Gondolatok oktatásról nevelésről…

A Népszabadság minap közölt egy interjút, amit Ónodi Molnár Dóra készített Radó Péterrel, az OktpolCafe blogjának megszüntetése kapcsán /2014. 04. 20./. Radó Péter ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy az oktatásügy rombolása befejeződött, a korrekció lehetetlen.

Nézzük mi is történ az oktatásügyben az ország megcsonkítását követően. Ez a távlat talán rávilágít a megtett út valóságos történéseire a tanügy berkeiben.

A gyalázatos és mélységesen igazságtalan trianoni döntés az ország területét egyharmadára, a népességet felére csökkentette. Rövid sokkhatás és az azt követő töprengés közben nyilvánvalóvá vált, hogy maradék erőink közül, a megfeszített munka mellett, szellemi képességeinkre tudunk leginkább támaszkodni. Klebelsberg és csapata, a húszas és a harmincas évek során néhány felsőoktatási intézményt át tudott telepíteni a megmaradt országrészbe és százával létesített, elsősorban vidéken, elemi iskolákat. Még a kis, egy-két tanerős iskolákban is serény munka folyt a jól felkészült néptanítók munkája nyomán. Az eredmények jól hasznosodtak az akkor létesített polgári iskolákban. A gimnáziumokban is a megfeszített tanulás volt „divatban.” A megemelt követelmények magas szintű érettségit készítettek elő, tettek lehetővé. Az érettségi bizonyítvány egyben az érett embert is jelentette. Az eredményeket a külföld is elismerte, az egyetemek versengtek a magyar érettségizettekért. A felsőoktatás is megtette a maga dolgát mind a hazai igények kielégítése, mind a külföldi értelmiségi színvonal gyarapítása terén. A második világháború kezdetére ez az erőfeszítés megtette a maga hatását a társadalom minden rétegében, a gazdaság és a kultúra területén is. A tanügy tehát gyarapodott, épült.                         A második világháborút követően a bevezetett nyolc osztályos általános iskola is előrelépés volt. Néhány évig ellenállt a politika iskolákba történő betüremkedésnek. Ennek magyarázata, hogy a járási oktatási osztályok élére, szinte mindenütt, jól képzett tanárok, tanítók kerültek, akik nem, vagy csak jelentős késéssel kerültek a politikai fogságába. Ugyanez érvényesült a jól szervezett szakfelügyeletben. /Jellemző, hogy ma, amikor a konzervatív oktatáspolitika járási pedagógiai vezetőket keres, nincs nehéz dolga. A pedagógusok többsége ellenállt a korábbi kommunista, ma a szocialista, liberális, stb. politikai behatolásnak. A pedagógus, munkája során, megérzi, tudatosul benne, hogy a pártpolitika csoportértékeket, érdekeket szolgál. A pedagógusnak viszont az a dolga, hogy összemberi értékek, érdekek szolgálatában tevékenykedjen./

A rombolás akkor vette kezdetét, amikor az új általános iskolákban a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben kibontakozott a képesítés nélküli, az alulképzett és kontraszelekciós hatásra oklevelet szerzettek alkalmazása. Ezzel párhuzamosan kezdték, az oktatás irányítói, a tananyagot a politika szolgálatába állítani. Beindult a rombolás. Leromlottak a teljesítmények az általános iskolákban, tömegesedtek a közép és a felsőfokú intézményeink. Felhígult a tanári, az oktatói gárda. A rendszerváltást követően tetézték a gondokat a liberális /Magyar Bálint/, a szociáldemokrata /Hiller István/ attitűdök. Rétegérdekeket képviselve, a nevelés-oktatás lényege ellen történt támadás. A diákjogok túlhangsúlyozása, az érettségi követelmények lazítása, a szülők indokolatlan beavatkozásának hatása, a számolatlan utóvizsga lehetősége, nemcsak rombolás volt, de a fiatalság atrocitásának, felelőtlenségének melegágya is. A fentiekből kitűnik, hogy az oktatásügy hanyatlásának egyik lényegi oka a minisztérium, ill. az illetékes államtitkárság. Ezt dokumentálják az olyan tények, mint pl. Somogy megyében ahol, középiskolai igazgatókból rekrutálódott szakértő plénum arra a következtetésre jutott, hogy azok az iskolák produkáltak jobb, vagy jó eredményeket, amelyek spontán, vagy tudatosan kivonták magukat az államigazgatás hatásai alól. Tették a dolgukat, tanítottak, neveltek. A középiskolák alapismeretek hiányával küzdő nyolcadikosokat kaptak, a felsőoktatás szintén azzal szembesült, hogy hiányoznak az alapok a magas szintű oktató munkához.

