Gondolatok oktatásról nevelésről…

A cím, amit választottam olyan feladat elé állít, aminek számos előzménye van ugyan, mégis szinte önálló eszmefuttatást vár el. Az é r t é k fogalma a mindennapi tevékenység és gondolkodás során, de több tudomány /matematika, pedagógia, művészetek, stb./ művelése kapcsán is felmerül. Meglehetősen önkényesen, a szerző, gondolkodásának megfelelően, kap rendszerint tartalmat. Ez a körülmény késztet arra, hogy nem törekszem semmilyen általános érvényű definíció megfogalmazására. Két fajta érték tartalmának a felderítését célzom meg. Az általános emberi és az alapvető magyar nemzeti értékek tartalmát igyekszem körülírni, ill. összegezni. Ez a feladat, bár magam kreáltam, minden bizonnyal, összességében, túlnő lehetőségeimen. Ezért is már az első sorokban kérnem kell a hozzáértők észrevételeit, kiigazításait!

Az általános emberi értékeket, az ember

– életében,
– méltóságában,
– közösségeiben,
– környezetében,
– tulajdonában,
– alkotásaiban vélem megtalálni.

Ezek, minden bizonnyal, a legfontosabb a legáltalánosabb jót, szépet, igazat tartalmazzák. Tehát hangsúlyozásuk, megbecsülésük és v é d e l m ü k mindenkinek elemi kötelessége. Alá kell húzni, hogy a felsorolt értékek nagyon sommás tartalmakat fejeznek ki.  Ezeknek a felderítése majdhogynem vég nélküli feladat, mivel komponenseik szinte felsorolhatatlanok. Az egyes értékeket jelölő fogalmak tartalommal való megtöltése előtt, arra is rá kell mutatnunk, hogy a komponensek mondanivalója, sokaságuk mellett, eltérő jelentéseket is hordozhatnak, aszerint, hogy mikor és kik használják. Ez utóbbi körülmény igazolására, rendelkezésre áll egy életből vett példa. Hankiss Elemér és munkatársai itthon és az USA-ban, az ezredforduló táján, azt a feladatot adták egy-egy kísérleti csoportnak, hogy a felsorolt erkölcsi komponenseket tegyék fontossági sorrendbe.  Nem meglepő, hogy az eredmények a komponensek nagy megítélésbeli különbségét igazolták, a két ország kísérleti csoportjai szerint. Hasonló megfigyelések más időpontban, más közegben ugyan csak hasonló, jelentős eltérést mutattak. Akkor, amikor ezt tényként konstatáljuk, igen labilissá tesszük, ezzel is, azon törekvésünket, hogy helytálló és konzekvens megállapításokat akarunk mondani az emberi alap és az alapvető magyar nemzeti értékekről. –  Mégsem mondunk le az érdemleges megoldás kereséséről.

Mondanivalónk kevésbé bizonytalan az általános emberi értékeket illetően. Annyira nem, hogy a vélt értékeket, fentebb, már prezentáltuk is. Legfeljebb azt tartjuk valószínűnek, hogy egy-egy újabb alapértékre még rálelünk. Ezzel az előzetessel esedékesnek véljük a r é s z l e t e k b e  v a l ó  b e t e k i n t é s t!

Az emberiség egésze, de az egyes ember számára is alap az é l e t. Aki él, annak pedig az élet v é d e l m e.

Azt mondjuk tehát, már az embrió is, de az aggkorú is, egyaránt érték. Védelmük, istápolásuk társadalmunk egészének kötelessége, ez a feltétele a létezésünknek. Az élet két végpontja közelében az embernek nélkülözhetetlen az erejük teljében lévő korosztályok segítsége. Az embrió emberi csíra. Csak belőle lehet ember. Léte, védelme nélkül nincs emberiség. Az öreg meg, végzett munkájával szolgált rá legalább a kíméletre.  Meg hát az sem kizárt, hogy tapasztalatai, tudása hasznosodik, amennyiben igényt tartanak rá. Érdemes elgondolkodni, hogy a kevésbé „öntudatos” fiatalság az ókorban mennyire és mennyi haszonnal támaszkodott az öregekre. Megbecsülve értékeiket, mennyivel kevesebbet tévedett, tévelygett. Mindezen túl nem hallgathatjuk el azt sem, hogy bár az élet alapvető érték, csak szigorú önkontrol érvényesülése esetén töltheti be szerepét. Arány és mérték!

Az egyes emberi alapérték számos komponenst működtetve teljesedhet ki, valósulhat meg.

