Gondolatok oktatásról nevelésről…

Néhány epizód 56 hónapos katonáskodásomból.

Zászlósi kinevezésemet követően /1944/ néhány nap szabadságot kaptam. Időmet Ábrahámhegyen töltöttem. Apósom építési vállalkozóként éppen befejezte Bajcsy Zsilinszky Endre  horgász-tanyájának átépítést. Elkészítve a számlát, együtt mentünk Pálkövére, ahol személyesen találkoztam Bajcsyval. Beszélgetés közben szóba került, hogy azonos napon akarunk Budapestre utazni. Felajánlotta, hogy keressem fel kupéjában. Hosszan beszélgettünk a háború kilátásairól, s egyebekről. Várható, érzékelhető volt, hogy teljes a kudarc. Megemlítette, hogy van egy mozgalom, amelynek az a célja, hogy egy maroknyi hadsereget toborozzon,  nemzeti színekben, azokra az időkre, amikor a várható szovjet megszállás következtében a nemzeti önállóságnak alig lesz támasza. Ha ez a kis hadsereg megalakul és  a Zirc környéki terepen állomásozik, talán ez  lehetőség, hogy a majdan megalakuló kormány hasznára váljon, erőt képviseljen. Szóba került az is, hogy egy szervező tiszti csoport Budapesten működik, nagyon veszélyeztetett körülmények között. Elmondta, hogy a katonai szárny vezetője  Kiss János altábornagy, akit, kőszegi diákkoromból ismertem. /Lányát kísértem, egy idényben, tánciskolába./Hamarosan össze is hozott Tarcsay Vilmossal egy budai kávézóban, aki beavatott a tennivalókba és további illegális találkozókat is terveztünk.

Azt gondolom, az érthetőség kedvéért, be kell mutatnom, életemnek ehhez a részéhez kapcsolódó fejezetét.

1941 őszén vonultam  be Nagykanizsára a 17. gyalogezred Károly laktanyai Zászló- aljához, kötelező katonai szolgálatra, karpaszományos újoncként. Három hónap elteltével a József laktanyában kezdődött az első, féléves, tartalékos tiszti iskola. Annak végeztével Csáktornyára vezényeltek csapatszolgálatra, hadapród őrmesteri rendfokozattal.

Félév után sorra került a második tartalékos tiszti kiképzés, ugyan csak Nagykanizsán. Ezt követően,Tapolca közelében egy lőszerraktárnál teljesítettem szolgálatot, kiképző tisztként.

1943 nyarán hadosztályommal Ukrajnába vezényeltek, szakaszparancsnoki minőségben.

Otinia térségében légnyomást kaptam és elveszítettem az eszméletemet. Eszmélésemet követően, másnap hajnalban, felszerelésemből csupán a pisztolyomat találtam meg, mindössze a csőre töltött egy golyóval. /Máig titok, ki, miért, hagyott ott!/ Napokkal később, századom néhány emberével találkozva, sikerült a Kápátok előteréig eljutni. Eközben   körém sereglett, több  mint, kétszáz honvéd. Velük, egy folyócska völgyében, a hegyorom felé haladva, találkoztunk a Csáktornyai zászlóalj- parancsnokommal, Kapossy ezredessel. /Csáktornyai szolgálatom idején még őrnagy volt./ Igen megörült, a velem volt, nagyszámú katonának. Intézkedett a hiányos fegyverzet kiegészítéséről. /Mindenki géppisztoly kapott. Az ígért vacsora viszont elmaradt. A konyhát találat érte./

