Gondolatok oktatásról nevelésről…

Amikor a múlt század húszas éveiben elemista voltam, akkor is, amikor a negyvenes évek elején tanítani kezdtem a közoktatásban a klébelsbergi elképzelések szerint folyt a munka. – A szovjet megszállás után ez a munka fokozatosan pártirányítást kapott és elindult a lejtmenete. A századforduló után szociálliberális hatásra a folyamat felgyorsult .-A 2011. évi törvény, a nemzeti nevelésről, van hivatva a trend megfordítására. Engem is és bizonyára sokakat érdekel, hogy miként megy ez végbe.

Az új törvény, már címében, sokat ígér. A köznevelés tennivalóinak teljességét fejezi ki. Az oktatás ugyanis az iskolai tennivaló, de nem fejezi ki az iskolai munka egészét, éppen a lényegét: a nevelés egész embert/gyermeket/formáló feladatát nem. A tudnivalók szaporítása, az intellektuális adottságok növelése, az új ismereteknek a már meglévő tudásanyagba való beillesztése nagyon bonyolult, kreatív folyamat. És ez, alapvetően a gyermeki szubjektum dolga. Persze pedagógus közremüködéssel. Summa-summárum: feloldja azt a szűkítést, amit az oktatás fogalom lehetővé tesz. Fontos előrelépés ez, mert felhív az egész ember /gyermek/ növelését célzó iskolai munka teljességében való gondolkodásra. A fejlesztő tevékenység egységes szemléletének bázisát teremti meg.

A fenti gondolatok a gyakorlati megvalósítás körülményeit próbálták tudakolni személyes és telefonon történt beszélgetések segítségével. Mindössze 18 ismerős kollégával tanácskoztam. Ismerőssel, azért mert őszinte véleményeket akartam. Nem kétséges, hogy a valós kép kialakítására irányuló törekvésem beszélgető társaim és a magam személyisége/egyedisége/miatt szubjektív elemekkel terhes. Mégis érdemesnek gondolom az alábbiak elmondását.

Meglepett, hogy az országos tanévnyitó rendezvényt menyire kevesen nézték, és hogy aki nézte is, mennyire a feszínt látta csupán. Még a pedegógus tekintélyének visszaállítására vonatkozó bejelentés sem váltott ki nagyobb érdeklődést, reményt. A rendezvény konzervatív értékeket hangsúlyozó attitűdje is keveseket ragadott meg.

Egyfajta fásultság jelei mutatkoznak.”Minden évben változás!””Az új szemléletű feladatok új teherként jelennek meg.” Két kolléga mondta el, hogy az igazgató felhívta figyelmüket a törvény egyes fejezeteinek megismerésére. Úgy látszik egyéni és szokásmechanizmusból kevés kolléga szorgos.

Nagyon bonyolult, sokféle a kép az értékeket illetően. Számosan nem látják sem a múltban dívó szociálliberális nevelésfelfogás, sem a konzervatív értékrend összetevőit. Több megnyilvánulás azt tükrözi, hogy a pedagógusok többsége erről a következő kétféle gondolkodást képviselik:

1. aszülői ház, a pedagógusképző, majd a gyakorlat hatására alakul ki az értékrend és ez majdnem független a nevelésirányítás elvárásaitól,

2. érdekes volt összevetnem ezt a nézetet azzal a 2008-ban megfogalmazott, vizsgálat által alátámasztott véleménnyel mely szerint akkor”… azok a köépiskolák produkáltak jobb, sőt jó eredményeket, amelyek részben, vagy egészben függetlenítették magukat a tanügyigazgatás elvárásaitól. Tették a dolgukat: tanítottak, neveltek.”

Azt gondolom, hogy a két szemlélet azonos gyökerü. Mégis az előbbi individualizált, a másik kollektív jellegű változat. Egyik sem kívánatos azzal a tartalommal, amit hordoz. A kívánatos az lenne, hogy az elvárások figyelembevételével jönne létre olyan konzervatív értékrend, amely lehetővé tenné az egymás munkáját támogató, kiegészítő nevelői tevékenységet. Ehhez persze a nevelőtestületeknek alkotó közösséggé kell válniuk. Példaként tekintsünk a munka alapú társadalom alapvető értékére. Ennek a társadalomnak a megerősödéséhez és fejlődéséhez egyik kulcskérdés, hogy minden munkaképes ember dolgozzon. Feltétel a mukahely, de a munka megbecsülése is. A ma tapasztalható nehézségek ugyan akadályozzák az iskolai munka hatékonyságát, mégsem nyugodhatunk bele, hogy az iskolai teljesítmények romoljanak. Ezért is üdvözli mindenki pl.: az érettségi követelmények fokozatos növelését.