Utalásként néhány komponens, melyek együttesen járulnak hozzá, hogy az é l e t  v é d e l m e realitást nyerjen: bátorság, empátia, kötelességtudat, jóakarat, segítőkészség, stb. /A komponenseket, sokaságuk miatt nem sorolhatjuk fel, és mert a valóságban, tartalmuk, mindig konkrétan jelentkezik, az eseti szükségesség dönti el, hogy közülük hányat, melyiket kell felhasználnunk./

Érték a z   e m b e r  m é l t ó s á g a  is. Az a jogképesség, sajátos rang, aminek alapján mindenkinek kijár a tisztelet, mindenki megkövetelheti a megbecsülést. Az ide tartozó komponensekből néhány: tisztelet, bizalom, határozottság, tolerancia, stb.

Az emberi k ö z ö s s é g e k: /család, rokonság, lakóközösség, munkahelyi közösség, nemzet, nép, stb./ úgy szintén értéket hordoznak. Társas lény voltunkból következik ezek állandó és felbecsülhetetlen szerepe mindnyájunk életében és munkájában. Az ember nem képzelhető el közösségek nélkül. Csak egyértelmű félreértés lenne, ha valaki azt gondolná, hogy pl. a remete, akár csak rövid időre is, izolálhatja magát minden közösségtől. Az itt szerepet játszó komponensek pl. a felelősségérzet, a figyelmesség, kötelezettségvállalás, megbocsátás, nemzettudat, stb.

A k ö r n y e z e t érték voltát sem kell bizonygatni, hiszen benne van a lakhelyünk és  majdnem minden életfeltételünk. Ó v á s a ,  v é  d e l m e  egyre inkább indokolt, mert a telhetetlen ember, nem gondolva a jövőre ezt is kizsákmányolja. Figyelmeztetés lehetne az a sok fájó tapasztalat, amit egyre gyakrabban érzékelhetünk szerte a világban, a legkülönbözőbb természeti csapás formájában. Komponensek pl.: mértékletesség, önfegyelem, munkaszeretet, ésszerű gazdálkodás, stb.

Tárgyi általános érték az ember t u l j d o n a : vagyon, ház, ruhanemű, ékszerek, stb.

Tárgyiasult érték az ember minden a l k o t á s a : festmény, szobor, a ház amit épít, a termény aminek magvát elveti, kapálja. Az írás, amit papírra vet, lemezen tárol, könyvben publikál, stb.

Az általános emberi értékeken történt meditálás után tűzhetjük magunk elé azt a célt, hogy szólunk nemzeti értékeinkről is!

Az alapvető n e m z e t i é r t é k e k megtalálása igen aktuális, de egyidejűleg igen körülményes feladat. Szükségességét csak a szélsőséges internacionalista és kozmopolita elveket vallók vonják kétségbe. A ma fungáló pártok, bár fontosnak mondják, nem fordítanak időt, energiát arra, hogy a minimum, vagyis néhány mindenkinek elfogadható alapvető nemzeti érték megfogalmazódjon. Persze ennek csak azzal az elkötelezettséggel volna értelme, értéke, ha azokat minden körülmények között, tevékenységük minden fázisában figyelembe veszik, azok szellemében munkálkodnak, akkor is, ha más kérdésekben a szembenállás bármilyen éles is.

Alapvető nemzeti érték szerintünk:

A  n e m z e t  t ö r t é n e l m e, annak tulajdonképpen minden eseménye. A negatív történések is, amennyiben azokból a szükséges tanulságokat akarjuk levonni, ill. vonjuk le. Onnan, hogy büszkék vagyunk őseinkre, akik a nemzetett „felhozák Kárpát szent bércére.” Büszkék arra, hogy Szent István király intelmeiben azt olvashatjuk, hogy ebben az országban helyük van az idegeneknek is, hiszen tanulni is lehet tőlük. Hogy IV. Béla, bár Muhi mellett rosszul taktikázott, mégis, amint megteremtődtek a feltételek, hatalmas nemzeti összefogással, ujjá építtette az országot. Hogy a török ellen Európát védtük. Hogy szabadságharcos nemzet

voltunk-vagyunk. Nemcsak 1948-49-ben, de 1956-ban is.

Nemzeti alapérték a  m u n k a  is.  Annak fizikai, és szellemi formái egyaránt. A társadalom létezésének ez a mindenkori alapja. /Bár napjainkban egyre inkább a nemzetközi jellegét hangoztatják /pl. szabad munkaerő áramlás/, nemzeti érték voltát sem veszítette el!/ Vessünk egy pillantást a körülötte örvénylő polémiákra. A munkaerőnek, jelenleg, ha furcsán hangzik is, két tulajdonosa van. Aki előállítja, és aki megveszi. A vevő előnyös helyzetben van, ugyanis válogathat. Üzletet csak akkor köt, ha befektetésének, várhatóan hozadéka lesz. A szerzett többlet, lehetőséget teremt újabb, még előnyösebb üzletkötésekre. A tőkés ezt, profit éhsége miatt, sosem szalasztja el. Ám, a dolog másik oldala is megfigyelhető. Mint rendesen, ezzel is a munkás kerül hátrányos helyzetbe. Arra utalunk, ami a „sok a fóka” körülményből adódik. Azt mondjuk, hogy a munkaerő ára akkor is csökkenhet, ha sok a munkanélküli. Ilyenkor ugyanis kénytelenek, maguk a munkások lefelé licitálni. A „szocializmus,” módszereiből következően, meg pl. az indokolatlan „rokkant nyugdíjak” sokasága miatt, hazánkban ezt nem jutott érvényre. Ezzel ellentétben, inkább a munkakerülés lett jellemző. „Ha megvan a napi két sör, senkinek sem dolgozom.” A „segélyből élek könnyebben” szlogen igen népszerű lett. Ezért is, a közmunka, az ellenzék elmarasztaló érveinek egyikévé vált. A „leben und leben lassen” életfelfogás elharapódzott és gátjává vált a munka megszerettetésének, még olyan körülmények közepette is, amikor a gazdaság talpra állítása fokozott erőfeszítéseket igényelt. /Csak megjegyezzük: a háború után, az ujjá építés idején mennyire más volt a kép, pl. Budapesten!/

