Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-load.php on line 24

Warning: error_reporting() has been disabled for security reasons in /var/www/clients/client23/web95/web/public_html/ferenc/wp-includes/load.php on line 333
erfalvy @ Gondolatok oktatásról nevelésről…

Author Archive

FOLTOZGATOTT KÖZOKTATÁSUNK

Posted by on kedd, 2 december, 2014

Számolni sem lehet, hogy hányszor toldozták, hányadszor foltozták közoktatásunkat. Sok ez még a laikusnak is. A pedagógusnak nem csak sok, de a munkája eredményességét gátló körülmény is.  A gyerekeknek meg zavart okoz. Arra felelni, hogy miért teszik, ugyan biztosan lehet, de nem lenne ételme. Hiszen mindenki tudja, így tovább már nem mehet!

A történteket meg sem próbáljuk hát elemezni. Viszont fennszóval kimondjuk: ez már a pedagógus lelki megnyomorítása, de egyúttal a közoktatás ellehetetlenítése is.

Élethívatásomból következik, hogy nem csak érintett vagyok, de értetlenkedem is. Ugyanakkor nem csak sejtem, de tudom, mit rejt ez az eszetlen zűrzavar. Kimondom magyarán, aki ezt teszi, a dolgát nem igazán értheti! És mert párt és ideológiai háttere van a dolognak, nem képvisel, nem is képviselhet általános emberi érdekeket, pedagógiai szempontokat. Márpedig az iskolának az általános emberi érdekek, értékek szolgálata, és pedagógiai törvényszerűségek képviselete a feladata.

A dolog lényege már a tanítás iskolarendszerűvé válását megelőzően felsejlett. Akik gyermekekkel foglalkoztak sejtették, érezték, hogy a gyermeknevelésnek, a tanításnak egyik összetevője az entitás /érték/, amelyet el akarnak a tanulóval sajátítatni. A másik szereplő, aki az entitást meg akarja ismerni, vagy kényszeresen elsajátítja. A harmadik pedig, aki az entitást közvetíti, és aki ezzel párhuzamosan segíti a tanulót az „ideál” felé vezető göröngyös úton, a „emberebbé válás útján”.

Neves pedagógiai gondolkodók képviselik azt az álláspontot, hogy amennyiben ezeket a tényezőket bármiféle károsodását éri, a pedagógiai patológia esetével van dolgunk. Az kétségtelen, hogy amennyiben ezek közül akármelyik károsodik, az eredmény is sérül. Hogy ez be ne következzék a közoktatási államtitkárság feladata ennek a három összetevőnek a pedagógiai gyakorlatba történő sérülésmentes beültetése. Részegesebben az államtitkárság konkrét feladatai:

Tartalmi tennivalók:

A legfontosabb a t a n t e r v, az entitások tárházának elkészítése úgy, hogy annak szellemében a pedagógusok helyi tanmenetet készíthessenek, képzettségükre támaszkodva, a helyi igényekkel is kalkulálva. A tantervnek tartalmaznia kell az életkori sajátosságoknak megfelelően, az alapkészségeket, a fontos és időszerű természeti és társadalmi ismereteket, a nemzeti identitás kialakításával, megerősítésével kapcsolatos és az emberebb ember nevelésével összefüggő tudni valókat, a magatartási elvárásokat, többek között, mivel a társadalomban eluralkodott a munka, különösen a fizikai munka lebecsülés, az ezt korrigáló tennivalókat is.

Az iskolák számára r e n d t a r t á t is kell készítenie. /Központi rendtartásra azért van elkerülhetetlenül szükség, mert az iskolaváltásokat nem lehet elkerülni és ebben az esetben, ha csak helyi rendtartás lenne, az egymástól való különbözőségek sok problémát okoznának a diáknak, a szülőnek, de az iskolának is./

Feladat a p e d a g ó g u s k é p z é s t végző intézményekkel való szoros kapcsolat. Többek között a közoktatási intézményekben folyó gyakorlati munka kívánalmainak közvetítése.

Nélkülözhetetlen a s z a k f e ü g y e l e t megszervezése. A segítő irányultságú szakemberek felbecsülhetetlen értékű támogatást tudnak nyújtani a mindennapi oktató-nevelő munkához.

Eligazítást kell adni a pedagógus iskolai munkájának szervezését illetően is, tartózkodva minden bürokratikus előírásától.

A pedagógusok t o v á b k é p z é s é n e k a szorgalmazása ugyancsak feladat. A munkájukhoz kapcsolódó, az azzal érintkező tudományok /pl. anankológia, talentológia, kreatológia, stb./ alapjainak elsajátítása jó szolgálatot tehet. De mindenekelőtt elengedhetetlen a pedagógiai, és a pszichológiai ismeretek felelevenítése, időnkénti megújítása. Pedagógusok „vizsgáztatására” is szükség lehet, mert ellenszenves volta ellenére is, jól hasznosodhat. Portfoliók készítése nagy feladat, és csak keveseknél hasznosodik igazán. A reflektív pedagógus munkastílus meghonosodásának szorgalmazása viszont közvetlen oktatási- nevelési eredményekkel kecsegtet.

Megjegyezzük, hogy továbbképzést csak személyre szólóan kívánatos előírni és azt indokolni kell. Mert „kényes” tennivaló, jó, ha az illetékes kolléga és az őt ismerő vezető megbeszélésének tárgyát képezi.

Gazdasági, ügyviteli tennivalók:

Az iskolák a leosztás módszere alapján jutnak ellátmányhoz. Az anyagiak kezelője vagy háttérintézmény, vagy az államtitkárság egyik osztálya. A lényeg azonos. A rendelkezésre álló összeget vagy megyékre, vagy járásokra osztják tovább. Ma az utóbbit favorizálják. Úgy tűnik ez az egyszerűbb! A járás a tanintézetekkel való közvetlen kapcsolatban finanszíroz. Úgy tűnik minden tanintézet számára újra feltölthető kassza lenne alkalmas, az előre nem látható apróbb kiadások fedezésére. A pedagógusokkal való személyi „gazdálkodás” alkalmas helye, úgy tűnik, a járás.

A körzeti–tagiskolai szerkezet /mamutiskola rendszer/ nem válhat be, mert, többek között, lehetetlenné teszi a vezető pedagógiai vezetőként való működését. Márpedig az iskolavezető /igazgató vagy bármilyen titulusú/ nem csak a tantestület, a diákok, hanem a szülők pedagógiai vezetője is. Csak ebben a szerepében érhető el, a tantestület és a szülők nélkülözhetetlen együttműködése.

/Egy, két nagyobb és akár több kis iskola együttműködése persze, a fentiekre tekintettel is, sérelem nélkül, megvalósítható./

A tanítást segítő személyzet alkalmazását engedélyezni a járás tennivalója. Ezt a feladatot jól ellátni csak a helyi vezetőkkel való egyetértés esetén lehet. A helyi ismeret hiánya a helytelen döntés kútfeje!

 Ö s s z e g e z ő  g o n  d o l a t o k

Az iskoláknak nyugalomra van szükségük! Mindenki tudja, hogy egyetlen reform sem születhet meg úgy, hogy ne lennének zökkenők, szükségesek bizonyos korrekciók, de a közoktatásnál manapság zajló átszervezési folyamatok gyakorisága, kuszasága azt igazolja, hogy ötletek, nem végig gondolt tervek megvalósítása történik.

A kísérletezésnek véget kell vetni.

Az életkort figyelembe kell venni. 

Ugyanis mintha megfelejtkeztek volna, hogy a közoktatás a 6 – 14 éves gyermekek nevelését-oktatását látja el. És, hogy ennek az intervallumnak az első 3-4 évében a tanuló, korához képest már komoly munkát végez, de nem alkalmas arra, hogy naponként 4-5 óránál többet üljön iskolapadban. Már József Attila is tudta ezt: „.. jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiad…”mondja. Mint ha a mára kialakult gyakorlat megfelejtkezne a gyermekkornak erről az időszakáról.

Úgy gondoljuk, hogy a három pedagógiai alapviszonyról fentebb mondottak teszik lehetővé, hogy korrekciót alig igénylő közoktatási torvényt alkossanak. Persze ehhez a pároknak egyetértésre kell jutniuk a nemzeti elkötelezettséget illetően, mert a jelenleg meglévő politikai és ideológiai különbségek mindig újra élesztik az egyet nem értést, a vég nélküli változtatás igényét. Ugyanakkor arra is utalni akarunk, hogy azonos politikai alapállás mellett is történtek, a közelmúltban is, új és új próbálkozások az aktuális, az érvényben levő törvények totális megváltoztatására, ami persze elvileg nem kizárt, de mert az „új” törvény nem a pedagógiai alapviszonyokon nyugszik, hanem egyedi elképzeléseken, – csupán kísérletezésnek minősíthetők.

A GONDOLKODÁS EREDENDŐ BÁZISAI

Posted by on kedd, 2 december, 2014

/ A honlapomon levő Pártok nélkül c. írás változata!/

A politikus, de a hétköznapi ember sem tudja ma elképzelni a világot államhatalom nélkül. Gondolkodásunk mához kötött és ezt az állapotot sokan öröknek tekintik, Nem gondolnak arra, hogy az emberiség útja sok ezer éves. A problémát az okozza, hogy egyszerűen tudomásul veszik, bele törődnek a mai világ által tálalt, többnyire bizony sanyarú élet adta körülményekbe. Pedig, hát a mi világunk egyre szánalmasabb. Madách az Ember tragédiája c. drámájában bemutatja azt a kacskaringós utat, amelyen az emberiség az utolsó két évezredben áthalad és ahol mostanra a szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, szívjóság és hasonló emberségek fokozatosan korszerűtlenekké válnak, előbb salakká silányulnak, aztán lassan ki is halnak. „Ahogy a Föld öregszik egyre inkább eltűnik az, ami vonz, ami szép.” Nincs igazi szeretet, csak szenvedély mohó vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat, közöny. Idegenné, ellenséggé válnak egymásnak az emberek a gondolkodásban, de mindennapjaikban is.

Persze aki csak a hanyatlást érzékeli, nem látja az egész mindenséget. Madách figyelmeztetni akar. Nem szándéka bemutatni a teljes valóságot, ill. csak az „Ember küzdj és bízva bízzál” szavakkal utal a jövő lehetőségeire, hallgatva a ma értékeiről, a még meglévő jóságról, szépségről. Pedig nincs riasztó hiány ezekből ma sem! Vannak nagyszerű egyszerű emberek, kiváló tudósok, művészek, sportolók. A ma világa nem az enyészeté, hanem az újraéledésé, sőt a megigazulás lehetséges korszaka, az ember magára találásának ideje.

