Gondolatok oktatásról nevelésről…

Megdöbbentem a cím olvastán. Azt gondolom, hogy Farkas Melinda fogalmazásakor csak a felhívó jelleg követelményére gondolt, nem tényt közölt, hiszen ami történt durva játék volt csupán. Ki akarná a felsőoktatást temetni? Talán az egyetemisták? Biztosan nem! Nekik nélküle nincs magas fokú képzés, nincs jövő. Talán az oktatásirányítás? Biztosan nem! Nekik az a dolguk, hogy a felsőoktatás színvonala javuljon, minden felsőoktatási intézmény megadja azt, ami szükséges a különböző pályákon való helytálláshoz. Talán Hoffmann Rózsa? Biztosan nem! Ő megbízás alapján, sok tapasztalat birtokában a mai változó kor követelményeinek figyelembevételével szeretné úgy végezni dolgát, hogy társadalmunk, benne a felsőoktatás hallgatói felkészülten lépjenek a nagy É-vel jelzett életbe.

Úgy tűnik, a közvetlenül érintettek mindegyike csaknem azonos érdekeltséggel, és azonos kötelességtudattal emelni, éltetni akarja a felsőoktatást. Ez közös érdekük!

Akkor pedig adódik a kérdés, miért a szembenállás? Miért tüntetnek a hallgatók? – A válasz bonyolult, de adott.

Szólni kell róla, az úgynevezett szocialista rendszer ezt a nagy fontosságú dolgot úgy-ahogy kezelni tudta. Nem igaz, hogy csak politikai meggyőződés, munkás-paraszt származás alapján lehetett a felsőoktatásba bekerülni. Számos értelmiségi vagy egyéb származású fiatal tanult a felsőoktatási intézményekben. Ám az oktatásügybe befurakodott liberálisok és „eszméik” fellazították az úgy-ahogy megvalósult korábbi magas követelményeket. Felsőoktatásunk a 90-es évek második felétől egyre több „jogot” adott a hallgatóknak. Lehetővé tette a sokszori vizsgaismétlést, a megismételhető szemesztereket. Eluralkodott például az a szemlélet, hogy a vizsga lutri, ha többször megismételhetem, biztosan lesz alkalom, hogy ismerős témáról számolhatok be. Az meg teljesen közömbös, hogy csak meggörbült egyesem van. Munkába lépésem után senkinek sem jut eszébe, hogy az oklevelemet, még inkább a leckekönyvemet megnézze. Azaz: a felsőoktatásban töltött évek nem kemény tanulmányi munkával, inkább kellemes időtöltéssel teltek. Újabb problémagombolyag képződött a bolognai-rendszer meghonosításával és a kreditrendszer alkalmazásával. Egyes felsőoktatási intézmények eleve kizárták a rendszer alkalmazását (orvosképzés, egy-egy műszaki szakma). A kredit lehetővé tette, hogy a képzésből kimaradjon, másodrendű szerepet töltsön be egy-egy tanulmány. A képzés színvonala csökkent és kihagyott fontos tudnivalókat, nem teljesítette az értelmiségképzés feladatát. Mindez kevesebb erőfeszítést kívánt a hallgatótól. Az a vélemény alakult ki, hogy az egyetemi polgár státuszának megszerzésével nem csupán kötelességeket, hanem széles jogokat kapott a hallgató. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyetemisták többsége vallotta ezt az álláspontot, de véleményként, nézetként az egész felsőoktatásban jelen volt.

A demonstráló diákok az itt jelzett probléma megjelenítői. Nem azt gondolják, hogy minden fiatal felsőfokon tanuljon. Ez a dolog természetéből kifolyólag teljességgel kizárt, hanem, hogy a megszerzett tanulmányi könnyítéseket továbbra is élvezhessék. Azért temetik a felsőoktatást rózsával, mert Hoffmann Rózsa és az egész oktatásirányítás magas tartalmi elvárásokat támaszt. Sőt ezek teljesítését, legalább anyagi oldalról ellenőrizni is kívánja. Ez utóbbi szándék ütközik a felsőoktatási intézmények önállóságának jogosultságával és ez a rektorokat is a félrevezetett hallgatói sokadalom támogatására ösztönzi. A jelenleg még fellelhető szociálliberális gondolkodás azonban tarthatatlan. A magyar felsőoktatástól elvárható, hogy felzárkózzon a világ élvonalához és a hallgatóktól is az ennek megfelelő erőfeszítés. Már gróf Széchenyi István szerint a felzárkózás a derék magyarok erőfeszítésétől várható. Azt mondja a XIX. Század 30-as éveinek valamelyikén: „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember.”

Érfalvy Ferenc

nyugalmazott főiskolai tanár

Történelmünk során számos reformkort /II.József,Kossuth-Széchenyi,Deák,1967-1989/éltünk meg. Mindnek fontos szerepe volt nemzetünk ezer éves fennmaradásában, fejlődésében. Szükségessége, elkerülhetetlensége, úgy tűnik, most is vitathatatlan. Gazdasági kiszolgáltatottságunk, elmaradottságunk, kulturális hiátusaink, a nemzetközi problémák,stb. mind erre utalnak. Másrészt tudjuk, hogy korunkban a gazdasági mozgás velejárója a lejtmenet és az azt követő élénkülés, fejlődés.Ez a ciklikusság tehát természetes.A hazai gondok,politikai hibák,bűnök felelősei a politikai és gazdasági elit.Ez azonban nem rejtheti népünk, nemzetünk más rétegeinek hibáit,felelősségét.A rádió, a TV,az internet világában nem találhatunk semmiféle mentséget az iskolázatlanságra,a munkakerülésre,a munkaerkölcs fogyatékosságaira.Lehetne,van mód és alkalom a meglévő hiányok pótlására.Ugyanis ez mindenkinek érdeke.Enélkül ma még a segédmunka sem végezhető megelégedésre.Van persze e dolognak más vetülete is.Az hogy munkahelyek híjján hiába a felkészültség.Ezeknek a létesítése a gazdasági és politikai eszközökkel rendelkezők dolga.A kör bezárult,nincs miért egymásra mutogatnunk.

Az új reform tehát elkerülhetetlen társadalmi fejlődésünk miatt.Vagyis nem különleges igény vagy elodázható feladat.Halogatása is végzetes lehet,mert a világ benne Európa és hazánk is nyög a válság terhétől.További súlyosbító körülmény,hogy a globalizmussal körülírt világhatalom érdekeinek érvénysítése semmit nem kímél.Hazánk és Közép-Európa is vazallusi terheket cipel az Európai Unió és a „pusztító világhatalom”gyarmatosító törekvései miatt.-Az EU jelenleg ad ugyan némi mozgásteret ám ez mégis gátja már most,a függetlenségnek,a nemzeti érdekek érvényesítésének.Az pedig már most nyilvánvaló,hogy vannak törekvések,tervek a további központosításra.Az a veszély fenyeget,hogy igaza lesz  Ferenc Józsefnek,aki egyik neki tulajdonított elszólásában azt mondta:”Magyarország nem volt,hanem nincs”.

Hazánk lakosságának döntő többsége,kétharmada 2010-ben nemzeti államunk újjáélesztésére szavazott.Ragaszkodik  a lehető legnagyobb függetlenséghez.Elfogadta azt a programot,ami körvonalazza az új célkitűzéseket.Az elmúlt két év során a választott parlament megszavazta az ország rég óhajtott alaptörvényét,azokat a sarkalatos törvényeket,amelyek mélyreható átalakulást tesznek lehetővé.Törvényi alapokat teremtett a közigazgatás,az igazságszolgáltatás,az oktatás,az egészségügy új alapokra helyezésére,tehát a ma esedékes reformkor megalapozására.A gyors ütemű törvénykezés folyamánya,hogy számos korrekció vált,válhat szükségessé érvényrejuttatásuk során.Természetes következmény,hogy elkerülhetetlen számos kiigazítás.

Azt mondhatjuk,hogy az új reformkor elkezdődött.Persze az eredmények csak hosszútávon lesznek érzékelhetők.A következő két-három választási ciklust bizonyosan nehézségek árán fogjuk átvészelni.A türelmetlenség azonban indokolatlan.Reményünk szerint előbb lassú,majd fokozatosan gyorsuló tempóban jutunk előre.A több,a jobb nem mannaként,hanem mindannyiunk kemény munkájaként lesz osztályrészünk.”A siker nem égi áldás,hanem munkatermék”.

Mostantól rendkívül fontos és nehéz feladat vár a gazdasági és politikai elitre.

A gazdasági elitnek,bizonyosan állami segítséggel szaporítania kell a munkahelyeket.Növekednie kell a külföldi tőke szerepének is.A kis-és középvállalatok szaporodása és megerősödése egyik kulcsfeladat. A szociálisan szabad emberek helyzetéből származó öntudat növekedés hatalmas hajtóerő.Ebből társadalmi hatékonyságuk abban az esetben lesz igazán meghatározó,ha gadagságuk erösödésével párhuzamosan kulturális igényük,színvonaluk is növekszik.

A politikai elit és ezen belül a FIDESZ-KDNP erősödésének feltétele,hogy rend legyen soraikban.Számolják fel a korrupciót,az álláshalmozásból,a politikai funkcióból származó és az egyéb illegális jövedelmeket.Folyamatosan tanulják az államvezetéshez szükséges tudnivalókat,növeljék általános műveltségüket.Le kell szokniuk a ma divatos alűrökről,például arról,hogy ebédkor slepp társul a főnökhöz./Szerény és egyszerű magatartásra is van példa.Ezeknek kell általánossá válniuk.

Témánk és az esedékessé vált reformok megvalósításához szükséges lenne a társadalom minél szélesebb köreinek,ezen belül a politikai pártoknak valamiféle együtt működésére.Ez utóbbi lehetséges formája a kerekasztal konferencia/nem igaz,hogy csak szögletes asztalok vannak ebben az országban!/-A kerekasztal konferencia napirendre tűzhetné a nemzeti minimum megfogalmazását és az állami feladatok EU-val történő megosztását. Ez utóbbira vonatkozóan egy javaslat pl.:

hazai kézben: a gazdaság. az erőforrások: az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a szociális ügyek, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a belügy,

Közös lehetne: a külügy, a pénzügy, a hadügy.

Írásommal megkíséreltem felvázolni a megtett út lényegét, jeleztem, hogy sok még a tennivaló és kifejeztem bizakodásomat is. Járatlan ösvényen, de haladunk minden nehézség ellenére.

Idős korban,amikor a napi és az egyéb kötöttségek már nem tesznek béklyót a gondolatokra,látva és hallva számos hírcsatornán ami a világban történik egyrészt ámulunk mert az ember valóban csodákat alkot,másrészt szörnyülködünk,mert olyasmiről is bőven értesülünk,ami a Föld pusztulását készítheti elő.Apokalipszisről a Bibliában olvashatunk. Ott a végítéletről van szó.- Ma a „pusztító világerő”-nek /Bogár László/ nevezett hatalom /Jacob Rothschild,David Rockefeller,II.Erzsébet és mások/munkálkodik,pusztít.Talán nem is akarják,de teszik.Kipusztítják az erdőségeket,szennyezik a levegőt.Következmény: emelkedik az átlaghőmérséklet,olvadnak a sarki jéghegyek,árvizek,hurrikánok stb. pusztítanak,a kontinensek egyes tájai sivatagosodnak.Vagyis leromlanak az emberi élet feltételei.Közben a pusztító erők azt remélik,hogy ők maguk megusszák és megmenekülnek azon kevesek is akik szolgálatukra szegődtek.Magabiztos dőlyfükben,igénybe véve az emberi alkotóerő meghatározó hányadát,valamint a politikai hatalmakkal együtt a fegyveres erők elitjét. A történelemben eddig egyedüli világhatalom a Római Birodalom volt.Közel ezer éven át uralta az akkor ismert világot.Azóta a világ ugyancsak kitágult.Voltak ugyan kísérletek ujjáélesztésére,pl.a jakobinus mozgalom,a bolsevizmus,a neoliberalizmus.Irreális álmaik,alkalmatlan eszközeik kudarcba vezették őket.Ma az atlantizmus próbálkozik.A globalista monopóliumok urai tervükhöz a neoliberális eszméket próbálják társítani.Kész tervük van:világnyelvük az angol,hadseregük az USA ármádiáján nyugszik.Még vallásra is gondoltak,valamilyen szabadkőmüves eszmét preferálnak.