A földrészeken átívelő nemzeti összetartozás, amennyiben kialakul, szintén az egyik fontos nemzeti érték lesz. Ma még úton vagyunk feléje. Egy szétszaggatott nemzetnek nincs más lehetősége, létre kell hoznia. Persze a szó itt sem elég. Az összetartozást akarók számára a tettek bírnak meghatározó jelentőséggel.  A szó és a tett pedig együttesen tölti be a vízválasztó szerepet a jobb és a baloldal között. A napjainkig elért eredmények, a kibontakozó együvé tartozás terén, a jobboldal műve. Az összefogás pártjai ágáltak ellene és ellene is szavaztak. Pedig hát a különböző okok miatt, a más-más időpontokban emigrált, disszidált hazánk fiainak többsége ma is magyarnak érzi magát és legalább, a kettős állampolgárság megszerzésével, ki is akarja ezt fejezni. Régtől esedékes az egymásra találás, nem volt könnyű megtalálni a lehetőséget, még nehezebb volt megvalósítani az együvé tartozás alkalmas módozatát. Élesztése, karbantartása soha el nem hanyagolható, folyton művelendő feladat!

Felbecsülhetetlen nemzeti érték a tudományos és minden más s z e l l e m i a l k o t á s is. Tudósaink egy része, a jobb anyagi feltételekkel rendelkező országokban találja meg alkotó munkája feltételeit. Nem lenne ildomos ezért őket elmarasztalni. Mégis üdvözlendő, hogy az Akadémia erőfeszítéseket tesz az itthoni feltételek javítása érdekében. Íróink, művészeink, sportolóink itthon és másutt a világban mutatják meg kiváló tehetségüket, szereznek elismerést, megbecsülést önmaguknak és hazánknak. Büszkén tekintünk népművészeink alkotásaira, népi hagyományainkra.  Nemzeti értékeink gyöngyszemei ezek mind!

Az általános emberi, és az alapvető nemzeti értékeken túli érékek sokaságára nem célunk kitérni. Csupán megjegyezzük, hogy az értékeket számos módon lehet rendszerezni. A legáltalánosabb a tárgyi és nem tárgyi értékek szerinti csoportosítás. Az általunk bemutatott általános emberi és nemzeti alapértékek a nem tárgyi értékek közé tartoznak. Az egyes ember és a nemzet tárgyi értékeinek taglalása nem volt célunk, erre nem tértünk ki. Azért sem foglalkoztunk ezekkel, mert nem akartuk az egyébként is sok összetevőjű és fajsúlyos témát még bonyolultabbá tenni. Az a gondoljuk a tárgyi értékek feltárása más, külön feladat.

Az általános emberi értékek felelevenítése az iskolai nevelés és az un. népművelés során adhatnak orientációt a gyermekekkel és a felnőttekkel foglalkozóknak. Az alapvető nemzeti értékek felelevenítése pedig a nemzeti identitás erősítését szolgálhatja magunkban és emberi környezetünkben. Mindkettő aktualitása tagadhatatlan!

