Gondolatok oktatásról nevelésről…

A politikai élet szereplői számtalan bűnt cipelnek magukkal. Kisebb és nagyobb, megbocsátható és megbocsáthatatlan bűnök egész sorát. A legocsmányabb ezek közül az, amikor egy párt, ill. egy akármilyen méretű közösség „tudva és akarva” „barátai” ellen vét. Történelmünk során, néhányszor mégis, ez is bekövetkezett. A Demokratikus Charta tagjait, szinte kivétel nélkül ide lehet sorolni, az ősbűnt elkövetők közé, mert olyan galád módon avatkoztak, ill. avatkoznak bele életűnkbe, „barátaik” életébe is, hogy számukra nem lehet mentséget találni, de bűn lenne ilyet keresni is. Talán sokat kortyoltak a „tudomány poharából” és ez olyan hatással van rájuk, mint a nagytőke a birtokosaira, megmérgezte őket. Most olyanok, mint Madách Luciferje.

A Népszabadság egyik közeli napon megjelent számában Szalay Tamás Lajos azt kérdezi, hogy a „véleményformáló értelmiség” miként teheti, hogy egyidejűleg szorgalmazza az összefogást más pártokkal és radikális változást a Magyar Szocialista Párt működésében és szerkezetében? Ezt tenni, megítélésünk szerint, minta szerinti ősbűn. Eredete az 1994-es választások kapcsán már felfedezhető, az akkori győzelemben és Kunczéval való szövetségben. Abban a szörnyűségben is, amit szintén ők fogalmaztak meg: „Mi kapartunk ki benneteket a szemetes kosárból, és mi is fogunk oda visszajuttatni.”

Napjainkban Konrád György mondja meg, hogy kinek kell a főpolgármester jelöltnek lennie.

Heller Ágnes is ennek a körnek a prominens tagja. Pedig nemrég, amikor Ím hol Vagyok című művét vetette papírra, a genezis könyvének elemzése során, arról vall, hogy miért szereti olvasni a Bibliát: „az ezeken a szövegeken való gondolkodás kivezet – az éppen most – imádatába beleszédült korunkból, mivel minden, amiről itt szó van, túlmutat az időbeliségen. A nagyon ősi nagyon jelenvaló, a nagyon jelenvaló, nagyon ősi.”

A világ órája nem áll meg, az emberek egy része pedig helyben topog, vagy visszafelé farol, mert a pillanatnyi érdek, a felszínen maradás ezt látszik honorálni. A megmondó emberek, a „véleményformáló értelmiség” nálunk, és a nagyvilágban ilyen piti szerepre kárhoztatta önmagát. Bár ez az ő dolguk, de tevékenységükkel az értelmiségtől elvárható szerepet is megcsúfolják, lejáratják. Ments meg tőlük, Uram minket!

Az ősbűn, az eredeti bűn mindenkire árnyékot vet, az elkövetőkre szégyent jelent, bár ők ezt nem érzékelik, mert érzéketlenek az igazi értékre, az emberek általános, mindenkire kiterjedő érdekeire. Az, hogy hazánk fiai a hátrányok milyen tömegét szenvedik el, számukra érdektelen. Ez is lényegükhöz tartozik. A kárt szenvedő többség azonban nem lehet közömbös a kártevők iránt. Itt az ideje, hogy tudtukra adjuk: átlátunk a szitán, átlátnak azok is, akiket évekig orruknál fogva félre vezettek tanácsaikkal, erőszakos, önmagukat megkerülhetetlennek feltüntető szerepükkel, szemtelen erőszakosságukkal. Tudják meg végre, hogy szerepük ideje lejárt, hogy csakis nélkülük akarunk és tudunk boldogulni. Nincs számukra jövő. Mindenkinek elege volt belőlük!

Az ősbűntől is lehet szabadulni, és mi megszabadultunk tőle. Feltettük magunkban, és mindenkinek tudtára adjuk, hogy partnerek, segítőkész társak vagyunk a tisztult légkör megteremtésében.

