Gondolatok oktatásról nevelésről…

Okkal, ok nélkül a Vénember szeme sokszor könnybe lábad, még a környéke is belefárad. Nem akkor, amikor valami nagyon fáj, inkább, ha boldog, ha szomorú, ha öröm éri, könnye akkor csordul, aztán meg-meg megbékül. Ilyen, mert nem keményfából faragták szüleit, testvérit is érzékeny anyagból gyúrták. Életét, az égiek ugyan hosszúra szabták, az elegendő edzést viszont elnagyolták. Túl a 93. éven, tudván tudja: „Kár belesírni a kiömlő tejbe, van abban úgyis elég víz.”Mégis, újra és újra elcsöppen a könnye. Mit tegyen, tán röstelkedjen? De hiszen önmagát megtagadni senki nem tudja. Ő sem. Más meg hiába akarja.

Az okot sokszor kereste.  Az élet göröngyös útjait hosszú ideje járva, önerőből a fentiekre a magyarázatot mégsem igazán találta. A másfél százada élt Madách viszont írt egy nagyszerű művet, amiben hatalmas ecsetvonásokkal festette fel az emberiség életútját úgy, hogy a magamfajta amatőr, tud kihez fordulni, amikor saját „tragédiáját” akarja jól, rosszul elmondani. Az Ember Tragédiája, ugyanis majd, hogy nem hiteles képet ad a múltról, jelenről, sőt még a jövőről szólva is.  Olyan mondanivalója van, amiben sok minden feltárul, és talán még a könny is magyarázatra lel. A lélek, és az agy mindenkinél egyedi úton jár. Megy a saját útján és telítődik, nem csak a külvilággal, de a belsőjével is. Tudása folyton gyarapodik és rendeződik. Eközben saját és társai érzelem világa „színnel-ízzel” módosítja a mondanivaló tartalmát, sőt az ember tejes belső énjét is. Mindez, mindenkinél a személyiség mibenléte szerint megy végbe, és ezért szükségképen lesz egyedi. Az-az, leszünk sírós, nevetős, vidám vagy morcos emberek.

Madách drámai költeményében, az első néhány szín a múltat jeleníti meg. Ráismerünk! Számos mondanivalójával a történelem korai időszakában már találkozhattunk.—Sajnos/?/a mű nem könnyen érthető. Még a színház embereinek is ritkán sikerül Madách szokatlan dramaturgiájának mélységeit megérteni és színpadra vinni. — Az író víziójának lényege, hogy Ádám lelkét Lucifernek adta el, az ő tervei szerint álmodja végig a múltat és a jövőt. A darab a Paradicsomból való kiűzetéssel veszi kezdetét. Az első emberpárt, miután szembe kerültek Isten akaratával, az Úr, Angyalaival kiűzeti a Paradicsomból. A már bűnbe esett Évát és Ádámot a kerten kívül, Lucifer, a tagadás szelleme várja. Ádám némi ígéret, unszolás után az ő tanítványává szegődik. Az Ördög, hogy friss kliensének betekintést adjon az emberiség múltjáról, jövőjéről, álmot bocsát mindkettőjükre. Persze ez az álom, inkább mákony.  Amiről tudomást szereznek, az nem a valóság, csupán Ádám álma. Még Éva sem egyéb, mint Ádám álomképe. Úgy jelenik meg, ahogy Ádám őt megálmodja.

Az első színek az ember édeni életét mutatják be, azokat a lehetőségeket, amikben része lehetne mindenkinek, ha Isten törvényei szerint rendezné be életét. Jólét, szépség, szeretet, boldogság, stb. Az ember vágyott világa.

Ám a Földről eltűnt, ami vonz, egyre több, ami taszít. Nincs igazi szeretet, csak szenvedély, mohó vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat, közöny. A szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, szívjóság korszerűtlen szavak. Egymás után kihaltak, már teljesen idegenek itt.

A darab felvonásai / a színek/ a világot egy-egy város korabeli életének felidézésével mutatják be.  Ahogy a történelem előre megy, egyre több, ami taszít: a nyomor, a szenny, az utálni való. Mígnem a l2. színben, a falanszterben, az emberiség teljes züllését, elaljasodását jeleníti meg. Ezt követően még egy űrutazás van soron, ahonnan Ádám üstökös formájában érkezik vissza az eljegesedett, életidegen Földre. Végül a befejező fejezet zárszavában az Úr titok formájában adja meg a választ, a kérdező Ádámnak, emígy fogalmazva: „Ember küzd és bízva bízzál!”