Több kolléga gondolja azt, hogy a tantestületekben számosan vannak ma is szociálliberális állásponton. Ezt nem ideológiai maradványnak tekintik, hanem annak a „szabadságnak”/szabadosságnak/ jelenségeként, ami mentes a szakfelügyelettől és mindenféle ellenőrzéstől. Sokan tartanak az életpálya modell minősítési elvárásaitól. Jelezték, hogy a pedagógusképzés is megujjításra vár. A tanítók az 1-4. osztályban nehezen birkóznak azzal a feladattal, amit a nehezen kezelhető gyermekek jelentenek. Középiskolai tanárok jelezték, hogy az alapkézségek hiányosak a 9. osztályba lépő tanulóknál. Az a godolatuk, tapasztalatuk, hogy a felső tagozatban lehetőséget kellene teremteni az alsó tagozatban megszerzett kézségek gyakorlására. Ezekre is tekintettel kellene a képző intézményekben lenni.

A kollégák az igazgatói tevékenységet, az új törvénnyel kapcsolatosan, várakozó jellegűnek látják. Sok a kérdőjel- modják. Ennek ellentéteként egy kolléga mondta el, hogy a tanév kezdete előtt az igazgató részletesen ismertette elvárásait, a törvény általános és  aktuális fejezeteinek az ismeretét. Egy másik arról számolt be, hogy az igazgatótól írásos tájékoztatót kaptak azokról az információkról, amelyek a minősítéshez szükségesek. Kiegészítést, korrigálást kért. Egy tanár mondta el, hogy náluk 3 éve a tanévre való konkrét felkészülés elvárás. Az első megbeszéléskor aug.. végén beszéltek róla.

A heti öt órás testnevelést üdvözlik. A nehézségek megoldása folyamatban van, mind a helyiségeket, mind az alkalmas pedagógusokat illetően. Az intenzív megmozgatást gondolják fontosnak, ennek nincs akadálya-mondták.

Örömmel üdvözlik az aktuális kérdések tisztázására irányuló tan-ügyigazgatási figyelmességet, készséget.

Több és bővebb tájékoztatást várnak a szakfelügyelettel, a minősítéssel, a feljebbsorolással kapcsolatban.

Már most érdeklődéssel várják a járási tankerületek majdani tevékenységéről a tájékoztatást.

Ezek a beszélgetések, amelyekre itt utalok eredetileg a magam kíváncsiságát, akarták szolgálni, Kerestem és találtam is, és nem csupán elvi összhangot a Klébelsbergék által képviselt nézetekkel. Ezért nekem sokat mond, és nemcsak újat, az új törvény.

Mert most úgy gondolom, hogy a beszélgetések egyes passzusait mások is érdekesnek tarthatják, leírtam azokat. És ha netán a szaksajtó érdemesnek ítéli, közre is adom.

Kedves Kollégák!

Amit mondok a múlt tolmácsolja nekem.Néztem,hallgattam ami Pécsett történt,megremegtem.Az első csengő, amit ott Göcsejben valaki rázott,hogy hangjára,szépen felöltözve bemenjünk tantermünkbe.Amikor először katedrára álltam sok csillogó szempárt láttam.S később amikor leendő kollégáknak mondtam,amit Gorkijtől tanultam:”A nevelés sine quanon-ja vágyat ébreszteni,hogy naponként felülmúljuk önmagunkat a szép,a jó,az igaz keresésében és szolgálatában”.

A korábbi kezdés mindig egyszerű. Pécsett nagyszerű! Ám nem a külső, hanem amit elmondtak, és ahogy azt tették ismét gyermekké tett. Aztán már felnőttként az jutott eszembe, hogy csupán két éve nő az a fácska melynek termése évek múltán érhet csak be. Most az ápolás, gondozás, védelem ideje jött el. A kishitűség, a kétség, az ellenzék velünk van. Coelho/spanyol író/aforizmája jutott az eszembe:”Lucifer, ha imára serkent is, ördög.”.

Csak bizalom és sok szívvel végzett munka, egymás kezét fogva alapozza meg, amit most kezdtünk.

Tán naivnak tünhet amit röviden idéztem, mégsem tehettem mást:”az az út, melyen most járunk, vezet el a célhoz”. A kemény munkához, a sikeres tanévhez erőt, egészséget kívánok!

A megélt 85. becsengetést ünneplő kollégájuk:

Érfalvy Ferenc

Erős indulatokat és ennek megfelelően talán nem eléggé tárgyilagos megítélést váltott

ki az aug.24-én megjelent hír a nevelés-oktatásirányitás munkájának bírálatáról Pokorni Zoltánra hivatkozva.