Konkrét tervük jelenleg a még szabad országok,régiók megtörése,behódolásra késztetése.Alkalmazott eszközeik:belső ellentétek szítása,titkos szervezetek bevetése,alig álcázott kémkedés,esetenként likvidálás és nyílt agresszió.Mindez csupán utalás,korántsem a teljes arzenál.

Azok a népek akik megakarják őrizni szabadságukat természetesen keresik a kiutat és felteszik a kérdést: van-e ellenerő?

Nehéz a válasz!Ha mindent átgondolunk a legdöntőbb ellensúly a tömegek evidens érdeke és a túlélés lehetősége.Ebben a közegben az ellenállás megszervezésének alapja a kultúrális színvonal növelése,valamint az érdekképviselet erősítése.

A megmenekülés leghatékonyabb biztosítéka volna ha kiteljesedne a napjainkban szerveződő szövetség  a BRICh/Brazilia,Russzia,India,China/.Ebben a ma még kialakulófélben lévő együttműködésben China a legnagyobb erő.Kommunista ideológia és tőkés módszer segíségével tört a világgazdaság élére,ám hasznosan használta történelmének többezer éves tapasztalatait.Ma ott tart,hogy lehetőséget ad a szociális szabadság térnyerésére,kis-és középvállalkozások működnek otthon és a világ számos helyén,befolyásuk növekedőben van.Hatalmas hadipotenciállal rendelkeznek.Technikájuk a legkorszerübbek közé tartozik.A gazdaságban és a hadseregben használható emberanyag egyedülálló.Nagy fegyelem jellemzi minden ténykedésüket.-India eddig csendben,ám tudatosan és tervszerüen készült gazdasági és hatalmi/hadi/erejének növelésére.Az előrelátó munka és a nagy emberanyag jelentősen megnövelte erejét.Megléte ma már figyelmeztetés lehetséges ellenfeleinek.-Russzia katonai ereje ma sem lebecsülhető szintén népes ország,jelentős gazdasági és hatalmi tényező.-Brazilía mezőgadasága és népessége ugyancsak komoly erő.A BRICh mindenképpen ellensúly.

Növeli a pusztító erők elleni ellenállást a megújjuló és az új nemzeti államok sora Európában,de Ázsiában is.A nemzeti identitás szemben áll a kozmopolitizmussal és a neoliberializmussal,valamint a mögötte megbujó emberellenes erőkkel.A magyar történelem bizonyítja,hogy a megtett sorsuton számos nép /pl.hunok,avarok,tatárok,törökök,svábok stb/tagjaival és értékeivel erősödtünk.Vagy például a franciák elődei: pireneusi,mediterrán,alpini és egyébb népcsoportok, talán másfél évszázada lett náluk általános a francia nyelv és ma büszkén vallják magukat francia nemzetnek . Európa egyik meghatározó kultúrájú népe,annak ellenére,hogy mint Európa többi nemzete magába olvasztotta a görög-római,a zsidó-keresztény és mára már több más kultúra elemeit.Nagyon érdekes az USA rövid történelme ebből a szempontból.A szinte megszámlálhatatlan nép értékei beépültek a ma már egységesnek mondható angol nyelvbe és az USA polgárai egységes zászlót lengetnek és büszkén vallják magukat amerikainak.

A szakralitás ugyancsak elvi,egyben elemi erővel képviseli az általános erkölcsi tanításokat.Majdnem minden vallásnak elvárása az ember életének és méltóságának,közösségeinek és környezetének,tulajdonának és alkotásainak a védelme.A hit,az erkölcs megújulása hatékony erő.

Az előttünk álló legfontosabb feladat tehát az ellensúlyok erősítése,erőnk növelése,mert a pusztító világerő támadásban van.A felvilágosító munka során hangsúlyozottan tudatni kell,hogy az ember személyiség,azaz az egyes mindenki mástól különbözik.Tehát természetes a szellemi és az anyagi javakból való eltérő részesedés.Ezt megértetni,elfogadtatni elkerülhetetlen, egyben szügségszerü.

Nagy küzdelem előtt áll az emberiség:megmaradásunkért vívjuk harcunkat!Ma még talán nem sokan,ám egyre többen láttatni is akarjuk tennivalóinkat.A túloldalon ádáz emberek találtak egymásra.Miért ez a düh?-Mert kielégíthetetlen a gazdagság éhe,minél hatalmasabb a vagyon,annál hatalmasabb az éhség.

A megmaradáshoz elkerülhetelenül szükség van az ember küldetéséhez való hűségére,feladata véghezviteléhez pedig a bátorságára!

Fidelitate et fortitudine!

Elolvastam a Szárny és teher (ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére) c. fajsúlyos összegezést.

Egy alapos átszervezést az oktatásügyben. Minden érdekelt elengedhetetlennek tart. Engem az esedékes tennivalók közül elsősorban a nevelés, azon belül az erkölcsi nevelés  megújjítása foglalkoztat. Az ehhez a témakörhöz illeszkedő gondolataimat vetem itt papírra, mert a fejlesztő munka lényege a nevelés és mert a mai hazai válságjelenségek közül a morális züllést tartom, egyrészt mindenre kiterjedőnek, másrészt a legveszélyesebbnek. „… ha az erkölcs megdől Róma rabigába görbed”, figyelmeztet a múlt. – Az iskola ma még őriz fontos nevelési-oktatási értékeket, ám ránehezedik egy sor téveszme (tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át a termelés módszereit), a rohampszichózis, a globalizmust szolgálni akarás, a nevelő-oktató munka és a pedagógus lebecsülése, stb. (Itt jegyzem meg és húzom alá, hogy az oktatást eszköznek tartom. Igaz, a nevelés legfőbb eszközének!)

 Átfogó, mindenre kiterjedő összegezést a már idézett Szárny és Teher c. munkában találtam. Én csak résztennivalókkal foglalkozom olyanokkal, amelyek elhanyagolása, átértelmezése káoszhoz vezetett a múltban, amelyek az iskolák érdemleges, hatékony munkáját csaknem ellehetetlenítették.

Előzetesen egy hézagos történelmi vázlat az iskola, a nevelés múltjáról:

  Az ifjú nemzedék fejlesztése a messze múltban a szülő feladatai közé tartozott. A korábbi nemzedékek felhalmozott tapasztalatainak a summáját átadták az utódoknak. Ez azzal is járt, hogy mert a fiatalság könnyebben, eredményesebben akarta elvégezni tennivalóit, nem csak átvette a régit, de saját tapasztalata, gondolkodása eredményeivel bővítette, gazdagította is azt. Javult a munka eredményessége, szaporodott, de korrigálódott is az ismeretanyag. Lassan megszületett, külön vált az ismeretközlő személye, megjelent az iskola szükségessége. A sumerok 3000 évvel ezelőtt leírták hogyan kell földet művelni, szántani, vetni. A leírtakat az olvasni tudók felolvasták, elmondták a földművelőknek. – Hazánkban az első iskolát a Szent Márton hegyen kolostorukban a Bencések alapították 996-ban, előbb mint Szent István koronát kapott. Innen számítva a 2009/10-es tanév az ezertizennegyedik. – Mekkora távlat. Mekkora utat járt be a tanügy! Az egyházi iskolák elemi, vallásos ismereteket nyújtó intézményeitől az első (pécsi, budai, nagyszebeni) egyetemig, a ma megújjulásra váró, felmérhetetlen értékeket megőrző iskolák sokaságáig. Virágzó évtizedek. Tatár-, törökdúlás, Trianon hatása, hogy csak végleteket jelezzek. Jellemző, ami a haza megcsonkítását követte. Klebelsberg nevével fémjelezve. Ismét visszafejlődés a szovjet megszállás idején, zuhanás az iskolák államosítása következtében. Ismét éledés 1989-től, az egyházi iskolák újjászervezésével. Párhuzamosan „a sokoldalúan fejlett ember” víziójával, majd a szociálliberális ámokfutás. – Ma ismét reális remény, hogy az új oktatásirányítás talán már a 2010-11-es tanévben megkezdi és fokozatosan véghez viszi a feltétlenül szükséges tartalmi változásokat, hogy az iskolák magukhoz térhessenek, tehessék a dolgukat: nevelhessenek, taníthassanak.

 Az új oktatásirányításnak – tudjuk – nem lesz könnyű dolga. Az előkészületek segítséget jelentenek, ám mérhetetlenül sok a feladat.

 1. Alapkérdéssel kezdem.

A tudatos pedagógiai tevékenység mindig is feltételezte a célrairányultságot. A cél megfogalmazása a mai plurális viszonyok között csaknem lehetetlen, ha mint eddig, valamely társadalmi osztály, vagy ideológia elvárásait akarjuk érvényesíteni. (A többi társadalmi csoportnak ez nem derogálni!) Az is kivihetetlen, hogy minden réteg, ideológia érdekeit külön megfogalmazva, rétegiskolákat szervezzünk. Miután a mai plurális társadalom felszámolását semmi sem indokolja, sőt megmaradását szinte mindenki evidensnek tartja, a pedagógia egyik feladata megtalálni azt a közöst, ami minden csoport valós érdekeit kifejezi, egyidejűleg a gazdasági és az általános kulturális fejlődésének is bázisa. Van ilyen közös alap: az ember maga: annak biológiai, szociális és szellemi valósága. Minden ember egyidejűleg biológiai, szociális és szellemi lény. Persze az egyes ember személyiség is: az ember általános jellegének egyedi, sajátos konkrétsága. (Ember, egyidejűleg személyiség.) Az embernek mint biológiai lénynek egészségre, edzettségre, munkabírásra, stb. van szüksége. Szociális lényként sokféle társadalmi viszonynak az eleme, bizonyos társadalmi szerepeket tölt be („játszik el”), szellemi tevékenységet folytat: gondolkodik, akar, erkölcsiséggel, jellemmel, stb. rendelkezik. – Tehát a közös: az általános emberi konkretizálódása, megjelenése pedig a személyiség. E két jelleg egysége adja a nevelési cél megfogalmazásának az alapját. Miszerint a pedagógia általános célja az általános emberi (biológiai, szociális, szellemi) fejlesztése a személyiség (az egyediség) fejlesztésével párhuzamosan. Ez a munka a szülő, a pedagógus, a társadalmi és a természeti környezete, valamint az egyén együttes, egymás kiegészítő tevékenysége. Az ember exogén és endogén erők hatása, kölcsönhatása eredményeként fejlődik, lesz más. – Legyen többet érő!

 Azt gondolom, hogy a nevelési célnak is meg van a maga történetisége. Szerintem abban az értelemben, ahogy erről Heller Ágnes beszél a genezis könyvének elemzése során indokolva, miért szereti olvasni a Bibliát: „… az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló nagyon ősi.” (1) A múlt, a jelen és a jövő egymásra épülnek, az utóbbi nem megtagadja az előbbit, hanem ráépül. Ha a folyamat pozitív, meghaladja azt. Végül is egységet alkotnak. Az gondolom ez a felismerés is alátámasztja a nevelés általános céljairól mondottakat.

