Gondolatok oktatásról nevelésről…

Ebben a történetben – láss csodát – száz karácsonyról lesz szó. No, nem mindegyikről külön-külön. Azt nehéz lenne elviselni azoknak, akik netán beleolvasnak ezekbe a sorokba. Néhányról mégis részletesebben.  Pl. az éppen száz éve házasságot kötött szüleink első karácsonyáról. Persze ezek a karácsonyok csak úgy illenek a magam karácsonyi eseményei közé, hogy szüleinkről van szó. Nekünk, gyermeknek, mióta felnőttünk, kétszeres ünnepek ezek a napok. Négyen vagyunk testvérek. Élünk mind, igaz a többség öreg lett. Ezért is, bizony már csak telefonon, levélben és hát a modern interneten van lehetőségünk találkozgatni. E „találkozásokra” pedig elengedhetetlenül szükségünk van, mert szüleink iránti hálánkat, egymás iránti szeretetünket másként nem tudnánk illő módon kifejezni.

Jó Apánk szívesen mesélt,/ a következő mondanivaló, jórészt, tőle származik/ mindig jelezve, hogy i g a z mesét mond. Így hát az ide írtak nem a mese kategóriájába tartoznak.  A száz karácsony közül az első, az 1913. év karácsonyának története. Előbb néhány szó Apámról: több nyelvet tudott, beszélt németül, beszélte, de legalább értette, majd az összes szláv nyelvet. Foglalkozása jegyző volt. Ez a két tényező játszott közre, hogy a ma horvátországi Belatinc nevű, akkor járási székhely községben, a főszolgabírói hivatal irodavezetője lett. Anyám ebben az időben a helybeli plébánián a háztartás rejtelmeivel ismerkedett édesanyja /Zrínyi Mária/ kívánságára. Az életre való felkészítés indokával, került nagybátyja, Zrínyi Károly plébániájára, a házvezetőnő szárnyai alá. Drága szüleink megismerkedtek, megszerették egymást és 1913. december 23-án fogadtak holtig tartó hűséget. 24-én nagyapámék /Vukán János úri szabó/ vendégei voltak. Mennyezetig érő, díszes fenyőfa alatt, népes társaság köszöntötte a karácsonyt és az új párt. Apám szívesen szerepelt a nyilvánosság előtt. Köszönetet mondott új családjának. Károly bácsi szép szavakkal ajánlotta az új párt a jó Isten és a Család védő szárnyai alá. Apánk ismét engedélyt kért. Könnyekkel a szemében emlékezett meg halott édesapjáról, Bajorországba élő édesanyjáról /aki a téli viszonyok miatt nem tudta az utazást vállalni / és két élő testvéréről, akik Ausztriában voltak férjnél. Ők ott ünnepeltek, karácsonyoztak. Az esküvő dátuma bizonyára magyarázatot igényel. Azért választották ezt a napot, mert Apánknak januárban be kellett vonulnia a hadsereghez. /Bizony már volt valami lőporszag a levegőben./ 1914. július 28-án a Monarchia Szerbia megtámadásával utat nyitott háború borzalmainak. Az év második felét sikerült mégis együtt tölteniük. 1915. év februárjában ismét behívó érkezett Apámnak és hát, sok kemény harc után Doberdó hegyei között fejezte be a katonáskodást. Az „őszirózsás” forradalom, Belatincban is uralomra juttatta a kommunistákat. Apáméknak menekülniük kellett. Jórészt gyalog tették meg az utat Nováig, ahol szintén a főszolgabírói hivatal vezetőjeként kapott új beosztást.

A karácsonyok 1914 és 1919 között alig voltak ünnepeknek nevezhetők, a külsőségeket illetően. A szentmisét sosem mulasztották el, de az éjféli ájtatosságra mindössze egyszer jutottak el. Anyám a menekülés közben megfázott és a szíve alatt hordott bátyámat elvesztette. Ez 1919. karácsonya előtt történt. Mindkettőjüket megdöbbentették a történtek, de mert fiatalok voltak joggal remélhettek, akár több gyermeket is.1920 aug. 17-én láttam meg a napvilágot. Nován, egy kicsike házban, ahol néhány év múltán, „kis kertünk aljában”, ahogy egyik versemben írtam, „patakba ért lábam”. Az idilli környezet máig színes emlék. Az 1920-as év karácsonyát a templomban ünnepeltük. Engem is vittek az éjféli misére. Lakásunk is ünneplőbe öltözött. Hatalmas fenyőfa állt a szobában, rajta csillogó díszek. –  A karácsonyest „megrendezése”, míg együtt volt a család, kizárólagosan Apánk, szívvel végzett dolga volt. Ő csengetet, Anyánk előbb velem, aztán 1922-től Zita, 1927-töl Gitta, 1933-tól Erika húgommal együtt álmélkodhattunk a feldíszített karácsonyfán. Köszöntöttük a Kisjézust, egymást és elénekeltük a „Menyből az angyalt”. – Apánk baritonjával segített az ekkor még éretlen gyermekhangoknak. /Amikor l935-ben a zalaegerszegi gimnáziumot a kőszegi tanítóképzővel váltottam fel az egész család Kőszegre kötözött. A négy gyermek tanítatását, szüleink csak így vállalhatták./ Zengett a ház akkor is /a kőszegi években/, amikor a fa alatt csak alig volt egy-egy szükséges holmi, hogy az iskolába „rendesen” tudjunk felöltözni. Az ének ércesen zengett, a vacsora pedig már szordínó hangnemben telt. Halk beszéd volt a „divat” a fa alatt egészen az éjféli miséig. Ott Apámmal a kórusban volt a helyünk. Anyámmal a lányok, ahogy megnőttek, a padok valamelyikében foglaltak helyet.

1940-ben kántortanító voltam Salföldön. A karácsonyi szertartások miatt szüleimhez, Kőszegre utazni nem tudtam. Az első magányos, karácsony megrendített. Aztán azzal vigasztalódtam, hogy 26-án valamikor délelőtt 11 után három kis diákom jött látogatóba és köszöntött karácsonyi énekkel. Azt követően pedig hívtak, hogy menjek velük a tanterembe. A gyermekek szülei vártak, köszöntöttek és asztalhoz invitáltak. Iskolai bútorokból terített asztal várt, mindenféle jó falattal. Szüleimtől távol ez a gesztus nagyon meghatott, talán egy könnycsepp is kicsordult. Nem röstelkedtem miatta.

1941-ben katonának hívtak. 56 hónapig szolgáltam egyfolytában. Előbb a Horthy, 1944.év januárjától pedig az új hadseregben. A karácsonyokat többnyire családommal töltöttem, egy-egy rövid szabadságot igénybe véve. Kivétel az 1943. évi karácsony volt. Akkor ugyanis a MÁV kórház vendége voltam, sebesülés és légnyomás miatt ápoltak ott. 1944. év január elején előbb Gödöllőn raboskodtam, majd februártól Debrecenben az új hadsereg szervezésénél kaptam feladatot. Április közepén ült vonatra a 6. hadosztály. Május 1-n Körmenden a hadsereg képviseletében vettem részt az ünnepségen. Május elején Ausztriában vártuk a hadfelszerelést azzal, hogy bevetnek bennünket a németek ellen. „Ez a terv azzal hiúsult meg,” hogy 8-án véget ért a háború. Hadosztályparancsnokságunkat Almádiba, ezredparancsnokságunkat Székesfehérvárra, egységemet pedig Polgárdiba vezényelték. Ott szolgáltam 1945. május végéig.

Leszerelésemet követően Felsőmocsoládon kántortanító, Tabon igazgatóhelyettes, Fonyódon járási oktatási osztályvezető lettem. Szép karácsonyoknak voltam részese. 1951-ben és 52-ben szüleim velünk éltek fonyódi házunkban. A nagy zárt veranda volt a karácsonyfa helye. Az ebédlőre nyíló négy-fiókos ajtót kinyitva tágas helye volt a terített asztalnak, ahol akkor, szüleimmel együtt, hatan ültünk. Nagyon kedves emlék ez a két ünnep, mert bizony ezt követően Anyámékat már nem láthattuk vendégül.  A családi ünneplések mellett kellemes emlék számomra, hogy Fonyódon minden év december 27-én, a járás igazgatóival, évet értékeltünk és jutalmakat adtunk át. 1956-ban kórházba kerültem. Felgyógyulásom után Balatonfenyvesen, majd Zalaszentgróton voltam igazgató. 1958. december 24-én született Éva lányom Keszthelyen. Késve, január elején karácsonyoztunk Balatonfenyvesen, örülve az újszülöttnek. 1962-ben hívtak meg a nyíregyházai felsőfokú tanítóképzőhöz tanszékvezetőnek. Ugyanebben az időben az alakuló tanárképző főiskolánál, félállásban is dolgoztam. 1966-tól ez fordított megoldással folytatódott. 1970 januárjában pedig a szervezés alatt álló tanítóképző főiskola főigazgató-helyettese lettem Kaposváron. A karácsonyok ezekben a mozgalmas években, a családban és a munkahelyen teltek. 1978-ban kértem nyugdíjazásomat. Az ok, hogy új családot alapítottam. Azóta 37 év telt el. Minden karácsonyt bensőségesen meghittséggel töltöttünk feleségemmel, míg éltek, Apósomékkal és a ma 34 éves fiammal, ill. 17 éve, a menyemmel együtt. E harminchét évnek is volt egy rendhagyó, emlékezetes karácsonya, az 1982. évi. Az ünnep előtti napok valamelyikén a három éves fiam hasi fájdalmakra panaszkodott. Az egyébként nagyon fegyelmezett csöppség azt mondta „apa, nagyon fáj, vigyél orvoshoz.” A gyermekorvos saját kocsijával vitte a csöppséget kórházba. Az operáció folytán vált világossá, hogy nagyon is indokolt volt a panasza. Két hetet töltött kórházban. Az utolsó kezeléskor az orvosnak azt mondta „Elég legyen már.” Ezt a karácsonyt január 7-én tartottuk. Vele együtt díszítettük fel a késve kivágott fenyőfát. Nagyon boldogok voltunk, mert panaszmentesen tudott velünk örülni! Öt gyermekem ilyenkor köszönt bennünket. Ha tehetik meg is látogatnak az ünnepek alatt. Az idei karácsony az első, amikor kettesben voltunk a szentestén. Fiamék gyermeket szeretnének, mi unokára várunk. Reméljük, lesz még karácsony, amikor vele, velük is együtt lehetünk.