Madách a jövőt tudni akaró embernek azt mondja, hogy a Világ ugyan várhatóan, egyre embertelenebb, gépiesebb, sivárabb lesz. Feladata mégis, mindörökre az önmagáért és embertársaiért, a szebbért, az igazabbért, a jobbért való töretlen fizikai és szellemi munka és az örökös harc, küzdelem.

Az ember annyiféle ahány. Mindenki saját embersége szerint éli világát. Igaz ez az egymásra következő generációk hosszú sorára is. Talán, mert mindenki másként él, másként, egyénien gondolkodik és érez, nem a szürkeség uralja az életet. Nincs miért unatkozni. Meg hát a szeretet himnusza szerint, a három szívjóság közül a „legtöbb” a s z e r e t e t. A hit, a remény mellett a szeretettől várhatja az emberiség az üdvösséget. A szívjóság persze ezerszálú, ezerarcú, a könnynek is helye van benne. Mindenki a maga módján szereti társát, hozzátartozóit, embertársait. Ez persze semmit nem lazít szerepén, fontosságán, inkább fokozza jelentőségét. Egyéni jelenléte még a pityergőt is jól elviseli.

Madách tragédiája, a nő vonatkozásában úgy végződik, hogy a férfi igazi társa, az asszony, nő marad. De a férje által megálmodott sorsa hallóvá, értővé és tudóvá is teszi. És erős lesz, hallatlanul erős! Sokkal erősebb, mint manapság. Csak így tud segíteni a férfinak, hogy ketten, együtt felálljanak a romok tetejére. Egyedül, egyik sem képes erre!  Aztán kezdődhet az új és a még-újabb újjáépítés.

Éva pedig bizton mondja: „Értem a dalt, hála Istenemnek!”

A már több mint ezeréves Magyarország itt a Kárpát-medencében, sok-sok viszontagság dacára, megfogyva ugyan, de törve nem, inkább reménykedve kezdte a második évezredet. Alig jutott túl az első világ-háború borzalmain, a trianoni sokkon, a második világégés embertelenségein, a szovjet megszállás megaláztatásain, önálló államként csatlakozott az Európai Közösséghez, azt remélve, hogy végre élheti szerény, de saját nemzeti életét.

Úgy tűnik, reményeink, mint korábban is, most is nehezen teljesülnek. Azt mondják egyesek: létezik egy „világerő” /Bogár László/, ami meghatározza az emberi történelem folyamatait. Erről az erőről az a hiedelem, ő dönti el: hogy a világban mikor lesznek termelő időszakok és mikor forradalmak. Visszafelé nézve tényleg azt látjuk, hogy voltak bizonyos ismétlődő ciklusok, amelyek forradalmakba torkollottak. Három ilyenről is tudunk.– A másik akadályozó tényező, hogy napjainkra egyre kevesebb a szabad ember. Sokak számára nem adatik meg az anyagi és a szellemi szabadság minden feltétele: olyan tulajdon és tartalék, ami a tisztes megélhetést és az esetleges szűkös időkre való biztonságot is garantálja. Tudás, ami a tevékenységet eredményessé teszi és megteremti a kultúrélet szellemi feltételét. Akadály továbbá a nemzeti identitás hiánya. Az erős nemzeti állam ugyanis nélkülözhetetlen tényező, hogy egy nemzet prosperálni tudjon. A hatékony gazdaságának és az önvédelmének is elengedhetetlen tényezője. Akadály a szakralitás elapadása is. A „modern” ember belekóstolt a tudományokba. Nap, mint nap érzékeli a technika új és új „csodáit,” megnő az önmaga csodálata. Már-már teremtő, természetfeletti erőnek gondolja saját lényét. /Inkább az értelmiségnél, de más rétegekben is jelentkeznek ilyen attitűdök./ Ez a megalapozatlan önbecsülés vezet oda, hogy az ember elveszíti az Istent, hogy a természetfeletti már nem létezik számára Ezzel társul, hogy az erkölcse is fellazul, megbomlik. A erkölcsöt mindig is a szakralitás alapozta meg, tette hatékonnyá. Ahol a hit csorbát szenved, az erkölcs szükségképpen meginog. Az-az erkölcsi nihilizmus, ami jellemzi társadalmunkat, innen fakad. Ellene, a szabad nemzet megújuló Istenhite az egyetlen hatékony erő!