A fentebb hivatkozott OktpolCafe blogjának megszüntetése, azzal az indokkal, hogy a tagok áldásos tevékenysége, a konzervatív meggondolású államtitkárság miatt ellehetetlenült, csak azt igazolja, hogy ha valahol összemberi értékeket, érdekeket képviselnek, ott a liberálisok nem találják a helyüket. /Nincs is helyük az iskolákban!/

Miután egy rövid általános áttekintés birtokában vagyunk, nézzünk egy érvelést az interjúból, ami még a korrekció lehetetlenségét is kizártnak tartja pl. az iskolai autonómia kérdésében. /Azt most ne firtassuk, hogy a közoktatást végző iskoláknak milyen autonómiára van szükségük./ Radó Péter véleménye szerint nincs iskolai autonómia, ha az igazgató nem gyakorolja a munkáltatói jogot, ha az iskolának nincs saját helyi tanterve, költségvetése, amíg az iskola nem maga végzi alkalmazottai ellenőrzését, amíg az iskolának nincs saját célja, amíg nem maga reflektál a hibákra, amíg nincs önálló fejlesztési programja. Végül azt mondja: „Valódi korrekció, a jelenlegi rendszeren belül egyszerűen nincs.”

Ha azt akarja mondani, hogy lehetetlen, részemről teljes az egyetértés. Lehetetlen, mert a közoktatásban dolgozó igazgatók nem menedzserek, hanem pedagógiai vezetők. Azokká kell lenniük. A munkáltatói jog is csak teher az igazgató vállán, hiszen pl. nincs lehetősége számos esetben, a kisebb óraszámú tantárgy oktatóinak teljes foglalkoztatására. Ezt a KLIK, a nagy rálátás miatt inkább vállalhatja. Az egyszerűen nem igaz, hogy az iskolának nincs saját tanterve, célja. A pedagógiai tervet ezért készítik és azt, a tantestület hagyja jóvá. Az ellenőrzésre az igazgató csak részben vállalkozhat a sokféle tantárgy léte miatt. A szakfelügyelet pedig már bebizonyította alkalmasságát, ha tanácsadó funkcióját betölti, nélkülözhetetlenné válik.

Mindent összevetve, az igazgató a most rárót feladataival az iskola gazdájává lett. Azzal, hogy pedagógiai vezető és nem kiszolgáltatott futár, a tantestület, a szülők tanácsadó szakembere. A gyermekek oktatásának és nevelésének irányítója. Ott lehet mindenütt, ahol szakmai kérdések jelentkeznek, pedagógiai problémákat kell megoldani.

A KLIK mint új próbálkozás, minden bizonnyal számos korrekcióra szorul, nem lehetetlen, hogy csere válik szükségessé. Ám ez a konzervatív nevelési /a múltra és a jelenre épülő korszerű emberformálás/ célkitűzés és gyakorlat időszerűségét nem kérdőjelezheti meg. A szociáldemokrata, a liberális étvágyú politikusok /egyre kevesebben vannak/ elképzelései pedig már ma a lomtárába landolnak. Végső stádiumuk jelzője, amikor azt mondják, hogy „korrekció egyszerűen nincs.”

Tudjuk, hogy az építő munka nehéz, főként, ha gáncsolják. Az emberiséget szolgáló építkezés mégis bizton révbe jut.