Az elmúlt száz év karácsonyára emlékeztem. Ebből az első hét szüleim karácsonyait idézte. Aztán 93 karácsony már az én ünnepem is volt.

A 2014.év az eleső világháború kirobbanásának centenáriuma. Az ország erre emlékezik. A magam centenáriuma pedig úgy lehet „jogos,” ha bekalkulálom Apámék házasság kötésének századik évfordulóját is. Ezt tettem. Tehát a család, kis hamisítással, /korrekcióval/, most a századik karácsonyát ünnepli. Ennyi csalafintaságot, mert be is valljuk, talán még a történelem is jóváír nekem, dicsekedni hajlamos öregnek.

Amire ténylegesen büszke voltam száz karácsony, és a százszor 365 nap mindegyikén: az a családom, gyermekeim hozzám fűződő viszonya. Hadd illusztrálja ezt, két egészen friss, a legutóbbi karácsonyra, Klára lányomtól ás Áron fiamtól kapott ajándék. A Klárától  A pokol tornácán /Faludy György/,Árontól Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés című kötetét kaptam, személyük semmivel nem pótolható élményéhez ráadásként. Elgondolkodtam, – ha lenne, egy üvegházam, ott tettem volna /Faludy/: Bizony életem némely szakasza a pokol tornácának is beillett volna. Áron fiam, a maga szókimondásával arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem kell az elmúláson töprengeni. Ami akkor történik a legtermészetesebb dolgok egyike. A földi létet követően pedig, mert nem voltam midig jó kisfiú, ismét a pokol tornáca lehet átmeneti szálláshelyem. Élni jó, ilyen családban különösen! Elmenni pedig, helyet hagyni az új generációnak megtisztelő, talán még történelminek is mondható feladat. Kedves feleségemnek pedig bevallom, miért vitattam néha döntéseit.Nos hát, mert arra gondoltam, hogy engem választott.

Egy új hatalmi rendszer megteremtéséről akarok szót ejteni úgy, hogy előbb

a jelen kor képét rajzolom meg vázlatosan, hiszen ennek helyébe lenne jó tényleges demokráciát teremteni. Szilárdan hiszem, hogy a társadalom érett a szabadságra és elemi igénye, hogy szabad lehessen. Azt is, hogy a feltételek maholnap rendelkezésre állnak és megtaláljuk azokat az eszközöket is, amelyek a siker feltételei. Az innovációra természetesen fel kell készülni. /Helyzetkép, tervezés, és hát a megvalósítás./

Azon túl, hogy az alábbiakban alapvetően elméleti jellegű gondolatokat prezentálok, hangsúlyozni kívánom, hogy kimódolását kizárólagosan hazai viszonyokra, tapasztalatokra építettem és kísérleti jellegű elmefuttatásnak tekintem. Azt remélve, hogy az alapvető tényt, hogy ti. a ma létező demokrácia már önmagát is tagadja, mások is akceptálják. Persze számolva arra is, hogy ahány fej, annyi vélemény. /Quot capita, tot sensus./

A törvényhozói hatalom hazánkban

Fél évvel az esedékes parlamenti választások előtt vagyunk, de a politikai palettán már minden ecsetet bemártottak a megfelelő tégelybe. Javában folyik a mázolás. A pillanatnyi korkép, /„kórkép”/ ugyancsak színes. A pártok számát a köztudat már nem tudja nyilvántartani. Az illetékes apparátusnak is ugyancsak igyekeznie kell, hogy naprakész lehessen. Azt persze mindenki tudja, hogy mindez annak a kiterebélyesedett problémának folytatása, ami a korábbi választásokkal a parlamentbe bejuttatott pártok között, már a bejutást megelőzően meg volt, és mindmáig létezik, és hát egészen a mandátumuk lejártáig tart. A lényeg, hogy a hirdetett demokratizmus egyszerűen nem létezik. – Kérdés, hogy ugyanezt várhatjuk-e majd az esedékes voksolások után is? Vagyis, hogy sorsunk meg van e írva, vagy a penna mégis végre a mi kezünkben kerül?

„A rossz államhatalmak közül a demokratikus a legjobb.” Szokták mintegy vigaszul mondani. Sokak számára persze nem valami biztató szólam ez. Azért sem, mert a történelemben visszalapozva tudjuk, már az ókor társadalma ugyanígy élvezhette a demokrácia „áldásait” ha csupán a szabadokat, a módosakat tekintjük. A rabszolgák, és mindenki más, ki volt rekesztve a „cserépszavazásból” és hát a demokrácia minden más előnyéből is. Szóval az eddigi demokrácia állama mindig tagadta, sőt megtagadta önmagát.

Hogyan van ez a mi Világunkban? –  Demokráciát,  azaz népuralmat mondunk, és életünket, majd mind a 7 milliárdnyian, rabságban tengetjük. A rabság persze, igaz kevesek számára, dús, asztalról leeső morzsát is jelent. A döntő többségnek a levegőnél már alig jut több, az is talán, már csak egy ideig. Eljött annak az ideje, hogy ne legyünk megalkuvók. Ki kell mondanunk, hogy tűrhetetlen az az állapot, amelyben a globalizáció haszonélvezői, néhány tízezren, birtokolják a Föld, majdnem, összes javait és milliárd számra kirekesztenek belőle emberi lényeket. Az eszköz kezükben az államhatalom is, méghozzá azon a fura módon, azzal a jogosultsággal, hogy az állami fegyveres erők felett is ők diszponálhatnak, sőt azt fel is használhatják a „rakoncátlankodó” nincstelenek ellen.

Lássuk kissé részletesebben a mai hatalmakat

E rendszerek egyik meghatározó összetevője a törvényhozás. Erről fentebb ugyan, egy vonatkozásban, a parlamentet érintve, szóltam már. Most, kiegészítésként még az alábbiakat gondolom szükségesnek. A globalizáció korában a már körülírt „demokratikus” nagyhatalmak uralják a világot. Elvétve akadnak olyan országok, ahol megkísérlik az önállóság és a demokrácia kiszélesítését.  Ilyen a mi mostani államunk is. Nálunk a törvényhozás jelentős eredményeket produkált a mostani parlamenti ciklus eddig eltelt hányadában. Az alkotmány törvénybe iktatása, a sarkalatos törvények elfogadása és számos egyéb jogszabály meghozatala nem csak szükségszerű, de fontos, jövőt is előkészítő tennivaló volt. Ugyancsak pozitív tények, hogy az államapparátus közbejöttével kevesebb a devizaadós, enyhült a még adósok helyzete, az offshore ügyletek ritkultak, a gabonapiacon megjelent a fordított áfa, a rezsi kisebb lett, stb. Mindez persze koránt sem jelenti, hogy ne lenne kiigazítani és további újra és újra jelentkező, aktuális tennivaló. Mégis joggal lehetünk elégedettek azzal, ami történt. A végrehajtási és az igazságszolgáltatási feladatok kezelésénél szintén jelentősek az eredmények, mégis kevesebb az elismerésre méltó, mint a törvényhozás esetében.

Gond, hogy a kedvező tendenciákat az EU időnként fenntartással fogadja és a szabadság kiteljesedését gátló lépéseket tesz.

A korkép megrajzolása szempontjából a végrehajtásra és az igazságszolgáltatásra történő utalás elkerülhetetlen ugyan, meg is történt, de megjegyezzük, hogy ezeknek a hatalmi rend megújítása vonatkozásában, másodlagos a szerepük.

Az alábbiakban a hatalom átalakításának dolgát Magyarország vonatkozásában tárgyalom, azt is feltételezve, hogy az EU nem vesz részt a folyamat egyik fázisában sem. Beavatkozás nélkül tűri a történéseket. Esetleg kísérletnek tekinti, ami hazánkban végbemegy.