Az iskolázással az állam – ha tetszik, ha nem /van, akinek nem? Érthetetlen!/ – rászorítja a tanköteles fiatalt, hogy a társadalom által értéknek tartott ismeretek egy részét megismerje és megtanulja. Ez a kötelezettség az un. alapismeretekre érvényes. Más a helyzet az ugyancsak értéket képviselő, magas fokú tudnivalókkal kapcsolatosan /pl. relativitáselmélet/. Ezeket a nagy értékű ismerteket már, a nem kötelező, felsőfokú intézmények prezentálják. Vannak, akik tudás, tehetség, alkotó képesség birtokában, nem csak elsajátítják, de felhasználni is megtanulják ezeket, sőt új ismereteket is kreálnak, értékes alkotásokat hoznak létre. Einstein egyik figyelmet érdemlő gondolata a következő: „Mindenki úgy tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud és megvalósítja.” Két érdekes probléma hever az eddig mondottakban. Az egyik, hogy a civilizált társadalom a tanulás kötelezettségét előírja és a tudás bizonyos hányadát be is vasalja. Ezzel tudatosan és tervszerűen növeli az emberek műveltségét. A másik érdekesség, hogy nagyon sok tudnivaló megismerését lehetővé teszi, szorgalmazza is, de számol azzal, hogy az emberek egy részének képességei, törekvései ezek érdemleges hasznosítását gátolják. Mégis, mert fontosak, szükségesek és, mert tudja, hogy van olyan emberi kapacitás, amely megbirkózik az ilyen feladatokkal, lehetőséget teremt ezek propagálására, sőt oktatására is. Továbbá, mert van esély, hogy az eddig meg nem oldott feladatok megoldásához a szükséges ismertek felderítése is sorra kerülhet, jelentős költségvetési tételeket biztosít a kutatásra.

Gondolatmenetünk oda tendál, hogy kimondjuk: a tanulás egymásra épülő, értéket gyarapító funkciója lehetővé teszi az kreativitást, ám ez költségvetési fedezetet feltételez.

A címben felsorolt fogalmak értelmezése:

A tanulásról szóló felfogásunk alapja az a pedagógiai viszony, amely a pedagógiai praxisban valósul meg. Elemei a következők:
Az e n t i t á s /objektiváció, eszme, tudásrendszer, képesség, magatartás, stb./ amelyet az állam, ill. a társadalom a közjó szempontjából tanulásra szükségesnek ítél, vagyis az é r t é k.
Az e g y é n, aki az értéket elsajátítja, azaz a t a n u l ó.
Az a s z e m é l y, aki az érték elsajátításában tevőlegesen közreműködik, aki t a n í t.

Mint minden, sajnos ez a három elem is tartalmazhat fogyatékosságokat. Hibás lehet az érték preferálása. A tanuló lehet pl. érdektelen, hanyag. A tanító képességei, képzettsége lehet hiányos. Zsolnai ezek mindegyikét a pedagógiai patológia esetének minősíti. Ezt a megítélést súlyosnak véljük. Szerintünk inkább fogyatékosságokról van szó. Azt viszont nem vitathatjuk, hogy eredményrontó tényezők, a tanulás eredményességének gátlói.
A pedagógiai praxis eredménye, kedvező esetben, a tanuló által elsajátított értékek felhalmozódása és rendeződés a tanuló tudatában: a t u d á s. A rendezett ismeretrendszer pedig alap, bázis a végzendő tevékenységhez. Az alapképzés á l t a l á n o s humán, reál és művészeti ismereteket ad. Ezek szerepe a végzendő munka szellemi megalapozása. Az élet által napirendre tűzött, ill. lehetővé tett konkrét munka persze még szakmai értékként értelmezett ismereteket és gyakorlatot is feltételez. Kívánatos megjegyezni, hogy a manapság is sokak szerint elvárható magas fokú gyakorlati felkészültséget az közoktatástól, de a szakiskolától, egyáltalán az iskolától elvárni irreális. Persze azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a szellemi mellett a f i z i k a i munkának is be kell épülnie a köz- és a felsőfokú képzésbe. De jó szakembert a gyakorlat farag! Az általános, és a szakismeretek birtokában végzett gyakorlati munka produkálhatja az igényelt munkaeredményeket. Az a megjegyzés még ide kívánkozik, hogy a nagyobb általános műveltség még a napi tevékenységben is hozzájárul a jobb eredményekhez, és fokozott mértékben hasznosodik a magasabb igényű munkavégzésben.
A t u d á s az elméleti és a gyakorlati ismeretek összessége, ezek rendszerezettsége. Az így értelmezett tudás pedig biztos alapja, az eredményes tevékenységnek, de az ismeretek folytonos gyarapodásának is.
A tanulás, a tudás és a tehetség az a l k o t ó m u n k a feltételei, de nem elegendő biztosítékai. Az igen sok személyiségben meglévő alkotó munkára való hajlam, képesség, nem mindig érvényesül. Pl. mert számos esetben, nincs, aki felismerné, és ezért homályban marad, sőt elkallódhat. Még gyakoribb, hogy a tehetség azért marad látens, mert nem volt alkalma, indítéka arra, hogy megmutassa magát. Igen gyakori, hogy elmarad a megismert tehetség segítése.
Adósak vagyunk a tehetség fogalmának tisztázásával. R e n z u l i n szerint a tehetség megnyilvánulhat:

– átlag feletti általános,
– átlagot meghaladó speciális képességben,
– kreativitásban, /alkotó-, teremtőképesség, képességek együttműködése az alkotás iránti elkötelezettségben./

/Erre a kérdéskörre: a t e h e t s é g f e l i s m e r é s é n e k és s e g í t é s é n e k kérdésére még visszatérünk!/