A politikai élet szereplői számtalan bűnt cipelnek magukkal. Kisebb és nagyobb, megbocsátható és megbocsáthatatlan bűnök egész sorát. A legocsmányabb ezek közül az, amikor egy párt, ill. egy akármilyen méretű közösség „tudva és akarva” „barátai” ellen vét. Történelmünk során, néhányszor mégis, ez is bekövetkezett. A Demokratikus Charta tagjait, szinte kivétel nélkül ide lehet sorolni, az ősbűnt elkövetők közé, mert olyan galád módon avatkoztak, ill. avatkoznak bele életűnkbe, „barátaik” életébe is, hogy számukra nem lehet mentséget találni, de bűn lenne ilyet keresni is. Talán sokat kortyoltak a „tudomány poharából” és ez olyan hatással van rájuk, mint a nagytőke a birtokosaira, megmérgezte őket. Most olyanok, mint Madách Luciferje.

A Népszabadság egyik közeli napon megjelent számában Szalay Tamás Lajos azt kérdezi, hogy a „véleményformáló értelmiség” miként teheti, hogy egyidejűleg szorgalmazza az összefogást más pártokkal és radikális változást a Magyar Szocialista Párt működésében és szerkezetében? Ezt tenni, megítélésünk szerint, minta szerinti ősbűn. Eredete az 1994-es választások kapcsán már felfedezhető, az akkori győzelemben és Kunczéval való szövetségben. Abban a szörnyűségben is, amit szintén ők fogalmaztak meg: „Mi kapartunk ki benneteket a szemetes kosárból, és mi is fogunk oda visszajuttatni.”

Napjainkban Konrád György mondja meg, hogy kinek kell a főpolgármester jelöltnek lennie.

Heller Ágnes is ennek a körnek a prominens tagja. Pedig nemrég, amikor Ím hol Vagyok című művét vetette papírra, a genezis könyvének elemzése során, arról vall, hogy miért szereti olvasni a Bibliát: „az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló, nagyon ősi.”

A világ órája nem áll meg, az emberek egy része pedig helyben topog, vagy visszafelé farol, mert a pillanatnyi érdek, a felszínen maradás ezt látszik honorálni. A megmondó emberek, a „véleményformáló értelmiség” nálunk, és a nagyvilágban ilyen piti szerepre kárhoztatta önmagát. Bár ez az ő dolguk, de tevékenységükkel az értelmiségtől elvárható szerepet is megcsúfolják, lejáratják. Ments meg tőlük, Uram minket!

Az ősbűn, az eredeti bűn mindenkire árnyékot vet, az elkövetőkre szégyent jelent, bár ők ezt nem érzékelik, mert érzéketlenek az igazi értékre, az emberek általános, mindenkire kiterjedő érdekeire. Az, hogy hazánk fiai a hátrányok milyen tömegét szenvedik el, számukra érdektelen. Ez is lényegükhöz tartozik. A kárt szenvedő többség azonban nem lehet közömbös a kártevők iránt. Itt az ideje, hogy tudtukra adjuk: átlátunk a szitán, átlátnak azok is, akiket évekig orruknál fogva félre vezettek tanácsaikkal, erőszakos, önmagukat megkerülhetetlennek feltüntető szerepükkel, szemtelen erőszakosságukkal. Tudják meg végre, hogy szerepük ideje lejárt, hogy csakis nélkülük akarunk és tudunk boldogulni. Nincs számukra jövő. Mindenkinek elege volt belőlük!

Az ősbűntől is lehet szabadulni, és mi megszabadultunk tőle. Feltettük magunkban, és mindenkinek tudtára adjuk, hogy partnerek, segítőkész társak vagyunk a tisztult légkör megteremtésében.

Akarunk, csinálunk egy tekintélyes „kerek asztalt”. Melléülünk mind ahányan. Ha törik, ha szakad, kidolgozzuk a magyar nemzet alaptörvényeit, a nemzeti minimumot. Azokat az értékeket gyűjtjük össze, amelyeket minden hazafi szívvel, ésszel, kézzel magáénak vall, támogat. Az ellenzéknek természetesen helye, szerepe van mindebben, de nincs helye egyetlen Lucifernek sem!

Keserédes sorok

Forró imába foglalom neved,
S míg mesét mond nekem a magány,
Messze távolból, a dal szárnyain,
Hallgass meg, Hozzád szólok Anyám.

Száráról hullani készülő hervatag virág,
Hogy feledné, amit adott neki a világ.
S Te ott fenn, álmaid telén légy boldog,
Itt mindenki szeret, drága jó Anyánk.