Tegyünk kísérletet az elképzelt hatalom vázolására

A tartalom   v á z l a t a

Az új hatalmi rend feladata olyan törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás megteremtése, amely alkalmas a valóságos népuralom működtetésére. Azaz olyan társadalmi állapotok megteremtésére, amelyben minden épkézláb ember végez annyi szellemi, vagy fizikai munkát, amit az adott körülmények megkívánnak saját, és a munkára még, vagy már nem alkalmas embertársak ellátására. Ennek a társadalmi rendnek meg kell teremtenie azt a lehetőséget is, hogy a kultúra és a szórakozás, az egyéni adottságoknak és kívánságoknak megfelelően, rendelkezésre álljon. Az egyéntől pedig elvárja, hogy adottságait, képességeit ésszerűen, saját és embertársai szolgálatába állítsa. Valószínű, hogy ez az igény, célkitűzés utópisztikusnak minősül. Ám azt mégsem lehet állítani, hogy nem lenne jó az így megfogalmazott irányban elmozdulni. Még akkor is kívánatos ez a perspektíva, ha csupán elindulhatunk feléje, ha ebbe az irányba ballaghatunk,

Lássuk, mit lehet és kell tenni, hogy a hatalom ügye ténylegesen az emberiség egészének gondjává váljon, ill. érdekeit szolgálja.

Gondolom nem csupán egy lehetőség van. Nézzünk közülük néhányat!

Elsőnek ejtsünk szót a legfontosabbnak tűnő tényezőről: a hatalom letéteményeseinek megválasztása. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy az új hatalmi rendben kik gyakorolják a törvényhozó hatalmat.

Válaszunkat az eddigi tapasztalatok befolyásolják ugyan, de a perspektíva határozza meg. Napjainkban, a helyes választás legfőbb akadálya, hogy az egyes, gazdasági csoportok érdekében fungáló pártok, érdekellentéteik miatt, nem csak akadályozzák, de lehetetlenné is teszik a kiválasztás rendjének megváltoztatását. Tudják, hogy alapvető érdekeik ellen vétenének. Ezért a pártok által képviselt gazdasági érdekcsoportok, ill. a velük társult korrupció minden érdemleges megoldást lehetetlenné tesz. –  Adódik a kérdés: megszüntethető-e az alkalmatlanná vált pártrendszer és mi legyen az utód? A kérdés első felére a válasz, hogy igen, mégpedig egy kétharmados többséggel rendelkező parlament döntésével. A kérdés második felére is lehetséges az igenlő felelet azzal, hogy szakmák szerint kell megoldani a képviseletet. –  Ez azonban igen nagy hátrányokkal járna. Az első kényes tennivaló ugyanis eldönteni, hogy kik és milyen szempontok alapján válogassanak képviselőket. A kik kérdésre egyik lehetséges válasz, hogy a kétharmados többségű parlament válasszon 30 embert a jelenlegi képviselőkből és a szakmák képviselőiből fele-fele arányban. Kikötés lehetne, hogy állampolgári ismeretekben képzet, de legalább jártas egyéneket kell megválasztani. A megalakult grémium dolgozná ki a választási eljárást és szervezné meg a lebonyolítást is. A minimális költség előteremtése szintén a fungáló parlament tennivalója lehetne.

Más lehetőség, a kétkamarás rendszer.

Ezt ki sem kell találni, hiszen nem új! Csupán a szerkezeti elemeket szükséges, a mai igényeknek megfelelően, kialakítani.

A felsőház 30-40 főből állhatna. Az egyes szakmákban elismert és ott tekintélyt szerzett személyekre gondolunk. Az elvárás az államtudományokban való jártasság és vezetői tapasztalat. 50-70 év közötti életkor.

Az alsóház 100 fő körüli lélekszámmal működhetne. Elvárások: felsőfokú végzettség, jártasság az államtudományokban, legalább középszintű humán + reáltájékozottság, legalább középszintű vezetői gyakorlat. 30 év feletti életkor.  Bízzál, de nézd meg kiben. /Fide, sed cui vide!/

Mindkét ház pályázati úton, a pályázók közötti válogatás eredményeként jönne létre.

A pályázatok elbírálását a már fungáló 3o tagú grémium végezhetné.

Nem elképzelhetetlen az államfő és a miniszterelnök közvetlen megválasztása sem. Ebben az esetben a gond, hogy miként történjék a jelölés. Lehetséges pályáztatással, de a grémium jelölésével is. Pályázók feltételezhetően lennének.  Lehetséges az is, hogy egy testület /a grémium/ jelöl akár több személyt is. Az egyik vagy a másik módon kialakult jelelöltekről a választópolgárok dönthetnének közvetlen voksolással, olyan eljárással, hogy az első fordulóból a három legtöbb szavazatot kapott személy kerül a második fordulóba. Ott pedig a három közül a legtöbb voksot szerzett kapja a meghatalmazást az államfői, ill. a miniszterelnöki tisztségre. Az államfő joga, hogy megszervezze az apparátusát. A miniszterelnök kormányt alakít, a grémium jóváhagyja a kormányprogramot és kontrolálja a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató szervek tevékenységét. Egy szűk körű alkotmánybíróság működése minden bizonnyal szükséges. A minisztériumok apparátusát és az állami szerveknél dolgozók létszámát minél szűkebbre kellene szabni. Ezzel az állam működését jóval olcsóbbá lehetne tenni. Az állami apparátus központi feladatának a munkahelyteremtést kellene tekinteni, ha rövidebb munkaidővel is, minden épkézláb embernek munkája legyen. Ugyancsak központi tennivaló, hogy az oktatás korunk igényeinek megfelelő színvonalon működjön, a kultúra, a művészetek pedig az emberebb ember kinevelését szolgálja. Az egészségügy működtetése ugyan csak állami feladat. A végrehajtó hatalomnak erélyt kell, legalább is átmenetileg tanúsítania, mert a múlt bűneivel terhelt társadalom a hit, a vallás degradálása miatt is, ma önmaga ártalmaival igen leterhelt. A szakralitás, a szabadság és a nemzeti identitás hiánya nagyon súlyosan terhelik a mi népünket is, de terhei az emberiség egészének is. Persze ez itt fentebb, mind összes egy öregember okoskodása, de hátha van benne mégis valami! Cura, esse quod audis. /Horatius: Járj utána úgy van-e, amint hallod./

Mint ez, bizodalmam szerint, a fentiekből is nyilvánvaló arról, meg vagyok győződve, hogy a hatalmi rend megváltoztatása nem csak időszerű, de megértek a feltételei is. Mégsem gondolom, hogy rövid úton végbe mehet. Az ellenerők és az „óvatosság” hatalmas akadály. Életszerű, hogy az erővel rendelkezők nem csupán érvekkel, de a hatalom, minden eszközével is igyekeznek meggátolni az érett történelmi folyamatot és tudjuk, óriás lehetőségeik vannak. A változásban érdekelt hatalmas létszámú fél pedig nem csak óvatos, de az eszközeik is szegényesek. Jelentős akadály, hogy a fentiekhez hasonló szerény jelzések sem egykönnyen válnak igazi hajtóerővé. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a téma további, részletes kidolgozást kíván, hiszen most csak a probléma exponálása van soron. Magam mindössze azzal a szándékkal kísérletezek, hogy elindítsak egy szerény folyamatot, amelynek lehetséges következményeként hozzáértők és érdekeltek foglalkozni kezdenek a témával és valamikor, megérnek a feltételek, hogy a majdani demokrácia, majdani állama ténylegesen, minden ember, minden állampolgár támaszaként működjön.

Új nyitás előtt
/Más világba készülök, illik elköszönni/

Közel a nap, mit felkészülten várok,
Élet-fám árnyékán megpihenni vágyok.
Kilencven meg három egymást követő évek,
Senkit meg nem tépő elmenést remélek.
Szép volt, a hosszúra nyúlt színes, gazdag élet,
Amit, egymást követő évszakokkal mérek:
A tavaszi színek gazdagok, szépek, a rengeteg virág gyönyörű ének.
A bibe, ha virágpor éri, a fák nagyszerű gyümölcsét ígéri.
Nyáron, sokszor nagy a hőség, a Balcsi vízében, van egy kis reménység.
Persze a jó gazda meg napestig izzad, munkájából gazdag élet fakad.
Ősz a szüret ideje, az a jó, ha minden hordó tele.
Beérik a must, bor lesz, hatása meg néha burleszk.
A tél gyakran nagyon hideg, aprócska jégcsap a fáról integet,
Ha szellő enyhén fújja, zenél, halk szimfóniát mesél.
Négy évszak, negyedik a tél, elmondtam nekem mit regél.
Mondanivalója cseppet nem borús, dalától senki ne legyen hát bús.