 Az általános cél lehetővé teszi bizonyos konkretizálást is, a közoktatás célját a következőkben fogalmazom meg: A korosztály fejlettségét figyelembe véve fejleszti, edzi a gyermek testét, megismerteti a fontos egészségügyi és higiéniai elvárásokat, sarkall ezek betartására. A közösségekhez (család, osztály, iskola, lakóhely, nemzet) való tartozást tudatosítja, alakítja, képviseli „az egymásért is vagyunk” gondolatot és gyakorlatot. Megtaníttatja a korszerű általános műveltség elemeit, alapvető összefüggéseit, alakítja a pozitív erkölcsiséget, a szilárd jellemet és akaratot. Segíti az egyénnek megfelelő  szakma megválasztását, megalapozza a szakmában, illetve a felsőoktatásban való helytállást.

 2. Acélok megvalósítását csak a fejlesztőtényezők, az exogén és endogén erők együttműködése esetében és csak akkor várhatjuk,hogy nevelőtevékenységünk átgondolt, aktuális és pozitív értékrendszerre támaszkodik. Az általános értékrendszer fundamentumát már Mózes II. könyvében megtalálhatjuk. A tízparancsolat 3 első igéje a vallásos ember értékei, ám a többi általános emberi, társadalmi értékeket ír le. Ezeket én fundamentális értékeknek tartom. (Pálvölgyi szerint a fundamentális értékek: védd az ember életét és méltóságát, védd az ember környezetét és közösségeit, védd az ember alkotásait és javait.) (2) – Az emberiség történetének utóbbi két és fél évezrede bizonyság, hogy majdnem mindenütt elfogadják, kívánatosnak tartják ezeket. Viszont az is tény, hogy nagy rendszerességgel sérülnek. Mégis ható erők, figyelmeztető, óvó jelzőtáblák.

 3. Napjaink szakírói – minden bizonnyal, mert társadalmunk többrétegű válságjelenségei közül a morális válság látszik a legsúlyosabbnak, – az erkölcsi értékrend kidolgozását tekintik sürgősnek.

3.1. Abból indulnak ki, hogy bár a XX. század elején még Jean Piaget nyomán, a fejlesztő feladatok közül a mentális rendszer látszott dominánsnak mégsem ez a meghatározó. A kutatások arra utalnak, hogy az információ mennyisége és ezek feldolgozása meghatározóbb szerepet tölt be a nevelésben, nevelődésben, így az erkölcsi nevelésbe is. Ez a körülmény arra ösztönözte a szakírókat, hogy az új koncepciót a konsturktivista pedagógiára építsék. (3) Pálvölgyi Ferenc ezen az alapon dolgozta ki Az erkölcsi nevelés univerzális értékközpontú modelljét. (4)

3.2. Ennek a modellnek az értékeit ajánlom az új oktatásirányítás figyelmébe az iskolákban történő alkalmazás céljából.

      A fent idézett tanulmány IV. fejezete (5) ad eligazítást a részletekről. Itt a modell vázlatát idézem:

3.2.1. Az első pedagógiai szuperérték: Az emberi élet védelme

                   lehetséges komponensei:

–         életvédelem

–         bátorság

–         empátia

–         jóakarat

–         kötelességtudat

–         önfeláldozás

–         segítőkészség

3.2.2. A második szuperérték: Az emberi személy értékének és méltóságának védelme

                   Komponensek:

–         bizalom

–         elfogadás

–         értéktudat

–         határozottság

–         önfegyelem

–         tisztelet

–         tolerancia

3.2.3. A harmadik szuperérték: A család és a társadalom védelme

                   Komponensek:

–         felelősségérzet

–         figyelmesség

–         kötelezettségvállalás

–         közösségi szellem

–         megbocsátás

–         nemzettudat

–         szeretet

3.2.4. A negyedik szuperérték: Az igazság és a kölcsönös szabadság védelme

                   Komponensek:

–         döntési képesség

–         emlékezőképesség

–         etikai érzék

–         igazságosság

–         kongruencia

–         méltányosság

–         önérvényesítés

3.2.5. Az ötödik szuperérték: A testi és lelki egészség védelme

                   Kompetenciák:

–         aktivitás

–         alkotóerő

–         gyakorlati érzék

–         harmónia

–         nyitott gondolkodás

–         kreativitás

–         önkifejezés

3.2.6 A hatodik szuperérték: A szellemi értékek védelme

                   Komponensek:

–         céltudatosság

–         értékszemlélet

–         jövőkép

–         hagyományőrzés

–         kíváncsiság

–         műveltség

–         önfejlesztés

3.2.7. A hetedik szuperérték: Az anyagi javak védelme

                   Komponensek:

–         becsületesség

–         megbízhatóság

–         pontosság

–         munkaszeretet

–         karitativitás

–         mértékletesség

–         helyes gazdálkodás

A szuperértékek és a lehetséges komponensek itt csupán tájékoztatásra, figyelemfelkeltésre szolgálnak. Felhasználásuk a fentebb idézett eredeti tanulmány ismeretét feltételezi. Akkor is csak orientációs szerepet tölthetnek be. Domináns bennük az erkölcsi, de univerzális értékeket fogalmaznak meg, egyrészt abban az értelemben, hogy mindenkire érvényesek, másrészt, hogy elemei a nevelés egyéb területeit is áthatják.

Az ebben az írásban kidolgozott nevelési cél és az idézett értékközpontú erkölcsi nevelés (Pálvölgyi) jó összhangban vannak. A neveléselmélet az erkölcsi nevelés fő feladataként a közösségi, a humanizmusra, a munkára, a fegyelemre, a hazafiságra nevelést jelölte meg. E mellett értelmi, testi, esztétikai, technikai és világnézeti nevelést szorgalmaz. (Ez a mondat csak emlékeztetni akar!)

 4. A személyiség fejlődésének az alábbi szakaszai különíthetők el:

4.1. Családi/óvodai fejlődési periódus, ahol a pozitív szokások, a magatartás, a viselkedés szabályainak elemei alakulnak ki a példa és a szoktatás, részben a meggyőzés eszközeivel is.

4.2. A 6-10 éveseknek a normák megértésével, jelentőségével is barátkozniuk kell. Pozitív és negatív viselkedési, magatartási jelenségeket is megítélnek.

4.3. A 10-14 évesek előtt az a feladat áll, hogy a szociális környezet társadalmi, világnézeti jelenségeit megértsék, bírálják, képesekké kell válniuk az egyezkedésre is.

4.4. A 14-18 éves korban végbemegy a személyiség kialakulása, egyes személyiségjegyek megerősödnek, a morális tapasztalatokat értékelik és azokat követik, vagy elvetik.

4.5. 18 éven túl alakul ki az érett személyiség, ám ez a köznevelés határain kívül esik már.

5. Atovábbiakban az oktatásirányítás egyéb esedékes, változtatást igénylő tennivalóit jelzem:

5.1. a pedagógusképzést ki kell emelni a bolognai rendszerű egyetemi képzésből, önállóvá kell tenni.

5.2. Elengedhetetlen a felvételi vizsga. Meg kell kísérelni az alapműveltség meglétének vizsgálatát és a pályaalkalmasság felderítését is.

5.3. Az 1-8. osztályok tanítóinak a képzésére 4 év elegendőnek látszik. Az alsó tagozatban használt módszereket ne váltsa fel azonnal a tanári magatartás. Egyrészt a 8. osztály befejezéséig ügyelni kell az alsó tagozatban szerzett készségek megerősítésére, fejlesztésére, másrészt a „szaktárgyak” anyaga vegye figyelembe, hogy a középiskola is tanítja ezeket. Tehát jól válogatott bevezető ismeretelemeket, alapismereteket kell tanítani.

5.4. A középiskolák részére 2 szakos tanárképzés szükséges. Ehhez 5 év kell.

5.5. Minkét képzésben jelentősen mélyebb, alaposabb neveléselméleti, iktatáselméleti és oktatáspszichológiai képzésre van szükség. Nélkülözhetetlen a metodikai és a meghosszabbított gyakorlati képzés.

5.6. A viselkedéskultúra kialakítása a középiskolában történhetne, ám mert ott sokszor elnagyolt és mert a pedagógus munkájában átlagon felüli jelentőségű, kiegészítésére az egyetemi képzés során is szükség van.

5.7. A közoktatásban a tantervi követelmények fokozatos, erőteljes növelését látom szükségesnek (káros ha nem értékelnek, ha nincs házi feladat, ha nem lehet osztályt ismételni, stb. Az iskola az életre készít fel, az élet igen kemény munkát vár el! A középszintű érettségi igényszintje az érettségi leminősítése. Inkább végbizonyítványt! Az emeltszint követelményei sem érik el az érett ember nívóját.

                   – a magasabb érettségi követelményeket meg kell alapozni az általános iskolában és a középiskola első osztályától.

 6. Az újjáépítésben káros lenne mindenfajta rohammunka. A jelen nívóra tekintettel alaposan előkészített, fokozatosan megvalósuló innováció indokolt.

 7. Az új minisztérium rendelkezzen saját és társadalmi elméleti bázissal (pedagógiatörténet, neveléselmélet, oktatáselmélet, oktatáspszichológia). A változtatásoknál szakemberek kontrollja szükséges.

      A miniszter elismert szakember legyen. Az oktatáspolitikát beosztott (államtitkár) képviselje, aki oktatás- és pedagógus képviseletet is ellát (költségvetés, a pedagógiai presztizse).

8. Meg kell oldani a szakfelügyelet újraszervezését (elengedhetetlen az irányító munkához, de mindenekelőtt szaktanácsadást és ellenőrzést végezzen).

9. Országos Rendtartás kidolgozás is esedékes. Úgy ahogy a NAT, ez is adaptálandó az iskolában (helyi igények, sajátosságok, tapasztalatok).

10. Gátat kell szabni a jogszabály dömpingnek és annak a gyakorlatnak, hogy az iskolákkal készíttetnek szabályzatokat.

11. az iskoláknak nyugalomra van szükségük! A pedagógus eredményes és hatékony munkát csak bizalmi légkörben képes végezni.

12. Amédiák bevonásával országos mozgalmat lenne jó indítani a szülői felelősség újraélesztésére, az iskolával való jó együttműködésre.

Az itt jelzett javaslatok, észrevételek hitem szerint, hozzájárulhatnak a megújjuló nevelőmunka jobb eredményeihez. Ahhoz, hogy minden megszülető magyar műveltségben több, akaratban erősebb, erkölcsben, lélekben tisztább, sorsban eredményesebb legyen elődeinél.

Jegyzet:

1. Imhol Vagyok, Múlt és Jövő Kiadó 2006. 286. o.
2. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere, III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 149. o.
3. Nahalka István: Hogyan alakul ki a tudás a gyermekben. Konstruktivizmus és pedagógia
4.  Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere III. rész Mester és Tanítvány 23. szám 135. o.
5. Pálvölgyi Ferenc: Az értékközpontú nevelés konstruktivista rendszere IV. rész Mester és Tanítvány 24. szám 117. o.

Társadalmunk a változtatás lázában ég. Csak az Oktatási Államtitkárság közzétett három vitaanyagot: a közoktatásról, a felsőoktatásról és a pedagógus életpályamodellről. Van min gondolkoznunk! Szívesen tesszük, hiszen gyermekeinkről, iskoláinkról és hát rólunk van szó, meg a jövőről.

Minden bizonnyal sokan ragadunk tollat – számomra alapozóan fontosnak tűnik, hogy egyaránt értő módon beszéljünk. Ezért elengedhetetlen néhány pedagógiai, de egy-két politikai fogalom tisztázása. A fő feladatot természetesen s Vitaanyagok adják, azok tartalmi mondanivalója. – A változások szükségességének megértéséhez át kell tekintenünk a közelmúlt társadalmi átrendeződését.

1. A szükségesnek vélt alapfogalmak, ahogy azokat 90 éves agyam megőrizte.

1.1   A nevelés az a pedagógiai folyamat, amely az ember biológiai, társadalmi, szellemi adottságait fejleszti szakember irányításával, a nevelt aktív közreműködésével.

