/ A honlapomon levő Pártok nélkül c. írás változata!/
A politikus, de a hétköznapi ember sem tudja ma elképzelni a világot államhatalom nélkül. Gondolkodásunk mához kötött és ezt az állapotot sokan öröknek tekintik, Nem gondolnak arra, hogy az emberiség útja sok ezer éves. A problémát az okozza, hogy egyszerűen tudomásul veszik, bele törődnek a mai világ által tálalt, többnyire bizony sanyarú élet adta körülményekbe. Pedig, hát a mi világunk egyre szánalmasabb. Madách az Ember tragédiája c. drámájában bemutatja azt a kacskaringós utat, amelyen az emberiség az utolsó két évezredben áthalad és ahol mostanra a szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, szívjóság és hasonló emberségek fokozatosan korszerűtlenekké válnak, előbb salakká silányulnak, aztán lassan ki is halnak. „Ahogy a Föld öregszik egyre inkább eltűnik az, ami vonz, ami szép.” Nincs igazi szeretet, csak szenvedély mohó vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat, közöny. Idegenné, ellenséggé válnak egymásnak az emberek a gondolkodásban, de mindennapjaikban is.
Persze aki csak a hanyatlást érzékeli, nem látja az egész mindenséget. Madách figyelmeztetni akar. Nem szándéka bemutatni a teljes valóságot, ill. csak az „Ember küzdj és bízva bízzál” szavakkal utal a jövő lehetőségeire, hallgatva a ma értékeiről, a még meglévő jóságról, szépségről. Pedig nincs riasztó hiány ezekből ma sem! Vannak nagyszerű egyszerű emberek, kiváló tudósok, művészek, sportolók. A ma világa nem az enyészeté, hanem az újraéledésé, sőt a megigazulás lehetséges korszaka, az ember magára találásának ideje.
Persze, akik csak a senyvedést szemlélik, hamar betelnek a szóval, az ámítással, a tömegek érdekeit csak mímelő korifeusok szónoklataival. Látják a pártok elit köreit gyarapodó módban, egymással való torzsalkodásukban. Ahogy a hatalomba férkőznek, megszedik magukat és vagy ismételnek, vagy „jóllakottan” tovább állnak, helyet hagyva újabb éheseknek. Ez a miliő nem ad megnyugvást sem a felszínen, sem a mélyben. A felszínem ma a megváltoztathatatlant látató, hirdető emberek tudatában nincs egyéb, mint a mai állam sekélyes, felszínes szemlélete. A demokrácia jelszavát hangoztató pártok, hasonló érdekű külhoni „barátokra” támaszkodva, sokszor pénzért, anyagi előnyökért eladják még a lelküket, meggondolatlanul még identitásukat is. A kozmopolita gondolkodás, már jó ideje rágja nemzetünk elárulóit. A liberalizmus mai változatai adnak ugyan fogódzót, annak, aki hisz az „értelmiség mindenhatóságában”, de ilyenek is egyre kevesebben vannak, ugyanis az efféle mindenhatság csupán fikció.
Az ezekbe a kategóriába tartozó embertársaink nem vállalkoznak, de nem is képesek arra, hogy a szabad ember jövőjét megtervezzék, előkészítsék. Legfeljebb puffogtatnak ilyen jelszavakat.
Nézzünk konkrétan egy pártot. Az MSZP-t pécéztük ki. Ez a párt a nemrég „elhunyt” és végkép leszerepelt MSZMP-nek az utódpártja. Volt „nagyjai” úgy búcsúztak, hogy „viszont látásra.” Az összeharácsolt vagyon és a galádul megszerezett többi gazdagsági pozíció persze elvileg ezt, meg is alapozhatta volna. A zászló azonban más szelet kapott. Így átadta helyét gyengécske utódjának.= Az itt említett pártok tipikus példái a gazdasági érdek-csoportosulásnak, párt égisz alatt, de annak is, hogy egy-két erős / értsd erőszakos/ nagyhangú, nagyobb erőfeszítés nélkül is elemeire bonthatja a „hajdan erős várat”.
