltak. Iskolai bútorokból terített asztal várt, mindenféle jó falattal. Szüleimtől távol ez a gesztus nagyon meghatott, talán egy könnycsepp is kicsordult. Nem röstelkedtem miatta.

1941-ben katonának hívtak. 56 hónapig szolgáltam egyfolytában. Előbb a Horthy, 1944.év januárjától pedig az új hadseregben. A karácsonyokat többnyire családommal töltöttem, egy-egy rövid szabadságot igénybe véve. Kivétel az 1943. évi karácsony volt. Akkor ugyanis a MÁV kórház vendége voltam, sebesülés és légnyomás miatt ápoltak ott. 1944. év január elején előbb Gödöllőn raboskodtam, majd februártól Debrecenben az új hadsereg szervezésénél kaptam feladatot. Április közepén ült vonatra a 6. hadosztály. Május 1-n Körmenden a hadsereg képviseletében vettem részt az ünnepségen. Május elején Ausztriában vártuk a hadfelszerelést azzal, hogy bevetnek bennünket a németek ellen. „Ez a terv azzal hiúsult meg,” hogy 8-án véget ért a háború. Hadosztályparancsnokságunkat Almádiba, ezredparancsnokságunkat Székesfehérvárra, egységemet pedig Polgárdiba vezényelték. Ott szolgáltam 1945. május végéig.

Leszerelésemet követően Felsőmocsoládon kántortanító, Tabon igazgatóhelyettes, Fonyódon járási oktatási osztályvezető lettem. Szép karácsonyoknak voltam részese. 1951-ben és 52-ben szüleim velünk éltek fonyódi házunkban. A nagy zárt veranda volt a karácsonyfa helye. Az ebédlőre nyíló négy-fiókos ajtót kinyitva tágas helye volt a terített asztalnak, ahol akkor, szüleimmel együtt, hatan ültünk. Nagyon kedves emlék ez a két ünnep, mert bizony ezt követően Anyámékat már nem láthattuk vendégül.  A családi ünneplések mellett kellemes emlék számomra, hogy Fonyódon minden év december 27-én, a járás igazgatóival, évet értékeltünk és jutalmakat adtunk át. 1956-ban kórházba kerültem. Felgyógyulásom után Balatonfenyvesen, majd Zalaszentgróton voltam igazgató. 1958. december 24-én született Éva lányom Keszthelyen. Késve, január elején karácsonyoztunk Balatonfenyvesen, örülve az újszülöttnek. 1962-ben hívtak meg a nyíregyházai felsőfokú tanítóképzőhöz tanszékvezetőnek. Ugyanebben az időben az alakuló tanárképző főiskolánál, félállásban is dolgoztam. 1966-tól ez fordított megoldással folytatódott. 1970 januárjában pedig a szervezés alatt álló tanítóképző főiskola főigazgató-helyettese lettem Kaposváron. A karácsonyok ezekben a mozgalmas években, a családban és a munkahelyen teltek. 1978-ban kértem nyugdíjazásomat. Az ok, hogy új családot alapítottam. Azóta 37 év telt el. Minden karácsonyt bensőségesen meghittséggel töltöttünk feleségemmel, míg éltek, Apósomékkal és a ma 34 éves fiammal, ill. 17 éve, a menyemmel együtt. E harminchét évnek is volt egy rendhagyó, emlékezetes karácsonya, az 1982. évi. Az ünnep előtti napok valamelyikén a három éves fiam hasi fájdalmakra panaszkodott. Az egyébként nagyon fegyelmezett csöppség azt mondta „apa, nagyon fáj, vigyél orvoshoz.” A gyermekorvos saját kocsijával vitte a csöppséget kórházba. Az operáció folytán vált világossá, hogy nagyon is indokolt volt a panasza. Két hetet töltött kórházban. Az utolsó kezeléskor az orvosnak azt mondta „Elég legyen már.” Ezt a karácsonyt január 7-én tartottuk. Vele együtt díszítettük fel a késve kivágott fenyőfát. Nagyon boldogok voltunk, mert panaszmentesen tudott velünk örülni! Öt gyermekem ilyenkor köszönt bennünket. Ha tehetik meg is látogatnak az ünnepek alatt. Az idei karácsony az első, amikor kettesben voltunk a szentestén. Fiamék gyermeket szeretnének, mi unokára várunk. Reméljük, lesz még karácsony, amikor vele, velük is együtt lehetünk.

Az elmúlt száz év karácsonyára emlékeztem. Ebből az első hét szüleim karácsonyait idézte. Aztán 93 karácsony már az én ünnepem is volt.

A 2014.év az eleső világháború kirobbanásának centenáriuma. Az ország erre emlékezik. A magam centenáriuma pedig úgy lehet „jogos,” ha bekalkulálom Apámék házasság kötésének századik évfordulóját is. Ezt tettem. Tehát a család, kis hamisítással, /korrekcióval/, most a századik karácsonyát ünnepli. Ennyi csalafintaságot, mert be is valljuk, talán még a történelem is jóváír nekem, dicsekedni hajlamos öregnek.

Amire ténylegesen büszke voltam száz karácsony, és a százszor 365 nap mindegyikén: az a családom, gyermekeim hozzám fűződő viszonya. Hadd illusztrálja ezt, két egészen friss, a legutóbbi karácsonyra, Klára lányomtól ás Áron fiamtól kapott ajándék. A Klárától  A pokol tornácán /Faludy György/,Árontól Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés című kötetét kaptam, személyük semmivel nem pótolható élményéhez ráadásként. Elgondolkodtam, – ha lenne, egy üvegházam, ott tettem volna /Faludy/: Bizony életem némely szakasza a pokol tornácának is beillett volna. Áron fiam, a maga szókimondásával arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem kell az elmúláson töprengeni. Ami akkor történik a legtermészetesebb dolgok egyike. A földi létet követően pedig, mert nem voltam midig jó kisfiú, ismét a pokol tornáca lehet átmeneti szálláshelyem. Élni jó, ilyen családban különösen! Elmenni pedig, helyet hagyni az új generációnak megtisztelő, talán még történelminek is mondható feladat. Kedves feleségemnek pedig bevallom, miért vitattam néha döntéseit.Nos hát, mert arra gondoltam, hogy engem választott.