Persze, akik csak a senyvedést szemlélik, hamar betelnek a szóval, az ámítással, a tömegek érdekeit csak mímelő korifeusok szónoklataival. Látják a pártok elit köreit gyarapodó módban, egymással való torzsalkodásukban. Ahogy a hatalomba férkőznek, megszedik magukat és vagy ismételnek, vagy „jóllakottan” tovább állnak, helyet hagyva újabb éheseknek. Ez a miliő nem ad megnyugvást sem a felszínen, sem a mélyben. A felszínem ma a megváltoztathatatlant látató, hirdető emberek tudatában nincs egyéb, mint a mai állam sekélyes, felszínes szemlélete. A demokrácia jelszavát hangoztató pártok, hasonló érdekű külhoni „barátokra” támaszkodva, sokszor pénzért, anyagi előnyökért eladják még a lelküket, meggondolatlanul még identitásukat is. A kozmopolita gondolkodás, már jó ideje rágja nemzetünk elárulóit. A liberalizmus mai változatai adnak ugyan fogódzót, annak, aki hisz az „értelmiség mindenhatóságában”, de ilyenek is egyre kevesebben vannak, ugyanis az efféle mindenhatság csupán fikció.

Az ezekbe a kategóriába tartozó embertársaink nem vállalkoznak, de nem is képesek arra, hogy a szabad ember jövőjét megtervezzék, előkészítsék. Legfeljebb puffogtatnak ilyen jelszavakat.

Nézzünk konkrétan egy pártot. Az MSZP-t pécéztük ki. Ez a párt a nemrég „elhunyt” és végkép leszerepelt MSZMP-nek az utódpártja. Volt „nagyjai” úgy búcsúztak, hogy „viszont látásra.” Az összeharácsolt vagyon és a galádul megszerezett többi gazdagsági pozíció persze elvileg ezt, meg is alapozhatta volna. A zászló azonban más szelet kapott. Így átadta helyét gyengécske utódjának.= Az itt említett pártok tipikus példái a gazdasági érdek-csoportosulásnak, párt égisz alatt, de annak is, hogy egy-két erős / értsd erőszakos/ nagyhangú, nagyobb erőfeszítés nélkül is elemeire bonthatja a „hajdan erős várat”.

Aktuális politikusaink a ma lehetőségeit megragadva csupán azt látják, azon gondolkodnak, hogy mi az, amit ebből saját anyagi érdekeiknek megfelelően alakíthatnak. Gondolkodásuk nem lát visszafelé, holott az ember régmúltja adja az alapot, a jövő igazi perspektíváit. Sőt a gondolkodásnak, a jövőről való gondolkodásnak is a rég múltban van a gyökere. Az emberré válás és az ősközösségi társadalom folyamatainak megértése nélkül, az alapok nélkül minden gondolatunk az űrben lebeg, a ma embere, az embert minden korábbi korban csak akkor láthatja, és tervezheti meg jövőjét, ha van valós képe arról a korról, amely az emberiség bölcsője volt, hiszen attól máig egy összefüggő lényegében egységes folyamat zajlott, tartalmi lényegét tekintve, az emberiség történelme.

A ma politikusainak zöme nem érti azt, hogy nem lehet csupán a mából kiindulni, amikor a jövőt tervezzük. A jövő igazi és romlatlan alapja a régmúlt. Az ős történelem ismeretéből és az ember egyedi jellegéből, a személyiségből kiinduló gondolkodás juttathat el a mai valóság ismeretéig, alapozhatja meg a jövőről való gondolkodást. „A történelem klúja őseink természetes életének ismerete”Ehhez tudnunk kell azt is, hogy „Az ember minden tette, egész élete a személyiségéből vezethető le, érthető meg.” = Csupán a közelmúlt és a ma személete nem elegendő, nem alkalmas arra, hogy a tényleges távlatokat meglássuk.

Tehát ha valaki messze előre akar látni annak a régmúltba is tekintet kell vetnie. Ott találkozhatunk az emberrel, úgy pőrén, ott találjuk azt a társadalmat, amelyet még nem rontott meg emberi gőg, gonoszság, galádság, ott találhatók a tiszta személyiségek.

Nézzük elsőnek magát az embert, aki az ontogenezis eredményeként épen a filogenezis útjára lép.  Az általa eddig megtett több évezredes út során kialakult az egyenes tartáshoz nélkülözhetetlen gerinc, és a két lábon járás. Kialakult az emberi test, középpontjában az idegrendszerrel és az aggyal. /Ennek akkori térfogata megközelítette már a mai emberé-ét!/. A szoma /test/ és a szellem sajátos, egyedi vonásai együtt a személyiséget képezik. Ez az az emberi meghatározottság, ami alkalmas, hogy mindenkit felismerjünk, megkülönböztessünk. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy mindenki egyben: önmaga is és ember is. Amennyiben az „eredeti”, a még meg nem fertőzött ember, a Cro magnoni Homo Sapiens, a személyiség mai értékelésének megítélésének az alapja, akkor tévedünk, az emberről mondottakban, a legkevesebbet. S ennek óriási jelentősége van abban, hogy tudomásul vegyük azt, hogy mindenkinek mások a tulajdonságai, képességei, más a munkabírása, a teljesítménye és ennek következtében eltérő az elosztásból történő részesedése való joga is. Tehát az egyenlősdi nem megalapozott, nem indokolható. Ettől függetlenül mégis van, kell lennie emberségnek. Ezt követeli tőlünk a nagy emberi közösség, de saját, puszta életünk is. A csecsemő, a beteg, az öreg csak a munkabíróra számíthat és ennek a számításnak nem lehet csalódás a vége! Ez a puszta, hétköznapi humánum minimuma! De a tehernek itt nincs vége. Ezen túl el kell látni a társadalom vezetését, szervezését, irányítását is. Csak együttműködés esetén virágozhat a kis és a nagy közösség egyaránt. Ennek pedig nagy a költsége, amit szintén a munkás termékéből lehet fedezni. Ami aztán már csak a kizsákmányolás eszközével rövidíthető meg további terhekkel. Ezek persze már sápok, akkor is, ha ma az a látszat, hogy a tőkés saját pénzét fekteti be, adja kölcsön. Ahogy a ma meglévő tőke és gyarapodása az emberi munka eredményének a nagyobbik hányada, ugyanúgy a tőke minden porcikája is a munkaerő produktuma.

Ahogy a személyiség a ma jövőtervezésének egyik bázisa, úgy az ősközösségi társadalom is betölti ezt a szerepet. Az a talán nagyrészt spontán szerveződés, amit ma is megfigyelnek az ősközösség színvonalán élő embercsoportoknál, rávilágít a vezetővel már rendelkező, irányított embercsoportok életére. Ez az élet kemény, de valóban demokratikus. A vezető kiváló, /rendszerint, de nem mindenütt/ férfi. A felnőtt férfiak általában termelnek, a nők ellátják a háztartást és a háziállatokat. Ez azonban alkalomadtán át csúszik egymás terrénumába. Külön szervezik a fiatal fiuk és lányok, valamint a maga-tehetetlen öregek életét, tevékenységét. A vezető rendszerint ugyanabból a nemzetségből való és nagy tekintélynek örvend. A demokrácia mindig tetten érhető. A legtöbb tevékenység kapcsán, befolyással van minden életfázisukra.

A mai szemlélőnek tűnhet úgy, hogy ezek az elképzelések primitív gondolatfűzések csupán. Az itt szóba hozott „régiség” valóban korszerűtlen. De kétségtelen, hogy erőszak és pártérdekektől mentes világ az, amit felrajzoltunk. És ami még fontosabb, hogy ez a közösség belül, nem szakadt anyagi érdekek függvényében, darabokra. Voltak persze más hasonló kis embercsoportok is, hasonló emberséges életközösségben. Amikor ezek érdekei ütköztek, és ahol nem találtak megegyezésre, ott elindult valami a rossz úton és jelezte azt az irányt, amelyen járni nem csak veszélyes, de bizton a falanszter felé vezet.

Az általunk vázolt körülmények között élt embercsoportokkal kapcsolatosan most az a kérdés, hogy a régmúlt emberének és közösségeinek az ismeretét mikét hasznosíthatjuk!

Az nyilvánvaló, hogy az ősközösségek világát nem kívánja senki visszaállítani. A mai technika és technológia mást, sokkal, de sokkal többet nyújthat, még a mára túlságosan is felduzzadt emberek összességének is. Ami reálisnak látszik, hogy minden dolgozni képes embernek munkahelyet teremtsen az államhatalom /amíg van/ és biztosítsa, hogy mindenki munkája értékének /mennyiségének és minőségének/ megfelelő juttatásban részesüljön. Aztán valamikor majd ne a munkás, hanem a tőketulajdonos kapja a tisztes megélhetéshez szükséges részesedést /munka nélkül?/ a megtermelt javak értékéből. Ehhez pedig elengedhetetlen annak a kolosszális feladatnak a végrehajtása, melynek során a tőkések gazdasági és politikai hatalmát megtörik./ Ehhez ugyan ma világforradalom és/vagy istenítélet látszik szükségesnek!/

Ha a fordulat valamikor majd mégis megtörténik, egy-két évtized eltelte után, a pártok helyére társadalmi szervek kerülhetnek, a szakmák által felkészített és társadalomtudományokban jól képzett, választott, vezetésben jártas munkatársakkal, akkor megszülethet a már rég óhajtott demokrácia, a munkás, jóindulatú, embert szerető, Istent tisztelő, nem ugyan hiba nélküli emberek közössége. Valamilyen olyan szerveződés, sokkal magasabb szinten, mint az ősközösség volt.

Azt pedig külön hangsúlyozom, hogy elképzeléseimet hozzáértők elé utalom és kérem bírálatukat azzal a megjegyzéssel, hogy valamiféle megoldás elkerülhetetlen, sokat tétovázni nem szabad, mert az Apokalipszis veszélye nagyon közeli!

PÁRTOK NÉLKÜL

Posted by on vasárnap, 16 november, 2014

Manapság az emberek döntő többsége elképzelhetetlennek tartja, hogy pártok nélkül működjön, akár csak kísérlet képen, egy állam. Ezen persze nem lehet csodálkozni. A születő emberpalánta mindenütt a világon /talán egy-egy őserdei törzs tagjai kivételével/ beleszületik valamelyik hatalmi közegbe, a már évszázadok óta fungáló valamely államhatalom polgára lesz. Akadhat azonban olyan valaki is, aki a fennálló viszonyokkal megbékélni nem tud és, mert elégedetlen az igazságtalan berendezkedésű állapotokkal, elkezd gondolkodni, hogy nem lehetne-e ezeken az állapotokon legalább valamit korrigálni.

A fentiek előrebocsátása után vessünk néhány pillantást a politikai történése fő szereplőjére: a  p á r t r a .