Feri, Bori a naptárban
Követik egymást sorjában
Ez a két név úgy-e páros
Mindkettőjük igen számos
Az első hely Ferencnek jut
Bori – korban – utána fut
Rég volt mikor eldöntöttük
Főnyereményt megütöttük
Azóta nagy barátságunk
Egymás haját ritkán bántjuk
Kaposvár az otthonunk
A Várhegyen nyaralunk
Ha a család összejöhet
Ünneplőbe öltözünk
Köszöntjük az ünnepeltet
Kinek éppen napja van
Reméljük, hogy megérjük
A száz évet mindnyájan

Advent, eljövetel: a szeretet,
a jóság eljövetele.
Bár velünk van mindig, most is.
Mégis, áhítattal várunk rá
Újra, négy hosszú hétig.
Aki jól várakozik, abban
jelen van a bízó türelem.
Aki türelmes, annak megadatik
a világ nagy kincse, a szeretet.
Aki szeretni tudja, ami az övé
és nem néz más birtok mögé,
nem csupán ember, de
ki magasodik a többiek fölé.

Pedagógusaink felkészültségét és munkáját ismeri el az ez évben érvényre jutott pedagógus-pályamodell. Ha alaposan megismerkedünk vele, képet kapunk a kollégák pálya perspektíváiról. Mégis, talán minden újjal így vagyunk, sok a kétség. A fizetések fokozatos „rendezése” nem váltott ki egyértelmű örömöt. Észrevételek születtek a fokozott igények és munka miatt is. Pedig hát a kollégáknak el kell ismerniük, hogy a körülmények miatt sem tudtuk eddig teljesíteni, a szívünk szerint is elvárható tanulói igényeket. Ne essék félreértés, a tanulónak hasznos, az élet értelmes és eredményes viteléhez szükséges elvárásokról van szó, nem a pillanatnyi, a tanulói kívánságokról! A munka, a pedagógus munka jellemzője is a folytonos megújulás. Természetes emberi törekvés, hogy minden új nemzedék a tapasztalatoknak, és a növekvő igényeknek megfelelően hozzátegyen valamit elődei eredményeihez. Úgy tűnik, hogy a pedagógus számára, napjainkban a reflektív munkakultúra megismerése és megvalósítása jelenti az előre lépést egyik lehetőséget. / Bár felhasználásának igénye nagyon is régi. /

Kevés után gondolással, ill. kutakodással kiderül, hogy a reflektív módszer igénye, a pedagógus munkában, egyidős a tanítótevékenység önállóvá válásával. Azóta igény a mindig jobb, eredményesebb oktató- nevelő munka, egyik eszköz pedig, hogy újra gondoljuk, amit az iskolában korábban tettük, azért, hogy a következőkben eredményesebbek lehessünk. A fentebbiekben csupán csak utalni akartunk a régmúltra. Sokkal inkább azt kell tudnunk, hogy ez a metódus ma működik-e és, hogy mennyire hatékony. Azt elöljáróban már is megjegyezzük, hogy napjainkban annyira kelleti magát, hogy kutatás tárgyát képezi.

Szakmai körökben tudott, hogy az angolszász pedagógusok a huszadik század második felében fel- figyeltek arra, hogy az oktató-nevelő munka eredményei lejtmenetben vannak. A reflexió fogalmát, az 1980-as években egy amerikai kutató /Schön, 1983./ vezette be. a pedagógus munka hatékonyságának kutatása során.

Előzménye Dewey-nél fellelhető ugyan, de az ő korában még nem vált fontos kutatási témává.

Sántha Kálmán jól látja, hogy a problémával foglalkozók számára alapkövetelmény, de minden pedagógus számára is elengedhetetlen ma, hogy legyen tisztában a reflexió, a reflektív gondolkodás jelentésével, az-az fogalmuk tartalmával. Azt sokan tudják, hogy a pedagógus munka eredményesebbé tételének egyik eszköze a pedagógus reflektív gondolkodása, ill. a megfelelő eljárások alkalmazása.

Néhány mondat erről:

A számos eddig megismert fogalom-tartalom közül az alábbiakat tartjuk általánosan elfogadottnak és egyértelműeknek, Ennek megfelelően ebben az írásban, ezt a két kategóriát ezzel a jelentéssel használjuk:

A reflexió egy-egy tevékenység visszaidézése, értékelés céljából.

A reflektív gondolkodás az a készség, ill. képesség, ami indíttatást és lehetőséget ad, hogy az általunk elvégzett munkát, vagy annak részét, értékelés céljából felidézzük.

Klasszikus értelemben, a tanító és a nevelő munkában a reflexió két fajtáját alkalmazzuk. Egyik az önreflexió. Ezzel valaki önmaga munkájára, vagy annak valamely részletére reflektál. A másik, amikor a diák és tanár közös munkája a reflexió tárgya. Azaz a tanár reflektál azokra az eredményekre, amiket a közös tevékenység folytán elértek.  Pl. Hogyan érti a tanuló, amit a tanár magyaráz? A diák magatartása mennyiben felel meg a támasztott elvárásoknak?

A kélt klasszikus reflexió fajtán túl számos egyéb visszaidézés-értékelés is létezik. Pl. a tanár és az oktatási rendszer viszonyában, vagy a tanár és a tankönyv kapcsolatában, stb. Arra utalunk, hogy a pedagógusnak lehetősége van a legkülönbözőbb szituációk értékelési szándékú visszaidézésére. Minél több szempontú ez a munka, annál több alternatíva adódik az elemzésre és a felismert fogyatékosságok korrigálására.

Nagyon fontosnak véljük még a következőket:

A reflektív gondolkodás a kezdő, és a már sok éve dolgozó pedagógus számára egyaránt használható, eredményeket javító lehetőség.

A pedagógus-képzésben és továbbképzésben nem csak helye van, de nagy szükség lenne rá. Ugyanis hazánkban a szakfelügyelet hiánya igen csak hátráltatta, többek között a reflektív munkakultúra elterjedését, meghonosodását is. Az igazgatók ellenőrző munkája, a munkaközösségek tevékenysége nem tudta pótolni az elszenvedett veszteséget.

Néhány érintőleges megjegyzés még:

Pedagógusaink, a pedagógus-pályamodell elvárásait részben már ismerve, nehezményezik a kilátásba helyezett megmérettetést, a lehetséges következmények miatt.  De az új rendszer egészével is vannak fenntartásaik. Nem láthatják be /hiszen még nincs/, hogy a szakfelügyelet mennyi segítséget jelenthet az eredményesebb, a korszerűbb munkához. A kilátásba helyezett „vizsgák” meg, „természetesen”  ellenkezést váltanak ki. De minden átállás önmagában is izgalommal jár.

Elképzelhető, hogy a fentiek egyik következmény lesz a reflektív munkamódszer szorgalmazásának halogatása. /Meg kell ismételnünk, hogy ennek a nagyon régi metódusnak az alkalmazása eddig sem iktatódott ki. Az új az, hogy napainkban a kutatás egyik témája!/

Nyomasztólag hat az iskolai munka egészére, azaz adminisztratív tartalmú igény, hogy a pedagógusok vezessenek folyamatosan nyilvántartást a kötelező óraszámokon felül teljesített tevékenységükről. A minőségi munka általában, konkrétan  az itt elemzett reflektív pedagógus tevékenység is háttérbe szorul az ilyen ellenszenves és haszontalan előírástól.

Nem tagadható, hogy számos olyan tényező akadályozza az iskolákban folyó tevékenység eredményesebbé tételét, amelyek egyben akadályai a reflektív iskolai munkakultúra kialakításának is. Mégis állítható, hogy ahol az iskola rendelkezik emberileg és szakmailag alkalmas pedagógusokkal, vezetőkkel, akik a reflektív munkakultúra kialakításának jelentőségét felismerve, teret engednek és lehetőséget teremtenek alkalmazására, ott a tanári tevékenység, fokozatosan, hatékonyabbá válik. Azt mindenképpen igazoltnak látjuk, hogy a reflektív gondolkodás és az ennek megfelelő gyakorlat a nevelő-oktató tevékenységet hatékonyabbá teszi. Tehát az iskolai munka fejlesztésének egyik régi, de napjainkban ismét hangsúlyossá vált tényezője. Ugyanis nem csak arra adhat választ, hogy „mit tegyek,” arra is, „hogyan tegyem”, meg arra is „honnan tudom.” Ez utóbbi kérdések és a rájuk adható válaszok már a reflektív gondolkodás meghonosodására utalnak. Akik itt tartanak, értik és teszik is a régóta korszerű tennivalót, eredményes munkásai az egyre hatékonyabb oktatásnak, nevelésnek. Mindezek ellenére nem állítjuk, hogy ez a pedagógus munka alfája és ómegája. Ám azt igen, hogy az eredményes iskolai tevékenység egyik fontos segítője, sőt elősegítője lehet. Alkalmazása a kezdőnek talán több terhet, de  jobb eredményt garantál.