A fentebb mondottak miatt elkerülhetetlen, hogy a tehetségtan /talentológia/ és az alkotástan /kreatológia/ alapkérdéseiről is szót ejtsünk. /A piros aláhúzásokból is kiderül, hogy ez a két fogalom annyira új, hogy az internet sem vette még fel a szótárába./ Többek között Zsolnai használja ezeket, és közben azt is elárulja, hogy mi a mondanivalójuk. A tehetségtan és az alkotástan közös és megkülönböztető jegyekkel is rendelkezik. Közös bennük, hogy az alkotással, az értékek preferálásával foglalkoznak. A tehetségtan az embert, az értékek megismerőjét, felismerőjét vizsgálja, az alkotó személy eredeti, egyedülálló teljesítményével, a teljesítmény létrejöttével, a teljesítő személyiségével, az alkotástan pedig az alkotást magát veszi górcső alá, a pszichológiai tudományok /alkotáspszichológia, alkotástipológia, alkotásmódszertan, stb./ szemszögéből. Összegezve tehát, a talentológia az alkotó személyiséget, munkásságát tekinti tárgyának, a kreatológia pedig az alkotás folyamatát, az alkotást magát vizsgálja. /A mondottak egyértelműn utalnak a kölcsönösségre./
Néhány gondolat az alkotó tehetség felismerésének és segítésének kérdésköréből.
Ezt a témát sokan, sokféleképpen feldolgozták már és napirenden is tartják. A dolgunk ezért mind össze annyi, hogy utalunk ezekre. Reményeink szerint nincs egyetlen általános és középiskola sem, ahol ez a feladat ne lenne folyamatosan napirenden. Ám, ha azt a kérdést fogalmazzuk meg, hogy egy-egy osztályban a tehetségek milyen arányban váltak ismertté, már más lesz a mondanivalónk tónusa.
Elsőnek idézzük fel azt a tényt, hogy az ép, az egészséges gyermekek mindegyike, igaz más-más téren, értékeket hordoz, akkor is, ha mint rendesen, erre csak a hivatott gondol. /Megjegyezzük, hogy a hivatását végző pedagógus egyik fontos feladata a tehetségek felismerése és felkarolása. Nem ritka az sem, hogy bizonyos körülmények között, az osztálymunka segítője egy-egy tehetséges gyermek. Segíthet pl. az elkapatott gyermekek valóságos értékeinek megláttatásában.
Az alkotó tevékenységre való alkalmasság, képesség az iskolában, a legkülönbözőbb módon nyilvánulhat meg: pl. a gyorsan elvégzett feladatmegoldásban, a munka precizitásában, küllemében, a gyermek megjelenésében, magatartásában, stb. Ezek a különböző utalások mind-mind lehetőségek valamilyen képesség tényleges meglétének felderítésére. /A munkának ez persze csupán a kezdete./ Ebben a fázisába a cél a valóságosnak bizonyuló tehetség megállapítása. A tenni való dandárja csak ezután következik: külön feladatok kreálása, társak segítése, beszélgetés egy-egy témáról, azaz egy individuális segítségnyújtás a közösségen belül a tehetségnek alkotó személyiséggé válása érdekében. Igen nagy feladat ez a pedagógus számára. Mert egy-egy osztályban számos hasonló tennivaló valószínű, a mindennapi osztálymunka mellett, ill. közben, nem csoda, ha a kolléga elfárad. Mivel minden tehetség egyenként és összességében is érték, a hivatás-, a küldetés-tudat nem engedheti ezek elkallódását!
Zárásként néhány szó az oktatás-irányításról:
A pedagógus munkát végzők és ennek a munkának minden érintettje /gyermek, szülő, különböző közösségek/ hálásak, ill. hálásak lehetnének, azért ami az elmúlt közel négy évben az oktatásügyben történt. Joggal korszakalkotónak minősül a pedagóguspálya-modell és a vele járó fizetésrendezés, /úgy is, ahogy erre az anyagi feltételek csak fokozatosan voltak megteremthetők./ Jogos az-az igény is, amit az előléptetések feltételeként elvárnak. Esedékes és kívánatos volt a közoktatás állami kézbe vétele. Mind a modell megalkotása, mind a központi irányítás kivitelezése természetszerűen okozott zökkenőket. Ezek elviselhetők és ahol szükséges korrigálhatók. A közoktatás tartalmi fogyatékosságainak felszámolása pedig, egy csapásra, lehetetlen. A korábbi oktatás-irányítás közismert bűneinek megbocsátása megtörténhet, de hatásának káros következményei, évek múltán is csak nehezen számolhatók fel. Az általános iskolai munka elégtelenségének következményeit a középiskolák, a kettőét együtt pedig a felsőoktatás néhány évig még megsínyli.
Sajnálatos, hogy a tennivalók tömkelegében néhány zavaró momentum is becsúszott. Felesleges teher a kollégák munkaidejének adminisztrálása, és bántó, meg haszontalan is. Izgalmas számukra a szakfelügyelet. Részletes tájékoztatást vártak volna erről, és a feljebbsorolásukkor esedékes megmérettetésről is.