A fentebb prezentált gondolatok mintegy alapját kívánták lerakni a „Hazánk Európában” című fejtegetésnek.  Nem szükséges bizonygatni, köztudott: Magyarország Európa szerves része, több mint ezer éve! A honalapítás óta uralta, 1919-ig, a Kápátok övezte földrajzi egységet képező medence egészét. 1241-ben elszenvedte a tatárok vandalizmusát és két évtized alatt felszámolta a dúlás okozta károkat, sőt szilárddá tette az ország védelmét számos erős vár őrségével. Megvédte Európát a török inváziótól, azzal, hogy elszenvedte országunk egyharmadának l50 éves török bitorlását, folyton küzdve törökkel, némettel, míg-nem ismét egységes országgá lehetett. A huszadik századi csapások ugyan ismét próbára tették és egyharmadára zsugorították országunkat, de életünket csak megnehezítették. A dúlást persze nem voltunk képesek semmissé tenni. Európa pedig részese annak a felelősségnek, amelyet az ország-csonkításért és a háborús károkért hazánk elszenvedett. Mégis részt vállaltunk 2004-ban, abból a heroikus küzdelemből, amit Európa ma folytat a gazdasági, és politikai küzdelmekben. Európával szorosan együttműködve keressük a helyünket és nem csak Európában, a világban is!  A magunk értékei és érdekei védelmében megküzdjük harcunkat baráttal és ellenféllel. Ideje lenne, ha Európát, azaz az európai baloldalt tárgyilagos partnerként tekinthetnénk. Sok remény erre ma még nincs. Talán azért sincs, mert a hazai nézetkülönbségek képviselőivel sem tudunk kerek asztalhoz ülni. Pedig ezzel lehetne, kellene próbálkozni.  Nincs sok remény, hogy megtaláljuk a nemzeti minimumot, azt a néhány értéket, amit közösen figyelembe véve, együtt dolgozhatnánk nemzetünk szebb és jobb jövőjéért.

A napjainkban esedékes magyar országgyűlési /Németországban rövidesen Nemzetgyűlés lesz a Bundestag neve! Talán időszerű lenne itthon is megfontolni!/ választások lehetőséget adnak, ismét a megkezdet úton történő továbbhaladásra. Minden magyar, állampolgár kötelessége az urnákhoz járulni. A bő párt és képviselő választék azzal is járhat, hogy az x helyét nehezen találjuk. Jó, előre megismerkedni a szavazólapokkal, megkeresve a legjobb megoldást. Magam, további tanácsadásra nem vállalkozom, azon egyszerű ok miatt, miszerint kinek-kinek a magánügye ez a nagyon is közügy, és mindenkinek lelkiismereti dolga, a döntés. Azt viszont kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet arra a mérhetetlen tömegű demagógiára, amit a pártok többsége gátlástalanul folytat. Másokat pocskondiázva és nem ritkán felelőtlen, a lehetőségeket számba nem vevő ígéreteket hangoztatva.

A választást követően folytatni kell a már elkezdett gazdaságépítő, szociális és a társadalmi életet teljességében átfogó, az életnívót is javító politikai munkát. Esedékessé vált a párbeszéd újbóli kezdeményezése, a máig el nem készült kerek asztal szakszerű esztergályozása. Ez a kerekasztal ugyanis nem lehet akármilyen. Időtállónak, masszívnak és történelmünkhöz méltónak kell lennie. Sok-sok párbeszéd fog lezajlani mellette. Egyenlőre, mindössze ásványvíz és néhány pogácsa lesz csupán rajta éh és szomjoltónak. Aztán, talán nem is sokára, pezsgő és malac-pecsenye kerül rája. A jó munka végén parolázunk és drága hazánknak, népünknek biztos jövőt, gyarapodást, jókedvet, újabb ezer évet kívánunk!