Aktuális politikusaink a ma lehetőségeit megragadva csupán azt látják, azon gondolkodnak, hogy mi az, amit ebből saját anyagi érdekeiknek megfelelően alakíthatnak. Gondolkodásuk nem lát visszafelé, holott az ember régmúltja adja az alapot, a jövő igazi perspektíváit. Sőt a gondolkodásnak, a jövőről való gondolkodásnak is a rég múltban van a gyökere. Az emberré válás és az ősközösségi társadalom folyamatainak megértése nélkül, az alapok nélkül minden gondolatunk az űrben lebeg, a ma embere, az embert minden korábbi korban csak akkor láthatja, és tervezheti meg jövőjét, ha van valós képe arról a korról, amely az emberiség bölcsője volt, hiszen attól máig egy összefüggő lényegében egységes folyamat zajlott, tartalmi lényegét tekintve, az emberiség történelme.
A ma politikusainak zöme nem érti azt, hogy nem lehet csupán a mából kiindulni, amikor a jövőt tervezzük. A jövő igazi és romlatlan alapja a régmúlt. Az ős történelem ismeretéből és az ember egyedi jellegéből, a személyiségből kiinduló gondolkodás juttathat el a mai valóság ismeretéig, alapozhatja meg a jövőről való gondolkodást. „A történelem klúja őseink természetes életének ismerete”Ehhez tudnunk kell azt is, hogy „Az ember minden tette, egész élete a személyiségéből vezethető le, érthető meg.” = Csupán a közelmúlt és a ma személete nem elegendő, nem alkalmas arra, hogy a tényleges távlatokat meglássuk.
Tehát ha valaki messze előre akar látni annak a régmúltba is tekintet kell vetnie. Ott találkozhatunk az emberrel, úgy pőrén, ott találjuk azt a társadalmat, amelyet még nem rontott meg emberi gőg, gonoszság, galádság, ott találhatók a tiszta személyiségek.
Nézzük elsőnek magát az embert, aki az ontogenezis eredményeként épen a filogenezis útjára lép. Az általa eddig megtett több évezredes út során kialakult az egyenes tartáshoz nélkülözhetetlen gerinc, és a két lábon járás. Kialakult az emberi test, középpontjában az idegrendszerrel és az aggyal. /Ennek akkori térfogata megközelítette már a mai emberé-ét!/. A szoma /test/ és a szellem sajátos, egyedi vonásai együtt a személyiséget képezik. Ez az az emberi meghatározottság, ami alkalmas, hogy mindenkit felismerjünk, megkülönböztessünk. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy mindenki egyben: önmaga is és ember is. Amennyiben az „eredeti”, a még meg nem fertőzött ember, a Cro magnoni Homo Sapiens, a személyiség mai értékelésének megítélésének az alapja, akkor tévedünk, az emberről mondottakban, a legkevesebbet. S ennek óriási jelentősége van abban, hogy tudomásul vegyük azt, hogy mindenkinek mások a tulajdonságai, képességei, más a munkabírása, a teljesítménye és ennek következtében eltérő az elosztásból történő részesedése való joga is. Tehát az egyenlősdi nem megalapozott, nem indokolható. Ettől függetlenül mégis van, kell lennie emberségnek. Ezt követeli tőlünk a nagy emberi közösség, de saját, puszta életünk is. A csecsemő, a beteg, az öreg csak a munkabíróra számíthat és ennek a számításnak nem lehet csalódás a vége! Ez a puszta, hétköznapi humánum minimuma! De a tehernek itt nincs vége. Ezen túl el kell látni a társadalom vezetését, szervezését, irányítását is. Csak együttműködés esetén virágozhat a kis és a nagy közösség egyaránt. Ennek pedig nagy a költsége, amit szintén a munkás termékéből lehet fedezni. Ami aztán már csak a kizsákmányolás eszközével rövidíthető meg további terhekkel. Ezek persze már sápok, akkor is, ha ma az a látszat, hogy a tőkés saját pénzét fekteti be, adja kölcsön. Ahogy a ma meglévő tőke és gyarapodása az emberi munka eredményének a nagyobbik hányada, ugyanúgy a tőke minden porcikája is a munkaerő produktuma.