A történelem tanúsága szerint, bizonyára a fejlődés törvényszerűsége okán, létrejött, egymás után, néhány osztálytársadalom és ezek mindegyikére ráépült valamilyen államhatalom. Ezekben, régen is, de napjainkban is a mesterségesen kreált csoport érdekeltségű pártok torzsalkodnak a hatalomért, azzal a következménnyel, hogy egy, vagy egy-két párt elnyeri és gyakorolja, többnyire ideiglenesen, a hatalomból eredő dús lehetőségeket. Ez idő alatt a párt elit tagjai megszedik magukat. Majd újabb torzsalkodás után vagy ismétel, vagy átadja helyét az éhes utódnak. Mindez, folyvást ismétlődve már régtől folyamatosa kizsigereli az államhatalom által uralt tömegeket, súlyos szegénységet, nincstelenséget okozván. /A másik oldalon pedig létrehozta az oligarchiának és kiszolgálóinak, dús anyagi bázisát./

Ma is ebben a kelepcében vergődik a világ lakosságának döntő többsége. A valószínű okot fentebb már, nyilvánvalóvá tettük.

Most a fentebbi célzástól elszakadva reálisan adódik a kérdés, hogy ez-e a világ rendje. Örök törvény-e a nincstelenség, a nyomor, a másik oldalon kevesek dúskálása, azaz a gazdasági kizsákmányolás és következményei: a hatalom gyakorlóinak gátlástalan uralma, folytonos gazdagodása? Nincs-e mégis valamilyen mód egy igazságosabb társadalmi rend megvalósítására?

A mai áldatlan viszonyok fő okát, a váltógazdaság sémája szerint működő pártok uralkodási, kizsákmányolói gyakorlatában jelölhetjük meg.

A továbbiakban más körülményeket, tényezőket figyelmen kívül hagyva csupán azt kíséreljük meg bemutatni, hogy egy párt létrejötte, története milyen jellegzetességeket mutat, hogyan válik kizsákmányoló hatalommá. – Az első megjegyzésünk, hogy nincs két egyforma párttörténet. Egyenként ezeket mind bemutatni lehetetlen. Adódik a választás kényszere, vagy keressük az általánost, vagy a jellemzőt mondjuk el egy konkrét pártról. Ez utóbbi megoldásra voksoltunk, mert ez a könnyebb.

Az MSZP-t „pécéztük” ki, mert ma itt él köztünk és naponta érzékeljük tevékenységét. Múltja meg rövidebb, mint pl. a liberálisoké, akik évszázaddal ezelőtt már léteztek és arculatukat folyton változtatva ma már csak abban azonosak önmagukkal, hogy az éppen meg-lévő értelmiség „mindentudását” hirdetik, azt a tetszetős jelszót hangoztatva, hogy „mindent szabad, ami másnak nem árt.” A piacgazdaságot éltetik, tartják az egyetlen lehetőségnek. Adják a tanácsokat, de mert tömegük nincs, a befolyásuk sem jelentős.

Nézzük hát az MSZP-t. Tudjuk, hogy az MSZMP utódpártja. A magyar szocialista berendezkedés uralkodó garnitúrájának, és vagyonának örököse, a magyar gazdaság értékes üzemeinek, galádul megszerzett bitorlója, aki a korábbi rendszer bukásakor már célul tűzte, hogy ismét a hatalom birtokosa lesz. – Csaknem két évtizedes, hatalmas küzdelem árán, a tömegek feletti befolyás fokozatos gyengülése eredményekén, 2010-ben adta át, immár két ciklusra a hatalmat. – Két országgyűlési választás elbukása után, ma is ágál, Brüsszelhez az USA-hoz fordul /nem „eredmény” nélkül!/ hazugságaival, rágalmaival. Próbálja, hátba támadni, gyengíteni a fungáló FIDESZ – t. Viszont mivel a pártok mögött lévő a gazdasági erőcsoportok nem egységesek, a közöttük lévő ellenérdekeltségek, alig néhány év múltán, egy erőteljes /erőszakos/ tag, néhány társával „új” pártot alapított. A Demokratikus Koalíciót, kettészakítva az MSZP-t. A gátlástalanságára jellemző, hogy vezetője kijelentette, hogy a kétharmados többséggel megválasztott FIDESZ – nek nem hagy egyetlen napi nyugalmat. Itthon pokollá teszi az életét és külföldön ehhez partnereket is szerez. Megtette!

Ez utóbbi mondatokat újra latolgatva felrémlik a kérdés, hogy minden párt, a FIDESZ is kártékony-e?  Nem! Csak az elvetemültje. Egy a nemzeti érdekeket képviselő pártpolitikai erő, átmenetileg egyenesen nélkülözhetetlen, azért, mert a világon majdnem mindenütt a pártok által uralt rendszerek léteznek és uralkodnak, meg, mert más megoldás eddig nem látszik lehetségesnek. Vagyis az adott nemzetközi pártviszonyok nem teszik lehetővé a külön utat, –  másként, egy nemzet sem engedheti meg magának, hogy a világgal szembe menjen. A nemzeti pártokra tehát ma még szükség van. Ezért tehát a nemzeti célokat képviselő hatalmi erőknek fel kell használniuk, érdeküknek megfelelően, az általánosan uralmon lévő társadalmi berendezkedést. A nemzetállam újjászületése és a pártok, azaz a gazdasági érdekcsoportok képviseletének a felszámolása egyelőre várat magára, de történelmi távlatokban elkerülhetetlen feladat. A FIDESZ, mert nemzeti érdekeket szolgál adott társadalmi miliőben, kénytelen a párt voltát is továbbvinni.

Történelmi távlatokban a pártok helyére az állam vezetésére felkészült, szakmákat képviselő államférfiak kívánatosak, akik természetesnek tartják, és vállalják a nép érdekeinek a szolgálatát. Akik széleskörű társadalmi ellenőrzés mellett, a hibákat /ilyenek, még a korrekcióra szoruló jogszabályok is/ az észrevételeket, bírálatokat szakszerűen kezelik és a korrekciókat folyamatosan elvégzi.

Nem áll rendelkezésre ma még a megoldás sémája sem. De bizonyíthatóan vannak nemzetközi erők is, akiknek egyéniségei hasonló irányokat tartanak szükségesnek és ilyenek kidolgozásán fáradoznak. Az meg mindenképpen bizonyos, hogy a társadalom áldatlan állapotának felszámolása pártok nélküli berendezkedést feltételez. Új világ csírája van az idő méhében!

TEDEUM

Posted by on kedd, 1 július, 2014

Most, hogy napom lemenőben, itt a Hálaadás ideje. Elöljáróban elmondom, hogy mi mindenért érzek hálát. Ezt persze csupán utalásszerűen tehetem. 94 év nagy idő. Összefoglalva röviden azt mondhatom, hogy hálával tartozom egész életemért: hogy megszülettem, hogy tanulhattam, hogy megszakítás nélkül dolgozhattam, hogy munkámat többnyire elismerés kísérete, hogy családom körében 94 évesen zavartalanul élhetek és szeretetükből részesülhetek, hogy napom leáldozásának idején folyvást érzem szívük melegét.

A fentebb leírt szavak egy vén-ember dadogásai. Ennél azért több a mondanivaló, ami „tollhegyre”kívánkozik. Persze az is igaz, hogy most, amikor hálámat akarom, írásban, kifejezni, akkor ébredek rá igazán, hogy ez mennyire nem egyszerű és talán mennyire nem is ildomos. Mégis megteszem, mert valami ezt diktálja. Nincs más hátra, nagyon visszafogottnak, talán inkább igénytelennek kell lennem.  Az első három szó, ami ajkamra tolul viszont fenséges: „Téged Isten dicsérünk.”  Ezeket a szavakat már az őskeresztények is elmondták a maguk nyelvén, ha a teremtőre gondoltak. A régmúlt történelme tanított engem is megismeri ezeket. Hálával tartozom minden jól, vagy kevésbé jól elvégzett munkámért, hiszen önerőből aligha lennék képes még élni is. Lényünk, a hálát, akarva akaratlan kifejezi, mert folyton érezi a segítséget, amit kapott, vagy éppen kap. Így van ez a leghétköznapibb dolgokban is. Mennyivel inkább, amikor életünk végén várjuk, hogy „felkerüljön pont az i-re.” Ez az-az időpont, amikor óhatatlanul végig fut az emlékezés agyunk még ép sejtjein. Felvillan a szülői ház ott Szurkos-szeren, a kert végén a csörgedező patakocska a kedves kis libákkal. Az Anyánk által szállóigévé nemesített gyermekded mondat: „liba ad a kezed, felsegítlek” Az „égig érő,” Apánk kezeivel díszített, gyönyörű karácsonyfa, azok a fenekemen képződött hurkák, amik a karikázó botom nyomán, engedetlenségem miatt, keletkeztek, s amiket Anyánk titkon, vizes ruhával borogatott. Göcsej dimbes-dombos tája, Barabás-szeg, a vörös-szegi temető, a kies fenyves ölében. /Olyan szép volt, hogy gyermekként azt kértem, hogy majd oda temessenek./ Zalaegerszeg, a gimnázium, a kiöntött Zala befagyott, hatalmas víztükre, ami miatt egy napot blicceltem is. A 18 km-es gyalogösvényeken végzett túrák, árkon-bokron keresztül, hogy kertünk végében, ahol Zita és Gitta húgom mindig várt, találkozhassunk. A hála érzésével jut most is eszembe az a szülői áldozat, amit azért vállaltak, a jólétet biztosító falut Kőszeg cserélve, hogy négyen testvérek, oklevelet szerezhessünk. Szüleink áldozata, a mi törekvésünk valóra vált. Hárman testvérek pedagógusok lettünk, legfiatalabb húgunk pedig mérnök. Jómagam tanítóskodással kezdtem – A kötelező és a tartalékos katonai szolgálat, egy időre kizökkentett ugyan a hivatásomból, de hamar visszataláltam és tanárként, járási oktatási osztályvezetőként, igazgatóként, főiskolai oktatókét, docensként, tanárként dolgoztam, míg nem főigazgató-helyettesként lettem nyugdíjas, immár több mint három évtizede. Azóta míg bírtam, vincellér voltam fiam szőlőjében. Minden évben 7 hónapot töltve a kies Várhegyen, drága párommal.

Családom az egyenes ági leszármazottakkal 29 főt számlál: feleség, 5 gyermek, 8 unoka, 14 dédunoka. Népes, erős vérségi kapocs, szép és értékes emberek. Ha rájuk gondolok, egyenként és összességükben, a szeretet, büszkeség és nagy-nagy hála szorongatja öreg szívemet, mert napjaimat, a fiatalkoriakat is, meg az utolsókat is széppé varázsolták egy-egy telefonjukkal, még inkább gyakori kedves látogatásukkal.

Mindezekért, és mindenért, amiket felsorolni nem tudok, mert még dicsekvésnek hangzanék, neked Uram, tiszta szívből, hálát adok.

„Te vagy Uram én reményem. Ne hagyj soha szégyent érnem.” Így fejezték be már az őskeresztények is hálaéneküket és én is a Tedeumomat.

Tudom, tudomásul vettem „Minden hátralévő óra megvisel, az utolsó pedig Hozzád vezet, én Uram, Istenem!