Míg a fenti sorokat írtam, jelentek meg az interneten az első fotók a kész Kossuth térről.

Impozáns a megújult épület, az Országház /talán egyszer a Nemzetháza/ és a környezet, a Nemzet Főterét, mint ez így, rendjén való, március 15-én avatjuk, az egész nemzet avatja!

A „Hazánk Európában” című, fentebbi gondolatsor, az idézett esemény miatt, itt megbicsaklott. Olyan események, tények kerültek szóba, amelyek a keserédes hangulatot azonnal felváltják a bizakodás, a remény hangulatával. A közelmúlt jelentős, nekünk fontos alkotási kerültek szóba, és nem csak az alkotásokról van szó, hanem az emberi szellem megújulásáról is, az egymás iránti elkötelezettség növekedéséről is, és nem utolsó sorban, a szakralitás újraéledésének jeleiről is nálunk, itt Európában.

A társadalom fontos bázisai. A fiatal nemzedék oktatásának és nevelésének történelmileg kialakult, átfogó két nélkülözhetetlen tényezője.

A család az óvodával együtt lerakja, ill. megalapozza az iskolai tevékenység alapjait. Ennek a nevelési ciklusnak legfontosabb teendője az anyanyelv tanulása és az egymáshoz tartozás élményeinek kialakítása. A gyermeki tudat- és szokásrendszerbe hihetetlen mennyiségű ismeret és szokáselem épül bele hat éves korig. A megszerzett ismeretek és magatartásformák egyrészt az alapokat képezik, másrészt korrekciókra és rendezésre szorulnak, hiszen a tudás- és magatartáselemek még halmaz jellegűek. A szülő ugyanis többnyire nem pedagógiai szakember, és szülői mivolta szerint is, az érzelemmel való telítettség irányítja a gyermekével való viszonyában. Ezért még a legkedvezőbb esetekben sem várható el tőle a gyermeki tudás és szokás kívánatos színvonalának biztosítása. /Ezekkel az általános tényekkel szemben persze vannak eltérések is, pl. ha a szülő pedagógus, vagy pl. akkor, ha a gyermeknevelésre valamiért alkalmatlan./

Az óvoda szerepe napjainkban igen megnőtt. Ez azért is hangsúlyozandó, mert a kötelező óvodáztatás minden gyermek számára biztosítja az ezzel járó előnyöket. /A szülőt pedig felmenti, legalább egy éven át, az óvodában töltött időre, a gyermeknevelés feladatai alól./ Az óvodában a legáltalánosabb eszköz a mese. A gyermekek persze nagyszámú ismeretet szereznek. Látnak, gyakorolnak számos magatartási szituációt. Tehát az óvoda az együttes játék, a sokféle foglalkozás, a társakhoz való viszony, alkalmazkodás gyakorlásának kiváló lehetősége. Az óvoda tartami munkájával kapcsolatosan a leglényegesebb és egyben a legfontosabb mondanivalónk, hogy legalább az utolsó évben lépések történjenek a játéktól a munkajellegű tevékenység fontosságának, szerepének megértetése, sőt gyakoroltatása terén is. Néhány évtizede olyan körülmények alakultak ki hazánkban, amelyek között, főként a fizikai munka jelentőségét, fontosságát, szükségességét negligálták, elhanyagolták. A munka becsülete, becsülése igencsak háttérbe szorult. Már-már a szükséges rossz kategóriájába került. Pedig valódi jelentősége az ember, ember voltának kiteljesedésében ragadható meg. Ezzel szemben, évtizedekre az élet nyűgévé degradálódott. Mondanivalónk illusztrálására konkrét, de jellemző esetet prezentálunk a közelmúltból: Szőlőmunkásra volt szükség, egy jó erőben lévő ötvenes, „rokkant nyugdíjas” a felkérésre szó szerint a következőt mondta: „ Amíg napi két sörre a nyugdíj futja, senkinek nem csinálok egy kapavágást sem!”

A jelzett helyzetben, mert ez általános, és akkor is, ha ma sok a munkanélküli, véleményünk szerint, már az óvodában is van ez ügyben mit tenni. Lesz is még jelentős ideig!