1.2   Az oktatás a nevelés leghatékonyabb eszköze (értelmi nevelés), ismereteket közvetít, azokat a tanuló igyekszik megérteni és konstruktív módon bedolgozni ismeretei rendszerébe.

1.3   A személyiség az ember biogén, szociogén és szellemi összetevőinek organikus egysége. Exogén és endogén erők együttes hatására alakul ki, változik, fejlődik, lehetővé teszi a megkülönböztethetőséget, a felismerhetőséget. Az ember egyedisége.

1.4   Az erkölcsi nevelés az a pedagógiai folyamat, amely plurális környezetben stabil és ésszerű értékeket képvisel úgy, hogy a jelentkező problémákat kritikusan és alkotó módon megoldani törekvő embereket nevel.

1.5   A fent körülírt fogalmak a politika értelmezését is megkívánják: „a társadalom és az állam vezetése, a hatalom megszerzésére, illetve megtartására irányuló közös vagy egyéni tevékenység.”

1.6   A pluralista állam kritériumai: a szabad választás; az érdekek, értékek sokfélesége, ütközése; a kormányra történő nyomás lehetősége; a társadalom igényeire érzékeny államhatalom.

1.7   A közösség társadalmi csoport, amely közös érdekek alapján összetartozási tudattal, időleges állandósággal működik együtt, többnyire közös eszméket is képvisel.

(Az 1, 5, 6, 7 alatt szereplő fogalmak szükséges kiegészítői, megalapozói a pedagógiai alapfogalmak megértésének és felhasználásának.)

2. A társadalom aktuális átrendeződése

Neveléspolitikánk értelmezéséhez elengedhetetlen a végbement társadalmi változások áttekintése.

2.1. A nemesség, élen a főnemességgel évszázadokon keresztül meghatározója volt a gazdaságnak és a politikának. Kultúrája hordozta saját fejlődésének és az európai műveltségnek a legértékesebb elemeit. A maga után hagyott építészeti alkotások (az alkotók érdemeit is hordozva) például a legértékesebb emlékeink. Műpártolásuk relikviái a múzeumok és a magángyűjtemények sokaságában ma is fellelhetők.

2.2. A kiegyezést követően a fokozatosan megerősödő polgárság az ipar fejlődése, a gazdaság gerjesztője, majd a kultúra mecénása. (Márai Sánsor írásai!)

2.3. A parasztság a falusi gazdaságot virágoztatta fel. Megőrizte és ápolta a népi-nemzeti hagyományainkat.

2.4. Munkásságunk számban gyarapodott, szakértelmét itthon és külhonban becsülték.

2.5. Értelmiségünk, az érettségizettek és a felsőfokon végzettek, intelligenciában és szaktudásban kiállták a világgal a versenyt.

2.6. A szovjet megszállás és a laikusok hatalmának következményei:

2.6.1. A nemességet, a polgárságot, az értelmiség nagy részét, a parasztság és az iparosok javát nemükben likvidálták.

2.6.2. A munkásságot felhígították, képzését elhanyagolták, erkölcsét megrontották, gondolkodásukat idegen eszmékkel telítették.

2.6.3. Az újgazdagok hozzáértése, lelkiismeretessége, kultúrája felszínes, hézagos, erkölcse, az ügyeskedéstől az eluralkodott korrupcióig, megmételyezett.

2.6.4. Az érettségi értéke, a többség esetében, szégyenletes. Az értelmiség nagy részének felkészültsége silány.

2.6.5. Az emberek nagyobbik részének munkamorálja, életnívója folyamatosan romlik.

2.6.6. Politikai életünk az elnyomás, a dilettantizmus, egyre inkább a globalizmus hálójában vergődött.

3. A kialakuló új rend

3.1. 2010 májusában a megalakult új kormány alapozó, átalakító munkába kezdett. Az elkerülhetetlenül szükséges jogszabály-módosítások, a törvénykezés „nagyüzemét” indították el. Az elszámoltatás kezdetét vette. – A lényegi változások még váratnak magukra. Az előzményeket ismerve ez nem is lehet másként. Csak átgondolt, szorgos munka hozhatja meg a kívánt változást, sok törődés és számos év árán. Nem lehetünk türelmetlenek!

Európa ügyeiben irányítóként részt venni nagyon megtisztelő, ám energia- és időigényes feladat. Tudjuk, ez nem járhat együtt saját soros ügyeink késleltetésével.

3.2. A napjainkban kialakuló új rend alapjaiban már demokratikus. Ám az igazi demokrácia felé mégis csak útban vagyunk. A még le nem zárt küzdelmek elvezethetnek a megújuláshoz. Ellenfeleink a megvalósítást ma és még sokáig akadályozzák. A globalizmus haszonélvezőivel suttyomban kötött megegyezésüket felhasználva ma is szítanak.

4. Az új neveléspolitika közvetlen előzményei

4.1. Pluralista társadalmunk készül az új neveléspolitika érvényre juttatására. Előkészítése 2009-ben, Ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére című, nagyon átgondolt és szakmailag megalapozott munkával vette kezdetét. Azóta elkészült az Új Közoktatási Törvény és A pedagóguspálya-életmodell vitaanyaga, érdemes eszmecserére várva. Kész a felsőoktatásra vonatkozó törvénytervezet is. Ezek a dokumentumok az új neveléspolitikát képviselik. Alább a formálódó dokumentumok fő vonásaira kívánok rámutatni.

4.1. A klebensbergi neveléspolitika a neveléselmélet, a didaktika és a neveléstörténet elvárásaira épült. Ezeknek az elméleteknek az eredményeit használta fel, amikor a nevelés és a tanítás hogyanjáról gondolkodott, és körülírta a nevelés-oktatás tartalmát az 1920-as évek társadalmi igényei szerint.

4.2. 1945 után továbbra is ezeknek a diszciplínáknak engedtek teret. Először az államosítással és a nyolcosztályos általános iskolák meghonosodásával történt némi változás. A didaktika az értelmi, a testi, az esztétikai nevelés elvárásai érvényben maradtak. A politechnikai nevelés a gyakorlati foglalkozások utóda lett. A világnézeti nevelés a nietzschei elvek és a marxizmus hatására materialista elvek szerint formálódott, éles vallásellenes felhanggal. Az erkölcsi nevelés iránti elvárások simultak a fentiekhez. Ám sok helyen egyáltalán nem gyökeresedtek meg. A szocialista nevelésügy, a 70-es évek táján, a Politikai Főiskolán megkísérelte a szocialista erkölcsi nevelés elméletének kidolgozását, ám alig jutott tovább annál, hogy a neveléselméletben megfogalmazott erkölcsi elvek elé odabiggyesztette a szocialista jelzőt („szocialista hazafiságra nevelés”). Az oktatás eredményei, részben materialista hatásokra, részben az oktatáspolitika ellentmondásai miatt fokozatosan, még a felsőoktatásban is, részben a kontraszelekció, részben az oktatói kar felhígulása miatt estek. A levelező oktatás lehetőségei miatt nem volt képes színvonalas képzésre.

4.3. 2004-től a neveléspolitikában is eluralkodott a pártirányítás. A pedagógiai elvárásokat kezdték kiszorítani. Ez alig néhány év alatt a nevelő-oktató munka „vészhelyzetéhez” vezetett. Nálunk ez az az időszak, ami Franciaországban a XIX. Század végén következett be. Ahogy Renan akkor megfogalmazta: „Ma az oktatás-nevelés kérdése a nemzet élet-halál kérdése.” – Az iskolának „tudásgyár”, „szolgáltató intézmény” funkciót szántak. Egyik nyáron Lillafüreden három napos konferenciát szerveztek „Adaptáljuk az ipari üzemek módszereit az iskolában” címmel. A tanulói jogok túlhangsúlyozásával megbontották a tanulmányi és az iskolai fegyelmet, eluralkodott az erőszak is.

4.4. A továbbiakban az új neveléspolitika alapján születőben lévő törvényről lesz szó. Megjegyzem, hogy a plurális társadalomban egymás mellett élnek konzervatív, kereszténydemokrata és más, az előbbieket vitató, tagadó nézetek. Az új oktatáspolitika nem zárja ki, hogy eltérő értékek érvényesüljenek egymást ki nem záró érvénnyel. A liberalizmus értékrendje például nemcsak eltér, de ütközik is a konzervatív elvárásokkal. Ennek ellenére elképzelhető egyes értékek egymás mellett élése, sőt liberális alapállású magániskola szervezése is.

4.5. A jobb megértés érdekében megkísérlem a különbségeket fellebbenteni. 1994-től szociálliberális nézetek kaptak hangot, 1998 és 2002 között ismét túlsúlyba jutottak a pedagógiai törvényszerűségek, majd 2002-től uralomra jutott a neoliberális eszmerendszer.

A liberalizmus oktatáspolitikája a párt (esetenként a pártelit) szempontjait képviseli. A konzervatív, a kereszténydemokrata oktatáspolitika összemberi értékeket és a pedagógiai törvényszerűségeket preferálja. Ott a profittermelés szempontjai, itt a személyiség, a közösségek érdekei dominálnak. Ott az iskolai munka az oktatásban merül ki, itt a személyiség és közösségek fejlődését szolgálja. Ott az egyén különállása a fontos, itt a harmonikus együttélésre nevelnek. Ott a digitális tábla elsősorban profitot biztosított, itt a nevelő-oktató munka hathatós eszköze.

5. Az új neveléspolitika alapján életbe lépő törvény új vonásai

–    Nem szolgáltatás, közszolgálat.

–    Szereplőinek a hatáskörét a kötelességek és a jogok egyensúlyában írja le.

–        A szakmai döntéseket szakemberre bízza.

–        Az intézmények önállóak maradnak, de az állami szerepvállalás megnő.

–        Bevezeti az ingyenes tankönyvellátást.

–        Tartalmi szabályozást ír elő.

–        Az érettségi követelményeit fokozza.

–        Szakmai ellenőrzést honosít meg.

–        A finanszírozást új alapokra helyezi.

–        Megteremti a differenciált és átjárható iskolarendszert.

–        A tehetséggondozást és a felzárkóztatást új alapokra helyezi.

–        A középiskolák feladatává teszi, hogy a tanulók körülbelül fele alkalmassá váljon felsőfokú tanulmányokra.

–        Megkívánja, hogy a tudás húzóerővé váljon.

6. Javaslatok

6.1. A törvény a Köznevelési Törvény címet kapja.

–    A vonatkozó életkor (3-18 év) dominánsan nevelőtevékenységet igényel.

–        Az oktatás nevelési eszköz, a leghatékonyabb.

–        Az érett személyiség a 18. életév táján/után alakul ki. Az önnevelés ebben az időszakban válik folyamatosan meghatározóvá.

–        A miniszter/államtitkár „nevelési-oktatási” jelzőt használhatna.

–        (Az információ és az oktató a felsőoktatásban is képvisel nevelő momentumokat, ám, mert ebben a korban már az önfejlesztésen van hangsúly, ott az oktatás szó használata az indokolt.)

6.2. A Köznevelési Törvény célját a köznevelés szabályozásaként értelmezem.

6.3. A köznevelés (-i rendszer) célját az alábbi részletességgel és módosítással javaslom leírni: „Az ember biológiai szükségleteinek, társadalmi lényegének, szellemi igényeinek figyelembevételével felkészíteni a gyermeket az életben való elindulásra, a szakma megválasztására. Cél a test fejlesztése, erősítése, edzettségének, munkabírásának fokozása, a higiénia szükségességének felismertetése, a társadalmi életben való aktív részvétel megalapozása, ismereteinek, képességeinek (tanulni tudás), készségeinek, jártasságainak, attitűdjeinek, erkölcsi értékrendjének, akaratának, érzelemvilágának erősítése, gazdagítása, az alakuló személyiség társadalmi beilleszkedésének segítése, irányítása; hazafiasságra, a nemzet, az ország építésére, védelmére való készség kialakítása.”

