Erkölcs – felelősség – szabadság                                                                   

A napokban idősebb fiam megrótt, mondván: „ nem teljesült az a terved, hogy megírod az . erkölcsről vallott nézeteidet. Mondta, tudja a téma kényes. Sokan sokféleképpen gondolkodnak róla.”- Minap történt, hogy sok időm lévén rejtvényt fejtettem. A sok blőd, semmitmondó, vagy éppen szaftos megfejtés között akadt egy, amire oda kellet figyelnem:” A lavinában egy hópehely sem érzi magát felelősnek ”- Vajon az embergörgetegben lévő pehely  sem érzi magát annak?  Hajlamos vagyok azt mondani, hogy nem bizony! Pedig hát az embernek van akarata, választási lehetősége. Mégis hagyja sodortatni magát? A tömegpszichózis ellen nincs védelem? Annak ki vagyunk szolgáltatva?

A múlt év decembere óta látott néhány százas egyetemista, középiskolás felvonulás, úgymond demonstráció, részvevői sem érzik felelősnek magukat? – kérdezném, ha várhatnék   választ.

Persze megint egészen más a minap tartott Köznevelési Konferencián vitézkedő három fiatal magatartása. Ők megkapták minősítésüket egy oda hivatalos felnőttől:”a fiatalurak adtak egy pofont szüleiknek, azzal amivé lettek.”  Minősítették magukat azzal is, hogy „dolguk végeztével” elfogyasztottak néhány szendvicset és  odébbálltak. Felelősségről nem akartak tudni. Nekem meg Shakespeare Macbethjét juttatták eszembe. „Ha trónra  szánt, emeljen rá Sors.  Én semmit sem teszek.”Meg Lady Macbethet és hát a vészbanyákat. Van aki uszít, van aki felelősséget elhárít. Mondhatjuk ilyen a világ. De nem mondjuk, nem igaz!

Fiam buzdítása, meg a fentiek sarkallnak, hogy keressem a ma élő erkölcs mondanivalóját  Elsőként egy általánosan elfogadott definíciót, mindenek előtt azért, hogy ahhoz alkalmazkodva fejtsem ki gondolataimat. Ilyennek tűnik az alábbi: „Az erkölcs a magatartást irányító, a megítélést segítő, társadalmilag helyesnek ítélt szabályok összessége, ill. ezen szabályok érvényesülése. Erkölcsös, aki az erkölcs szabályai szerint él.” Ezek a szabályok társadalmi termékek, ill. a társadalom által elfogadott követelmények. –  Mivel az emberi közösségek nagyon heterogének, az erkölcsi szabályok is eltérhetnek. Ha az erkölcs tartalmáról gondolkodunk, beszélünk, meg kell mondanunk, hogy melyik társadalmi csoport

felfogását képviseljük. A továbbiakban a konzervatív erkölcsről lesz szó. Ezt azért tartjuk helyénvalónak mert korunkban, Európa történetét is figyelemben tartva, ennek az álláspontnak az elfogadottságát látjuk a leg megalapozottabbnak és a legszélesebb körökben elfogadottnak. Azért is mert, a keresztény teológia az egyedüli, amely folyamatosan gondját viseli ennek a kérdésnek, ez az  az erkölcstan amely keresztény álláspontot képviselve is összemberi értékeket mond magáénak. Értékrendjének fundamentuma a szakralitás mellett az ember élete, méltósága, közösségei, környezete, tulajdona, alkotásai. Az igazságosságon, a szereteten, az emberi jóságon, stb. nyugszik. A tízparancsolat pedig azokat az általános, maradandó komponenseket mondja el, amikre az emberiségnek hosszú időn át szüksége van.

Vallja, hogy az egyes ember szabad akarattal bír és hogy ebből származik szavaiért, tetteiért a felelőssége. A szónak, a tettnek ugyanis mindig van alternatívája. Tehát a szabad akarat lehetőség a jó választására. A rossz választása pedig a felelősségre vonást  vonja maga után.         Amit választunk azért felelősséggel tartozunk!