Az iskoláknak pedig olyan szemléletre van szükségük, ami a munka szerepével, jelentőségével, megbecsülésével kapcsolatos problémáinkat segít a helyére tenni. Talán szokatlan és sokak számára unszimpatikus is, hogy valakik, az iskolával kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy a tanulás rendkívül fontos munka. Pedig nagyot tévednek mindazok, akik azt gondolják, hogy játszva, játékosan is meg lehet mindent érdemlegesen, színvonalasan tanulni. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy a játéknak, a játékos tevékenységnek nincs tanító, nevelő szerepe. Persze akadnak /kevesen/, akik számára a tanulás nem csak érdekes, izgalmas, de élvezetes tevékenység is. Mégis a gyermekek döntő többsége csak nagy erőfeszítés árán, megfeszített és nemszeretem attitűddel jut el, akár csak az i betű szépen ívelt leírásáig. Mennyivel több erőfeszítést, esetenként megfeszített szellemi munkát követel, mondjuk /ugyan, néhány évvel később/ a logaritmus megértése, használni tudása. A tanulás munka jellegére kívántunk rámutatni és jelezni azt, hogy ma igen időszerű a munkához való, korábban a társadalmat átfogóan jellemző pozitív viszony helyre állítása.  Hangsúlyozzuk, nincs ellenvetésünk, ellenkezőleg szorgalmazzuk a jó hangulatú munkát, mert az ilyen légkörben még a nehéz is könnyebb. Tehát távolról sem akarunk az iskolai légkör derűje ellen szólni. A kellemes, könnyed hangulatú intézmények pártján állunk, ahol van helye a játéknak, a játékosságnak is. Hiszen, a jókedvvel, a játék, a derűvel végzett munka hatékonyabb, hasznosodása is valószínűbb.

Úgy ítéljük meg, hogy a „család és iskola” téma megkívánja, az alapkérdéseket illetően, a szerző álláspontjának, véleményének fenti, talán kissé terjengős kifejtését. A két nagyon fontos társadalmi közösség szerepe a jelen és a jövő szempontjából felbecsülhetetlen. A család a társadalom teremtője, gyermekei a jövő letéteményesei. Az iskola, az iskolaügy feladata pedig, hogy kiválogassa a jövő szempontjából elengedhetetlen szellemi értékeket, és azokat szerepük, fontosságuk szerint osztályozva továbbadja a felnövekvő nemzedéknek. A család a gyermek meleg fészke, óvó menedéke. Annak kellene, kell lennie! Az iskola a gyermek jövőjét alapozza meg azzal az ismeretátadással és nevelési eredményekkel, amivel szolgálni tud. A közös mindkét fél számára a gyermek, akinek érdekében az együttműködés elengedhetetlen, mind a tudás, mind a neveltség vonatkozásaiban. Az iskola, mint erről fentebb már szó esett, szakemberekkel teszi a dolgát. Olyan hozzáértőkkel, akik a pedagógia ismerői és több-kevesebb tapasztalattal is rendelkeznek. A pedagógiai törvényszerűségek ismeretében és számos egyéb szakismeret birtokában / pl. a kémia tanár, kémiai ismeretekkel/ a társadalom igényei szerinti válogatásnak megfelelően, közvetít meghatározott mennyiségű tudásanyagot és egyidejűleg fejleszti a gyermek szellemi és érzelmi világát, neveli, segíti a személyiség fejlődését, buzdít a jóra, szépre, igazra. Hogy ez a tanító-nevelő munka minél eredményesebb legyen, elengedhetetlen a szoros együttműködés a családdal.

A kérdés tehát most már az, hogy ez az együttműködés hogyan, milyen formában, milyen tartalommal, jöjjön létre.

Az iskola igazgatója, ideális körülmények között, pedagógiai vezető. Amennyiben nem, akkor helyettes, vagy az osztályfőnöki munkaközösség-vezető kaphatja ezt a feladatot. Nagyobb tantestületek esetén a poszt betöltése nem okoz problémát. Kisebb, akár egy tanerős intézmény estében szükségmegoldás, de a kolléga ezt a feladatot is kénytelen vállalni. /Nincs kétségem, saját és más kollégák tapasztalata szerint is, csupán arról van szó, hogy gondolnak-e erre a feladatra./A pedagógiai vezető dolga, hogy szervezze és tartalmában irányítsa a szülőkkel való együttműködést. – Jelenleg a legnagyobb gond e téren, hogy a kapcsolat igen laza.