Nem is azonnal írtam le gondolataimat egyrészt, mert nagyon fontosnak tartom a közoktatás minden kérdését, másrészt a szubjektív megítélést indulatok esetén mindig, de általában is amennyiben csak lehetséges, kerülendőnek tartom. Hogy a közoktatás egyik igen fontos társadalmi alapkérdés, azt senki nem vitathatja. Ha hanyatlik a nívója a felsőoktatás is, de a társadalom egésze is szenved tőle. Nem akarok sem a régmúltban kalandozni, sem a részletekben elmerülni. Csak annyit jegyzek meg, hogy például Klébersberg és munkatársai-a trianoni sokk után az oktatás, a közoktatás javításának eszközeivel segítette kiemelkedni nemzetünket a fejbekólintás bódulatából. Néhány év múltán a szellemi, de a gazdasági élet is újrapezsdült. Ez a lendület tovább élt az iskolákban még a szovjet megszállás első éveiben is. Értékeket közvetítettek, eredményesen oktattak , Az ötvenes években kezdett betörni az iskola falai közé a szocialista-kommunista eszmeiség és ezzel párhuzamosan állították a napi politika szolgálatába. Meglódult ez a folyamat a nyolcvanas években, majd vészesen negatív lendületet vett liberális tartalommal Magyar Bálint miniszterségei idején. Meg kell jegyezni, hogy a folyamat gátját képezte a pedegógusok jelentős része. Számos iskolában negligálták az oktatásirányítás elvárásait. Tették dolgukat, értéket közvetítettek, voltak elvárásaik a tanulókkal szemben. Ezekben, az iskolákban az általános zuhanás ellenére születtek jobb, jó eredmények is. Ennek ellenére a középiskolák arra kényszerültek, hogy az első tanév elején helyesírást, ételes, érthető, értő olvasást, számolási alapokat tanítsanak. Ám így is maradtak hézagok az alapismeretek terén. A felsőoktatás is rákényszerült „pótló szemeszter” tartására. Még jelentősebbek voltak a hiányosságok a nevelés területén. Ezt tetézte a Magyar-Hiller időszak azzal a következménnyel, hogy az iskolák egyrésze alig haladta meg a gyermekmegőrző rangját.

Ez a vázlat csupán utalhatott a volt oktatásügy hiátusaira. Ám így is jelzi, hogy a köznevelést, de a felsőoktatást is új elvi alapokra kell helyezni, vissza kell találni arra az útra, amelyen a magyar oktatásügy járt ezer éven át. Erre kell építeni a megroggyant oktatásügyet. Ez az alap kétségtelenül konzervatív abban az értelemben, hogy nemzet, hogy értékeket képvisel. Például az erkölcs kétezer éves értékeit: az ember életének és méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának és alkotásainak védelme. Ezek az értékek természetesen magukba hordozzák a folyton változó embert, a megváltozott körülményeket és az új, modern alkotásokat is. Vagyis a konzervatív nem pusztán a régi, de a ma aktuálisan újat, az új értékeket is kifejezi. El akarja érni, hogy a köznevelés megalapozza az általános műveltség és kutúrált magatartás pilléreit. Ezért erőfeszítéseket kíván nevelőtől és tanulótól egyaránt.

A fentiek ismeretében érthetetlen, hogy Pokorni Zoltán egy konferencián miért illette”erős kritikával”az oktatási kormányzat mostani tevékenységét. Szétaprózottnak, szelektívnek az iskolarendszert. Az új NAT szerinte „túlterjeszkedik” „előírásait képtelen megtanulni bármelyik gyermek” „illúzió, hogy a nemzeti egységet szolgálja”. Azt állította:”tovább megyünk egy rossz úton, egy tantárgycentrikus úton”. A pedagógus életpálya modellről az a véleménye:”nem tudni a plusz pénz képes lesz-e különbséget tenni jó és rossz tanár között”.

Azt gondolom ezek az aggodalmak korábban lettek, volna aktuálisak. Akkor, amikor szociálliberális elvek érvényesültek a közoktatásban. A vélemény nyilvánítók többsége nem aggódik, és abban bízik, hogy a közeljövő már eleveti ezeket az agályokat. Az aggodalmak akkor is indokoltak lettek volna, amikor a felsőoktatást a bolognai rendszerre állították át. Ezt ugyanis a nélkül tették, hogy megvizsgálták volna a magyar felsőoktatás hagyományait. Azt sem mérlegelték kellőképpen, hogy melyik intézményekben lehet egyáltalán alkalmazni. Témánk szempontjából a pedagógusképzésbe történő bevezetése különösen érdekes. Az alapképzés után, ugyanis számosan nem tudtak mit kezdeni végbizonyítványukkal. A mesterképzés is maradt a „tantárgycentrikus”alapokon.

Úgy tűnik jelentősen könnyebb egy induló új rendszert bírálni, semmint jól megvalósítani valamit, amit a körülmények a mi asztalunkra tettek. Az is tény, hogy a különböző társad-alomfelfogások meghatározzák látásunkat és azokat az eljárásokat is, amelyek ebből következnek.

Most a fentebb értelmezett konzervatív szemlélet tesz próbát!