Javaslatok:

A pedagógus pálya presztízsének növeléséhez a hallgatói ösztöndíj, minden bizonnyal hozzájárul.
Szükség lenne a társadalmi elismerés, megbecsülés megszerzésére is. Az iskola, az iskoláztatás szerepe igen megnőtt, de a pedagógusok megbecsülése sok kívánnivalót támaszt.
Meggyőződésünk, hogy a közoktatás színvonalának növeléséhez a szülők megnyerése, és aktív támogatásuk elengedhetetlen. A szülők felelősségtudatának felélesztéséhez széleskörű társadalmi akcióra van szükség. A civil egyesületek és a kormány ezt a nyár folyamán napirendre tűzhetné.
Az iskoláknak a mai, nem kevés feladatuk mellett, pedagógiai központoknak is lenniük kellene, mert az iskola körzetében lakóknak ez elemi érdeke. Sok szülőt érdekel számos pedagógiai probléma.
A tankerületi vezető és minden iskolaigazgató elsősorban pedagógiai vezető legyen, és e mellett lássa el az egyszemélyi vezető megrostált feladatait. Az egyéb igazgatási feladatokat a helyettesek végezhetnék, ésszerű munkamegosztásban.
Ez utóbbi gondolatokat a gyakorló pedagógusok közül jó-néhány ismerős, rokon kolléga vetette fel. A közvetlen tapasztalatunk is az, hogy jogosak ezek, és vannak még itt el nem mondott egyéb jogos észrevételek is. Tudomásunk van arról is, hogy a minisztérium részéről a tájékoztatásra, de a korrekcióra is nagy a készség.
Mondanivalónk témája a tanulás, tudás, tehetség, alkotás. Erre visszatérve, a befejezés szándékával mondjuk, hogy kollégáink felkészültségüket, tapasztalataikat felhasználva, kritikával hasznosítsák, amit szerény mondanivalónkból érdemesnek tartanak. Talán mégsem igaz:, hogy „Nil novi sub sole” /Nincs új a Nap alatt./

Ebben a történetben – láss csodát – száz karácsonyról lesz szó. No, nem mindegyikről külön-külön. Azt nehéz lenne elviselni azoknak, akik netán beleolvasnak ezekbe a sorokba. Néhányról mégis részletesebben.  Pl. az éppen száz éve házasságot kötött szüleink első karácsonyáról. Persze ezek a karácsonyok csak úgy illenek a magam karácsonyi eseményei közé, hogy szüleinkről van szó. Nekünk, gyermeknek, mióta felnőttünk, kétszeres ünnepek ezek a napok. Négyen vagyunk testvérek. Élünk mind, igaz a többség öreg lett. Ezért is, bizony már csak telefonon, levélben és hát a modern interneten van lehetőségünk találkozgatni. E „találkozásokra” pedig elengedhetetlenül szükségünk van, mert szüleink iránti hálánkat, egymás iránti szeretetünket másként nem tudnánk illő módon kifejezni.

Jó Apánk szívesen mesélt,/ a következő mondanivaló, jórészt, tőle származik/ mindig jelezve, hogy i g a z mesét mond. Így hát az ide írtak nem a mese kategóriájába tartoznak.  A száz karácsony közül az első, az 1913. év karácsonyának története. Előbb néhány szó Apámról: több nyelvet tudott, beszélt németül, beszélte, de legalább értette, majd az összes szláv nyelvet. Foglalkozása jegyző volt. Ez a két tényező játszott közre, hogy a ma horvátországi Belatinc nevű, akkor járási székhely községben, a főszolgabírói hivatal irodavezetője lett. Anyám ebben az időben a helybeli plébánián a háztartás rejtelmeivel ismerkedett édesanyja /Zrínyi Mária/ kívánságára. Az életre való felkészítés indokával, került nagybátyja, Zrínyi Károly plébániájára, a házvezetőnő szárnyai alá. Drága szüleink megismerkedtek, megszerették egymást és 1913. december 23-án fogadtak holtig tartó hűséget. 24-én nagyapámék /Vukán János úri szabó/ vendégei voltak. Mennyezetig érő, díszes fenyőfa alatt, népes társaság köszöntötte a karácsonyt és az új párt. Apám szívesen szerepelt a nyilvánosság előtt. Köszönetet mondott új családjának. Károly bácsi szép szavakkal ajánlotta az új párt a jó Isten és a Család védő szárnyai alá. Apánk ismét engedélyt kért. Könnyekkel a szemében emlékezett meg halott édesapjáról, Bajorországba élő édesanyjáról /aki a téli viszonyok miatt nem tudta az utazást vállalni / és két élő testvéréről, akik Ausztriában voltak férjnél. Ők ott ünnepeltek, karácsonyoztak. Az esküvő dátuma bizonyára magyarázatot igényel. Azért választották ezt a napot, mert Apánknak januárban be kellett vonulnia a hadsereghez. /Bizony már volt valami lőporszag a levegőben./ 1914. július 28-án a Monarchia Szerbia megtámadásával utat nyitott háború borzalmainak. Az év második felét sikerült mégis együtt tölteniük. 1915. év februárjában ismét behívó érkezett Apámnak és hát, sok kemény harc után Doberdó hegyei között fejezte be a katonáskodást. Az „őszirózsás” forradalom, Belatincban is uralomra juttatta a kommunistákat. Apáméknak menekülniük kellett. Jórészt gyalog tették meg az utat Nováig, ahol szintén a főszolgabírói hivatal vezetőjeként kapott új beosztást.