Erdélyi Zsuzsa, székely archaikus imákból, népköltészetté avanzsált gyűjteményének címét vettem kölcsön, hogy a huszadik század elejétől megélt magyar történelem, hullámvasúthoz hasonlítható életútjának vázlatos képét megrajzolhassam. Ez a több mint száz év a felívelések és a mélységbe siklások, néha zuhanások kora, népem számára. A hegyre hágás és a lejtőn lépegetés váltakozása olyan sokszor ismétlődik, hogy ez a gyakoriság már-már lehetetlennek tűnhet. Ha nem éltük volna meg, el sem hinnénk. Ezt a vasutat a történelem építette, a „maga szeszélye”szerint. Mind a felívelő, mind a lejtős szakaszok igen eltérő időintervallumokat jelentenek. Mégis az a jellegzetességük, hogy az emelkedőn, épülő sínpár nehezebben és időigényesebben készült mindig.

Nézzük hát elsőként kissé részletesebben a huszadik századelőn az európai állapotokat!

A közhangulat Európában, de csaknem az egész világon optimista tónusú volt. ”Békeidőről” szóltak a polémiák, de a közbeszéd is. Víg nóták, táncok járták a falusi kricsmikben. A nagy- városok színpadain sorra szórakoztató darabokat lehetett látni. Háborúra, genocídiumra, holokausztra, sztálini tömegterrorra senki sem gondolt. Ilyesmi kizártnak tűnt. Az álmok „aranykort,” a vágyak legalább békét, nyugalmat ígértek, hirdettek.

Persze a szegénység nem szűnt meg. Nem nyílt mód arra, hogy legalább az ügyesebbje, a szorgalmasabbja elindulhasson a nagyobb szabadság megteremtésének göröngyös útján. Nem nyílt lehetőség, hogy minden-napi kemény munka árán, legalább néhányan, megszerezzék a nagyobb jólétet és az igényesebb kultúrát. Persze városon, és falun is akadtak néhányan, akik örököltek egy-egy kisebb nagyobb üzletet, földdarabot. Voltak nagyobb földbirtokosok, tőkések is.  Európa szerencsésebb, /kapzsibb/ gyarmatokkal rendelkező, gazdag országaiban pedig ugyancsak növekedett a jólét. Sőt, szaporodott az a lehetőség, amelyben óriási vagyonok halmozódtak fel kevesek kezén. Ez pedig, az akkor is érvényes törvényszerűségek következményeként a hatalom koncentrálódását is maga után vonta.  A felhalmozott pénz ugyanis olyan, mint a drog, mindig több kell belőle. Így érthető, hogy az idilli felszín alatt a hatalmaságok ugyancsak acsarkodtak. Versengtek a nagyobb területért, a még nagyobb koncért. A központi hatalmak megerősödésének ellenpontjaként létrejött Európában az Antant. Aztán már csak ürügy kellett, hogy a Balkánon kezdetét vehesse a háború. l914. június 28-án a szarajevói gyilkosság elindította a lavinát. Pontosan egy hónap multán a Monarchia megtámadta Szerbiát. Rövid idő után hadüzenetek sora következett. Európa égett, egészen1918 végéig.

A továbbiakban, szándékom szerint, hazánk történetéről adok képet a vasút szindrómára figyelve.

A kiegyezés /1867/ lehetőséget és lendületet is adott a gazdaság gyarapodására. Ennek jelei néhány éven belül érzékelhetőkké váltak. A mezőgazdaság korszerűsítése, de főként az iparosítás biztató eredményei erősítették az általános, huszadik század eleji optimista várakozásokat. Hazánkban is jelen voltak a bizakodás, a jobb jövő lehetőségének reményei. Voltak ugyan helyi aratósztrájkok a nagyobb részesedésért, de ezek részben kielégültek, ill. egyesség jött létre. Összegezve: az életviszonyokat, de közhangulatot a javulás reménye, és a tartós békében való bizakodás uralta. A huszadik század első, több mint tíz éve optimizmust sugallt. Hazánk, a hullámvasúton felfelé döcögött.

1914-ben, a hadüzenettel, ennek vége szakadt. Nagyon nehéz időszak vette kezdetét mind a hazai gazdaságban, mind a harctereken. Katonáink a frontokon megállták a helyüket. 1917 végén az olaszországi harcok során eljutottak a Piaveig is, de ez már az utolsó siker volt. A központi hatalmak problémái miatt a győzelem reménye hamarosan elszállt. 1918. október 27-én a Monarchia kormánya fegyverszünetet kért. Magyarországon pedig zavaros viszonyok teremtődtek. Az ország lejtmenete ugyan már a háború elején megkezdődött, hiszen a harcok óriási emberveszteséget okoztak már az első összecsapások során, és hát a háború költségei ugyancsak leterhelték gazdasági potenciálunka. 1918. okt. 30-31. után, az un. őszirózsás forradalom hatására a király Károlyit nevezte ki miniszterelnöknek. A kormány megalakulását követően a legelképesztőbb „kísérletezésekre” került sor. Fokozatosan, csak-nem teljes káosz lett úrrá. A trianoni békediktátum /1920. június 4./ aztán pontot tett a napirenden lévő „lőtőn” való lesiklás végére. Hazánk kétharmadát veszítettük el. Az ország kilátástalan helyzetbe jutott, mind az itthoni, mind a nemzetközi szintéren.

Hónapokig tartó huzavona után a pártok megegyeztek, hogy összehívják a nemzetgyűlést és abban is, hogy mik lesznek a legfőbb tennivalói. /Az államforma és az államfői tisztség rendezése./ 1920. március 1-én megválasztották Horthy Miklóst kormányzónak, kurtított királyi jogkörrel. Az ellenforradalmi tiszti különítmények tevékenyégét rövid idő alatt sikerült keretek közé szorítani. A júliusban magalakult Teleki kormány hozzáfoghatott a megcsonkított, de független ország megszilárdításához. Kezdetét vehette egy újabb felívelő szakasz kínkeserves beindítása. A sokat és számos irányból támadott Horthy, ill. kormánya már erőt képviselt IV. Károly kétszeri kísérlete kapcsán, amikor is katonai erővel hárította el a próbálkozást. Leginkább az a megfontoltság és körültekintés írható javára, amivel megválasztotta a kormányfőket. Hozzáértő személyiségek kerültek a minisztériumok élére. A közigazgatás átfogó szervezete és a minisztériumok személyzete ugyancsak jó erőkből regrutálódott. Csak egy példa Klebelsberg belügyi és még inkább oktatásügyi miniszteri tevékenysége. Belügyminiszterként mindössze alig egy évig tevékenykedett, de a belső rend megteremtése érdekében ez alatt is maradandót alkotott. A kormány helyesen értékelte az ország aktuális helyzetét és az esedékes tennivalók helyes sorrendjét is megtalálta. A megcsonkított ország legfőbb tennivalóit abban látták, hogy rendbe kell tenni az oktatásügyet. Erre támaszkodva lehet remény a gazdaság talpra állítására.

„A jól elrendelt munka, szóval az ész a nemzeti gazdaság talpköve.” !Széchenyi gondolata./ Ez lett az eligazító eszmei mondanivaló. Ennek jegyében épültek iskolák, tanítólakások, emelték az érettségi követelményeket. Érettségi bizonyítvány csak érett embernek dukál – mondták. Sorra került a határokon túlra jutott intézmények, elsősorban a felsőoktatás áttelepítése, és a tanintézetek lehetséges kedvező finanszírozása. Mindezt a társadalom, és a nagygazdaságok bevonásával, sikeresen oldották meg. Beindult a mezőgazdasági termelés és az ipar is elindult a síneken, felfelé. A legkényesebb kérdéskör a honvédelem volt. A békeszerződés csaknem

a nullára redukálta a véderő létszámát és felszerelését. Voltak kísérletek ennek a kínos és igazságtalan kívánalomnak a negligálására, de csak ifjúsági egyleteket tudtak felhasználni, valamiféle honvédelmi előképzés céljaira. Ugyanakkor a levente mozgalom törvényes kereteket kapott.

1922-ben Magyarországot felvették a Népszövetségbe. A gazdaság már-már újra prosperált. Új lökést kapott a kulturális élet, azzal is, hogy 1925-ben megkezdte rendszeres műsorsugárzását a magyar rádió. Jelentős és kedvező lehetőség volt, hogy 1927-ben a koronát a pengő válthatta fel. Az új valuta erős és elfogadott lévén, pozitív szerepet játszott itthon és külföldi kapcsolatainkban is.

Az újra prosperáló élet, a csonka hazában, 1929-ben, ismét síntörést szenvedett. A világválság regresszív hatása minden gazdasági ágazatra kiterjedt. 1933-ra pedig pénzügyi válságban tetőzött. A legkevesebb áldozattal a vidék vészelte át a krízist. És a vonat is ott indult újra felfelé. A harmincas évek második felében tovább élt és pozitívan hatott a kultúrára épülő nemzetstratégia. Ennek vidéki harcosai,- többek között a hazaszeretetre nevelt tanítók, a nemzet napszámosai voltak.

A gazdaság lassú fejlődése az évtized végéig reményeket keltett. Európa azonban nyugtalan volt egy sor régi sérelem okán és az új hatalmi vágyak bűvöletében.  Nyugaton a német náci terjeszkedési törekevések, keleten a szovjet internacionalisták acsarkodása közvetlen veszélyt jelentettek hazánkra is. A körülmények szövevényében észlelhető érintettségünk dilemmát jelentett nekünk is. És nem váratlanul, megkezdődött a második világháború.