Az erkölcsi szabályok antropológiai jellegének, társadalmi hatásainak biztosításáért a legtöbbet a keresztény egyházak tették Európában, ill. a keresztény világban. A Második Vatikáni Zsinat /1962 – 65/ pl. a béke, az igazság, a biológiai etika kérdésköreivel foglalkozott igen behatóan. Úgy ítélte meg, hogy ezek korunk igen fontos etikai gondjai,. ezeken a területeken szenved legtöbb hiányt az emberi együttélés. Jelezte azt a felelősség tudatot, amit az emberiség egészéért érez. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy a politika egyik elsőrendű tennivalója, társadalmi elvárás, hogy megszabaduljon, mindennemű erkölcsbe ütköző tevékenységtől. Érvényesítse jogrendjében is az etikai elvárásokat. Nem kétséges, hogy a   politikai erkölcs bázisa is az erkölcsteológia. Ez a tény kötelezi a politikusokat, és nem az  egyház akaratából, hanem társadalmi érdekek miatt.

Az egyházak számolnak azzal is, hogy az  erkölcs elvárásait sem az egyes ember,sem a közösségek nem mindig képesek betartatni. Ezekben az esetekben a szabályok az iránytű, a jelzőoszlop szerepét töltik be. Módosítások, kiigazítások, újragondolások, stb. válhatnak szükségesekké. Ezek halogatása, még inkább tagadása, csak tetézi a bajokat.

A szabad akarattal visszaélve jutnak el egyesek, akár csoportok, az erkölcs más és más értelmezéséhez. Pl. ahhoz az állásponthoz, hogy kinek- kinek egyéni dolga  dönteni, hogy mit tart erkölcsösnek, mit jónak, mit rossznak. A liberális „eszmeiség” pl. hazug módon bánik az emberi szabadsággal. Beszélnek ugyan róla, de maguk is tudják, hogy a jólét szabadsága csak munka árán valósulhat meg, annak mennyisége és minősége alapján. A munka feltételeinek megteremtése viszont, szerintük már nem az ő dolguk. Csak az foglalkoztatja  az „eszme” képviselőit, hogy saját jólétük legyen minél inkább rendben. Ennek a nézetnek a gyökere az értelmiség egy részének „elit képzetéből” fakad. Azt a képzetet vallják, hogy a tudás világában az értelmiség a meghatározó tényező. Nélküle nincs felemelkedés. Persze igaz, hogy nélkülözhetetlenek. Ám azt sem szabadna feledniük, hogy rajtuk kívül sok és sokkal  nagyobb embertömegek szintén nélkülözhetetlenek.  Megállna az emberiség szekere, ha a munkás és paraszt tömegek nem tennék, szintén nélkülözhetetlen dolgukat. Az itt elit képzettnek titulált jelenség és erkölcsi következményei persze egyszerű, felületes kezeléssel nem oldhatók meg. Nagy körültekintéssel és megfontolt kezeléssel akkor léphetünk előbbre, ha sikerrel munkálkodunk az egyes ember érdekeinek és az emberiség érdekeinek kölcsönös

egyeztetésén, ezen a  kikövezetlen úton.

A kifejtett gondolatok három szorosan összefüggő fogalmat értelmeztek. A gondolatok papírra vetésének indokai fentebb szóba kerültek: fiam intése, a diákok felvonulásai és magatartásuk, azok az erkölcsi és politikai kérdések, amelyek minden  bizonnyal szintén akadályai a gödörből való kikászálódásnak.