PITYPANG

Posted by on vasárnap, 22 június, 2014

Megalakult a Nemzeti Pedagógus Kar. A pitypangot választotta jelképének. Meglepő döntés sokunk számára. A pitypang, vagy gyermekláncfű a kislányok kedvenc játéka. Karperecet, más csecsebecsét fonnak belőle. Tudjuk róla, hogy igen hatásos méregtelenítő. Gyomnövényként tartják nyilván. Számos néven ismerik. –  Érdekes lenne tudni miért mellette döntöttek.

Valószínűleg ez juttatta eszembe az 1940. június 21-én /74 éve/ Kőszegen, a malomból lett tanítóképző udvarán történt oklevél átadó ünnepséget. /Az épületben ünnepség tatására alkalmas helyiség nem volt./ Valakinek közülünk eszébe jutott, hogy a napfényes udvar kiválóan alkalmas a célra. A tantestület nem kifogásolta. Ott, tárgyi formában szintén jelen volt egy jelkép, egy kis világító készség, tizenegy magunk készítette kis lámpácska. Szépen felsorakoztunk hát mind a tizenegyen. /Bizony az öt év előtti 33-as indulólétszám alaposan megfogyatkozott az alkalmasság elégtelensége és a tanári elvárások igényessége miatt./ Visszatérve a témára, a magunk gyártotta kis lámpácskákkal ott álltunk az Isten ege alatt. Az igazgató sorban szólított bennünket és megkaptuk az akkor szokásos nagyméretű oklevelet. Aztán felhangzott a Téged Isten dicsérünk kezdetű egyházi ének. Majd a kis lámpácskákkal a kezünkben, népes kísérettel a Jézus Szíve templomba vonultuk, ahol tedeumon vettünk részt.

Fentebb a jelen és a múlt egy-egy szegmense! És hát Jelképek! Persze, ha a lényegről akarunk szólni nem ezek a legfontosabbak.

A lényeg ugyanis akkor, sem most sem a felszínen található. Soha nem jelképeken múlott az iskolák eredményessége.  A Nemzeti Pedagógus Kar vezetői talán látják is ezt. Ugyanis kollégáink, az iskolák tartalmi munkájának, oktató, nevelő tevékenységének jobbítását megcélozva alakultak szakmai testületté.  Miniszterünk pedig azt várja tőlük, hogy „munkájuk javítsa az oktatás színvonalát, minőségét, és szervezettségét.” A meglévő szakszervezeteknek ugyanis más lenne a feladatuk. Nekik elsősorban az anyagiakért: fizetések rendezéséért, az iskolák karbantartásáért, korszerűsítéséért, ellátottságának jobbításáért lenne dolguk harcba szállni a fenntartókkal, és nem az utcára vonuló felső- és középiskolásokat jelszavakkal ellátni: /”Rózsa gyere ki a hóba!”/ Mert hát ez is van annyira gyermekded, mint a Pitypang. Valamilyen – nagyon unszimpatikus – szerepcsere történt. Az államtitkárság megalkotta a pedagógus pályamodellt, rendezte, emelte és emeli a fizetéseket, gondoskodik az iskolák fenntartásáról. – Természetesen! Ez az iskolázással kapcsolatos állami tennivaló. –  A szakszervezet meg manapság, felhasználva a tanulók körében mindig található, sokszor könnyebbséget kereső igényeket, a színvonalas követelmények csorbítására alkalmas lehetőségeket, – utcára vonul. Sokszor tagadhatatlanul, politikai indíttatásra. Hát bizony ez nem egyszerűen hiba, szégyen is. Tehát az elavult, célt tévesztett érdekképviselet helyébe látszik jobb megoldásnak a Nemzeti Pedagógus Kar. Azért is, mert a pedagógus testület a tanügyben nem csak anyagi, de sokkal nyomatékosabban a jobb szakmai eredményeket is van hivatva szolgálni.

Csak a remény éltet, de azért mégsem lehetetlen, hogy sikerült érdeklődést keltenünk a köznevelés intézményeire vonatkozó gondolataink elolvasására és talán méltatására is.

Belső indításunk szerint azt gondoljuk további feladatunknak, hogy tekintsük át a gyermekkor egészében lejátszódó tudás-bővülést és nevelődést, a fejlődés szakaszai szerint, azzal a szűkítéssel, hogy az általunk különösen aktuálisnak, ill. fontosaknak tartott kérdésekkel foglalkozunk „csupán”. Olyan kérdésekkel, amelyek kiemelkedő jelentőséggel bírnak és mégis hol kevésbé, hol inkább csorbát szenvednek munkánk során.

A gyermek a szülő ölében látja meg a napvilágot és a világot is. Elengedhetetlen, hogy a szülői házban kapja meg az első impulzusokat az életkezdés minden kérdéséhez. A család szerepe akkor látható teljes jelentőségében, ha hiányzik. Ha családon kívül, de akkor is látható ez a hiátus, ha csonka családba nő fel valaki. Pótlása lehetséges, de csak ritkán teljesen megnyugtató. –  A csonka család sem elégít ki minden gyermeki szükségletet. Az ellátás, az ápolás, az első szavak, játékok mind felbecsülhetetlen jelentőségűek. Röviden, az életkezdés akkor biztató, ha a család kerek, egész. Személyes tapasztalatok is aláhúzzák, amit mondtunk! Persze, az élet már csak ilyen, számolni kell ezzel is. És keresni a legjobb pótmegoldást! Tapasztaljuk, sok esetben megríkatóan gyönyörű látni az anya és nagymama együttműködésének eredményeit: a jól nevelt, szorgalmas és eredményes kislurkót, aki felnőtt korára még példakép is, sokszor.

A család, óvoda és az iskola kapcsolata napjainkban nem egyszerűen laza, hanem politikai „eszmék” is mételyezik, pl. ilyen, és hasonló szlogenek: „ az iskola tudásgyár”, vagy, hogy „szolgáltató intézmény.” Aki ezeket a köztudatba bevitte „pedagógiai bűnöző”, tudatosan ártani akart. A család ritka esetben rendelkezik elegendő pedagógiai felkészültséggel, de a kívánatos nevelői készség is általában hiányos. Az óvoda és az iskola igazgatójának az elsődleges dolga az lenne, hogy pedagógiai vezetője legyen a tantestületnek, mint pedagógiai közösségnek és irányítsa a szülőkkel való együttműködést is.  Ne menedzserként próbáljon csupán helytállni. A nevelői közösség ne csak összehangolt nevelőmunkát, eredményes oktatást végezzen, de a szülőkkel, a szülők körében is láson el pedagógiai felvilágosító tevékenységet. Napjainkban az iskola és a szülői ház együttműködésének megteremtése, javítása, egyik, talán a legnagyobb lehetőség, a nevelő-oktató munka eredményei gyarapodásának, jobbításának.

Az óvoda és az iskola alaptennivalóit a vonatkozó dokumentumok, a NAT, a tanterv, stb. szabják meg. Arra vállalkozunk, hogy a ma kiemelkedően fontos, ill. a helyenként elnagyoltnak látszó pedagógiai feladatokat hozzuk szóba, és ezek fontosságát hangsúlyozzuk. Olyan témákról lesz tehát szó. amiknek jelenlegi művelését hiányoljuk, elégtelennek gondoljuk.

Az óvoda legfőbb aktuális feladatát abban véljük, hogy segítse a gyermekek egymáshoz való viszonyát a barátság, a bajtársiasság, a minél kevesebb zavar kialakítása irányában fejlődni. Ütközések esetén pedig ügyelni kell, hogy a megoldás kulturált formáit találják, ill. tanulják meg. Igen fontos a fizikai munka helyének megtalálása a foglalkozások rendjében, valamint megbecsülésének, megszerettetésének módjait megtalálni, kimunkálni.

Az alsó tagozatban kiemelkedően fontos, és előírt feladat is az alapkészségek kiérlelése. Hasonlóan elengedhetetlen az etika alapjainak a lerakása, elsősorban szokások kialakításának segítségével. A testnevelési órák futkosás jelegű, sokmozgásos formában is igen hasznosak. Csak fokozatosan ésszerű áttérni az egész testet szisztematikusan igénybe vevő „gyakorlatokra”.

A felső tagozatban ésszerű lenne fokozatosan áttérni a „tantárgyak” oktatásáról a tantárgyak elemeinek ismertetésére. Pl. ne történelmet tanítsunk, hanem történelmi eseményeket beszéljünk meg időponthoz, törtélelmi dátumhoz kötve. Ne biológiát „adjunk elő” /főként ne adjunk elő!/ hanem növényekkel, állatokkal ismertessük meg a nebulókat /ők még nebulók, korai a tudományoskodás!/. Nagyon lényeges, hogy a tanár belássa, hogy az alapkészségek elkophatnak. Nélkülük viszont a közép-, de a felsőoktatásban is nehezen tudnának boldogulni. Időt, teret kell biztosítani az ötödik – nyolcadik osztályok mindegyikében az írás, a helyesírás, az értő és érthető olvasás, az alapműveletek gyakorlására. Tudjuk, hogy ehhez a köznevelési államtitkárságnak útmutatást és rendeletet kell alkotnia.

A 10-14. osztályokban van itt az ideje a tantárgyak tudományos alapokon történő oktatására, úgy és azért, hogy ezekre az ismeretekre a felsőoktatás támaszkodni tudjon.

A két féle érettségi szükségességét látjuk, de megtartását vitatjuk. Helyette „végbizonyítványt” és érettségi bizonyítványt javaslunk.

A tudományos oktatás, a tudományok oktatása a felsőfok dolga. Ebben az írásban csak a pedagógusképzés néhány összefüggését szándékozunk érinteni. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy a bolognai rendszer erre nem alkalmas, mert nem számol a pedagógusképzés speciális problematikájával.

E képzésnek és jellegzetességeinek bemutatására gazdag tapasztalataink birtokában merünk vállalkozni. / Tanítói, tanári oklevél, 8 év járási osztályvezetői, 7 év igazgatói, l6 év tanítóképzőben, ebből párhuzamosan 8 év tanárképzőben, és 2 év középiskolában szerzett gyakorlat tapasztalatait felhasználva/.

Mindössze két szempont szerint, és csak jelzésszerűen gyűjtöttük össze a tapasztalt entitásokat. Ezek szerint:

A pedagógusképzés maradandó értékei:

1. A képzés jellegzetessége szerint:

Az intézmények szellemi önállósága.

A képzés intenzív jellege. /A hallgatót egész személyiségében képzi./

Interaktív volta. / A gyermek személyiségének teljességét teljességében kezeli./

Gyakorlati irányultsága.

Reakció képessége.

Aktualitásra érzékeny jellege.

Továbbképzésre való orientáltsága.

Orientál a település kulturális életébe való bekapcsolódásra.

2. Képzés hatékonysága szerint:

Hivatásszeretetre nevel.