Virág életemnek volt sok szép bimbaja:
A vágyak, az álmok: a hitem, a dalok.
Én, a földi szépségek meghajszolt rabja,
Szívemmel, előtted mélyen meghajlok.

A régi fészek melege, már régóta távol,
Lelkem szépségétől mégis máig lángol.
Persze az élet nem mindig fenékig tejfel,
El elesel, aztán Jancsi, kelj fel!

A lét parancs, parancsa végzet.
Ezért nem lehet másféle az élet.
A kereszt mindenütt feléd mutat,
A sors pedig, ami jár, mindent megad.

S most mikor közös keresztünk árnyékán
Megpihenve, újra Rád gondolok,
Ha néha fáj mégis az élet, szerelmes
Szívemmel mindent szépnek álmodok.

Így lesz újra minden virágos, dalos,
A hóvirág illatát szerényen szórja rám.
Újra hitet, erőt ad a dal, az ének,
Mely hazafelé, Hozzád száll Anyám.

Minden sors végzet, a végzet meg átok,
Keresztje alatt össze-össze roskadunk.
Száráról hullani készülő hervatag virág,
Nem kell a könny, sír eleget a világ.

“A nevelés kérdése a mai társadalomban
élet-halál kérdés.”

Renan

“Az okosnak elég egy intés, a balgát
fejbe kell verni.”

Perzsa közmondás

A címet Ottlik Gézától oroztuk. Azért vállaltuk ezt a hamisságot, mert a regényt a kőszegi „al-reálról” írta a szerző, magunk pedig a malomból átalakított kőszegi „preparandiában” végeztük az ötéves tanítóképzőt. A „cőgeráj” szemben, a Gyöngyös bal partján, a képző pedig a jobb patron volt. A két intézmény nem tartott ugyan szoros barátságot, de szemmel kísérte egymást. Ez a körülmény „magyarázza” a galádságot. Meg hát a regény olvastán rokonságot fedeztünk fel a két írás mondani valója között. A nemzeti érzésnek akkor ott és most itt minden magyart össze kell kötnie.

Ezek után néhány szó essék a jeligékről is: Renan gondolata, mondanivalóm summája. A perzsa közmondás pedig az itt emlegetett intézményekben folyó nevelő munka nehézségeire, hatékonyságára, körülményeire utal.

A fenti két szükségesnek tűnő megjegyzés után, az a kérdés merül fel, hogy mit is akartunk mondani!

A mába „tévedve” arról akarunk meditálni, hogy a nemzet identitása, és az annak érdekében történő erőfeszítések hatása miként működik kies hazánkban!

A nevelés és azon belül a nemzettudat állapota minden kor, időszak egyik központi problémája. A mi kormányzatunk, ezernyi tennivalója között, az elmúlt négy évben, elsőként dolgozta ki a nemzet alaptörvényét, megkezdte a gazdaság talpra állítását, a közigazgatás reformját, az egészségügy rendbe tételét, stb. és az iskolák problémáinak megoldását.

Iskolaügyünk a szovjet megszállás alatt, 1948-tól, a nyolc osztályos általános iskola megteremtésével ugyan tett egy lépést előre a népoktatás terén, de a középiskolák és a felsőoktatás tömegesítésével, meg az iskolák pedagógusainak alul-képzettségének befogadásával, a képesítés nélküli nevelők munkába állításával, a hatékonyságot ugyancsak lerontotta. /Néhány példa: érettségi nélkül, két év alatt testnevelés-ének szakos, tanító végzettséggel, két év alatt általános iskolai tanár lehetett valaki. A nyíregyházi tanárképzőben néhány év alatt 200 fő fölé emelkedett az oktatói létszám, a környező középiskolák tanári gárdájából. A számos új felsőoktatási intézmény szintén, rendre középiskolákból toborozta az oktatókat, nem mindig a legjobbakat./ – A fentebb jelzettek következménye: az általános iskolák többsége, hiányos alapismeretekkel küldte a gyermekeket középiskolákba. A középiskola, ha fontosnak gondolta heteket áldozott a hiányok pótlására, ám így is gondot okozott a felsőoktatási intézményeknek, ahol vagy hiánypótló szemináriumokat szerveztek, vagy, és ez volt az általános, a tömegoktatás kényszerére hivatkozva belenyugodtak a nívóesésbe. Mindenütt eluralkodtak a neveltség gondjai. Csak példaként: diák atrocitások, a felsőoktatásban számolatlan utóvizsga. Vagyis: ismeretbeli fogyatékosságok, neveltségi hiányosságok. Tehát az elvárásokat, az egész oktatási rendszer alul teljesítette! – Ezek a körülmények vártak az 2010-ben megalakult Emberi Erőforrások Minisztériumára.