Ezzel vette kezdetét Európa és hazánk új és évtizedekig elhúzódó lejtmenete.  A nácik nyugaton elért könnyű térhódításai, és a korszerű hadfelszerelés reményt jelentett számukra az eredményes, győzelemmel kecsegtető hadjárathoz. Néhány alkalmi szövetségesüket, Magyarországot is, könnyű szívvel feláldozták. Hazánk ugyan ódzkodott a háborúban való részvételtől, de határaink újra írásának reménye mégis részvételre sarkallta az államvezetést. Az első bécsi döntést /1938/ reményt keltőnek gondolták, bár ez nem jelenthette a részvétel igazolását. 1939-ben aztán Kárpátalját is visszakaptuk. Sőt, 1940-ben Észak-Erdély is, ismét a miénk lett. Ezek a „mézesmadzag” szerepű tények oda vezetettek, hogy Magyarország, a Jugoszlávia elleni hadüzenettel /1941/ belépett a II. világháborúba. Némi kilátástalan egyezkedést követően pedig a 2. magyar hadsereget a Don kanyarban vetették be, ahol a tél folyamán felmorzsolódott /1943/. 1944.már.19-én a németek megszállták hazánkat. A szovjet csapatok szept. folyamán elérték a magyar határt. Október 15-én Horthy bejelentette a háborúból való kilépést. Nem mondhatni, hogy ez a bejelentés előkészületek nélkül történt, de nem volt szervezett. Ez a magyarázata, hogy csapataink nem álltak át. A német jelenlét pedig lehetővé tette Szálasi uralomra jutását, Horthy menesztését, száműzését.

Sem Szálasi, sem a németek nem akadályozhatták már meg, hogy Debrecenben dec.21-én összeüljön az ideiglenes nemzetgyűlés, akkor még lanyha szovjet ellenőrzés mellett.

Az ideiglenes kormány, szovjet igény szerint. megkezdte Debrecenben az új hadsereg szervezését. 1946. április közepén a 6. hadosztály vonatra szállt.  Május elsején egy hadnagy képviselte a körmendi ünnepségen, a magyar hadsereget. A katonai egységek pedig átlépték az osztrák határt, azzal a paranccsal, hogy ott kapják meg a németek elleni bevetéshez szükséges hadfelszerelést. A békekötés /máj.8./ miatt erre nem került sor. A 6. hadosztály parancsnokságát Almádiba telepítették. A 17. gyalogezred Székesfehérvárra került. Az ezred közvetlen egységekből alakított zászlóaljat pedig Polgárdiba vezényelték azzal a feladattal, hogy biztosítsák a Balaton és a Velencei tó között a közutat, az olajvezetéket és a vasútvonalat. A zászlóalj, a feladatot 1946 májusáig látták el, amikor is az összes alakulatot feloszlatták.

Az a lejtmenet, amelyről most szó van, tulajdonképpen a háborúba való belépéssel vette kezdetét, a nyilas uralom óriási károkat okozott, de a bajokat a szovjet megszállás, ill. a kommunista uralom okozta. Ez utóbbi két tényező nem csak felborította az államrendet, de a társadalom egész szerkezetét, sőt az emberek egyéni arculatát is átformálta néhány év alatt, ugyannyira, hogy joggal mondhatjuk: más, sokak számára idegen és gyűlöletes világ és élet vette kezdetét és ásta be magát az emberek mindennapjaiba és érzésvilágába. Ez a hatás társadalmunkban mindmáig jelen van és oka a kibontakozás, a nemzeti önmegvalósítás késlekedésének.

Ha a második világháború történetét igen röviden el akarjuk mondani így fogalmazhatunk: Náci sikerek 1943 végéig. A szövetségesek felülkerekedése és győzelme, 1945. május.

Országunkban a szovjet jelenlét és a kommunista diktátum megfojtotta a nemzeti létezés alapjait is. Az emberek többsége letargikus állapotba került, hiszen az önrendelkezés minden lehetőségét megszüntették. A vezető posztokat az Oroszországból hazajött emigránsok és részben az itthoni lumpen elemek foglalták el. Az ipari létesítmények élére hasonszőrű „munkás vezetők”kerültek. A mezőgazdaságot átszervezték, Kulákoknak, osztályidegeneknek minősített emberek ezreit internálták. Megszűnt minden lehetőség a politikától mentes életre. Még az iskolák oktatási anyagában is dühöngött a kommunista párt dicsőítése.

. A nemzet ébredésének előjeleit 1953 során észlelhettük. A vezetőket júniusban Moszkvába rendelték és Rákosit Nagy Imre váltotta a miniszterelnöki poszton. Aki új gazdaságpolitikát hirdetett és számos könnyítést ígért. Rákosi még egyszer ugyan, rövid időre, hatalomra jutott, de a hullámvasút megint, csikorogva, de felfelé kapaszkodott. Október 16-án megalakult a MEFESZ. A budapesti Műszaki Egyetemen kidolgozták a 16 pontot, ami a forradalom programjává vált. A forradalom útjára indult és dicső küzdelem után a szovjet tankok tüzében felmorzsolódott. Szellemét azonban nem lehetett többé elfojtani. A Kádár vezette diktatúra, a megtorlás, a kivégzettek, börtönbe vetettek hosszú sora szenvedte meg fellobbant szabadság vágyunkat. De ma már biztosan mondhatjuk: nem volt hiábavaló. Igaz, hogy még sok időnek kellett el telnie, míg a szovjet csapatok elhagyták országunkat és szabad választással dönthettünk új világunk jövőjéről. Azóta a magyar nemzet megint elkezdett felfelé kapaszkodni. Igaz a visszaesések sem maradtak el, de 2010 óta megnőttek reményeink. Persze tudjuk még sok a tennivaló. Közülük gazdaságunk dolgai, az azt megalapozó oktatás-nevelésügy, és minden egyéb tennivaló napi gondokat és feladatokat jelent. A szükséges helytállás egyidejűleg küzdelmet is jelent lustaságunk, könnyelműségünk és egyéb gyengeségeink ellen és küzdelmet az idegen eszmék, a külföldi érdekeltségek, valamint a nemzetközi tőke behatolási törekvéseinek következményei ellen. Közben még arra is gondolnunk kell, hogy honfitársaink jelentős hányada nem rendelkezik a küzdelemhez szükséges felkészültséggel, rutinnal.

Hazánk a hullámvasúton, a közelmúlt évtizedekben lefelé araszolt. Aztán, nagy nehezen megkapaszkodott és megtorpanásokkal ugyan, de idővel megtalálta a hegymenethez szükséges eszközöket, eljárásokat. Ezek segítségével mindig elindult egy új európai magyar úton, felfelé.

Mindezt összevetve és összegezve: magyar nép útja, a Kárpát-medencében, ezeregyszáz éven keresztül sokszor volt felívelő, talán ugyan annyiszor lefelé tendáló. Izgalmas, fordulatos történelem ez! S ebben legmesésebb, hogy ha a hegymenet elején törpe állt az élen, ha fel is kapaszkodtunk egy-egy bércre, a vezér a tetőre érve is csak törpe volt. A lefelé csúszás idején pedig mindig akadt egy-egy óriás, aki, ha elbuktunk is, a gödörben is, óriás maradt. Még tán annyi kívánkozik ide, hogy bár mesés elemekkel dús ez a történetet, még sem mese, hanem a színtiszta igazság!

Megjelent: Mester és Tanítvány 24. sz.

                                        2009. nov. 165. o.

              Személyiség                                                                                                                                                                                         

                Hosszú pedagógusmúltam során mindvégig hiányként éltem meg, hogy nem találtam fajsúlyos írást a személyiség lényegéről. A fogalmat általában”pszichológiai”mondanivalóval használták, vagy homályosan írtak róla. Általában csupán „pszichológiai” jelentést tulajdonítottak neki. Ugyanakkor a pedagógus legfőbb feladatának a személyiség fejlesztést jelölték meg. Ilyen előzmények után érdeklődéssel olvastam a Mester és Tanítvány 22. számában Pálvölgyi Ferenc tanulmányának Személyiségmodell vagy pedagógiai emberkép című fejezetét. Az olvasottak írásinspiráltak az alábbi gondolatok papírra vetésére.

Meggyőződésem, hogy egy egyértelmű személyiségfogalom nem csak fontos minden pedagógusnak,

hanem mert a jelenlegi értelmezés nem  egységes, gátja is az eredményes személyiségfejlesztő munkának. A Pálvölgyi-féle emberkép-modell minden bizonnyal hiányt pótol. Kérdés viszont, hogy ez a pedagógiai tartalom kifejezi-e az emberi egyed teljességét? Nem szűkítés-e? Mert amennyiben szűkítés, akár hibás gyakorlathoz is vezethet. Az ember ugyanis nem csupán pszichés létező. Ezt a szerző is hangsúlyozza: „Az ember /…/ testi-szellemi perszonális valóság.” „Lényege szerint biológiai és szellemi organizmus.” Mégis, mert a pedagógia jól jár, ha saját személyiség fogalma van, kidolgozza, a szerinte alkalmas személyiségmodellt. Magam is úgy vélem: jól teszi! Ám az így kapott fogalom minden bizonnyal szűkítés, hiszen az ember a biológiai és a szellemi lényegén túl még pl. társadalmi lényeget is hordoz. Ez a körülmény egy teljesebb fogalom kidolgozását indokolja. Filozófiai /antropológiai/ fogalomra gondolok!