A legnagyobb teret az erkölcs kérdései és ebben az egyház  szerepe kapta. A felelősség és a szabadság csupán az erkölccsel kapcsolatosan szerepel. Hiánypótlás, hogy most ezek lényegére is kitérünk: a felelősség az a kötelezettség, amiért valaki elszámoltatható. Létezik jogi és politikai felelősség is. Szabadság az az állapot, helyzet, amelyben valaki független. A felismert lehetőségek között dönthet. Megtehet valamit, amit maga választ./Abszolút szabadság persze nem létezik!/

A tárgyalt három kérdéskör napjaink kardinális társadalmi kérdései közé  tartoznak. A társadalmi légkör javítása érdekében nélkülözhetetlen, hogy az erkölcs, a felelősség, a szabadság  kellő figyelmet kapjon. Gondolkodásunkban, életünk gyakorlatában, mindennapjainkban, döntéseinkben, mindenütt ott a helyük.

Nem hagyhatjuk el, hogy a próza mellé a lírát is hívjuk, legyen Ő is társunk a jó és a szép szolgálatában:

Vén- ember, aki vagyok, erkölccsel már alig hadakozok. A múlt egyes epizódjaiért lelkem ugyan még háborog. Nyugovásért Adyhoz fordulok :

.

„ Mikor elhagytak                         , Nem harsonával,

Mikor lelkem roskadozva vittem,Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Csöndesen és váratlanul               Nem jött szép, tüzes hajnalon,

Átölelt az Isten.                             De háborús éjjel.

És megvakultak

Hiú szemeim.Medhalt ifjúságom,

De őt, a fényest, a nagyszerűt.

Mindörökre látom.”

2013. 01. 24.

Érfalvy Ferenc

A hazai tanítóképzés értékeiről

A téma múltamban gyökerezik. 1940-ben szereztem Kőszegen tanítói oklevelet. 1962-től 18 évig dolgoztam felsőfokú, majd főiskolai tanítóképzőben. Párhuzamosan 8 évet tanárképzőben. Az utolsó lökést a munkához egyik kedves osztálytársam karácsonykor adta.

Mint szokásosan, felhívott és áldott karácsonyt, boldog újévet kívánt. Kísérő mondanivalóként élete, egyébként ismert történetét mondta el dióhéjban: honvéd- majd rendőrtiszt volt két és fél évtizedig. Aztán nyugdíjazásáig ipari tanulókat tanított. Amit hangsúlyozott: hogy mindezt a Kőszegen szerzett egyetlen oklevél birtokában. /Mindig becsültem őt. Kiváló tanuló, kedves „folamtag” volt. Az 1940-ben végzett osztály nevezte magát Folamnak. 3 éven át Folamnapló is készült, névsor szerint, napi váltással. –

Magamról annyit, hogy kántor tanítóskodtam, járási oktatási osztályvezető voltam. Közben főiskolát és egyetemet végeztem. Főiskolai főigazgató-helyettesként mentem nyugdíjba

Ez a múlt vezet most oda, hogy Kövess barátom felszólítására keresem azokat az értékeket amelyek a tanítóképzést régen is, ma is jellemezték, jellemzik.

Előbb röviden a tanítóképzés múltjáról: Hazánkban az első 3 éves középfokú tanítóképző 1868-ban nyílt. 1882-ben négy, majd 1923-ban öt évesre bővült. Érettségire épülő 3 éves felsőfokú intézetté  1958-ban vált. 1975-ben 3, majd l995-ben 4 éves főiskolaként integrálódott a felsőfokú képzéshez.

A címnek megfelelő kérdés tehát: melyek azok az időtálló bázisok, amelyek régen és most is elengedhetetlen feltételei az eredményes tanítóképzésnek?

. Mik azok az értékek, amik a távoli és a közeli múltban meghatározták és most is jelen vannak a képző főiskolákon?

Nem tévedek ha a szellemi önállóságot  hozom először szóba. Intézményeink már a húszas években kiválóan felkészítet oktatógárdával rendelkeztek. Az egyetemen megszerzett oklevelet megtoldották olyan tanulmányokkal, amelyek a tanító, a tanítóképző speciális jellegének feleltek meg. A bázis aprópénzre váltása már, persze inkább intuitív alapon, lehetőséget teremt a jó oktatóvá váláshoz.  Nem tagadható, hogy a szakmai felkészültség csak hivatástudat és nevelői érzék megléte estén hozhat elvárható eredményeket.