Az közoktatás reformja azzal vette kezdetét, hogy Hoffmann Rózsa és a közoktatási államtitkárság apparátusa tájékozódott az adott tényekről. A pillanatnyi állapot az oktatásügy vészhelyzetét, „élet-halál” problémaként való jelentkezését mutatta.– A nagy feladat külső támogatást kívánt. Az államtitkárság segítségül hívott egy tudós társaságot, a Bölcsek Tanácsát, akik felvázolták, többek között, az oktatás pillanatnyi állapotát is. A Magyar Nemzet 2010. 05. 30. és 06.29. között cikksorozatot közölt a témában. Neves publicisták, oktatási szakemberek írták meg véleményüket, Pl. ilyen címekkel: Az oktatásügy vészhelyzete. Kultúra és oktatás. Nemzet, nyelv, kultúra. Az Antall kormánynak nem volt ideje, lehetősége az oktatásügy megreformálására. Horn, Medgyessi, Gyurcsány, Bajnai az oktatással alig törődtek. Az illetékes minisztereik közül Magyar Bálint neoliberális alapokon állt. Számára a legfontosabb iskolai dolog a gyermekjogok preferálása volt. Hiller szociáldemokrata elveket emlegetett. Egyikük sem értette, hogy a párt – és az oktatáspolitika merőben eltérnek egymástól: a pártpolitika csoport érdekeket, az oktatáspolitika pedig összemberi értékeket, érdekeket képvisel. Az oktatás érdemleges reformja csak a második Orbán kormány idején vált lehetségessé. A helyzet alapos ismeretében neves szakemberek dolgozták ki a reform fő dokumentumait, mint pl. az új Nemzeti Alaptanterv, vagy a Pedagógus életmodell, stb. Ezek birtokában születet meg az új közoktatási törvény és vezették be az új bérezési rendszert. Az intézkedések többségét a pedagógusok zöme szívesen fogadta, habár egyes tennivalók szükségességét sokan sértőnek minősítik /munkanapló/. A szakfelügyelettel kapcsolatosan is vannak kérdéseik /tud-e segíteni, nem zavaró-e/. Szeretnék, ha nem lenne új és új reform! /Erre a mostani választás eredménye biztosíték!/ Belátható, hogy az új dokumentumok nem lehetnek hibátlanok, korrekciói természetes velejárói minden újnak, és a mindig változó világnak is vannak ilyen következményei.

„A mai társadalom élet-halál kérdését,” a közoktatási államtitkárság munkája, intézkedései megoldódni látszanak. Minden bizonnyal, egy csapásra megoldódni még sem fognak, ezt dőreség lenne követelni. Az eredmények megszületése időigényes, a nevelőmunka természetéből adódóan is, meg, mert ellenhatások sokasága érvényesül /a többféle politika, a szülők eltérő igényei, stb./, és ez gátló körülmény.  Szakmai körökben is vannak eltérő nézetek, össze nem hangot álláspontok.

Nézetünk szerint, az alább érintett tennivalók, ma aktuálisak, és ezeket kitüntetett figyelemmel kell munkálni.  / A mondanivalónk természetesen nem valamiféle szűrést céloznak, csak a ma különösen fontos és talán változtatást is igenlő tennivalókra utalnak./