Az elmúlt évtizedek oktatás-irányítása, a liberális elvektől, pl.„az iskola szolgáltató – intézmény,” vezérelve, ilyen és hasonló,  kapcsolatrontó nézeteket preferált. A következmény az lett, hogy egyes szülők, hozzáértés nélkül, bele akartak szólni szakmai kérdésekbe.  Ezzel egyidejűleg történt a gyermekjogok túlhangsúlyozása is, ami meg azt vonta maga után, hogy számosan alul tejesítettek, az eredmények leromlottak. Ennek a hatásnak a tetőzéseként szülői, sőt gyermek atrocitásokra is sor került. Mindez alapvetően a felső iskolairányítás bűne. –  A fenti és a hasonló egyéb következmények kiküszöbölése igen nagy erőfeszítést igényel. Megoldás csak akkor várható, ha a tantestület képes pedagógiai közösségként működni, kizárólagosan pedagógiai elvek alapján. Ez a feltétele, egyrészt az egységes nevelői hatásnak a gyermekek körében, másrészt, ha működik ez a közösség, a szülők tudnak hová fordulni, problémáikkal. Csak kölcsönös bizalom esetén oldódhat fel, a talán meglévő feszültség, az iskola és a szülői ház között. Az együttműködés kimunkálása napjaik egyik, legnagyobb feladata. A tantestületeknek, vélhetően szükségük lehet hattósági, de minden képen hathatós társadalmi támogatásra, beleértve az oktatásirányítás által felkérendő sajtót, és médiát is. /A „Ridikül” egyes adásai pl. akár már most hasznosodhatnak./

Amennyiben a szülőket sikerül megnyerni a hatékonyabb együttműködés ügyének, az a további tennivaló, hogy alkalmas együttműködési formák szülessenek. Ilyenek eddig is voltak, ma is léteznek. A fogadóórák, családlátogatások individuális problémák megbeszélésére alkalmasak. A szülői értekezletek pedig a legkülönbözőbb általános kérdések megbeszélésre valók. A lehetséges témák sokaságából, a régtől szokásos és szükséges témákra csupán ennyiben utalunk. Hangsúlyozni kell, hogy a megbeszélésre szoruló dolgokat a gyakorlat szüli. Amennyiben pl. tipikus, hogy az érzelmi nevelés terén vannak gondok, akkor ezt kell napirendre tűzni, Lehet a maga konkrétságában /pl. rideg hangulat a gyermekek között/, de elképzelhető, hogy általánosságban az érzelmi nevelés megbeszélése válik szükségessé. Ez utóbbi estben egy rövid /20 perces/ bevezetőt lenne jó talán tartani és kérdések, vélemények szerint megbeszélést kezdeményezni. Jó kapcsolat esetén, alkalmazható a „Szülők iskolája” forma, egy konkrétan aktuális témasorozatot megbeszélésére. /Nem gondoljuk, hogy évi négy-öt alkalomnál többre lenne igény és lehetőség. A szülői értekezletek akkor hatékonyabbak, akkor adnak nagyobb segítséget, ha azokat osztályonként tartják.

A fenti mondanivaló sokéves és többszintű /alsó és felső tagozat, középiskola/, e témához kapcsolódó tapasztalat alapján született. Az a felismerés inspirálta, hogy a család és az iskola között, az utóbbi két-három évtizedben megromlott viszony, súlyos gátja az oktatás-nevelés jobb eredményeinek és ebbe nem törődhetünk bele. Az általános és a középiskolák számára feladat és sajátos érdek ennek a nemkívánatos állapotnak a felszámolása. Fel kell vállalni, mert kollégáink eredményes munkájához a szülői házzal való jó kapcsolat elengedhetetlen, még akkor is, ha ma számos új tennivaló is akad a folyamatban lévő reform miatt. Ha a misszió sikeres lesz, /hiszem, hogy az lesz!/ a leghatékonyabb pozitív eszköz kerül a kezükbe és felbecsülhetetlen szolgálatot teszünk, és nem csak az iskolaügynek!