Képviseli a gyermekekhez való érzelmi fontosságát.

A gyermek személyiségének egészéért történő felelősségvállalást képviseli.

Szociális érzékenységre nevel.

Átláttatja a közösséghez tartozás fontosságát.

Felismerteti családdal történő összefogás fontosságát.

Felhív a módszerek fejlesztésének szükséges voltára.

Szorgalmazza a szakmai, elméleti fejlődést.

Ezek az értékek úgy, mint a magok, ha szárba szökkennek a képzés során, végig kísérik a pedagógust egész pályáján.  Nagyon gazdag örökséget hordoznak!

A képző intézmények pedig ma is, nem csak örökítik, de gyarapítják is a hasonló értékeket. Abban a korban, amikor társadalmi igény és elvárás a minél hatékonyabb köznevelés. /És felsőoktatás!/. A pedagógusok, pedig egytől egyik azzal jeleskedhetnek, hogy pitypang módján nem a gyom, hanem a kultúra magvait szórják gazdagon a gyermekláncfűvel játszó emberkék és a tudománnyal is ismerkedni akaró emberek fejébe.

FOLYTATJUK

Posted by on péntek, 13 június, 2014

Lezajlott az országgyűlési választás 2014.04.06-án anélkül, hogy a címben jelzett, nagyon fontos szónál többet mondott volna a kormányprogramról a Fidesz. Az előzmények közül az alaptörvény valóban olyan fajsúlyú, hogy az abban foglaltak szinte minden lényeges tennivalóra utalnak. Ebben a szellemben gondolkodva talán valóban felesleges részletezni a folytatás tennivalóit. Ám egyrészt, mivel a tennivalók között vannak nagyon is fajsúlyos feladatok, olyanok, amelyek ugyancsak komoly hozzáértést és nagyon sok konkrét munkát jelentenek, másrészt, mert a kevésbé fontosak megoldása sem lehet akármilyen, harmadsorban, mert minden bizonnyal új összefüggések, eddig nem gondolt tennivalók is felmerülnek, továbbá korrekciók is szükségessé válhatnak, a „folytatjuk” szó szegényesnek látszik legalább is most, a minisztériumok megalakulását követően.

Jó, hogy folytathatjuk! Örülünk neki, de tudnunk kellene azt is, hogy hol vannak a hangsúlyok, milyen a sorrend. Minden tennivalót, ugyanis, a minisztériumok ésszerű munkamegosztása esetén sem lehet, egyidejűleg napirendre tűzni! Nem is szólva a szükségszerű kölcsönös támogatását kívánó tennivalókról.– És ezzal, a tervszerű munka feltételeire csupán csak utaltunk! – Röviden: tehát szükségét látjuk egy négy évre szóló munkaterv kidolgozását és közzétételét. Megítélésünk szerin ennek, a minisztériumok megalakulása, és terveik elkészítését követően, tehát mostanság van itt az ideje. Aláhúzzuk, hogy semmiképpen sem maradhat el! Ugyanis elengedhetetlen az összehangoltság megteremtése, az apparátusok együttműködése, tudatos tevékenységük megalapozása, továbbá a széleskörű, érdeklődő polgárság tájékoztatása is kívánatos.  A szakmák számára mindez evidens. Ma már rendelkezünk erre a feladatra alkalmas apparátussal, igen széles feladat és jogkörrel felruházott új minisztériummal. A választó polgárok pedig joggal követelik, hogy a zajló folyamatokat ismerjék, de azért is, mert csak így adhatják meg, esetenként a szükséges további támogatást. Ez, minden bizonnyal, még a kétharmados többségű parlamentnek is jól jön. Nem kétséges ugyanis, a be is ígért gáncsoskodás az ellenzék soraiból. Még akkor is számolni kell ezzel, ha ténylegesen sikerül, a mostani ciklus alatt, a háromharmad érdekeinek parlamenti képviselete.

Reményeink szerint a fenti gondolatoknak, még inkább, figyelembe vételüknek az értelme az, hogy, a lehető, a minél kevesebb zökkenővel járó kormányzást segítse. Az esedékes folytatás igen reményteljes, de nemcsak hozzáértő munkát, hanem gondosságot, figyelmességet is igényel!  A folytatás igénye mellett akad azonban, amit tilos folytatni. Bármennyire is erőltetett ide illeszteni korunk legnagyobb gyalázatát, a korrupciót, mégis, itt, és mindenütt kikívánkozik. Ez a rákfene, kiirtásáig olyan betegség, amit csak a gyehenna gyógyíthat. Irtása ugyan mindenütt, és minden korban a legaktuálisabb feladatok egyike! Kiirtása azonban kemény hozzáállást és sok időt igényel. Folytatni, lám nem mindet kellene!

ÚJRA A KÖZOKTATÁSRÓL

Posted by on kedd, 3 június, 2014

Korábbi kritikáimban már többször szóltam arról, hogy amióta bíráló gondolatokat írok, gyakran meditálok az oktatásirányításról. Hetvennégy éves pedagógus múltam számos alkalommal állított szembe azzal, ami a minisztériumunkban történt, amit ott kezdeményeztek / A képesítés nélküli pedagógusok, a rövidített képzéssel, a kontraszelekció idején munkába állt pedagógusok, a közép és a felsőfokú intézmények tanuló létszámának felpörgetése és annak következményei, pl. a kétféle érettségi, a tanulói jogok rombolást okozó túlhangsúlyozása, a számlálatlan utóvizsga lehetőség, a bolognai rendszer átgondolatlan alkalmazása, stb. egyenként és összességében súlyos oktatásirányítási felelőtlenségek, bűnök voltak./ Minden alkalmat felhasználtam akkor is, hogy véleményemet elmondjam. Most megismétlem, hogy a régebben elkövetett hibák és a manapság napirenden lévő gátak az oktatásügyben, alapjában a korábbi irányítás hibái. Ezekből Hoffmann Rózsa fungálása során csak elvétve akadt egy-egy.

A köznevelési törvénnyel, 2011- en a közoktatás dolgát akarták rendbe tenni. Számos vonatkozásban kedvező körülményeket sikerült vele teremteni. Persze egyes intézményei, pl. a KLIK nem tudhatta még megmutatni mire képes. Az iskoláknak is több idő kell a hatékony együttműködés módozatainak megtalálására. Tény, hogy néhány intézkedés a pedagógusok ellenvéleményével és ellenállásával találkozott. Pl. a munkaidő adminisztrálása, a feljebbsorolások vizsgához kötése. Ez utóbbival kapcsolatosan a szakszervezet beavatkozása és az államtitkársággal való afférjai is hozzájárultak a kollégák körében kialakult ellenálláshoz. Ez aztán az irányítással szembeni ellenszenv létrejöttéhez is elvezetett. Az államtitkárság kétségtelenül körültekintőben, és a korábbi gyakori változásokat megélt pedagógusok érzékenységét jobban figyelembe véve járhatott volna el. Mindezek ellenére alá kell húzni, hogy a kialakult körülmények, a létrejött kedvezőtlen közhangulat miatti államtitkár váltás semmiképpen nem az államtitkárság hozzáértésének, még kevésbé teljesítményének a következménye, hanem a fentieken túl, a politikai ellenzék manipulációjának az egyik folyománya. A leghatározottabban állítjuk, hogy innen alulról biztosnak látszik, hogy a döntésre jogosultaknak körültekintőbb, előrelátóbb és az elvégzett munkát jobban tisztelő megoldást kellett volna találniuk.

Nem közvetlenül kapcsolódik ugyan a fentiekhez a Budapesti Törökvész Úti Általános Iskolánál, az igazgatói pályázattal kapcsolatos történet. De jelzés az iskolák szakmai helyzetére. Nem maga a pályázat ad gondolkodásra okot, hanem az, ami vele kapcsolatos. A pályázó dr. címet visel. Mégis „kölcsön vett” egy igazgatói pályázatot, amiben hemzsegnek a hibák. – A felsőoktatás más terület ugyan, mégis rá kell a figyelmet irányítani arra is, hogy a felsőoktatás, egyes intézményeinél esedékes a kontroll. Érdekes lenne tudni, hogy egyesek miként jutnak diplomához.  Talán az sem lenne érdektelen, ha az oktatói kar egészének minőségét áttekintenék. Ha már itt tartunk, meg kell tennünk, hogy felhívjuk a figyelmet a sok nemrég keletkezett és oktatóval egy csapásra ellátott felsőfokú intézményre.

Külön kell szólnunk a pedagógusképzéssel kapcsolatos elvárásokról, annak ellenére, hogy a múlt tapasztalatai is hangsúlyozzák, hogy ez a ma már egészében felsőoktatás, különösképpen nem engedhet semmiféle lazaságot, ha az iskoláktól érdemleges eredményeket akarunk. A ma már jó eredmények, javítása sem lehet fikció, ha valaki az oktatást komolyan veszi! Egyébként könnyű belátni, hogy a nevelő-oktató munka korunk „élet halál kérdése.” Korunk igényeinek biztosítása érdekében az sem lehetetlen, hogy elérkeztünk ahhoz a nagyon kellemetlen, és szégyenletes állapothoz: „ hogy, előbb utóbb meg kell rostálni a pedagógusok népes csoportját.” Ma még talán elég, ha komolyan elgondolkodunk ezen. Szinte mindenütt a problémák, a gondok özöne észlelhető. /Szakmai érdektelenség, alapvető tudnivalók hiánya, a hivatástudat elégtelensége, itt, ott „undor” az iskolával, az ottani gondokkal kapcsolatosan./ – Pedig hát hivatástudat, szakmai lelkesedés híján a mi munkánk igazán eredményes nem lehet. Persze köztudott, hogy a jó iskolai munka tisztességes anyagi feltételeket igényel. /Ahol ez rendelkezésre áll, ott az eredmények, minden bizonnyal, nálunk is, késéssel ugyan, de megérkeznek./

A pedagógusokkal szemben támasztott követelményekből, ill. a pedagógustól elvárható szakmai ismeretek sokaságából kimagaslik a három pedagógiai alapviszony mély megértésének követelménye. Ezek: 1. az értéknek minősülő entitás /dolgok tulajdonságainak összessége/, 2. az érték elsajátításában érdekelt/alapfokon kötelezett/ tanuló, és 3. az elsajátítást segítő személy, a tanító, a tanár.