(A vitaanyagban meglévő alábbi résszel folytatva: „célja továbbá… aktívan részt vesz”–ig.)

6.4. A leírt cél a köznevelés egészében érvényes, megvalósításán munkálkodni kell, ám ez nem zárja ki, hogy az Alapelvekben foglaltak szerint „a szülőknek jogukban áll világnézetük szerint iskolát választani gyermekeiknek.”

7. Atársadalom plurális szerkezetű marad. Felszámolása nem is lehetséges, de nem is kívánatos, hiszen minden konkrét személyiség mindig különbségeket mutat. Ez természetesen inspirálja az együttgondolkodást, az együttes tevékenységeket. Az önkéntesen szerveződött, de a kényszerközösségek is együttműködve jelentősen többre képesek, mint a magányos emberek sokasága. Közösségben az összeadott erőfeszítés, de a személyiség különbségeiből fakadó egymást támogató tevékenység is megsokszorozza az eredményeket.

Újraolvasva írásomat, sajnálom, hogy ridegre sikerült. Baj, mert iskolarendszerünket talán az óvoda és alsó tagozat kivételével, hideg, sokszor rideg, indokolatlanul túlzott racionális légkör jellemzi, az ember csak megfelelő érzelmi töltöttséggel képes jól dolgozni a nehézségeket elviselni a korunk által megkövetelt kihívásoknak megfelelni. A művészeti nevelésnek mindenkit el kell érnie, nehogy féloldalasan, a szépet, a kellemeset nem ismerve töltsük napjainkat, töltsük el életünket. Meg hát a művészetek kikapcsolnak, regenerálják telített idegrendszerünket.

Mit Respeckt gesagt: „Tanügyi Bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket.” (Kodály Zoltán)

Zilált társadalmunk egyik engem különösen foglalkoztató eseménysora az a rohammunka, amit az oktatásügyben végeznek Magyar Bálint színrelépése óta. Mándi Iván Fabulya feleségei című remekének egy mondata jutott eszembe: „Döng a dob a dzsungelben, átírni, átírni!” Mindent ami érték át kell írni a dzsungel egyik urának akarata szerint. Hogy ennek az akaratnak a hátterében mi munkál (anyagi érdekeltség, a halhatatlanság vágya, kificamított liberális eszmék) csak sejtem, de azt tudom, hogy amit tesznek az sem a gyermekek érdekeit sem a társadalom jövőét nem szolgálja; emberi és társadalomellenes. Ez a metódus nem az emberben rejlő lehetőségeknek a kibontakozását célozza meg, hanem páriákat kíván szolgáltatni a tőke nagyobb és kisebb urai számára. Mindezt arcátlanul, az uralt társdalom anyagi bázisát felhasználva a hatalom eszközeivel kívánja tenni. Azt felejti el csupán, hogy bár mai is felül a gálya ám alul elsöprő erejű a népek árja. A gátszakadás pedig bármikor bekövetkezhet. Anélkül, hogy ezt bárki is óhajtaná a figyelmeztetés nagyon időszerű.

A) Amikor 1940-ben a tanítói oklevelemet átvettem ezzel egyidejűleg elkötelezettje lettem a  nevelésügynek. Hosszú több szintes pedagógus munkán és tanulmányaim során most 69 év múltán egyre élesebben jelentkezik az a kérdés, hogy az ország lakosságának döntő többségét és a népgazdaságot is gyökereiben érintő ágazat mutatói miért romlanak évről-évre. S ez akkor amikor a tudásalapú társadalom igénye egyre követelőbb.

A felelősség ebben az esetben is széleskörű. Tekintsük át az érintettek körét:

B) A gyermek rengeteg rendezetlen ismerettel kerül iskolába. A tanítónak kell a buksi fejekben rendet teremteni, az ismerethalmaznak a rendezését elvégezni. Neki kell a nélkülözhetetlen alapismereteket, készségeket, kompetenciákat kialakítania. Közben figyel a nebuló személyiségjegyeire, egyediségére. Korunk felkészült pedagógusa szülészként is fungál, felszínre segíti az adottságokat. – Ez együtt majdhogynem megoldhatatlan teher a harminc fő körüli osztályokban (az individuális nevelés persze mindig csak kevesek lehetősége volt, ma csaknem kizárt).

C)  A szülő ha van munkája, annak időigényessége és terhei miatt, meg mert a másodállás nélkülözhetetlen az elfogadható életminőséghez magára kénytelen hagyni csemetéjét. Ha meg munkanélküli meg mert esetenként felelőtlen is nem teljesíti szülői kötelmeit. A gyermeknek marad a TV, az utca, a szintén elárvult haver.

D)  A tanár mellékmunkákért lohol, fáradtan, enerváltan megy órára a nagy létszámú osztályba, ahol sok elhanyagolt hiányosan nevelt „csak meggörbüljön a karó” felfogású srácot talál. Az elvárások alig teljesülnek: nem alakulnak ki az elengedhetetlen alapismeretek, alapkészségek, kompetenciák. A hiátusok továbbgyűrűzve akadályai az érettségire történő érdemleges felkészülésnek (adott a középszintű érettségizettek nagy száma), de akadályai a felsőoktatás jobb eredményeinek is. A minisztérium pedig még rásegít a tanulói jogokat hangoztatva, akarva akaratlan inspirálója a tanulói, szülői felelőtlenségnek, sőt az atrocitásoknak is.

E) Kétségtelen, hogy az oktatásirányítás felelősége a legnagyobb – mit tesz a minisztérium – négyévenként más-más értékrend szerint irányít, megfeledkezik a nevelésről holott minden iskolának leghatékonyabb eszköze és legfőbb feladata a ez lenne.

1. A minisztérium látja el a tanügyigazgatást. Rengeteg a jogszabály, a jogszabály módosítás és ez mind az iskolákra zúdul. Az elmúlt esztendőkben a középiskolák minisztériumi utasításra (nem útmutatásra) 27 szabályzatot készítettek. Ezzel az iskolák belső rendjét áttekinthetetlenné tették volna. Ám mert a fióknak készültek, csak az igazgatók és közvetlen munkatársaik tennivalóit szaporították. – Szóba kerül az iskolák önállósága ezzel szemben – szervezeti vonatkozásban – a centralizálás lett a divat.
2. A szervező munka is minisztériumi tennivaló. A szervezés dömpingjét élik meg az iskolák. Általában végig nem gondolt rohammunkával, megfelelő előkészítés és hatástanulmány nélkül, ötletszerűen máskor az idegenben is csupán kísérletként alkalmazott elképzeléseket adaptálva kerülnek sorra. A pedagógiatörténet, a pedagógiai tapasztalatok, törvényszerűségek rendre kimaradnak a látókörből. Így vált elképzeléseikben az iskola tudásgyárrá, szolgáltató intézménnyé. Ez a gondolkodás vezetett oda, hogy országos konferenciát szerveztek az ipari módszerek oktatásban lehetséges felhasználásának megtárgyalására. A felsőoktatásban a bolognai rendszer a honi felsőoktatás-történet és az aktuális állapotok mérlegelése nélkül nyert polgárjogot. Ám a három év egyetemet végzettek sorsa, lehetőségei, tehát jövője mindmáig tisztázatlan elhelyezkedési lehetőségeik, munkakörük kérdéses.

Mind a tanügyigazgatásban, mind a szervező munkában káros, tehát megengedhetetlen a rohammunka, aminek tanúi voltunk. Magyar Bálint szerepe legyen figyelmeztetés. Az oktatásirányításnak rá kell végre döbbennie, hogy mindenféle változtatásnak a jelenből kell kiindulnia. A jelen viszont a múltra épül. A múlt és a jelen adhat elégséges alapot a jövő felvázolásához, előkészítéséhez. A tervezőmunka, a jövő még annyira kis léptékű módosítása is ennek az összefüggésnek a figyelembevételét igényli. Még inkább igaz ez „az egész” átszervezése esetén. Nincs helye semmiféle rohampszihózisnak az irányítás a szervezés időigénye, nyugodt meggondolást, ésszerű tervezést, és fokozatos megvalósítást kíván. Tartalmában iskola- és pedagógiatörténeti szemléletnek kell érvényesülnie, össztársadalmi célokat, érdekeket szolgálva (ki kell rekeszteni a csoport vagy pártszempontokat, érdekeket).

Tudom, hogy súlyos, de azt is, hogy megalapozott észrevételek a fentiek. A tény az, hogy a minisztérium manapság téves utakon jár. Ám mégsem ez a legnagyobb bűne.

1. A legtöbb, legsúlyosabb rombolást a tartalmi irányításban követték el. – Kérdés elfogadják-e, hogy a nevelési terv, a tanterv és az iskolák rendje játssza a központi szerepet az oktatásirányításban. A már elemzett feladatoknak is ezt kell szolgálnia. Sajnos ez a szemlélet ma hiányzik – fentebb utaltam a nevelés és az oktatás viszonyára, megismétlem: az oktatás eszköz, a nevelésnek is a legfőbb eszköze, mert igen hatékony (az oktatás természetesen ismeret nyújtás) a Nemzeti Alaptanterv fogyatékossága éppen itt érzékelhető. Nincs megjelölve benne, hogy milyen embert, milyen személyiséget kíván szolgálni és végképp nem nemzeti. Pedig napnál világosabb, hogy korunk művelt erkölcsös embert igényel, aki a termelést irányítja (különböző szinteken és ellátja). Az olyan eszmék, hogy az iskola tudásgyár, szolgáltató intézmény, vegyük át az ipari módszereket nem csak a legnemesebb emberi lényeget negligálja, de embertelen célokat is preferál. Az ember általában, a személyiség konkrétan a legtökéletesebb, a legnemesebb teremtmény. Érte, érdekében kell szervezni, irányítani a nevelőmunkát. Az iskolának az embert, a személyiséget kell szolgálnia. Ha ez a szolgálat eredményes lesznek mindig korszerűbb üzemek, lesz elegendő termék a mezőgazdaságba, iparban, tudományban, környezetünk egészségessé válik újra. Nyugalom lesz, lesznek prosperáló közösségek: család, nemzet, európai közösség.
2. A nevelő- oktatómunka tartalmának summája a tanterv. A jelenlegi alapjában elhibázott laza is meg hiányos is. Nem jelöl meg sem nevelési, sem oktatási feladatokat. Olyan tantervre van szükség, amely megjelöli a célt: kiteljesíteni az embert, megcélozni az értékes személyiséget, személyiségjegyeket körvonalaz, rámutat milyenekké lenne jó válni. Megjelöli az egyes korosztályok számára az elvárásokat a feljebblépés feltételeit. Figyelemmel van korunk konkrét igényeire, tartalmazza a hazai és a világműveltség aktuális elemeit. Ki kell fejeznie azt is, hogy az iskola csupán felkészít. A fiatal a hivatását, a munkáját megismerni, főként szolgálni az életben tartja meg. Olyan felkészítésre van szükség, amely természetesként tekinti az élethosszig való tanulás igényét, a test és a szellem folyamatos edzését.
3. A mi világunkban igen nehéz megállapodni arról, hogy mi legyen a nevelés célja, hogy milyen műveltségbeli elemek szolgálják legjobban a cél megközelítését. Bármennyire is eltérőek az érdeket, a vallott értékek, nem takaríthatjuk meg az egyeztetést, a közös megtalálásának nehéz, valószínűleg hosszadalmas munkáját. A célok és az alkalmas eszközök, inkább: tudnivalók, készségek, kompetenciák egybehangolt, összecsengő rendjének megtalálása a gyermekek, a tanárok, a szülők, az egész társadalom elemi érdeke. Sem az időt, sem az energiát nem sajnálhatjuk erre. Csakis az így nevelődött gyermek kaphat olyan Adriané fonalat, ami nem csak elvezet az egyre igényesebb emberi társadalmi magaslatokhoz, de mert tévutak is vannak, arra is jó, hogy visszataláljon az útra, amelyen járni helyes és célravezető.
4. A nevelő- oktatómunka általános céljait és tartalmát központilag lehet és kell kidolgozni. Elvileg a központ rendelkezik a szükséges anyagi feltételekkel (állami költségvetés) és a minisztériumnak vannak meg a legjobb lehetőségei a hozzáértő személyi feltételek, a legképzettebb, a legtapasztaltabb szakszemélyzet kiválasztására. Eredmény persze csak abban az esetben várható, ha a központ legfrekventáltabb képviselőinek munkáját a pedagógiatörténet, a pedagógia és a pszihológia törvényszerűségei szabják meg, irányítják.
5. Hogy a nevelő oktatómunka eredményes lehessen az iskolában rendre van szükség. Ezt szolgálja a rendtartás, amit ugyancsak központi szerkesztésben kell elkészíteni. Az adaptáció már iskolai feladat.