Az oktatás terén: az alsó tagozatban a legfontosabbak az alapismeretek és készségek elsajátítatása. A felső tagozatban sem felejtkezhetünk meg ezekről, meg kell erősíteni mindegyiket, és erre gyakorlási lehetőséget is biztosítani kell. A másik igen fontosnak gondolt változtatás, hogy ne tantárgyakat tanítsanak! Pl.: Ne történelmet tanítsanak, hanem korban jól elhelyezett, eseményeket, fontos történéseket ismertessenek maradandó élményként. Ne biológiát, hanem egészségi és természeti jelenségeket, mezőgazdasági tudnivalókat mutassanak be. Nagyon fontosnak véljük a munkára nevelést, a fizikai munka szükségességének beláttatását, elkerülhetetlenségének tudomásul vételét, azt, hogy mindenkinek ebből is részt kell vállalnia, ha a helyzet megkívánja. A tanulás nem csupán játék, komoly munka is! A többi szaktárgyat az itt jelzettekkel analóg módon kellene tartalommal ellátni az általános iskolákban.

A tantárgyak oktatása a középiskolák feladata. Biztos alapismeretek, készségek birtokában, a fentiek figyelembe vételével, lehetővé tehető a színvonalasabb érettségi is. A kétszintű érettségi, bár nem problémamentes, de alkalmazható a világtrend miatt is. Talán úgy, hogy a felsőoktatás igényeinek megfelelően, az oda történő belépéshez középszintű érettségi mellett, egyes tárgyakból emelt szintű vizsgát kell tenni. Az emelt szintű érettségi követelményeket, ezzel párhuzamosan, fokozatosan jó lenne növelni. Az érettségi bizonyítvány, végül is, érett embert jelenthessen, ahogy a múltban már valaha azt jelentette.

A felsőoktatás, a fentieknek megfelelő alapokon, minden bizonnyal színvonalasabb eredményeket produkálna. Lehetővé válna a sokat emlegetett felzárkózás a világ felsőoktatásának élvonalához. / Persze ehhez válogatott oktató gárda is szükséges!/

A nevelés mindig együtt érvényesül az oktatással; hiszen a nevelés legfőbb „eszköze” az oktatás. Mégis a mai világ külön figyelmet követel, néhány nevelési kérdésben. Ilyen a kulturált magatartás. Kialakításának leghatékonyabb időszaka a gyermekkor, az iskolázást illetően, az általános iskola, ott is kitüntetetten az alsó tagozat. Ám nagyon indokolt hangoztatni, hogy a középiskoláknak, sőt a felsőfokú intézményeknek is sok az ide illő tennivalója. Ez utóbbiról meg szoktak feledkezni, esetleg azzal a ténnyel szembesülve, hogy a főiskolai polgár tulajdonképpen felnőtt. – Visszatérve a közoktatáshoz: A nevelés, az erkölcsi nevelés terén sokat várunk a hittan- és az etikaoktatástól, de mégsem remélhetjük, hogy ez felszabadítja a felsőoktatást az ebbéli feladatoktól. Ha ezt eddig nem vállalták magukra, a morális züllést látva, most még sem háríthatják el.

A neveléssel kapcsolatosan, külön szükséges hangsúlyozni a nemzeti identitás, úgyszintén a hiányzó nemzeti alapértékek fontosságát. A nemzet eszméjét és szerepét számosan lebecsülik, elavultnak tartják. /Internacionalizmus, kozmopolitizmus./ A jelen történelem ennek ellenére azt bizonyítja, hogy a nemzetek élnek, sőt sokasodnak és gyarapodnak. Ma is hatékony tényezői a társadalmi fejlődésének. Külön gond hazánkban a nemzeti alapértékek megtalálása. Hiányzik egy kerek asztal, ahol erről tárgyalni kellene és lehetne.

Az iskolák, inkább a felsőfokú intézmények, magas fokú eszmei kapacitásukkal, ugyancsak jelentőset alkothatnának e téren is, akár a nagy önbizalommal rendelkező pártoknak is példát mutatva. Ezzel az oktatók is új feladatot kapnak ugyan, de most elsősorban mégis a népes hallgatóságra utalunk.

Az iskolák manapság a határon, a feladatuk szerinti alsó határon teljesítenek. A nevelés-oktatásügy tett ugyan lépéseket valódi feladatai jobb teljesítése irányában az okos emberek „intése” hatására, mégsem lehetünk elégedettek. Nem várhatjuk, hogy a „fejbe ütés” serkentsen, a ma feltétlenül szükséges, még jobb teljesítményekre.