Minden szaktudomány dolgozik általános, filozófiai definíciókkal. Ezzel a lehetőséggel nekünk is kívánatos kalkulálni. A valósághű, a teljesebb személyiség fogalom-tartalomban, a biológiai és a szellemi elemek mellett, a társadalmiság egyéb elemeinek is jelen kell lenniük.

A pedagógia az ember fejlesztésének a tudománya és gyakorlata is. Az ember fejlesztése a test, a szellem, de a társadalmi viszonyok és szerepek növelését /nevelését/ is jelenti. A pedagógiai tevékenység, bárki végzi is azt, régtől, szinte magától értetődően, ezt teszi.

Úgy vélem tehát, időszerű lenne a személyiség filozófiai /antropológiai/ fogalmának a megalkotása.

Kezdjük mindjárt egy lehetséges meghatározással. A mondottakat figyelembe véve lehet azt állítani, hogy a személyiség az egyén testi és társadalmi, ezen belül, szellemi összetevőinek rendszere, egyediségében. Ez a rendszer a szülők, pedagógusok, közösségek, természeti környezet, stb. és az önfejlődés hatására folytonosan változik, tendenciájában fejlődik, a felnőtt kor végéig, aztán hanyatlik az elmúlásig. Vagyis exogén és endogén erők hatására folyton változik.

A személyiség itt leírt meghatározása, véleményem szerint, lehetővé tenné a személyiségmodell megszerkesztését is. Ehhez korábbi kutatásaim alapján alább megszerkesztek egy vázlatot. Előbb azonban utalok néhány, általam fontosnak tartott előzményre. A személyiséggel foglalkozó kutatók már a múltban is biológiai és szellemi tényezőket láttak lényegesnek. Hol az egyik, hol a másik elemcsoportot tartották nyomatékosabbnak. Volt olyan álláspont, amely szerint a biológiai és a szellemi tényezők kiegészítik egymást. A pedagógiai irodalomban a szellemi, ill. a „pszichológiai” tartalmak domináltak, a szociális tartalmakkal nem kalkuláltak, azokat figyelmen kívül hagyták.

                                             A személyiség filozófiai értelmezésének vázlata

1. biológiai elemek

        a./  a test egésze ill.

ami benne egyedi,

az érzékszervek, az idegrendszer érzékelő pontjai

        b./ az idegrendszer,

a szellemi tevékenység bázisa

        c./ a zsigerek,

az ellátó rendszer

2. szociális elemek

        a./ társadalmi viszonyok pl. diák-tanár

        b./ társadalmi szerepek pl. diák, tanár

        c./ szellemi élet és kapcsolatai– értelem, érzelem, akarat, jellem, erkölcs, stb.

a leírt elemek egyedisége,  vagyis a megkülönböztető vonások.

Az előbbitől némiképpen eltérő lehetséges meghatározás:

A személyiség biológiai, szociális, szellemi összetevők egyedi rendszere. Szerves organizmus. Exogén és endogén elemek együttes hatására kialakult egyszeriség.

      Kívánatos lenne modellezni.  A Pálvölgyi-féle személyiség-modell, mint minta, felhasználható.  Az ott szereplő pedagógiai tartalmakat hasznosítani lehet.

JEGYZET

1. Egy kivételnek tekinthető példa: Gegesi Kiss Pál, A személyiség mint szabályozó rendszer, Gyermekgyógyászat. XXIX. Évfolyam, 409-437.
2. 2.      Írásomban a „psziché”, „pszichológia” fogalmakat idézőjelben használtam, úgy vélem ugyanis, hogy meg kell különböztetni a lélek és a szellem fogalmakat. A lélek misztikus, isteni eredetű adomány, halál után továbbél. – Az emberi szellem termékét, az egyes ember hozza létre, miközben fejlődik, változik, a test enyészetekor működése megszűnik, illetőleg produktuma tovább élhet,. fennmaradhat.

 Élő lelkiismeret

 A lelkiismeret az a képesség mellyel cselekedeteink, tetteink, netán egész életünk felett ítéletet mondunk saját magunkról. Bizonyosan mindig jelen van, de az élet egyes periódusaiban kisebb, másod, akár sokad rendű szerepet tölt csupán be. Nehéz megmondani mikor, miért lesz fontossá, akár meghatározóvá, esetenként elnémíthatatlan szerepűvé, amikor is lelkiismeret furdalásként jelenik meg. Akkor már-már elviselhetetlen erőként, kritizál, vádol, esetleg megkérdőjelezi még az élethez való jogosultságot is. Ritka, szélsőséges, de lehetséges stádium ez, amit persze jó lenne elkerülni azért is, mert patológiás veszélyt hordoz.

A fenti kép, a lelkiismeret lehetséges megnyilvánulásainak szélsőséges kontúrjait rajzolja meg, durva ecsetvonásokkal. Ez a durva rajzolat talán azért indokolt, mert a kérdés kevésbé közismert, és egy kis erőszakkal nyomatékot kaphat. Szándékom szerint ugyanis – és ezt talán a cím is kifejezi – a mindig, vagy a majdnem mindig jelen lévő lelkiismeretről, ill. szerepéről kívánok gondolatokat megfogalmazni, olyanokat, amelyek az ember életében meghatározó szerepet töltenek be és hangosan jelzik, hogy mi a helyes, vagy, hogy mi az elvetendő.

Olyan problémáról akarok szót ejteni, amely minden ember életének szellemi szférájában, csak-nem mindig jelen van, ill. jelen kellene, hogy legyen. A modern, a civilizált ember együttélését, manapság, elsősorban a jog előírásai szabályozzák. Azért a jog, mert korunk embere inkább a kényszernek engedelmeskedik. /Amennyiben nem függetlenítheti önmagát tőle./ Az erkölcsi előírások inkább áthághatók, hiszen „csak” a közvélemény szankcionálja, ha egyáltalán valaki, valami. A közvélemény pedig ugyancsak sekély erő manapság, meg hát sokféle is. Egy-egy társadalmi csoport, de az egyes ember is könnyedén kivonhatja magát az általános, akár a többségi erkölcsi „kényszer” alól. Sőt saját erkölcsi elvárásokat is kreálhat, hogy ezeket tarthassa önmagára nézve mérvadónak. Ezen a gondolati úton haladva nem kerülhetem el, hogy szóba ne hozzam az erkölcs romlásának kérdését, az erkölcs elerőtlenedésének a problémáját. A civilizált társadalom tagjai a modern világ adományaként belekóstoltak a tudás, sőt a tudományok poharába is. Nap, mint nap értesülnek a tudomány fantasztikus eredményeiről. Következményként az-az illúziójuk támadhat, hogy az ember már-már mindenre képes. Ezzel párhuzamosan azt is tapasztalják, hogy a kisebb nagyobb érdekközösségeket képviselő pártok, mennyire eltérő értékeket képviselve állnak harcban egymással. Ütköző értékeket, szembenálló „erkölcsi elveket” képviselnek, hirdetnek. Az sem ritka, hogy mindenfajta erkölcsöt tagadnak. Az emberek egy része, sokszor fel nem deríthető okok miatt, kötelezi el magát egyik vagy másik politikai irányzat támogatására, értékeik képviseletére, erkölcsi jellegű eszméik elfogadása, akár terjesztésére is. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy sokan miért nem hajlandók időt, energiát áldozni a különböző politikai irányzatok, erkölcsi felfogások megismerésére, arra, hogy ezzel lehetővé váljon a helyes, a legjobb kreáció megválasztása. A sok-féle, még inkább az egymásnak ellentmondó erkölcsi elvárások lerontják, elerőtlenítik hatékonyságukat. A jelenlegi körülmények között fenn forog annak a veszélye, hogy káosz, esetleg nihilizmus üti fel a fejét, az erkölcs hatékonysága a nullához közeli értékre redukálódik.

Kissé részletesebben a jelzett problémáról, arról, hogy melyek az erkölcs hatékonyságának a legpregnánsabb akadályai.

Tapasztalatom szerint a lelkiismeret zavartalan működésének egyik fő akadálya korunkban, az erkölcsi elvek kuszasága, ill. az, hogy nem ismert, nem közismert olyan etika, amely az emberiség egészének erkölcsi értékeit jeleníti meg. Arra az etikára utalok, amely konzervatív alapállást képviselve történelmileg magalapozott, és az egész emberiség érdekeit figyelembe véve tartalmaz erkölcsi elvárásokat, az-az a szakralitást, az ember életének, méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának, alkotásainak az erkölcsi értékeit. A konzervatív jelzőt használva, arra köteleztem magamat, hogy jelezzem, mit értek ezen. A konzervatív felfogás jelentése, szerintem, a jövőre orientált múlt és jelen. Másként: a múltra és a jelenre épülő jövőkép, jövő terv, vagyis a leendő jövő jelzése.