A karácsonyok 1914 és 1919 között alig voltak ünnepeknek nevezhetők, a külsőségeket illetően. A szentmisét sosem mulasztották el, de az éjféli ájtatosságra mindössze egyszer jutottak el. Anyám a menekülés közben megfázott és a szíve alatt hordott bátyámat elvesztette. Ez 1919. karácsonya előtt történt. Mindkettőjüket megdöbbentették a történtek, de mert fiatalok voltak joggal remélhettek, akár több gyermeket is.1920 aug. 17-én láttam meg a napvilágot. Nován, egy kicsike házban, ahol néhány év múltán, „kis kertünk aljában”, ahogy egyik versemben írtam, „patakba ért lábam”. Az idilli környezet máig színes emlék. Az 1920-as év karácsonyát a templomban ünnepeltük. Engem is vittek az éjféli misére. Lakásunk is ünneplőbe öltözött. Hatalmas fenyőfa állt a szobában, rajta csillogó díszek. –  A karácsonyest „megrendezése”, míg együtt volt a család, kizárólagosan Apánk, szívvel végzett dolga volt. Ő csengetet, Anyánk előbb velem, aztán 1922-től Zita, 1927-töl Gitta, 1933-tól Erika húgommal együtt álmélkodhattunk a feldíszített karácsonyfán. Köszöntöttük a Kisjézust, egymást és elénekeltük a „Menyből az angyalt”. – Apánk baritonjával segített az ekkor még éretlen gyermekhangoknak. /Amikor l935-ben a zalaegerszegi gimnáziumot a kőszegi tanítóképzővel váltottam fel az egész család Kőszegre kötözött. A négy gyermek tanítatását, szüleink csak így vállalhatták./ Zengett a ház akkor is /a kőszegi években/, amikor a fa alatt csak alig volt egy-egy szükséges holmi, hogy az iskolába „rendesen” tudjunk felöltözni. Az ének ércesen zengett, a vacsora pedig már szordínó hangnemben telt. Halk beszéd volt a „divat” a fa alatt egészen az éjféli miséig. Ott Apámmal a kórusban volt a helyünk. Anyámmal a lányok, ahogy megnőttek, a padok valamelyikében foglaltak helyet.

1940-ben kántortanító voltam Salföldön. A karácsonyi szertartások miatt szüleimhez, Kőszegre utazni nem tudtam. Az első magányos, karácsony megrendített. Aztán azzal vigasztalódtam, hogy 26-án valamikor délelőtt 11 után három kis diákom jött látogatóba és köszöntött karácsonyi énekkel. Azt követően pedig hívtak, hogy menjek velük a tanterembe. A gyermekek szülei vártak, köszöntöttek és asztalhoz invitáltak. Iskolai bútorokból terített asztal várt, mindenféle jó falattal. Szüleimtől távol ez a gesztus nagyon meghatott, talán egy könnycsepp is kicsordult. Nem röstelkedtem miatta.

1941-ben katonának hívtak. 56 hónapig szolgáltam egyfolytában. Előbb a Horthy, 1944.év januárjától pedig az új hadseregben. A karácsonyokat többnyire családommal töltöttem, egy-egy rövid szabadságot igénybe véve. Kivétel az 1943. évi karácsony volt. Akkor ugyanis a MÁV kórház vendége voltam, sebesülés és légnyomás miatt ápoltak ott. 1944. év január elején előbb Gödöllőn raboskodtam, majd februártól Debrecenben az új hadsereg szervezésénél kaptam feladatot. Április közepén ült vonatra a 6. hadosztály. Május 1-n Körmenden a hadsereg képviseletében vettem részt az ünnepségen. Május elején Ausztriában vártuk a hadfelszerelést azzal, hogy bevetnek bennünket a németek ellen. „Ez a terv azzal hiúsult meg,” hogy 8-án véget ért a háború. Hadosztályparancsnokságunkat Almádiba, ezredparancsnokságunkat Székesfehérvárra, egységemet pedig Polgárdiba vezényelték. Ott szolgáltam 1945. május végéig.