Mind a tanterv (nevelési terv), mind a rendtartás elemi igény és ez abból fakad, hogy a közösségi léthez szabályozás szükséges. Az a kívánatos, hogy az országos közösségből induljunk ki, mert az egyes intézmény nem képes átlátni az egész igényeit. Ha az országos közösség megjelöli, kifejezi elvárásait, az adaptáció kézenfekvő. A centralizáció tehát ebben az összefüggésben elengedhetetlen kellék. Az iskolák önállósága tehát behatárolt, abban fejeződik ki, hogy az országos elvárásokat adaptálja, helyi jelleggel, elvárásokkal alkalmazza.

Természetes, hogy az így értelmezett állami tartalmi irányítás magasfokú szakmai hozzáértést, komoly erőfeszítést, felelőséget, kreativitást vár el az apparátus egészétől, élő kapcsolatot a napi gyakorlattal, ezért a szakfelügyeletet nem nélkülözheti.

Kívánatos hát, hogy a majdani nevelésügyi miniszter és a minisztériumi szakemberek tekintettel legyenek amit Gorkij mond: „A nevelés sine quanonja felkészíteni a fiatalt a jó az igaz a szép keresésére és szolgálatára.” Ezt kiegészíti egy Széchenyi gondolat: „A jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve.” A nevelés ma is aktuális céljára és tartalmára utal ez a két gondolat.

Vég Antal írja: Orpheus azért nem lett zseni, mert a döntő pillanatban nem volt képes együtt látni az egyest és az általánost. – Nos ez az oktatáspolitikában mindaddig így lesz, amíg a miniszter pártpolitikus vagy amíg a pártpolitika kisajátítja az oktatásügyet. Megoldhatatlan ugyanis az az ellentmondás, ami a politika és a nevelés között van. A politika mindig csoportérdekeket, a nevelés össztársadalmi érdekeket kell, hogy szolgáljon. Ma nemzeti keretben állami érdekeket. A szocialisták nálunk ma kapitalista érdekeket szocialista eszközökkel, a szabad demokraták kificamított liberális elveket hatalmi eszközökkel próbálnak érvényre juttatni. Mindkét változat akadály a szakszerűségnek. Az egyes és az általános között nincs antagonizmus. Mégis zseni kell a kettő szükséges együttlátásához. Ezzel szemben a kapitalista érdek és a szocialista módszerek, de a liberális értékek hatalmi eszközök között az ellentét kibékíthetetlen.

Ha a zseni nem volna olyan kevés, mint a fehér holló a nevelési miniszter helyére egy mai Kelberberg lenne jó. Neki is évek kellenének a mostani zűrzavar megszűntetéséhez. Ma az elvárható a szakmai hozzáértés a magyar neveléstörténet a pedagógia és a pszihológia törvényszerűségeinek alkalmazása. Kitűntetett szerepet szánnék a morális dimenziónak. Talán még meg lehetne állítani a társadalom totális lezüllését, természetesen együttműködve a összes illetékes intézménnyel.

„Ne csináljunk drámát” – halljuk mostanában balról. Mit tegyünk, ha már megcsinálták? A történelemben – nem először – hazánk megint drámai helyzetbe jutott. Mert éveken keresztül kétbalkezes kormány szerencsétlenkedett, szociálliberális eszméket szajkózott, miközben csődközelbe vitte az országot. Ráadásul elengedett egy szélsőséges korrupciós hullámot. Maga, meg a klientúrája gazdagodott. Ezt tetézte a köznép megrágalmazása a nacionalizmus, a fasizmus, az antiszemitizmus és más hasonló bűnök vádjával. Árkot ástak és azt folyamatosan mélyítették, magyart magyar, cigányt magyar ellen hangolva, még vadászpuskával is. Mindez hosszú éveken keresztül a média segédletével, az elorozott hatalom birtokában. Mindaddig, míg be nem telt a pohár, míg népünk döntő többsége, demokratikus jogait betartva, ki nem mondta a megálljt.

A hatalom új birtokosai romokat, „csontvázakat” találtak sokhelyütt, javításra, kicserélésre, megújításra, átalakításra váró állapotokat. – Kilátástalan viszonyok között, napok alatt, egészséges kormányszerkezetet kreáltak. Letették a változtatásokhoz szükséges alapokat, haladéktalanul hozzáláttak a megújulás előkészítéséhez. Ma már van Új Széchenyi Terv: átfogó gazdasági koncepció, ami felöleli a gazdasági lehetőségeinket, annak döntő hányadát, azokat a területeket, ahol a kitörés lehetséges, azokat, amikhez megvannak az adottságaink, erőink. Érdemes figyelni arra, hogy vitaanyagot kaptunk kézhez, és ez azt jelenti, hogy érdeklődéssel várják az észrevételeket, a javításokat. Nem gondolják, hogy a bölcsek köve a zsebükben van.

Én sem gondolom. Ám mégis indíttatást érzek az engem közelről érintő összefüggések felemlegetésére, a szakmám által inspirált gondolatok megfogalmazására. A vitairat utal az oktatás, a tudomány gazdaságban játszott szerepére, arra, hogy a tudásnak is meghatározó része van a gazdaságépítésben. Az oktatás egésze, a köz- és a felsőoktatás is megújításra vár. Készült már olyan szakmai eszmefuttatás, amely a nevelés-oktatás oldaláról közelíti meg elképzeléseink, terveink valóra váltását. A Szárny és Teher (ajánlás a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítésére) a közneveléstől a tudósképzésig kíván, a szakmai irányítás számára, az elengedhetetlen újjáépítés érdekében segítséget nyújtani. Csak megjegyzem: a köznevelés a felsőoktatásnak is alapja. Amennyiben a jelenlegi állapotokon nem tudunk változtatni a felsőoktatásnak továbbra is „pótlás-szemesztereket” kell indítania az alapkészségek megszerzéséért. A Magyar Nemzet 2010. május 20.-án indított vitafóruma szintén a nevelő-oktató munka jobbítását célozza meg. Szörényi László vitaindítója, Havas László és a több mint húsz hozzászóló azt vázolta fel, hogy milyen politikai okok vezettek el a kialakult krízishelyzethez a nevelésben és oktatásban, rámutatnak a kulturális élet egy-egy területének nehéz helyzetére, szükségképpen arra is, hogy a negatívumok miként akadályai a gazdaság növekedésének. – Az is kiderül, hogy egy-egy vitázó türelmetlen a tudományos élet lehetőségeinek pangása miatt. Megjegyzem, hogy a Szárny és Teher című munka kivételével, jobbára a humán szféra kap hangot. Magam is ebben vagyok járatos, ám a reáliák, a műszaki tudományok háttérbe szorulása köztudott és megengedhetetlen. Ezek művelésére úgy tűnik több lehetőség szükséges. Én a kibontakozását másoktól, a hozzáértőktől várom és szemlélem. Az Új Széchenyi Terv benyújtotta az igényt.

Persze a tudományos élet fontos része a humán műveltség, ám a természettudós, a műszaki szakember, a politika résztvevője egyaránt talál támasztékot a maga számára, szakmája és társadalmi tevékenysége során a történelem az irodalom stb. berkeiben. Értelmeznünk kell az európaiság és a magyarság viszonyát a mai körülmények között. Ehhez lehet előzmény, segédlet, ha a városállam és Róma viszonyát elemezzük. A városállam és Róma (akkor az egész világ) viszonya előzmény, a megértést segítő eszköz, a helyes értelmezés bázisa. Minden római egyidejűleg egy városállam és a római birodalom tagja, mindkét földrajzi egység értékeinek képviselője és védelmezője, úgy ahogy ma a magyar ember a magyar kultúra, értékek és az európaiság hordozója is. A görög-római, a zsidó-keresztény kultúra sokszor egybecseng a mával, ahogy erről Heller Ágnes szól a genezis könyvének elemzése során: „… az ezekben a szövegeken való gondolkodás kivezet az éppen most imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló nagyon ősi.”  Nem csoda hát, ha humán tudósaink keveslik a múlt feltárására irányuló lehetőségeket. Ciceró, Seneca vagy Szent Ágoston életművének feltárása számos tanulság forrása lehet. Csak egy apró példa a ma nagyon hiányzó erkölcsi értékek bemutatására a római történelemből (Seneca és Néró beszélgetésének töredéke):

Seneca:   Te csak magadat szereted.

Néró:      És te?

Seneca:   Én szeretem az embereket és tisztelem az igazságot. Ha hazudnék, becsapnám az embereket és arcul csapnám az igazságot.

Seneca Néró nevelője. Jól ismeri őt, és mégis! A despota válaszára számíthat, az nem is marad el. Évek múltán egyszer „díszkísérettel” megérkezik az „orvos”. Seneca beleül a vízzel tele kádba és tanítványának diktálja az elmúlás fázisait. Szolgálva a tudományt és hitet téve egy magasabb rendű erkölcsről. El kell érkeznie annak az időnek, amikor az ó- és középkor gondolkodásának, erkölcsének a feltárására ismét megtermékenyíti az éppen aktuális idő kultúráját, gazdaságát is. A görög – római, a zsidó – keresztény múlt tele van máig érvényes, megszívlelendő értékekkel, jóval, széppel. Ezeket fel kell mutatni, olyan légkör megteremtésén lenne jó fáradozni, ami szemezget a múltban és megtalálja ott az emberit és elveti az emberhez méltatlant.

A tudományok műveléséről szólva, nem véletlen ahová eljutottunk. A reál tudományok eredményei, a humániákkal feltárható értékek, és ami erre ráépülhet gazdagabbá és emberibbé teheti a még mindig vajúdó világunkat, benne az egyes ember és közösségei mindennapjait.

Hazánk jelenkori drámájából kikászálódik előbb-utóbb. (Bizony nem tudjuk, mikor!) A happy end várat ugyan magára, ám el kell jönnie.

„A vad és a civilizált ember között az az egyedüli lényegi különbség, hogy amaz nem tanulta meg, mint kell kendőzni a valóságot, ez pedig megtanulta.”

H. G. Wels

A valóság lényeges összefüggéseit a folyton fejlődő tudomány tárja fel. Egymásra épülő eredményei kiegészítik, módosítják a korábbi megállapításokat. A múltat nem eltörlik, hanem beépítik és felülmúlják. Nincs ez másként a nevelés valóságában: mindennapjait, de törvényszerűségeit illetően sem. A civilizált emberrel az a baj, hogy sokszor túlbecsülve önmagát a megismert, de a saját gondolatokkal is érdekeinek megfelelően játszik, esetleg hazárd módon, felelőtlenül.