1, Az elsajátítandó értékek a társadalom és az egyén számára fontos /nélkülözhetetlen/ tudnivalók. Kiválogatásuk az oktatásirányítás egyik alapvető tennivalója. /Tanterv./ Ezt a feladatot hozzáértők közreműködésével, az államtitkárság jól végezte. Minden szakember tudja, hogy ez a munka befejezhetetlen. Változnak az értékesnek minősülő entitások, újak is keletkeznek, egyesek kikerülnek a szótárakból. Persze a tanterv az entitásokon túl, rengeteg egyéb tudnivalót is felhalmoz, rendez, rendszerez, logikai, történeti, stb. szempontokból mérlegel, s ezek figyelembe vételével behelyez, vagy kihagy. A helyi tantervek rugalmassága viszont lehetővé teszi, hogy az anyagon a pedagógus bővítsen, vagy éppen szűkítsen. A központi tantervek mégis elengedhetetlenek az egységes tudás alapjainak lerakása, de az évközi iskolaváltoztatások zökkenő mentességének biztosítása miatt is. – Az értékek kiválogatása, preferálása igen gondos odafigyelést és szakértelmet igényel. A tantervi előírás alapján szerzett ismeretek természetesen kiegészülnek az egyéb forrásokból származó tudásanyaggal is. Ezeket a pedagógus, egyrészt „berendezi” az iskolai „törzsanyagba,” másrészt szelektálja a társadalom igényeit figyelve.

2,  A tanuló viszonya a „munkához” /tanulás, viselkedés/ meghatározó szerepet tölt be. Amennyiben ez a viszony nem pozitív keserves „küzdelem” veszi kezdetét a jó együttműködés érdekében.

Ez természetesen az iskolai életkezdetnek eseti dilemmája, ám később is újra jelentkezhet. Tehát akár áthúzódó, akár később jelentkező esetei sem kizártak. A munkáról szólva szükségesnek látszik tisztázni, hogy a tanulás is munka. Ez természetesen nem mond ellent annak sem, hogy az iskolai tanulás hangulatos, esetenként játékos, jó kedélyű legyen. A kedvvel, főként a jó kedvvel végzett munka nem csak könnyebbnek tűnik, de rendszerint eredményesebb is. Van azonban ennek a mindenkitől várt, elvárt tevékenységnek un. fizikai fajtája is. Nos, ezt a fajta munkát is el kell végezni, és jól kell elvégezni. Ezt is érteni, azaz meg kell tanulni. Sőt mindenki és a magunk tevékenységeként is meg kell becsülni. A fizikai munka teljes kirekesztése a napirendből, a legértékesebb szellemi munkát végzők számára is testi-egészségi károsodással jár. /Helyettesíteni persze lehet pl. sporttal/. Az ide kapcsolódó megjegyzésük indoka és magyarázata a fizikai munka szükségességének, tiszteletének, becsületének hiányai és e hiány pótlásának kívánalma.

3, A tanuló entitást szerző munkáját elősegítő személy, a pedagógus. A vele kapcsolatos elvárásokról sok szó esett eddig is. A pedagógia /didaktika, neveléselmélet/ ismerete, felhasználni tudása elengedhetetlen. Közhely: „a szakmai tudás „csupán,” de igen fontos alap. Eredményesen tanítani viszont csak az tud, aki megszerezte ehhez a tapasztalatokat. És valóban, adottságokra támaszkodó képességek kellenek a nevelő-oktató munkához. Továbbá olyan kölcsönös tiszteleten alapuló viszony a diákkal, ami mindkét felet inspirálja az eredményes együttműködésre. Dr. Szegi Ödön, a kőszegi preparandián úgy tanított, hogy néhány jó eszű diákja meg tudta ismételni, szinte szó szerint, az órán mondottakat és táblára tudta írni az órán készült vázlatot. /És ezt azért, mert tanárunk tudott tanítani./

A tantervben előírt tudnivaló megértésének, megtanulásának segítésén túl a pedagógus további tennivalója a nevelés. A magatartás, gondolkodás formálása abba az irányban, amely lehetővé teszi más emberekkel, a közösségekkel való értelmes és kulturált érintkezést, eszmecserét, szórakozást. Ehhez a neveléstan nyújt elvi, elméleti alapokat.

Az általános pedagógia mellet a pszichológiában való jártasságra is szüksége van a nevelőnek. A pszichikusan sérült gyermekek közül, a speciális kezelésre nem szorulók, ezt is igénylik. Ugyancsak pedagógus feladat a tehetségesek megtalálása és a tehetséggondozás alapfeladatainak ellátása is. Ezeknek a tennivalóknak az ellátására a társtudományok /talentológia, kreatológia/ betekintő ismerete is szükséges lehet, persze nem követelményként.

Reményeim szerint sikerült áttekintő bepillantást adni az államigazgatás pedagógus munkát segítő, irányító tevékenységéről. Ez az államigazgatási szerv sem az elvi, ideológiai kisigényűségnek, sem más engedményeknek nem adhat teret anélkül, hogy ne veszélyeztetné társadalmunk jelenét és jövőjét. A Hoffman Rózsa által irányított államtitkárság ezeknek a követelményeknek megfelelt, a szokatlanul nagymérvű átszervezés nehézségei ellenére is, a közérdek és gyermekeink jövője is hasonlóan hozzáértő, de kevesebb gáncsoskodással harcolni kénytelen utódot vár el!

Neki pedig elismerés jár!

SZEGÉNYSÉG – TALÁN MÉGSEM VÉGZET

Posted by on csütörtök, 29 május, 2014

Szabadság, azonosságtudat, erkölcsi rend.

Ez a három fogalom kóvályog nap, mint nap öreg fejemben. Világítanak és megjelölik az égtájat, útirányt, hogy gondolatban merre menjek. Azt is, milyen tempóban. Amióta rájuk hagyatkozok, soha nem csalatkozok. Egy ideje mindhárman arra intenek, hogy sietve mondjam el, amit a szegénységről gondolok. A magyarázat bizonyára, hogy egyre több szegényről tudunk. Én is voltam szegény, nagyon sok került közülük az utamba. Érdeklődésem meg arra sarkalt, hogy megnézzek számos erről a témáról írt eszmefuttatást, néhány tudós írást. Hogy mi az, ami ennyire hajt, mi az igazi ok, megtudni, eddig nem sikerült. Talán, mint az éhezőt az éhség, evésre készteti!

A túlsó végén kezdem. Ez is aligha könnyen érthető. Miért a nagyon gazdagok jutnak éppen itt az eszembe? Hiszen ez ennek a témának éppen a fonákja.

Az ok talán, hogy a minap felfigyeltem egy hírre. A Brit uralkodó családról szólt és azt adta tudtul, hogy II. Erzsébet, a gazdagok világranglistáján, a 280. Visszasorolás történt a 6-8. hely valamelyikéről. Az állami kincstár a teljes királyi kincs készletet az állam tulajdonába vette. – Nem mindennapi történet! –  Érdekes azért is, mert az egész család, dúsgazdagságuk ellenére, talán részben ezért is, a britek többségének ma is liblingje. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a brit múlt, a gyarmatosítás nem csak felhalmozást, kiváló anyagi viszonyokat, ma is prosperáló gazdaságot alapozott meg, de liberális „hiten” nyugvó erkölcsöt és kultúrát is hagyományozott.  Jeles, izmos hagyományok ezek! Talán mégsem kár, hogy a hatásuk nem teljes, Angliában sem.

A gazdagok világában általában más az út, más a szokás, a rend. A globális társadalmak önzők. Olyanok, mint a mákony hatása alatt sínylődő emberek. Belebódultak a vagyon, a pénz kábulatába. Nem ismernek se Istent, se embert. A dollár, a profit a mindenük. Ha, csak lehet extra mennyiségben. S ebből sosem elég. Persze nem csak a tőkés önmaga oroz. Vannak kliensei. A bankárok, s hasonszőrű, pénzhez értő kufárok, sorban állnak a nagytőkések kiszolgálására. De, mert a tőkések között úzus az acsarkodás is, meg divat a gazdasági tolvajlás, felhasználnak minden mocskos eszközt is. Nem szégyen a lopás sem. Tele a világ kémekkel, lehallgatókkal. Ám ez sem elég. Innen egy lépés csupán a hadseregek kézbe kaparintása. De nem csupán a hatalom miatt, sokkal inkább a hadi és egyéb raktárak időnkénti kiürítéséért. Ez az igazán busás profitforrás. Minden „gazdaságok” legjobb hozamú üzlete. A háborút újjáépítés követi. Felfuttatja ez is az üzletek üzletét. – Az emberiség elszenvedett eddig két világégést. Nem indokolatlan rákérdezni: lesz e harmadik, esetleg negyedik? Kissé már remegő hangon talán azt is, mely következményekkel? –  /Egy jóslat szerint, „a negyedik világégés fegyvere megint a kő és a husáng lesz,” hiszen minden egyéb a pusztulás martalékává vált megelőzően. Az igazi kérdés, hogy lesz-e aki a követ, botot kézbe fogja./

Amit fentebb összezsúfolva elmondtunk az mindössze töltelék. Mégsem mellőzhettük! Választ adni arra a problémára, amit fentebb megfogalmaztunk csak ezek figyelembe vételével lehet. Mondanivalónknak, a valóságba történő elhelyezése miatt, azért volt nélkülözhetetlen, mert társadalmunk tényleges kontrasztjait egyébkén nem láttathatnánk.

A kontraszt pedig, maga a sokrétű s z e g é n y s é g. Akkor és ott üti fel a fejét, ahol, és amikor, nincs szabadság, nem működik, vagy hibásan az azonosságtudat, nem hatékony az erkölcs és általában a rend. – A továbbiakban, é r d e m l e g e s e n erről kívánunk gondolkodni,

A kitűzött feladat teljesítése persze mindenképpen hézagos marad, mert nincs a világon papír, emberi agy, ami fel tudná jegyezni, terjedelmében és mélységében le tudná képezni az emberi szegénység méreteit, szörnyűségeit, iszonyatát. Engem valamilyen ismeretlen erő mégis arra késztet, hogy megkíséreljem tollhegyre tűzve, áttekinteni, legalább nagy vonalakban ezt az egész emberiség számára szégyenletes dolgot.

Ám, mert a feladat tulajdonképpen teljesíthetetlen, tűzzünk ki szerényebb célt, elégedjünk meg néhány ugyancsak csúnya bugyor felfejtésével!

Nézzük, hát mire futja erőnkből!

Előbb idézzünk fel néhány alapfogalmat, hogy ezekben egység legyen.

Mi a s z e g é n y s é g i k ü s z ö b? /Tudós frazeológiával: poverty./

A szegénységi küszöb személyek, csoportok anyagi helyzetét mérő változó. Lehet pl. az egy főre jutó jövedelem minimuma. Vagy pl. az alsó népességtized egy főre jutó jövedelem minimuma.

S z e g é n y e k, akik ezekbe a csoportokba tartoznak.

S z e g é n y s é g a szegények összessége.

Megjelenési formái:

Egyik legborzasztóbb megjelenése a gyermekhalandóság. A világ számos táján betegségek, járványok, élelemhiány okozza ezt a szörnyűséget. Vannak ugyan gyengécske segélyszervezetek, amelyek próbálkoznak, alig sikerrel. A több mint hétmilliárd embertársunk bizonyos hányada pedig felelőtlenül hoz világra emberkéket, pár napi biztos halálra szánva. Azért is szörnyű ez, mert más tájakon még a népesség szinten tartása is kétséges. A népességfogyás nemzetiségeket, de nemzeteket is veszélyeztet.