Ahogy a személyiség a ma jövőtervezésének egyik bázisa, úgy az ősközösségi társadalom is betölti ezt a szerepet. Az a talán nagyrészt spontán szerveződés, amit ma is megfigyelnek az ősközösség színvonalán élő embercsoportoknál, rávilágít a vezetővel már rendelkező, irányított embercsoportok életére. Ez az élet kemény, de valóban demokratikus. A vezető kiváló, /rendszerint, de nem mindenütt/ férfi. A felnőtt férfiak általában termelnek, a nők ellátják a háztartást és a háziállatokat. Ez azonban alkalomadtán át csúszik egymás terrénumába. Külön szervezik a fiatal fiuk és lányok, valamint a maga-tehetetlen öregek életét, tevékenységét. A vezető rendszerint ugyanabból a nemzetségből való és nagy tekintélynek örvend. A demokrácia mindig tetten érhető. A legtöbb tevékenység kapcsán, befolyással van minden életfázisukra.
A mai szemlélőnek tűnhet úgy, hogy ezek az elképzelések primitív gondolatfűzések csupán. Az itt szóba hozott „régiség” valóban korszerűtlen. De kétségtelen, hogy erőszak és pártérdekektől mentes világ az, amit felrajzoltunk. És ami még fontosabb, hogy ez a közösség belül, nem szakadt anyagi érdekek függvényében, darabokra. Voltak persze más hasonló kis embercsoportok is, hasonló emberséges életközösségben. Amikor ezek érdekei ütköztek, és ahol nem találtak megegyezésre, ott elindult valami a rossz úton és jelezte azt az irányt, amelyen járni nem csak veszélyes, de bizton a falanszter felé vezet.
Az általunk vázolt körülmények között élt embercsoportokkal kapcsolatosan most az a kérdés, hogy a régmúlt emberének és közösségeinek az ismeretét mikét hasznosíthatjuk!
Az nyilvánvaló, hogy az ősközösségek világát nem kívánja senki visszaállítani. A mai technika és technológia mást, sokkal, de sokkal többet nyújthat, még a mára túlságosan is felduzzadt emberek összességének is. Ami reálisnak látszik, hogy minden dolgozni képes embernek munkahelyet teremtsen az államhatalom /amíg van/ és biztosítsa, hogy mindenki munkája értékének /mennyiségének és minőségének/ megfelelő juttatásban részesüljön. Aztán valamikor majd ne a munkás, hanem a tőketulajdonos kapja a tisztes megélhetéshez szükséges részesedést /munka nélkül?/ a megtermelt javak értékéből. Ehhez pedig elengedhetetlen annak a kolosszális feladatnak a végrehajtása, melynek során a tőkések gazdasági és politikai hatalmát megtörik./ Ehhez ugyan ma világforradalom és/vagy istenítélet látszik szükségesnek!/
Ha a fordulat valamikor majd mégis megtörténik, egy-két évtized eltelte után, a pártok helyére társadalmi szervek kerülhetnek, a szakmák által felkészített és társadalomtudományokban jól képzett, választott, vezetésben jártas munkatársakkal, akkor megszülethet a már rég óhajtott demokrácia, a munkás, jóindulatú, embert szerető, Istent tisztelő, nem ugyan hiba nélküli emberek közössége. Valamilyen olyan szerveződés, sokkal magasabb szinten, mint az ősközösség volt.
Azt pedig külön hangsúlyozom, hogy elképzeléseimet hozzáértők elé utalom és kérem bírálatukat azzal a megjegyzéssel, hogy valamiféle megoldás elkerülhetetlen, sokat tétovázni nem szabad, mert az Apokalipszis veszélye nagyon közeli!