Az is górcső alá kerül, hogy tanáraink hogyan viszonyulnak munkájukhoz, példaképek lehetnek-e, a tanulók felnézhetnek-e rájuk, hogyan viszonyulnak szűkebb és tágabb környezetükhöz. Az ekként verbuválódott testület kész és képes az intézménynek önálló arculatot, szellemi önállóságot teremteni.

A tanári kar szellemi önállósága ad lehetőséget a képzés intenzív, a tanuló egész személyiségét figyelembe vevő munkára.  –  Minden tanuló, hallgató önálló személyiség, egyedi testi és szellemi adottságokkal. Ez a tény individuális nevelői eljárásokat igényel és ez csak abban az esetben teremthető meg ha a hallgatókat egy- egy tanárhoz kötjük a képzés tartamára.

Ezzel a hallgató is szellemi önállóságra tehet szert. Akkor profitál ebből, ha  egyedül áll szemben a gyermekekkel.

Első helyen a képzés integratív jellegét lehet érzékelni. .A hallgatók érdeklődését a 6-10 éves gyermek személyiségének teljeségére, a környezetében elfoglalt helyének, szerepének átfogó szemlélésére  irányítják .A személyiség /a gyermek is személyiség/ biológiai és szociológiai  összetevők sajátos komplexuma. Ennek segítségével ismerjük fel, ill. különböztetjük meg az egyént.

.

A tanítóképzés gyakorlati irányultságú. Ebben történelmileg az ismeretet, szokásokat átadó felnőttek tanítómunkája nyert szak színvonalat. A termelőmunka és a szokások átadása ki- vánta meg  a nevelés/oktatás felminősítését. Ezt a jelleget a főiskolai tanítóképzés is őrzi. A képzésben ma is fajsúlyos a gyakorlat helye és volumene. Az elméleti képzés nem csupán gyakorlat orientáltságú, de azt szolgálja. A hospitálások szempontjai a tanultakrögzítését és ellenőrzését is lehetővé teszik. Ugyan ez érvényesül a tanítási órák előkészítésekor, megtartásakor, de a reflektív irányultságú  egyéni és csoportos foglalkozásokon is. Érdekes tudni, hogy ez az un. hármas tagozottság már Eötvös József korától ismert.

A képzés mozgékony, reakcióképes. A gyakorló iskolával valókapcsolat eleven, kölcsönösen ösztönző. A megfigyelt tanító munkája példa. „Úgy kell tanítani ahogy ő teszi.” .Egy következő alkalommal a hospitálás más tanítónál történik. Ez a körülmény a másféle, a többféle módszer hasonló értékére hívja fel a figyelmet. Az elméleti képzés helyt ad  az élő gyakorlatnak. /Az országos szak folyóiratok, a tantestületi értekezletek, megbeszélések is jó szolgálatot  tesznek a változtatásra, újításra is kész szemlélet kialakulásának./

A  közoktatás aktualitásaira vonatkozó érzékenység ellenpólusaként az oktatást az is jellemzi, hogy őrzi a hagyományokat, saját hagyományait is. Pl. a lehetséges művészeti nevelést /szavalás, dramatizálás,stb./ E vonatkozásban a kántortanító képzés is, valaha jótékony hatással volt. Azt is mondhatjuk, mint lehetőség, hiányzik. A hagyományőrzés kétségtelenül érték. Ezt jelezve nem hallgathatunk  megismertetésének, megértetésének, megbecsülésének fontosságáról. Hiszen nem csak alakítja a hallgatók mentalitását, de alkalmassá teszi őket a települések kulturális életében való közreműködésre is.