A másik szörnyűség a helyi háborúk és következményei pl. tömeg- gyilkosságok formájában.

És hát a harmadik világháború veszélye, aminek embervesztesége, tudva a tömegpusztító fegyverek arzenáljáról, az emberiség kipusztulását sem zárja ki.

Nem mehetünk el szó nélkül az egyre nagyobb méretű vegyszeres veszélyeztetés mellett sem.

Hasonlóan veszélyt hordoz, az ember okozta, klímaváltozás is. A szokatlan erejű és gyakoriságú természeti csapások figyelmeztethetnének mindenkit.

Nem hallgathatunk a pártok okozta torzsalkodásokról sem. Ennek is vannak, lehetnek emberáldozatai, akár tömeges méretekben is. Történelmünk ezekből is számosat idéz.

Az emberiség, egyes tájakon, ész nélkül sokasodik /ma: hétmilliárd/, más oldalról tudatosan, de bután pusztítja önmagát beavatkozva a teremtés rendjébe.

A figyelmeztetések, tapasztalatok, a nagyra nőtt emberi tudás, mind arra int, hogy gátat kell szabni őrjöngéseinknek. Meg kell keresni a ránk ruházott szabad akarat ellenére is azt, hogy míg a Föld a mi lakunk, itthon érezhessük rajta magunkat, de legalább ne kelljen folyton rettegnünk.

Arra a kérdésre, hogy mi az, ami rajtunk múlik a következőket tudjuk mondani:

Ki kell vívnunk szabadságunkat. Tapasztalatok szerint s z a b a d e m b e r, aki képes ellátni önmagát és családját, és nehéz időkben is állni tudja a helyét. Ezen túl rendelkezik azonosságtudattal, azaz reálisan értékeli önmagát. Erkölcse szilárd alapok áll, napi- és munkarendje értelmes, igényes, tervszerű. Ha kitartó a munkában. Ha becsüli önmagát és embertársait, azaz a közösségeket, a környezetét, a tulajdont és az emberi alkotásokat is.

Az emberiségnek van egy csoportja: a jómódúak, a gazdagok, és az igen gazdagok együtt. A szegények csoportja, ennél sokkal nagyobb, a szegénység különböző fokán. Számukra kellene, saját értékeik növelése mellett, olyan körülményeket teremteni, amelyben boldogulni lehet, élni érdemes. Nem kétséges, ehhez más, új lelkület szükséges, és mindkét fél részéről.

Ennek ellenére teljes biztonsággal mondjuk: A szegénység nem végzet!

JÖJJ EL SZABADSÁG

Posted by on vasárnap, 18 május, 2014

Nem nélkülözhetünk! – Miért, hát nem vagyunk szabadok? Bizony-bizony nemzetünk, és magunk is szokatlanul szűk határok között, és behatárolt szabadsággal éljük napjainkat, már 1920 óta.  2004-ben azt hittük, minden jobb lesz, de legalább a szabadság ránk talál. Úgy látszott, hogy Európa végre elismeri, hogy mi is európaiak vagyunk. „Befogadta” megtépázott nemzetünket oda, ahová több mint ezer éve szervesen tartozik. Biztosra vettük, hogy végre, együtt Európa népeivel, szabadok lehetünk. Mi az európai nemzetállamok szövetségébe törekedtünk. Ez a szövetség ma még felemás. Úgy gondoltuk, a jogokból egyenlő rész illet minket is.  Nem adományként, hanem a magunkra vállalt terhekért cserébe.  A fokozatos anyagi felzárkózást is természetesnek tartottuk. A nyugat államai mintájára: a sok munkánkért, erőfeszítéseinkért jólétet vártunk.

Csalódtunk! Nagyot csalódtunk, mindmáig!

Nem vagyunk bizalom híján, nem is kesergünk. De eltökélt szándékunk, hogy megkeressük és meg is találjuk a magyarázatot. És nem csak a magyarázatot, de a bennünket megillető lehetőségeket is!

Nézzük elsőnek mi hát a szabadság, amit ennyire fontosnak tartunk, ami ennyire hiányzik?

Két lényeges összetevőjét emeljük ki. Egyik gazdasági, a másik szellemi természetű. Hogy valaki szabad lehessen, rendelkeznie kell az anyagi javak olyan hányadával, ami elég családja ellátására, és mert bizonytalan idők is jöhetnek, szerény tartalék is jó, ha van. Ennek biztosítéka és feltétele pedig a család munkaképes tagjainak rendszeres munkája. –  A szellemi tényező, olyan tudásmennyiség, ami nagyjából az érettségi elvárásainak felel meg. /Nem feltétlenül papír formájában!/ Itt említjük azt az erkölcsi elvárást is, ami a családon belüli és a közösségekhez tartozás normáiként jön számításba.

E követelmények kielégítésének ma még gátjai vannak. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy az EU-t uraló államok, ill. gazdasági hatalmasságaik, lehetőségeikkel visszaélve, kihasználják országunkat, megkárosítják népünket. Erőfölényükkel visszaélve, kivonják a megtermelt értékeink egy részét, banki és más gazdasági módszerekkel, profitot, extraprofitot harácsolva. Azaz, a hazánk fiai által megtermelt termékek értékének jelentős hányadára jogot formálnak, különböző manipulatív módszereket is igénybe véve, annak ellenére, hogy befizetéseink nagyon is tetemesek. Így aztán az életszínvonalbeli különbségek tovább növekednek, holott eddig is nagyok voltak. Nő a kiszolgáltatottságunk is. Számos alkalommal elszenvedői vagyunk a „kettős mércének.” Nem hallgathatunk arról sem, hogy sorsunk nem egyedül való. A miénkéhez hasonlóan lassú több közép-európai nép gazdaságának növekedése is. – Más jellegű, de említést kíván, mert érdekeink ellen hat, az a helyzet is, ami az európai szocialista és liberális politikai erők erőfölénye formájában nyilvánul meg, és rovásunkra, szintén a nagytőkét szolgálja. Ugyancsak szóba kell hoznunk, hogy egyes nyugat-európai államok gazdaságai előnyben részesülnek. Azt is, hogy mai vezetőik, többségükben, a jelen állapot fenntartásában érdekeltek. – Nem hallgathatunk arról sem, hogy a hazai baloldali politikai erők is – „nem ellenszolgáltatás nélkül” – „az ő malmukra hajtják a vizet.”

Az adott körülmények között a második Orbán kormány bizony nehéz csatákra kényszerült a nemzeti érdekek érvényesítéséért, több, kevesebb sikerrel. A hazai gazdasági és társadalmi tényezők közül a középosztály erősítése, a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás, stb. fejlesztésének napirenden tartása reményt keltő cél, mintegy előkészítve egy újabb parlamenti ciklus munkáját. A választott út és eszközök lehetőséget teremtettek, bizalmat szültek. Ezek természetesen küzdelmeink, munkánk eredményei. Sajnos tudnunk kell azt is, hogy még kemény küzdelem várható a nagytőkének elkötelezett politikai erőkkel. A hatalom birtoklásának kérdéseiben ugyanis nem várható még átmeneti nyugalom sem.

„Jöjj el szabadság, Te szülj nekünk rendet!” Azt várjuk – József Attilával szólva – hogy a harmadik Orbán kormánynak a szabadságot azzal a céllal kell biztosítania, hogy a rend megteremtődhessen és, hogy így az előbbre jutás feltételei létre jöhessenek.

Az is természetes, hogy az EU szükségszerűen változások előtt áll. Az elmúlt tíz év tapasztalatait dőreség lenne figyelmen kívül hagyni. Azért is, mert az adminisztráció túlméretezett, meg mert igen költséges. A szervezete túlbürokratizált, munkarendje csaknem átláthatatlan. Nem utolsó sorban a hozzáértés, talán érthető okkal, a szükséges tapasztalat is elégtelen. Zavarja a szakmai munkát, hogy a pártokat megjelenítő parlament, szinte kivétel nélkül, sokszor arroganciával terhelten képviseli az egymásnak ellentmondó pártérdekeket, szakértelmük pedig ugyancsak szegényes.

Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az esedékes választások nemcsak lehetőséget kínálnak az eddigi munka értékelésére, a tanulságok összegezésére és az esedékes változtatások megtételére. Ezek a kötelességszerű tenni valók. Még elodázásuk sem engedhető meg. /Az apparátus csökkentése, szakmai erősítése, a párpolitika szerepének háttérbe szorítása, a nagy és a kis országok ügyeinek egyenlő jogalapon történő kezelése, stb./ Elengedhetetlen az EU fejlesztése az európai nemzetek laza szövetségének megvalósításáért. Ugyancsak elvárható, hogy ebben a szövetségben a „nagy” országok érdekeiket ne a „kicsik” rovására érvényesítsék.

További mondanivalónkkal az a szándékunk, hogy a rend és az előbbre jutás kérdéseire ”A konszolidáció a gyávaság szinonimája.” /Orbán Viktor/ gondolat jegyében reflektálunk. Az a kérdés vált ugyanis mostanában, széles körben aktuálissá, hogy talán célravezető lenne, a lerakott alapok konszolidációján fáradozni. Természetesen óriási feladat ez is, és talán biztosíték lehetne a további tervszerű építkezés számára.  A most még, gyér vitában eddig, az a nézet kapott erőteljesebb hangot, hogy egyrészt szükség van konszolidációra: a társadalom egyes elemeinek időleges megszilárdítására, de szükség van korrekciókra is, hiszen a korábbi döntéseink, még a törvényeink sem lettek, lehettek tökéletesek. A folyton változó társadalmi-gazdasági viszonyok is igényelnek kisebb nagyobb kiigazításokat. Aztán, igaz, hogy a leglényegesebb társadalmi területek revíziója ugyan napirenden van, de eddig mégsem lehetett totális, mindent átfogó. Továbbá mindenki tudja, hogy a természet és a társadalom folytonosan változik. Ez pedig nem tűri, a módosítást kizáró, konszolidációt. Azaz, ezek és más tényezők is arra késztetik az újonnan megválasztott parlamentet, hogy elsősorban a szabadság és a rend megteremtésén fáradozzon. Ugyanakkor a már rendelkezésre álló alapok mindenre kiterjedő tökéletesítéséről és kiteljesítéséről sem felejtkezhet meg. Azaz, egyrészt felelőtlenség, sőt gyávaság is lenne lemondani életünk valamennyi szektorának továbbfejlesztéséről, de egyidejű feladat, a jónak bizonyult eredmények megőrzése is. A fejlesztés, fejődés, a múlt és a ma bázisán, ugyanis magának az életnek a követelménye. Feladása önfeladás. Minden mozgásban, változásban van. Ezt figyelmen kívül hagyni egyrészt dőreség, de igazi gyáva beletörődés is.