Nevelésügyünk (ma oktatásügynek nevezik), ezen belül a köznevelés súlyos nehézségekkel küzd. Az oktatásirányításban alapvetően pénzügyi és pártszempontok dominálnak. Holott köztudott, hogy a köznevelésnek, de a nevelésügy egészének pedagógiai meggondolásokra, a pedagógia törvényszerűségeire kellene épülnie. Az OM akadályozza ezt, egyrészt a hagyományok negligálásával, másrészt a magyar nevelésügytől idegen meggondolások iskolákra történő oktrojálásával. Van azonban – jelenleg van – lehetőség, hogy hivatásuk elvárásai szerint dolgozó szakemberek, azon túl, hogy vitatják a ma divatos „tudásgyár”, „szolgáló intézmény” szindrómát – pedagógiai megalapozottságú elméleti munkára vállalkozzanak.

A magas szakmai igényességet preferáló Mester és Tanítvány c. pedagógiai folyóirat 9. száma Hoffmann Rózsa tollából Köznevelésünk ma és holnap címen terjedelmes, minden lényeges kérdést részleteiben is taglaló hosszútávú köznevelési stratégia javaslatot ad közre. Ismerve a szerkesztőség célkitűzéseit és mentalitását, – nem meglepő, hogy ugyanez a szám, a fair play szellemében, Oktatás jövőidőben (Horn Gábor) címmel helyt ad (nem lennék meglepve, ha a szerzőt felkérték volna!) egy szintén terjedelmes írásnak, ami kísérletet tesz a liberális oktatásirányítás (elképzelések és jogszabályok) indoklására (védelmére!).

A köznevelés stratégiája és az oktatásirányítás elképzelései, törekvései, tevékenysége természetesen nem azonos dolgok, mégis: ha az oktatásirányítás a jövőnek is szól, óhatatlanul tartalmaz, akarva-akaratlan is valamiféle elképzeléseket arról, hogy milyennek gondolja az elkövetkező évek nevelését.

Jelen gondolatsorban az a törekvés, hogy észrevételeket tegyünk az Oktatás jövőidőben c. írás néhány jellegzetességéről és néhány tartalmi mondanivalójáról:

1. Szükség van egy szakmailag helytálló hosszútávú köznevelési stratégiára. (Javaslat már van!) Az észrevételezett írás, ugye nem ilyen?!
2. A bombasztikus alcímek „Alkotó idők”, „Liberális keretek – drámai társadalmi változások” nagyon is kampányízűek.
3. Merőben szokatlan, hogy szakmai folyóiratban egy vitatott oktatásirányítást és oktatáspolitikát valaki kizárólagosan politikai, ideológiai aspektusból védjen, indokoljon. Ilyenre fél évszázad előtt példa sem akadt. Az ötvenes-nyolcvanas évek Balog László szerkesztette Pedagógiai szemle szakírói is kényesen ügyeltek legalább az egyensúlyra, inkább a szakmai érvek túlsúlyára.
4. Az EU szakemberei által kidolgozott „minőségbiztosítási keretrendszer” talán tényleg hatott az oktatáspolitikára. Az oktatásra csak annyiban, hogy az iskolák „parancsra” kidolgoztak egy sokoldalas Minőségbiztosítási folyamatszabályozást (aztán gondosan fiókba tették). Köztudott, hogy a termelőüzemeknek szánt papírmunka ott sem járt érdemes eredménnyel. Az iskolákban pedig akkor folyik minőségi munka, ha az ott dolgozó pedagógusok a képző intézményekben az alapos szakmai felkészítésen belül érdemleges pedagógiai-pszichológiai képzésben részesülnek, ennek birtokában hivatástudattal nevelnek-tanítanak. Mert bizony az iskola sem nem „tudásgyár”, sem nem „szolgáltató intézmény”.
5. „Alkotó idők” az iskolában akkor következnek, ha a pedagógusképzés megteszi a dolgát, ha az iskola ténylegesen elszakad a politikától, ha nem a pénz szabályoz, ha a pedagógust megbecsülik, ha tudásalapú, gyermekközpontú tekintélye lesz.
6. Az oktatásirányításból száműzni kell a „drámai változások”, változtatások pszichés kényszerét. A társadalom nagy időközönként forradalmat érlel, ami aztán mérhetetlen károkkal jár, mert rombol, mégis elkerülhetetlen! Az iskola viszont nem bírja elviselni. Az oktatásügy, ha rákényszerül, belerokkan, mint napjainkban történik! Változásokra, az új tapasztalatok feldolgozására, felhasználására nélkülözhetetlenül szükség van. Felforgatni, a tradíciót negligálni, a felül lévők érdekei szerint rohammunkával, drámát csinálva a felhalmozott értékeket eltörölni felelőtlenség, akarva-akaratlan elkövetett halálos bűn. – A minél magasabb általános műveltség igénye általános, régi keletű, és a jövő távlataiban mindinkább szükséglet lesz. A gépek ismeretet tárolni kiválóan tudnak. A tudásra viszont az embernek van szüksége, vele dolgozni, alkotni csak akkor lehet, ha birtokunkban van. A magyar oktatás és szürkeállomány elismertsége a múltban a köznevelésen nyugodott. Itt szerzett az ifjúság széleskörű tudást, elismert neveltséget, intelligenciát, alapvető kompetenciákat, itt tanult meg szorgalmasan dolgozni, erőit optimálisan használni. – Erre van ma is szükség!
7. Horn Gábor liberális pedagógiáról beszél. Ha volna, talán tényleg tenne a szabadság és a szolidaritás egyensúlyáért. Mert nincs (még a látszatával, embrionális állapotával sem találkozhattunk), az érvelő azonnal a gazdaság területére téved, összekeverve a pedagógiát a gazdaság (nagytőke) iskolával szembeni elvárásaival. Amiről beszél, az nem más, mint hatalmi eszközökkel az iskolára oktrojálni akart, a tőkés gazdaság érdekében szükségesnek vélt ideológia. Ezt akarva-akaratlan „karakánul” be is vallja azzal, hogy az iskolát szolgáltató intézménnyé degradálja. Szemérmesen hallgatva arról, hogy kiket kíván az iskolával szolgálni. (Ez a kör ma Magyarországon az össznépesség 0,3-0,4%-a, azaz 30-40000 ember!)
8. Az egyre romló „gyermekanyag” gondolata, ténye nem pedagógus termék. A hozzá nem értő oktatáspolitika „eredménye”, a „tudásgyár” és a „szolgáltató intézmény” koncepció következménye.
9. A továbbfejlesztett NAT fejezet többek között azzal nem számol, hogy az oktatásügy zuhanó repülését az 1960-as évektől észleljük és 2003-ban konstatálták. A PISA az alapkészségek elégtelenségét állapította meg. A közép-, de a felsőoktatás viszont már jó ideje érzékelte. Ezt a „bravúrt” ugyan a szocialisták előd oktatáspedagógusai alapozták meg a „szocializmus építése” idején, de kiteljesedését a 4 éve fungáló OM érte el azzal, hogy a ma érvényes NAT nem tartalmaz valódi követelményeket, az ismeretanyagot másodlagosnak tekinti, kompetenciákat akar fejleszteni szilárd alapismeretek nélkül (ami lehetetlen!). További megbocsáthatatlan vétek a nemzeti kulturális tradíció kivonása, a piac érdekeinek kiszolgáltatott tankönyvellátás, az üzleti érdekek betüremkedése az iskolába.
10. A radikalizmusról más megközelítésben: rohammunka a középiskola (és felsőoktatás) átszervezésében. (Ez természetesen itt is, mint mindenütt a selejt melegágya!) A gyorsítás úgy történt, mint a mesebeli kotlós esetében, „Aki” a kiköltés 21 napját 7 napra rövidítette. Addig izgett-mozgott, amíg a tojások zömét összetörte, néhány meg megzápult. Boldog volt mégis, mert a megmaradt 3 tojás a 7. napon fölpattant. Igaz torz koraszülöttek lettek. Elő az inkubátort. Mert az sem segített, felment a Tajgetoszra (ő felment!). – A lennmaradók azért izgultak, hogy az orom eléggé jeges-e? – Nem volt, lebetonozták!
11. Roham pszichózis ide vagy oda, a pedagógia fejlődése soha nem volt (nem lehetett) gyors. Évszázadok múltán ért el újabb szakaszokat. Úgy, hogy mindig felhasználta, beépítette a korábbi eredményeket. A múltat nem eltörölte, hanem gondos mérlegeléssel ráépült, bekebelezte. Az első szakaszban a viselkedés formálását tekintette fő feladatának (a pedagógus szobrász módra próbált embert faragni), ezt haladta meg az ösztönöket szabályozó szisztéma (nem felejtkezett meg a viselkedésről, de fő feladatként a gyermeki energiák mederbe terelését jelölte meg), számos évtized elteltével a formáló és szabályozó pedagógia elemeinek hasznosításával nyert polgárjogot a ma általánosan elfogadott, alkalmazott és kívánatos humanista pedagógia (a pedagógus „szülész” szerepre vállalkozik, „csak” közreműködik, segíti, támogatja az önmegvalósítást).

A pedagógiatörténet tud a bibliai szemléletű, széles körben ma is ható pedagógiáról is. Története a katakombákig nyúlik vissza. – A humanista pedagógia, ahol erre igény van együttműködik, teret enged a bibliai szemléletnek. Nagyon jól illeszkednek egymáshoz!

12. Megismétlem ebben a konteplációban is, hogy liberális pedagógia még nem született. Amit egyesek így minősítenek az nem más, mint a liberálisok oktatáspolitikája. Elméleti rangja nincs!

13. Néhány megjegyzés a „Kistérségi stratégia” c. fejezethez. – Ha a „méretgazdaságosság” vezérli az oktatáspolitikát, ha ez a tényező egy kistelepülés iskolájának, óvodájának a megmaradása kérdésében, (egyáltalán a nevelésügyben!), akkor tovább szaporodnak a bezárt intézmények (2005-ben 218), az elbocsátott pedagógusok (a PDSZ szerint 6000).

Ebben a fejezetben „engedmények”, ígéretek vannak a kisfalvak „szolgálatában”, ugyanakkor nagy hangsúllyal szerepel a gazdaságosság szempontja, és kifejezésre jut az összevont osztályokban tanuló kisdiákok „féltése”. – Hosszú pályafutásom során, negyed századon keresztül nagyon sok kisiskolához jutottam el apró falvakban, tanyákon (Somogyban sok ilyen volt). Előbb azzal a feladattal, hogy segítsem – ellenőrizzem az ott folyó munkát – aztán, hogy tanítási gyakorlaton tanítványomnál (Szabolcs-Szatmárban) tegyem ugyanezt. – Nos, ismételten azt tapasztaltam: ezek az iskolák, akár mostoha körülmények között is, teljesíteni tudták alapvető feladataikat, a fogyatékosok kivételével a negyedik osztályban mindenki tudott értőn olvasni, olvashatóan írni (többen másodikban tudták ezt!) tudták az egyszeregyet, az alapműveleteket (ez utóbbiban számosan kitűntek), egyesek szépen szavaltak. Pedagógustól függően egyik helyen történelemben, másutt földrajzban vagy biológiai vonatkozású gyűjtésben, apró kísérletekben mutattak tájékozottságot. (Beszéd- és értelemgyakorlat!) Az eredményességet motiválta, hogy egy-egy tanuló, társait segítendő, apró feladatokat kapott. Előnyös volt, hogy a „csendes óra” során, az alsóbb osztályokat hallva évente ismételtek! A kisebbek pedig óhatatlanul belehallgattak a nagyobbak óráiba. (A megosztott figyelem spontán kialakult!) Anélkül, hogy érv lenne az osztott osztályok (több lehetőség van itt) ellen, megemlítem, ismerek osztatlan alsótagozatba járt gyerekekből lett főiskolai tanárt, orvost, tudóst is!