            A fentiekbena tanítóképzés folyamatában meglévő, átörökített értékek egy részét hoztam szóba. Nem hallgathatunk azonban arról sem, hogy a képzés hatásaiban is érvényesülnek pozitívumok.

Ilyen pl. a hivatásra szerette. A tanítóképzés nem egyszerűen egy munkakörre tesz alkalmassá. Amit az intézménybena hallgató kap az egy olyan én-innováltság, személyes

elkötelezettség , motivációs plusz, amit nem minden foglalkozás aktív művelőiről mondhatunk el. Persze ez az érték nem egyedül az intézmények  produktuma.

Azt nem lehet elvárni, hogy a hivatástudat mindenkiben gyökeret verjen. Ehhez a személyiség érzelmi élete, jelesül a gyermekszeretet adja az alapokat. Az is bizonyos, hogy a  képzés sokszor felébreszti ezt az attitűdöt. Ha a spontán gyermekszeretet él, azt a képzésnek szakmai elkötelezettséggé kell fejlesztenie.

A hivatástudattal paralel, de önálló értékként is számba vehetjük, hogy a hallgatók megszerzik a felelősségvállalás kötelezettségét a rájuk bízott gyermekek iránt. Ez persze abból a helyzetből is fakad, amit a 6-10 éves zsenge gyermek és a felnőtt viszonya jelent. A tanító szerepe nem korlátozódik a nevelési/oktatási tennivalókra.Ez a korosztály gyámolítást, törődést is igényel a személyiség egészét illetően, az esedékes szocializálási folyamat teljes volumenében.

A  képzés  eredményeként kiteljesedik a szociális érzékenység  is.Ez is nélkülözhetetlen elvárás a pedagógusmunkában. Egy-egy osztályba igen eltérő családi anyagi, kulturális, stb. viszonyok között élő gyermekek járnak. A képzőmunka pedagógiai,    pszichológiai tanulmányokat, és az alapkészségek kimunkálására szolgáló gyakorlatot tanít, sajátíttat el. Ezzel megalapozza a gyermek, osztályokban lehetséges individuális fejlesztését is. Hiszen minden gyermek, a szocializálódási folyamattal párhuzamosan, egyedileg is fejlődik és ebben is hozzáértő segítségére szorul. Az elesettek, a kedvezőtlen körülmények között élők pedig több megértést, segítséget, védelmet várnak el.

           A képző intézmény hatása az is hogy kifejlődik a közélettel való aktivitás igénye. Ehhez adnak indítékot a hallgatói közösségek /szeminárium, TDK, önképzőkör, stb./ Az a lehetőség, hogy megtapasztalják a közösségek előnyeit, pozitív hatásait, indítatás lehet, hogy  majdan elfogadják a felkínált lehetőséget,  kezdeményezői  legyenek a közösségi élet egyes szeleteinek. A már említett hagyományőrzés nagy segítség lehet a családok összefogására és az iskola mellé történő felsorakoztatására .Netán a gyermekek nevelésében való együttműködésre. Itt  előbbre lépés esedékes, talán új szinte is lehet ez a köznevelésnek.

A tanítóképzés módszereinek módosulása, fajsúlyának gyarapodása, ha tetszik, felfelé ível. Eljutottunk oda, hogy egyetemeinken főiskolás tanítójelölteket oktatunk. Ha az l868-ban létrejött 3 éves középiskolai formához viszonyítunk, igen nagy a megtett út. A legérdekesebb mégis az, hogy a korán kialakult értékek már 1935-40 körül  bizonyosan jelen voltak. Ezek megőrződtek a megtett számos grádicson felhágva is. Tárolásuk, továbbvitelük, fejlesztésük  további feladat. –  A képzés értékeinek, hatásainak mostani bemutatása a tényszerűség mellett magán viseli az elvárás és az optimizmus jegyeit is.