A lelkiismeret működésének másik akadálya a szabad akarat. /Aminek létezését egyesek vitatják, mások tagadják./ Szondi Lipót szerint /ezt a nézetet fogadom el/ az ember sorsa egyrészt kényszerektől függ. Mégpedig: azoktól, amiket megörökölt, az ösztönöktől, az érzelmi-indulati elemektől, továbbá a szociális és a mentális környezet kényszerétől. Ugyancsak Szondi szerint, tagadhatatlan az is, hogy létezik választott sors is. Ennek elemei pedig, a tágan értelmezett hit /a vallásos, de minden más is, amit elhisz valaki / és a szellem szabadsága. A szabad akarat lényege, hogy a hit és a szellem dolgaiban, de minden teendőnkben is szabadon, akaratlagosan választhatunk: vagyis két vagy több lehetőség közül magunk dönthetünk. Mindez azzal is jár, hogy a szabad akarat akadálya lehet a lelkiismeret zavartalan működésének, akadályozhatja hatékonyságát, az-az visszafoghatja hatékony érvényesülését.

A szabad akarat másik jellemzője, hogy megágyazza a felelősség nyoszolyáját. Vagyis, ha magunk döntünk, annak az is következménye, hogy önmagunk, és a mások iránt elkötelezettek vagyunk, felelősséggel tartozunk. Tehát a tettek, de a mondanivaló és következményei is visszahárulnak a szerzőre.  Ez pedig nem más, mint a felelősség kristálytiszta megjelenése. A felelősség- tudat pedig a lelkiismeret érvényesülésének hajtóereje.

Nézzük meg a lelkiismeret jelenlétét két jeles ember életútján:

Albert Camus és Jean Paul Sartre a huszadik század talán legnagyobb filozófus/íróinak kapcsolata barátsággal kezdődött és hideg elutasítással végződött. Mindketten abszurdnak tartották a modern világot. Ütközéseik az erőszakhoz való viszonyukban fejeződtek ki. Sartre a modern világ elleni küzdelemben megengedhetőnek vélte az erőszakot, és ezt az 56-os magyarországi eseményekkel kapcsolatosan is kinyilvánította. Camus-t viszont elborzasztották és felháborították a történtek. „ A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” írta. – Sartre azon a véleményen volt, hogy az ember szabadsága csupán abban áll, hogy valamit kezdenie kell azzal, amihez lehetőséget kapott. Camus szerint a szabadság lehetőség arra, hogy jobbak legyünk, hogy a szeretet hasson. Sartre a halálos ágyán, Camus-a utalva, azt mondta, hogy mégis csak létezik olyan szeretet, amely szabadabbá teszi az embert. – Mint érzékelhető a lelkiismeret szava érdekesen működik az egyszerű, de mint látjuk a tudós emberek esetében is. Él, működig. Megszólal, ha esetenként késve is!

Az élő lelkiismeretre vonatkozó mondanivalóm itt tulajdonképpen a végéhez ért. Talán sikerült érdeklődést és kedvet ébreszteni a téma iránt. Biztosan tudom, hogy van még számos ide illő részletkérdés, amiről szólni kellene. Persze az elmondottak is kiegészítésre szorulhatnak, vitathatók.

Az élő lelkiismeret az emberség és az emberiség! minőségének egyik központi problémája. Minden bizonnyal elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy a mindennapi lét, és az ezt alátámasztó, lehetővé tevő tevékenység megfeleljen a mindenkori igényeknek. Annak is, hogy gondolkodásunk és tevékenységünk folyamatosan egyre értékesebb lehessen, egyre tökéletesebben szolgálja az emberebb emberré válás célt.

Párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd

Mi a magyarázata annak, hogy a cím háromszor ismétli a párbeszéd szót? Adjunk egy rövid választ elöljáróban, hogy azt követően részletesen meditálhassunk arról, hogy miért van szükségünk a párbeszédre ebben a kies hazában, itt a Kárpát-medencében és a Földön mindenütt.

Lássuk a kurta választ: azért, mert manapság a jó egyéni képességek nem forrnak össze kollektív cselekedetekké. Akadályai vannak, hogy országos, talán világméretű csapatjáték bontakozzon ki. Pedig az összehangolt, jól tervezett edzések és a csapatmunka az egyetlen eszköze a holnap és a holnapután esedékes, eredményes meccseknek.

Talán Hankiss Elemér beszél valahol arról, hogy jó lenne végre kerek asztalt is gyártani kies hazánkban. Bizony végre készíteni kell legalább egyet, jó nagyot, hogy számosan leülhessünk köréje és meghányhassuk-vethessük végre dolgainkat, mégpedig kultúrember módján. A nagy asztal mellett sokan elférnek. Lehet, a döntésekhez kisebb kerek asztal kellene, hát ilyet is csináljunk. Sok ember, sok gondolat. A kisebb asztalhoz kevesebben férnek, ám ott azoknak van helyük, akik bizonyították kvalitásukat. Oda állam-férfiakat lenne jó ültetni! –  Ma nincsenek országos méretű konszenzusok, nincs egységes nemzettudat! Márpedig, könnyű belátni, hogy ezek, vagyis az összefogás kultúrája képviseli a meggyőző erőt. Azt is, hogy általuk teremthetjük meg jövendőnk feltételeit. /Talán a Világnak is szüksége lehet ilyen asztalokra, lehet, nem is sok idő múltán!/

Napnál világosabb, hogy az állandósult ellentétek és ellentmondások szinte átláthatatlanok és talán áthághatatlanok is. Ebben a helyzetben belátni, hogy ez így nem mehet tovább, talán nem is olyan nehéz. Akinek nehéz, azon nem lehet segíteni, azt ki kell hagyni a játszmából.

Mégis melyek, a napnál is világosabb összefüggések meglátásának, megtalálásának az akadályai?                 Egyik minden bizonnyal, hogy úzussá vált: nem azt keressük, ami összeköt! Nem! Inkább, ami elválaszt! Bizonyára vannak ennek történelmi okai. Az egyik minden bizonnyal a pártoskodás, a régi átok. A másik ok-halmaz minden bizonnyal a gazdaságpolitika és az ideológia többfélesége, nem utolsó sorban az időnkét bekövetkező gazdasági krízis. –  A gazdaság szervezése, irányítása legalább kétféle elmélet szerint történhet. Az ideológiák sokasága van kéznél. Egy adott ország-vezetés rendszerint egyik vagy másik mellett kötelezi el magát. Az ellenzék pedig, sokszor nem ellenfél, hanem ellenség. Ez a képzet, esetenként, akár „gyilkos” konkurenciát is szül. Ilyenkor nincs kímélet. Rendszeressé válik a félretájékoztatás, nem ritka a becsmérlés, rágalmazás. Az is gyakori, hogy nem az ország dolgai, hanem az egyéni sérelmek lépnek az első helyre. –  Krízis idején pedig a másik fél okolása van a meghatározó politikai képlet központjában. Mindezek a nehézségek csak súlyosbítják a világ, gazdasági válságának gyötrelmeit. Akadályozzák a kilábaláshoz elengedhetetlen feltételek kimunkálását. A krízis, rostáló szerepe helyett, a megoldás végleges akadálya is lehet az ilyen, feje tetején álló világban. A komparatív /kölcsönös előnyök/ megoldás helyett létrejöhet egy szervezetlen atomhalmaz a társadalom méhében. A megszülető utód pedig, minden bizonnyal torz képződmény lesz. Az emberi társadalom valamiféle elembertelenedett változata. Ez a veszély, még ha nem is valószerű, elképzelhető. A vészharangot kongatni inkább megengedett, mint bénán várni egy összeomlást.

Meggyőződésünk, hogy a huszonnegyedik órában élünk. De az is, hogy az emberiség, a magyarság is megtalálja a jövő felé vezető, talán göröngyös, utat. Ennek az útnak a legfőbb állomása pedig az összefogás, az emberek egymásra találása. Annak a kultusza, elfogadása, hogy valamit másoktól mindig kaphatunk, tehát szükségünk van rájuk. Ki kell munkálnunk egy olyan általános szemlélet, amely azt sugallja, hogy mindenkinek adhatok, és én mindenkitől kaphatok. A kölcsönös egymásra utaltság tudata és gyakorlata éltető forrásvíz. Az előítélet meg fal, méghozzá igen vastag. Szinte áttörhetetlen!

Az összefogás kultúrájára, egymás megértésére, elfogadására van szüksége az emberiségnek. Ez a kultúra, tudnunk kell, nem tűri a durr hangnemet, mert az érdes, kemény. Nem kellenek hozzá dollár milliók, nem igényel sok iskolát, oklevelet sem /persze jó, ha vannak!/, csak mollra hangolt nagy szívet!  Az meg teljesen mindegy, hogy a gazdája palotában vagy kunyhóban látta meg a napvilágot.