Megtudtam, hogy készülőben van egy szovjet hadosztály bekerítése. Embereimmel azt a feladatot kaptuk, hogy a völgyben felfelé törő erőket tartóztassuk fel. Ezt  sikerült  teljesíteni. Az ellenséges hadosztály kelepcébe került és végül is a két párhuzamos hegygerincről,  az őket körülvevő magyar erőknek, megadták magukat./ A szovjet hadosztályparancsnokot később a Szovjetunióban hadbíróság elé állították./ Én megsebesültem /Comb és karlövést kaptam. / Néhány napot Tarackközben töltöttem, onnan kórházvonattal Kalocsára vittek. Felgyógyulásom után Csáktornyán jelentkeztem, szabadságot remélve.  Egy zászlóalj szervezése volt éppen napirenden. A kijelölt zászlóalj- parancsnok, pisztolyát tisztítva, véletlenül megsebesítette magát. Más nem lévén, nekem kellett a helyébe lépnem. Vonattal, ill. gyalog Ősi községbe kellett eljutnunk. Ott ért a Horthy-proklamáció. Mindenki, magam is haza indultunk. Engem egy nyilas karszalagos szakaszvezető, embereivel, a csajági állomáson géppisztollyal arra kényszerített, hogy a már letartóztatottakkal együtt Várpalotára, a várba menjek. Valamikor, az éjszaka folyamán Major alezredes /a tartalékos tiszti iskolán, egyik tanárom/ szemlét tartott. Felismert és kikérdezett.

Hajnalban egy őrmester, az ő aláírásával egy nyílt- parancsot hozott. Ebben az állt, hogy Soltvadkerten a nyolcadik gyalogezred parancsnokánál kell jelentkeznem szolgálattételre.

A vasútállomáson vonatra várva, sortüzet hallottam. /Később tudtam meg, hogy a várban a letartóztatottakat  megtizedelték./ Körülményesen, de eljutottam Soltvadkertre. Jelentkeztem, és azonnal a tűzvonalba kerültem. Tudott, hogy a Duna –Tisza- közi harcokban az ellenállás csak napokig tartott. Sarkunkban a támadókkal, néhány nap után egy dunai átkelő hajóval  a Dunántúlon voltunk. Onnan Csömör községbe vezényeltek bennünket. Ludányi ezredes, a tőle szokott dörgedelemmel fogadott és rögtön az első vonalba küldött szakaszparancsnokként.

Egy éjszakai ellenőrzés során kaptam egy szilánkot a fejembe. Budapestre küldtek.

Szeptemberben találkoztam Tarcsay Vilmossal, akitől kaptam néhány kitöltetlen nyílt parancsot, azzal, hogy akit meg lehet győzni, kapjon belőle, és menjen Zircre. Ott van a gyülekező. Megbízatásomnak csak néhány esetben tudtam eleget tenni, mert egy belövéskor légnyomás ért. A MÁV kórházban eszméltem, néhány napig pihentem. A harmadik reggelen, mielőtt az élet beindult, a kórterembe jött egy orvosnő és csak annyit mondott: „Uram, az aktatáskáját a kazánba dobtam.” /Benne voltak a kitöltetlen nyílt- parancsok és két pecsét./ Akkor nem, később sem tudtam megköszönni, azóta sokszor, ma ismét, megköszönöm az ismeretlennek, életmentő tettét./

Néhány nap elteltével megjelentek a szovjet katonák. Minden ápoltat „megvizsgáltak” és a kórterem, lehet, hogy a kórház is, majdnem kiürült. Néhányad magammal a Keleti melletti,  un. Vasudvarba kerültem. Talán a második nap felfigyeltem egy kozáksapkás „oroszra,” kiderült, egy diákkori versenyzőtársamról van szó, aki fogságba esve, tolmács szerepet vállalt.  Beszélgettünk, kaptam tőle egy darab szalonnát és egy darab kenyeret. Aztán elköszönt. Néhány nappal később, sok sorstársammal, Gödöllőre indultunk. Ott a Grassalkovich kastély lett a szállás- helyünk. Az elhelyezésünk zsúfoltabb nem lehetett volna.  Ami meglepett, hogy egyik nap a nevemet ordítva, kerestek. Némi töprengés után, mégis jelentkeztem. Egy tágas irodába kísértek, ahol tolmács segítségével kérdezgettek. /Csak a kérdésekre válaszolhattam./