Elöljáróban korosztályom tanítóképzéséről volt szó, dicsérőleg. Merészségemet azonban tények támasztják alá: életre elégnek mondott tudnivaló /rengeteg persze az autodidakt erőfeszítés és ott a jó képesség is/. Ahol úgy adódik több oklevél. A lehetőség, hogy volt tanító tanítókat képezzen és mégis mindhalálig néptanítóként gondolkodjon. Olyan értékekről volt szó, amelyek ma is élnek. Olyan korban amikor a köznevelés éppen leküzdi az elmúlt néhány évtized ártalmait. Akkor amikor társadalmunk átalakulóban van. Amikor az oktatás mellett a nevelés lett hangsúlyos. Ám egyidejűleg beszűkült, a végre főiskolává vált képzés volumene. —– Nehéz idők ezek! Mégis nem csak őrizzük kincseinket, gyarapítjuk is azokat!

Utcák

Életünk egyik fontos  színterei! Közlekedünk, jövünk-megyünk rajta dolgunktól, vérmérsékletünktől hajtva. Hol főutcára, hol mellékutcára találunk. A főutcán persze más a törvény, a rend. Van zöld, sárga meg piros. A mellék -utcában senki sem inti feléd, hogy tilos. Milyen különös az élet rendje: fő és mellékutcák végtelen sora. Ezeken bolyongunk, ez a lét maga.

Manapság Budapesten meg néhány nagyvárosban a rend néha meg-megakad. Négyszázezren csendben, máskor párszázan, nem éppen szoros rendben mennek, zengnek.A felsőoktatás is megbolydult. Az egyetemi polgárok          utcára kívánkoztak. Tehetik, senki nem mondja, hogy piros. „Rózsa gyere ki a hóba!” –mondják fennszóval. Megbolydult az egyetemi polgárság. Csatlakozott valahány középiskolás is. -Kik a bolygatók? Öreg egyetemisták, akiknek szükségük van jó néhány utóvizsgára. „Ha sokszor futhatunk neki, csak lesz egyszer olyan téma, amivel megbirkózunk!”  „Itthon tanulni ingyen akarok. Az oklevelet meg majd külhonban értékesítem.” Stb. stb. Ezek a gondolatok munkálnak a háttérben és akadnak  bulizó haverok bőséggel. Persze, mindenki tudja, nem ez  jellemzi fiatalságunkat ! Magam is közvetlen észlelője vagyok az ifjúság meghökkentően értékes megnyilvánulásainak. Alig harmincon felül felelősségteljes beosztás, doktori fokozat. Stb.

A fent jelzett kép kötelez arra is, hogy szót ejtsünk a hazai nevelés-oktatásügy valós helyzetéről. Bárcsak a máskor is fellelhető diákkori túlzásokról lenne szó!

Közismert a  köznevelés /általános- és középiskola/ de a felsőoktatás értékelésének eredménye, Csak utalásszerűen! Előbb összegezetten: egyik intézmény sem produkálja az elvárható teljesítményt! Az általános iskola gondot ad az alapismeretek és neveltség egyes területein a középiskoláknak. A középiskolák tetézik ezt az általános alapműveltség vonatkozásában. Ez együtt akadálya a felsőoktatás jó eredményeinek. Ám az indokolatlanul sok felsőoktatási intézmény oktató gárdájának bizonyos százaléka sem teljesíti feladatát, mert hol a felkészültség, hol az alkalmasság elégtelen.

A megoldás megkívánja az elkerülhetetlen szemléletváltást. Annak tudomásulvételét és a szükséges változtatások előkészítését, hogy a nemzetgazdaság, mint a nemzet boldogulásának alapfeltétele, szükségletének megfelelő munkáskézzel rendelkezhessen. A termelőmunka nem nélkülözheti a jól képzett szakmunkásokat és számos segédmunkásra is szüksége van.

Sorsunk, végzetünk, lelkünk világa ugyanis, mindig is fő és mellékutcák végtelen sora. Nem legyünk végre a mellékutcák társtalan vándora!