Nézzük meg a sors szerepét is ezekben az összefüggésekben. A sorsnak történő kiszolgáltatottság elfogadása a gyengeség megnyilvánulása. Hiszen a sors elemei: a kényszer és a választott sors eltérő szerepet játszik életünkben. A kettő közül csak a választott sorsért vagyunk felelősek, azért persze a gazda felelősségével. /A kényszer sors, tőlünk függetlenül „határoz”. Annak nem vagyunk gazdái, vele kapcsolatosan legfeljebb a kiigazítást, javítást kísérelhetjük meg. / — Nézzük hát kissé részletesebben a választott sors összetevőit, a hitet és a legfőbb instanciát, a szellemet. A hitet abban az értelemben is, ahogy Ady megfogalmazta: -„egyszer csak váratlanul átölelt az Isten”. – Ám úgy is, hogy hiszünk embertársainkban és önmagunkban. Tudnunk kell, hogy a hit és a szellem, a kettő együtt felelősséget hordoz, mégpedig gondolatainkért, terveinkért, tetteinkért, sőt számon is kér, a lelkiismereten keresztül, de a jog eszközeivel is. A választott sors; mert választjuk, mert minden esetben választani kényszerülünk /mindig van legalább két lehetőség/ az emberi felelősség fundamentuma. Vagyis minden választott hit /hitetlenség/, a választott szellemi hovatartozás, álláspont felelősséggel „terhes.”

Néhány további gondolat még a szabadság kérdéséről. –  A parlamentek, minden nemzetgyűlés tennivalói közül a legfontosabb munkálkodni, hogy a polgárok szabadok lehessenek. Ez nem csak elodázhatatlanul szükséges tevékenység, de felbecsülhetetlenül hasznos is. A szabadság, a mindennapi életben hajtóerő, a fejekben feltétele a rendnek. A fejek és a munka rendje nélkül pedig minden közösség életképtelen. A szabadság és a rend megteremtői végső soron a választók és a választottak, de csak akkor, ha az élen államférfiak állnak. /Az államférfiak hiánya, politikusokkal történő helyettesítésük, mindössze szerencsejáték./ Végzetes könnyelműség és veszélyes játék, ha választó és választott, vagy közülük, akár ha az egyik is, igénytelen!

József Attila gondolata a szabadságról, a rend szülőjéről, nem csak mély költői gondolat. Mivel a társas ember egyik lényegi összefüggéséről van benne szó: szentírás.. Felhívja a figyelmet, hogy nélküle dolgaink nem mehetnek jól.  Rendnek kell lennie mindenütt, ahol ember munkálkodik. Rendnek a fejben, a mindennapi munkában, az egész életben. A szabadságot, mert közösségi, napjainkban az államnak kell biztosítania. A rend pedig, ahol van, közös hozadék. Dilemmánk megoldása ezen az alapon lehet egyértelmű: A múlt eredményeit is magában foglaló jelen valósága, folytonos javításokkal konzerválható, azért, hogy a további előrelépésnek biztos alapja lehessen. De csupán, ezért!

ROMBOLÁS, ÉPÍTÉS A TANÜGYBEN

Posted by on szerda, 23 április, 2014

A Népszabadság minap közölt egy interjút, amit Ónodi Molnár Dóra készített Radó Péterrel, az OktpolCafe blogjának megszüntetése kapcsán /2014. 04. 20./. Radó Péter ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy az oktatásügy rombolása befejeződött, a korrekció lehetetlen.

Nézzük mi is történ az oktatásügyben az ország megcsonkítását követően. Ez a távlat talán rávilágít a megtett út valóságos történéseire a tanügy berkeiben.

A gyalázatos és mélységesen igazságtalan trianoni döntés az ország területét egyharmadára, a népességet felére csökkentette. Rövid sokkhatás és az azt követő töprengés közben nyilvánvalóvá vált, hogy maradék erőink közül, a megfeszített munka mellett, szellemi képességeinkre tudunk leginkább támaszkodni. Klebelsberg és csapata, a húszas és a harmincas évek során néhány felsőoktatási intézményt át tudott telepíteni a megmaradt országrészbe és százával létesített, elsősorban vidéken, elemi iskolákat. Még a kis, egy-két tanerős iskolákban is serény munka folyt a jól felkészült néptanítók munkája nyomán. Az eredmények jól hasznosodtak az akkor létesített polgári iskolákban. A gimnáziumokban is a megfeszített tanulás volt „divatban.” A megemelt követelmények magas szintű érettségit készítettek elő, tettek lehetővé. Az érettségi bizonyítvány egyben az érett embert is jelentette. Az eredményeket a külföld is elismerte, az egyetemek versengtek a magyar érettségizettekért. A felsőoktatás is megtette a maga dolgát mind a hazai igények kielégítése, mind a külföldi értelmiségi színvonal gyarapítása terén. A második világháború kezdetére ez az erőfeszítés megtette a maga hatását a társadalom minden rétegében, a gazdaság és a kultúra területén is. A tanügy tehát gyarapodott, épült.                         A második világháborút követően a bevezetett nyolc osztályos általános iskola is előrelépés volt. Néhány évig ellenállt a politika iskolákba történő betüremkedésnek. Ennek magyarázata, hogy a járási oktatási osztályok élére, szinte mindenütt, jól képzett tanárok, tanítók kerültek, akik nem, vagy csak jelentős késéssel kerültek a politikai fogságába. Ugyanez érvényesült a jól szervezett szakfelügyeletben. /Jellemző, hogy ma, amikor a konzervatív oktatáspolitika járási pedagógiai vezetőket keres, nincs nehéz dolga. A pedagógusok többsége ellenállt a korábbi kommunista, ma a szocialista, liberális, stb. politikai behatolásnak. A pedagógus, munkája során, megérzi, tudatosul benne, hogy a pártpolitika csoportértékeket, érdekeket szolgál. A pedagógusnak viszont az a dolga, hogy összemberi értékek, érdekek szolgálatában tevékenykedjen./

A rombolás akkor vette kezdetét, amikor az új általános iskolákban a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben kibontakozott a képesítés nélküli, az alulképzett és kontraszelekciós hatásra oklevelet szerzettek alkalmazása. Ezzel párhuzamosan kezdték, az oktatás irányítói, a tananyagot a politika szolgálatába állítani. Beindult a rombolás. Leromlottak a teljesítmények az általános iskolákban, tömegesedtek a közép és a felsőfokú intézményeink. Felhígult a tanári, az oktatói gárda. A rendszerváltást követően tetézték a gondokat a liberális /Magyar Bálint/, a szociáldemokrata /Hiller István/ attitűdök. Rétegérdekeket képviselve, a nevelés-oktatás lényege ellen történt támadás. A diákjogok túlhangsúlyozása, az érettségi követelmények lazítása, a szülők indokolatlan beavatkozásának hatása, a számolatlan utóvizsga lehetősége, nemcsak rombolás volt, de a fiatalság atrocitásának, felelőtlenségének melegágya is. A fentiekből kitűnik, hogy az oktatásügy hanyatlásának egyik lényegi oka a minisztérium, ill. az illetékes államtitkárság. Ezt dokumentálják az olyan tények, mint pl. Somogy megyében ahol, középiskolai igazgatókból rekrutálódott szakértő plénum arra a következtetésre jutott, hogy azok az iskolák produkáltak jobb, vagy jó eredményeket, amelyek spontán, vagy tudatosan kivonták magukat az államigazgatás hatásai alól. Tették a dolgukat, tanítottak, neveltek. A középiskolák alapismeretek hiányával küzdő nyolcadikosokat kaptak, a felsőoktatás szintén azzal szembesült, hogy hiányoznak az alapok a magas szintű oktató munkához.

A fentebb hivatkozott OktpolCafe blogjának megszüntetése, azzal az indokkal, hogy a tagok áldásos tevékenysége, a konzervatív meggondolású államtitkárság miatt ellehetetlenült, csak azt igazolja, hogy ha valahol összemberi értékeket, érdekeket képviselnek, ott a liberálisok nem találják a helyüket. /Nincs is helyük az iskolákban!/

Miután egy rövid általános áttekintés birtokában vagyunk, nézzünk egy érvelést az interjúból, ami még a korrekció lehetetlenségét is kizártnak tartja pl. az iskolai autonómia kérdésében. /Azt most ne firtassuk, hogy a közoktatást végző iskoláknak milyen autonómiára van szükségük./ Radó Péter véleménye szerint nincs iskolai autonómia, ha az igazgató nem gyakorolja a munkáltatói jogot, ha az iskolának nincs saját helyi tanterve, költségvetése, amíg az iskola nem maga végzi alkalmazottai ellenőrzését, amíg az iskolának nincs saját célja, amíg nem maga reflektál a hibákra, amíg nincs önálló fejlesztési programja. Végül azt mondja: „Valódi korrekció, a jelenlegi rendszeren belül egyszerűen nincs.”

Ha azt akarja mondani, hogy lehetetlen, részemről teljes az egyetértés. Lehetetlen, mert a közoktatásban dolgozó igazgatók nem menedzserek, hanem pedagógiai vezetők. Azokká kell lenniük. A munkáltatói jog is csak teher az igazgató vállán, hiszen pl. nincs lehetősége számos esetben, a kisebb óraszámú tantárgy oktatóinak teljes foglalkoztatására. Ezt a KLIK, a nagy rálátás miatt inkább vállalhatja. Az egyszerűen nem igaz, hogy az iskolának nincs saját tanterve, célja. A pedagógiai tervet ezért készítik és azt, a tantestület hagyja jóvá. Az ellenőrzésre az igazgató csak részben vállalkozhat a sokféle tantárgy léte miatt. A szakfelügyelet pedig már bebizonyította alkalmasságát, ha tanácsadó funkcióját betölti, nélkülözhetetlenné válik.

Mindent összevetve, az igazgató a most rárót feladataival az iskola gazdájává lett. Azzal, hogy pedagógiai vezető és nem kiszolgáltatott futár, a tantestület, a szülők tanácsadó szakembere. A gyermekek oktatásának és nevelésének irányítója. Ott lehet mindenütt, ahol szakmai kérdések jelentkeznek, pedagógiai problémákat kell megoldani.

A KLIK mint új próbálkozás, minden bizonnyal számos korrekcióra szorul, nem lehetetlen, hogy csere válik szükségessé. Ám ez a konzervatív nevelési /a múltra és a jelenre épülő korszerű emberformálás/ célkitűzés és gyakorlat időszerűségét nem kérdőjelezheti meg. A szociáldemokrata, a liberális étvágyú politikusok /egyre kevesebben vannak/ elképzelései pedig már ma a lomtárába landolnak. Végső stádiumuk jelzője, amikor azt mondják, hogy „korrekció egyszerűen nincs.”

Tudjuk, hogy az építő munka nehéz, főként, ha gáncsolják. Az emberiséget szolgáló építkezés mégis bizton révbe jut.