Leszerelésemet követően Felsőmocsoládon kántortanító, Tabon igazgatóhelyettes, Fonyódon járási oktatási osztályvezető lettem. Szép karácsonyoknak voltam részese. 1951-ben és 52-ben szüleim velünk éltek fonyódi házunkban. A nagy zárt veranda volt a karácsonyfa helye. Az ebédlőre nyíló négy-fiókos ajtót kinyitva tágas helye volt a terített asztalnak, ahol akkor, szüleimmel együtt, hatan ültünk. Nagyon kedves emlék ez a két ünnep, mert bizony ezt követően Anyámékat már nem láthattuk vendégül.  A családi ünneplések mellett kellemes emlék számomra, hogy Fonyódon minden év december 27-én, a járás igazgatóival, évet értékeltünk és jutalmakat adtunk át. 1956-ban kórházba kerültem. Felgyógyulásom után Balatonfenyvesen, majd Zalaszentgróton voltam igazgató. 1958. december 24-én született Éva lányom Keszthelyen. Késve, január elején karácsonyoztunk Balatonfenyvesen, örülve az újszülöttnek. 1962-ben hívtak meg a nyíregyházai felsőfokú tanítóképzőhöz tanszékvezetőnek. Ugyanebben az időben az alakuló tanárképző főiskolánál, félállásban is dolgoztam. 1966-tól ez fordított megoldással folytatódott. 1970 januárjában pedig a szervezés alatt álló tanítóképző főiskola főigazgató-helyettese lettem Kaposváron. A karácsonyok ezekben a mozgalmas években, a családban és a munkahelyen teltek. 1978-ban kértem nyugdíjazásomat. Az ok, hogy új családot alapítottam. Azóta 37 év telt el. Minden karácsonyt bensőségesen meghittséggel töltöttünk feleségemmel, míg éltek, Apósomékkal és a ma 34 éves fiammal, ill. 17 éve, a menyemmel együtt. E harminchét évnek is volt egy rendhagyó, emlékezetes karácsonya, az 1982. évi. Az ünnep előtti napok valamelyikén a három éves fiam hasi fájdalmakra panaszkodott. Az egyébként nagyon fegyelmezett csöppség azt mondta „apa, nagyon fáj, vigyél orvoshoz.” A gyermekorvos saját kocsijával vitte a csöppséget kórházba. Az operáció folytán vált világossá, hogy nagyon is indokolt volt a panasza. Két hetet töltött kórházban. Az utolsó kezeléskor az orvosnak azt mondta „Elég legyen már.” Ezt a karácsonyt január 7-én tartottuk. Vele együtt díszítettük fel a késve kivágott fenyőfát. Nagyon boldogok voltunk, mert panaszmentesen tudott velünk örülni! Öt gyermekem ilyenkor köszönt bennünket. Ha tehetik meg is látogatnak az ünnepek alatt. Az idei karácsony az első, amikor kettesben voltunk a szentestén. Fiamék gyermeket szeretnének, mi unokára várunk. Reméljük, lesz még karácsony, amikor vele, velük is együtt lehetünk.

Az elmúlt száz év karácsonyára emlékeztem. Ebből az első hét szüleim karácsonyait idézte. Aztán 93 karácsony már az én ünnepem is volt.

A 2014.év az eleső világháború kirobbanásának centenáriuma. Az ország erre emlékezik. A magam centenáriuma pedig úgy lehet „jogos,” ha bekalkulálom Apámék házasság kötésének századik évfordulóját is. Ezt tettem. Tehát a család, kis hamisítással, /korrekcióval/, most a századik karácsonyát ünnepli. Ennyi csalafintaságot, mert be is valljuk, talán még a történelem is jóváír nekem, dicsekedni hajlamos öregnek.

Amire ténylegesen büszke voltam száz karácsony, és a százszor 365 nap mindegyikén: az a családom, gyermekeim hozzám fűződő viszonya. Hadd illusztrálja ezt, két egészen friss, a legutóbbi karácsonyra, Klára lányomtól ás Áron fiamtól kapott ajándék. A Klárától  A pokol tornácán /Faludy György/,Árontól Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés című kötetét kaptam, személyük semmivel nem pótolható élményéhez ráadásként. Elgondolkodtam, – ha lenne, egy üvegházam, ott tettem volna /Faludy/: Bizony életem némely szakasza a pokol tornácának is beillett volna. Áron fiam, a maga szókimondásával arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem kell az elmúláson töprengeni. Ami akkor történik a legtermészetesebb dolgok egyike. A földi létet követően pedig, mert nem voltam midig jó kisfiú, ismét a pokol tornáca lehet átmeneti szálláshelyem. Élni jó, ilyen családban különösen! Elmenni pedig, helyet hagyni az új generációnak megtisztelő, talán még történelminek is mondható feladat. Kedves feleségemnek pedig bevallom, miért vitattam néha döntéseit.Nos hát, mert arra gondoltam, hogy engem választott.