Ez, napokon keresztül, ismétlődött, mígnem, talán egy hét elteltével azt az utasítást kaptam, hogy vigyem magammal minden holmimat a kihallgatásra. Az udvaron egy teherautó várakozott, abba tessékeltek. Mellém ült egy kirgiz kinézetű, hosszú szuronyos katona és Debrecenben, az pénzügyi palota előtt, álltunk meg. /Izgalmas utazás volt./ Kiderült, hogy az új hadügyminisztérium székel ott. Rövid diskurzus után a Pavilon laktanyába kellett mennem, ott egy hadosztály szervezésében kaptam feladatot. Szovjet tisztek, egy nap után, magunkra hagytak. –  Szállást egyik közeli utcában kaptam. Napközben pedig az innen onnan ékezett katonákat kellett elszállásolni a laktanyában, és megkezdtük a századok szervezését, kinek- kinek a kiképzését szem előtt tartva. Bizony akadt, aki más szerepet akart magának, mit  amiben jártas volt. Ez sok nehézséget okozott. A másik gond abból adódott; hogy önként jelentkezőkből, női egységet is szervezni kellett. Jelentkezőkben nem volt hiány, a fegyelmet azonban nem akarták megszokni.

Valamikor 1944 tavaszán befejeződött a munka. Én a 17. ezred egyik páncéltörő századának a parancsnoka lettem. Április közepén , az egész hadosztály, vonatra szállt.  30.-án szálltunk ki Körmenden. A május 1-i ünnepségen a katonaság képviseletében, ott ültem a főtéren. Az alakulat,  gyalogosan, fegyverzet nélkül, indult Ausztriába. Két nap után értem utol őket. Már Graz közelében voltunk és a fegyverzetre vártunk. Május 9-én értesültünk az előző napon megkötött fegyver-letételről. Megkaptuk a parancsot, hogy gyalogmenetben Székesfehérvárra kell vonulnunk. /Lovas kocsival Kőszegre mentem szüleimhez. Ott volt feleségem, 2 éves kislányommal. Magammal vittem őket a századomhoz. Feletteseimnek nem volt ellenvetésük. Lovas kocsin utazhattak velünk./ Ezredünk Székesfehérváron kapott feladatokat. Engem századommal, és még egy századnyi honvéddel Polgárdiba küldtek. Az volt a dolgunk, hogy a Balaton és a Velencei tó közötti szakaszon  az olajvezetéket, a vasutat és a közutat biztosítsuk. Őrsöt helyeztem el pl. Tác községben és rendszeresen járőröztünk. Hadosztályparancsnokságunk Almádiban székelt. Többször kaptunk ellenőrzést. Majd egy évig tartó megbízatásunk 1946 májusáig tartott, amikor is a hadosztályt feloszlatták. Az embereim leszerelése után, magam is megkaptam az obsitot. Lehetőséget kínáltak ugyan a HM- ben.  Ám a civil életet választottam.

Hosszúra nyúlt életemből /a 93. évemet taposom/ ez az időszak,  keserédes emlékekkel terhes. Az angyalbőrt végig szívből utáltam. Kötelességeimet ennek ellenére igyekeztem teljesíteni, ugyanannyira, hogy pl. az első tiszti iskolán harmadik, a másodikon rangelső lettem, elsőként neveztek ki zászlósnak. A Polgárdiban töltött egy év alatt kétszer léptettek elő. Továbbképzésre öt alkalommal hívtak be, ám akkor un. hallgatói rangot viseltünk. Végül pedig, amikor hadkötelességem megszűnt, a leszerelési okmányba az alhadnagyi rangot írtak.

Igaz, az ellenállási mozgalomban, ill. az új hadseregben végzett munkámért havi 33.000,- forint nyugdíj kiegészítést kapok. Igaz, hogy pályám szinte zökkenőmentesen zárult, mégis hiányérzetem van. Azt gondolom sokat adtam, ám keveset kaptam a megbecsülésből Ennek okát pedig abban látom, hogy nem sokat törődünk egymással. „Hagyjuk, hogy mindenki saját sorsát  kovácsolja.” Azt mondjuk: „Harcold ki jussodat!” Én erre alkalmatlan vagyok. A felsőbbséget meg az jellemzi, hogy nem igazán törődik az alárendeltekkel. Még mindig nem!

„Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” /János, 12.24./

Zsolnai Józsefre emlékezve fakadt fel ez a gondolat. Ő, immár két éve, „a földbe esett,” itt hagyott bennünket. Alkotásai révén mégis velünk van. Velünk marad, mert érlelője számos, igen értékes gyümölcsnek a tudományban, jelesül a pedagógiában. Biztos vagyok benne, mert a kaposvári tanítóképző főiskolán együtt eltöltött néhány év meggyőzött talentumáról. !Ő a pedagógiai tanszéket erősítette, magam filozófiát, etikát oktattam. Sokat beszélgettünk. Igen széleskörű és mély ismeretei voltak szakágában, de általános műveltsége is kimagasodott. Talán egyszer Ő fogalmazta meg a most címnek választott gondolatot. Aztán hirdettük hallgató és oktatók körében, Jóska a tudománypedagógia művelőjeként, magam a tanszékeken, főig. h-ként.

Most arra vállalkozom, hogy „A tudományok egésze” című monográfiájából bemutatok néhány izgalmas gondolatot, az érett „gyümölcsök” közül.

Tudománypedagógiai eszméi közül: a pedagógiai alapviszony három elemét a következőkben láttatja /Valószínű, hogy ez az ideálisnak minősíthető séma általánosan elfogadott/:

1. Az érték, ill. az értéknek tartott entitás /a dolog tulajdonságainak összessége/, amit az állam és a széles közvélemény is, a közjó érdekében tanulásra érdemesnek tart.
2. A tanulói szerepet betöltő egyén, aki az értékesnek tartott entitást elsajátítja, megtanulja.
3. Az a személy, aki az értéket, mint elsajátítandót képviseli, segíti a tanulót az értéknek tartottakat az elsajátításában.

Ez a három összetevő együtt biztosítja az eredményes tanulást, a műveltség gyarapodását. Szerző észrevétele, hogy mindhárom összetevő sérülékeny:

1. Tévedés történhet az érték preferálásakor. /A következőket kell szem előtt tartani: olyan fundamentális értékekre van szükség, amelyek összemberi törekvéseket, igényeket fejeznek ki. Elgondolásom szerint ezek pl. az ember élete, méltósága, közösségei, természeti környezete, tulajdona, alkotása, lehetnének. Mert ezek mindegyike számos összetevőt is hordoz, keresni kell a  komponenseiket. Rengeteg ilyen van. Csak jelzés szerűen: pl. ilyen a mózesi tízparancsolat hét utóbbi elvárása /a 3 első a szakralitást érinti/. De ilyen pl. a becsület, az igazmondás, a hazafiság, stb. stb. is.

1. Eléggé általános, hogy a tanulók mellőzni igyekeznek a szükséges erőfeszítéseket, elhanyagolják feladataikat, esetleg szembe is szállnak az elvárásokkal, lusták, slendriánok.
2. Nem kizárt, hogy a tanulást segítő személy pedagógiai, műveltségbeli hiányosságai jelentenek gátat. /Pl. a kontraszelekció következményei./

Zsolnai ezeket a problémákat a pedagógiai patológia eseteinek minősíti. Talán ebben van némi túlzás, de az bizonyos, hogy a pedagógiai alapviszonyok, itt idealizált elemeinek bármilyen sérülése gátja, akadálya az eredményes nevelő-oktató munkának.

A tárgyalt monográfiában érdekes, újszerű gondolatok egész sorát találjuk a tudománypedagógia, a kutatásmódszertan,  kreatológia, a tehetségtan kérdéseiről. Az ezekben való jártasságot a pedagógus számára elengedhetetlennek minősíti a szerző. Fenntartásunk csupán az lehet, hogy elismerjük ugyan az igényt, de amíg a képző intézmények ennek az oktatásához fel nem nőnek, addig az ön- és a továbbképzés jelenthet fokozatosan előrelépést.