Egyetértek Horn Gáborral, hogy „kistelepülések számára szinte létkérdés az óvoda és az alapoktatás biztosítása” (bár a „szinte” szót kihagynám!). – Csak hát ez az állásfoglalás hogyan szinkronizál a tényleges helyzettel, adatokkal – kérdezem. – Sehogy – mondom! És számon kérem a szó és a tett disszonanciáját!

És most engedjenek meg egy csekélyke kalandozást személyes múltamban!

1940. június 21-én, amikor a diplomát átvettem, a középiskolai tanár megbecsült ember, tekintély volt. Igaz, tanár csak mentor közbejöttével 1, 2, esetleg több év elteltével lehetett. Bizonyítani kellett tudását, nevelői alkalmasságát, pedagógiai-pszichológiai felkészültségét, intelligenciáját.

A diploma átvétele utáni összejövetelen az öt év előtti 33-as indulólétszámból 13 friss diplomás és 7 igen becsült tanár volt jelen. Rajtam volt a sor, nekem kellett elköszönni. Azt ígértem, hogy a ránkbízottakat a humanista pedagógia szellemében boldog emberekké neveljük. – Évekkel később találkoztam John Russel 19. századi angol író, esztéta itt idézett gondolataival: „Áhitattal nézni a növekvő vetést, a fákat, a bimbó nyílását, keményen dolgozni pennával, szerszámmal, vésővel, kapával, sokat olvasni, gondolkodni, szeretni és imádkozni – ez a boldogság summája.”

A civilizáció ne álljon hadban a valósággal, a boldog ember eszményével végképp ne!

Nem szabad késlekedni. Májusban kritikák jelentek meg az iskolai munkáról, a társadalom egyéb kérdéseinek és az oktatás viszonyának a tarthatatlanságáról. Volt, aki az oktatásügy „vészhelyzetét” konstatálta. Nem megalapozatlanul tették ezt: ugyanis számos az analfabétánk, még több a funkcionális analfabéta. Tény a kontraszelekció jelenléte a pedagógusok körében. Mégis egyoldalú kép ez. Az iskolák, a pedagógusoknak köszönhetően sők-sok értéket, értékeset őriznek. Azok az intézmények, melyek spontán vagy tudatosan kivonták magukat, munkájukat a korábbi oktatásügy irányítása alól, jobb, esetenként jó eredményeket produkáltak.

Elismerve a fogyatékosságokat, ám számolva a megőrzött értékekkel kell most hozzáfogni a megújításhoz, az új közoktatási törvény kidolgozásához.

Az előttünk fekvő vitairat első olvasata nyilvánvalóvá teszi, hogy hatályba lépésével új időszámítás veszi kezdetét az óvodában, az általános iskolában és a középiskolában. Az elmúlt hat évtizedben okozott „elszegényedés” nem folytatódik. A fordulat bizonyítékai már A törvény új vonásai és az Alapelvek című fejezetekben megmutatkoznak. Egyértelművé válik, hogy a gyermekek és a társadalom érdekeit, értékeit akarja szolgálni. A Vitaanyag megcélozza a jelen oktatási-nevelési hibák elhárítását, másrészt határozott utat mutat egy lényegében új nevelési-oktatási szisztéma megvalósítására. A gyermeket fejlesztő, az önerőket felszínre segítő, önmagát és a közösségeket is szolgálni tudó és akaró nevelési metódus megvalósítását szorgalmazza. Tudja, hogy az ember annyiféle, ahány. Ennek megfelelően és a társadalmi szükségletek szerint a képzés személyiséget fejleszt, és közösségi igények kiszolgálására alkalmas embert nevel. Javasol, formájában nem új intézményhálózatot, új szakszolgálatot: mentort, szakértőt, szaktanácsadót, vizsgaelnököt. Érdeme a követelmények fokozatos növelése, valamint a kötelességek és jogok összhangba hozatala.

 A Vitaanyag tanulmányozása közben az alábbi megfontolásra váró észrevételeim születtek: 

1. Az Alapelvek között szívesen látnék egy passzust, ami bázisát képezné mind a törvény, mind a nevelőmunka elméleti és gyakorlati tennivalóinak. Javaslatom Pálvölgyi Ferenc (Mester és Tanítvány 2009/23, 149.) egy gondolatán alapszik. Alkalmazását az alábbi megfogalmazásban tartom lehetségesnek, szükségesnek: a nevelés-oktatás alapértékei: az ember élete, méltósága, környezete, közösségei, javai, alkotásai, ezek védelme és szolgálata.
2. A törvénynek a köznevelési törvény címet adnám.

– A vonatkozó életkor (3-18 év) dominánsan nevelőmunkát igényel. Az oktatás is nevelési eszköz, talán a leghatékonyabb (értelmi nevelés).

– Az érett személyiség a 18. életév táján/után alakul ki. Az önfejlesztés szerepe ebben az időben válik lassan meghatározóvá (bár az információ átadása és a tanári munka a felsőoktatásban is képvisel nevelő momentumokat).

– A miniszter (államtitkár) „nevelési-oktatási” címet viselhetne.

– A vitaanyagban számos helyen, helyesen, a nevelés-oktatás megjelölés szerepel.

– (A felsőoktatásban az „oktatás” megjelölést meghagynám.) 

1. A Köznevelési Törvény célját a köznevelés szabályozásaként értelmezem.
2. A köznevelés (-i rendszer) célját az alábbi részletes megfogalmazásban ajánlom: az ember biológiai és társadalmi szükségleteinek szolgálata, szellemi (tudati) fejlődésének elősegítése: a test fejlesztése, erősítése, edzettségének, munkabírásának (tanulási képességeinek) fokozása, a higiéné szükségének felismertetése. A társadalom életében való részvétel megalapozása. Ismereteinek, képességeinek, jártasságainak, attitűdjeinek, erkölcsi értékrendjének, akaratának, érzelemvilágának erősítése, gazdagítása. Az alakuló személyiség harmonikus társadalmi illeszkedésének segítése. Hazafiságra, a nemzet, az ország építésére és védelmére való készség kialakítása. „Célja továbbá…. aktívan részt vesz.” – ig.
3. A követelmények jelentős emelése igen indokolt. A középszintű érettségi „átkeresztelésével” nem értek egyet. Nem kellene erőltetni az érettségizettek számának növelését. Ez ugyanis azt vonja maga után, hogy már nagyon szűk, igen gyenge ismerettel, elemi intelligenciával nem rendelkező fiatalok mondhatják magukról, hogy érettségizettek. Talán nem kellene megalapozatlan, téves ítéletalkotásra késztetni a fiatalokat és önmagunkat.
4. A nemzeti Alaptanterv iránt támasztott alapkövetelmények teljesítése feloldja a ma érvényben lévő ellentmondásokat, igénytelenséget. – Tervezetének elkészülte után széleskörű véleménycserére van szükség. Időnkénti korrekcióval így is számolni kell, egyrészt, mert a tartalmi követelmények növelése egy csapásra nem keresztülvihető, másrészt, mert a nevelés-oktatás elméletének a fejlődése (például konstruktivista pedagógia) is napirenden van.
5. A tehetséggondozás mindig időszerű munkájába a szülő bevonása is indokolt. A módszert úgy képzelem, hogy az óvodába lépéskor az óvodapedagógus beszélget a szülővel a korán megmutatkozó kedvező jelekről. (Igaz, a szülő elfogult lehet, ám ez hamar kiderül.) A szülővel történő együttműködés az általános- és középiskolás korban is indokolt. Az egyeztetés és a szakmai tapasztalatok nyilvántartását, talán, már az óvodában nyitott könyvecske tartalmazhatná, ami a gyereket a pályaválasztásig kísérhetné. Sőt, a tudományos diákköri, majd a tudományos felkészítési időszakban is segítség lehetne.
6. A finanszírozás is állami feladat! A mostani rend (állami, fenntartói, intézményi) igen megnehezíti az anyagi ellátást. Következmény: a sok súrlódás, elégedetlenség az intézmények ellátottságának egyenetlensége stb. Egységes állami finanszírozásra lenne szükség.
7. A köznevelés hivatali irányítása lehetne egyszerűbb. Az elvi irányítómunka minisztériumi feladat. A megyei kormányhivatalok elláthatnák a szakfelügyeletet, az OH feladatait, a tanterv, a nevelési terv ellenőrzését. A fenntartókkal, az intézményeknek építészeti kérdésekben kellene csak egyeztetni falu-, városrendészeti szempontból. Az egyházi- és magánintézmények egyezkedés alapján vállalhatnának anyagi terheket. A szakmai ellenőrzés kettős jelleget kaphatna, az állami ellenőrzés jogát ezekben az iskolákban is meg kell tartani.
8. A szakmai ellenőrzés újraszervezése igen indokolt. Nélküle az irányító munka is megalapozatlanabb lenne. Az intézmények, csupán belső ellenőrzéssel, reális önértékelés esetén se kaphatnak elegendő szakmai segítséget, nem használhatják a szakfelügyelők szakmai tapasztalatait, hozzáértését. A külső ellenőrzés önmagában is jelentős inspirációt jelent. – A szakértőket és a szaktanácsadókat a megyei kormányhivatalok szervezésében működtetném. Az intézmények anyagi és szakmai helyzetét közvetlenebbül érzékelve, az OH munkakörét is gyakorolva szilárdabb megítélés volna lehetséges. Az iskolák munkájának, szükségleteinek számbavétele, a közvetlenebb irányító-és ellenőrző feladatok ellátása hatékonyabb lenne egy új lépcső (járás, kistérség) beiktatásával. A középfokú intézmények kormányhivatalhoz való tartozását nem kérdőjelezném meg.
9. Az általános iskolára háruló feladatok körül a felzárkóztatás adja a legtöbb gondot, munkát. A ma adott körülmények között a gyermekek jelentős hányada szorul külön segítségre. Ezért, és hogy a nevelőmunka jobb eredmények irányába elmozdulhasson, legalább átmenetileg, ott, ahol erre szükség van, lehetővé kellene tenni a 15 fő körüli osztálylétszámot.
10. A jogszabályok jegyzékébe azok a problémák kerültek, nagyon indokoltan, amelyek törvényi szabályozást nem igényelnek, illetőleg azok, amelyeket gyakran kell változtatni, módosítani.
11. Vajúdás után szántam rá magamat, hogy javasoljam a törvény „függelékébe” néhány alapfogalom definíciójának (körülírásának) a szerepeltetését. (Egységes értelmezés, fontos fogalomtartalmak!)

a)      A nevelés az a pedagógiai folyamat, amely az ember biológiai, társadalmi, tudati adottságait fejleszti szakember irányításával, a nevelt aktív közreműködése mellett.

b)      Az erkölcsi nevelés az a pedagógiai folyamat, amely plurális környezetben stabil és ésszerű értékeket képvisel úgy, hogy az életben jelentkező problémákat kritikusan és alkotó módon megoldani törekvő embereket nevel.

c)      A személyiség az ember biogén és szociogén (tudati) összetevőinek organikus egysége, exogén és endogén erők együttes hatására alakul ki, változik, fejlődik, lehetővé téve a megkülönböztethetőséget, a felismerhetőséget.

d)      Az oktatás a nevelés legfontosabb eszköze (értelmi nevelés), új ismereteket közvetít, amiket a tanuló igyekszik megérteni, és konstruktív módon bedolgozza meglévő ismeretei rendszerébe.

(A meghatározásokat úgy interpretáltam, ahogy azokat valaha tanultam, és ahogy kilencven éves agyam megőrizte azokat.) 

Az életpályamodell tervezet szakszerűen átgondolt, precíz munka. Bevezetését aktuálisnak és igen hasznosnak vélem. Esszenciája: Igényes munkát, illő bért! 

Új világ van születőben az iskolákban. Kodály szavaival kérem: „Tanügyi Bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket!”