Igen tanulságos, izgalmas, amit a sorstanról megtudunk. Az anankológia problematikáját Szondi Lipót Ember és sors című tanulmányára építi. Szondi szerint az egyes ember sorsa a kényszer- és a választott sors együttes hatásainak eredménye. Kényszer sors összetevői: az elődöktől származó örökség, az ösztön, az érzelmi-indulati természet, a szociális és a mentális környezet. A választott sors elemei az Én hitfunkciója és a legfőbb instancia, a szellem.

Zsolnai, Szondi nézetét továbbgondolva kimondja, hogy „a megszületet egyén legfőbb „dolga”, hogy felismerje:  az egyén nem csupán rabja a családnak, nem csupán kiszolgáltatottja az iskolázás modern kényszerének, mivel sorsáért önmaga is felelős.” Ezért is elengedhetetlen a sorstudomány hitről és bizonyosságról szóló tanítása. Az ember magával cipeli sorsát, az örökölt dolgok: az ösztöntermészet, a szociális és mentális környezet, valamint a hit és a szellem terheit. Az ember ezek együttese, kombinációja. Amiben a hit és a szellem jelenléte az egyed felelősségének megalapozója. Ez az egyes ember aktuális lényege.

A Zsolnai tanulmány további figyelemre méltó mondanivalója a tehetségkereséssel és a tehetséggondozással kapcsolatos. A vonatkozó fejezet címe: „Az alkotás és a tehetség gondozás a tömegoktatás körülményei között.” Azokat a kérdéseket feszegeti, hogy ma az általános- és a középiskolákban kell-e, lehet-e tehetséget találni és fejleszteni. A sommás válasz: lehet is, kell is! Az aktuális gond, hogy van-e elegendő akarat és felkészültség a feladat elvégzéséhez.

Az iskolák  mindegyikének nevelési programjában található passzus a tennivalókkal kapcsolatosan. A nevelők többsége teszi is, ami tőle telik. Gond persze akad.  Egyik nehézség, hogy nincs elegendő tapasztalat , ismeret és kevés az alkalom a hiánypótlásra. Pedig az itt említetten kívül  számos tanulmány, esszé foglalkozik az itt érintett kérdésekkel./Internet!/

Amikor A tudomány egész című tanulmány elolvasásához kezdtem emlékezni akartam a szerzőre. Az olvasás során aztán kényszer született, hogy legalább néhány általa inspirált gondolatot papírra vessek. – Fentebb ezt tettem.

Akkor amikor a tudományok természetes sokasodása, polarizálódása van soron: egyre több és több diszciplína lát napvilágot , akkor találkozom, igaz íráson, emlékezeten keresztül csupán, egy olyan szerzővel, aki  tudomány egészét, integrálódását is képviseli ,igen nagy élmény. A valamikori tudomány, a filozófia csaknem három évezred után  visszatekint önmagára, miután számtalan tudományt inspirált. Ez az élmény megdöbbentő. Ámulatot szül.

Szorgalmazni megismerését már- már képtelenségnek látszik. Persze nem is arról van szó hogy  mindent tudni akarunk. Csak arról, hogy estünkben, a pedagógusok körében nem elég egy vagy két tudományban elmélyedni. A pedagógia elméletei és gyakorlata csak abban az esetben tölthetik be hivatásukat, ha az érintkezési felületeken, a találkozási pontokon is van tájékozottság. Tehát nem is lehet a mindentudás a cél,  hanem az egyre többet tudás igenis követelmény. Sőt  felhasználva az elődök eredményeit magunk is bővíthetjük a szellem és a gyakorlat értékeit. Mindenki felelős is saját sorsáért, de embertársaiért is, mégpedig a tettek mezején. A válaszható sors determinálja a felelősséget a hit és a szellem segítségével. A hit abban az értelemben ,ahogy időnként „váratlanul átölel az Isten” /Ady/, de abban az értelemben is, hogy hiszünk önmagunkban, munkánk hatékonyságában, testünk, agyunk erejében, alkotásaink hasznosságában és az emberiség jövőjében.

Kaposvár,2013. 03. 12.

Érfalvy Ferenc