Akarunk, csinálunk egy tekintélyes „kerek asztalt”. Melléülünk mind ahányan. Ha törik, ha szakad, kidolgozzuk a magyar nemzet alaptörvényeit, a nemzeti minimumot. Azokat az értékeket gyűjtjük össze, amelyeket minden hazafi szívvel, ésszel, kézzel magáénak vall, támogat. Az ellenzéknek természetesen helye, szerepe van mindebben, de nincs helye egyetlen Lucifernek sem!

Keserédes sorok

Forró imába foglalom neved,
S míg mesét mond nekem a magány,
Messze távolból, a dal szárnyain,
Hallgass meg, Hozzád szólok Anyám.

Száráról hullani készülő hervatag virág,
Hogy feledné, amit adott neki a világ.
S Te ott fenn, álmaid telén légy boldog,
Itt mindenki szeret, drága jó Anyánk.

Virág életemnek volt sok szép bimbaja:
A vágyak, az álmok: a hitem, a dalok.
Én, a földi szépségek meghajszolt rabja,
Szívemmel, előtted mélyen meghajlok.

A régi fészek melege, már régóta távol,
Lelkem szépségétől mégis máig lángol.
Persze az élet nem mindig fenékig tejfel,
El elesel, aztán Jancsi, kelj fel!

A lét parancs, parancsa végzet.
Ezért nem lehet másféle az élet.
A kereszt mindenütt feléd mutat,
A sors pedig, ami jár, mindent megad.

S most mikor közös keresztünk árnyékán
Megpihenve, újra Rád gondolok,
Ha néha fáj mégis az élet, szerelmes
Szívemmel mindent szépnek álmodok.

Így lesz újra minden virágos, dalos,
A hóvirág illatát szerényen szórja rám.
Újra hitet, erőt ad a dal, az ének,
Mely hazafelé, Hozzád száll Anyám.

Minden sors végzet, a végzet meg átok,
Keresztje alatt össze-össze roskadunk.
Száráról hullani készülő hervatag virág,
Nem kell a könny, sír eleget a világ.

“A nevelés kérdése a mai társadalomban
élet-halál kérdés.”

Renan

“Az okosnak elég egy intés, a balgát
fejbe kell verni.”

Perzsa közmondás

A címet Ottlik Gézától oroztuk. Azért vállaltuk ezt a hamisságot, mert a regényt a kőszegi „al-reálról” írta a szerző, magunk pedig a malomból átalakított kőszegi „preparandiában” végeztük az ötéves tanítóképzőt. A „cőgeráj” szemben, a Gyöngyös bal partján, a képző pedig a jobb patron volt. A két intézmény nem tartott ugyan szoros barátságot, de szemmel kísérte egymást. Ez a körülmény „magyarázza” a galádságot. Meg hát a regény olvastán rokonságot fedeztünk fel a két írás mondani valója között. A nemzeti érzésnek akkor ott és most itt minden magyart össze kell kötnie.

Ezek után néhány szó essék a jeligékről is: Renan gondolata, mondanivalóm summája. A perzsa közmondás pedig az itt emlegetett intézményekben folyó nevelő munka nehézségeire, hatékonyságára, körülményeire utal.

A fenti két szükségesnek tűnő megjegyzés után, az a kérdés merül fel, hogy mit is akartunk mondani!

A mába „tévedve” arról akarunk meditálni, hogy a nemzet identitása, és az annak érdekében történő erőfeszítések hatása miként működik kies hazánkban!

A nevelés és azon belül a nemzettudat állapota minden kor, időszak egyik központi problémája. A mi kormányzatunk, ezernyi tennivalója között, az elmúlt négy évben, elsőként dolgozta ki a nemzet alaptörvényét, megkezdte a gazdaság talpra állítását, a közigazgatás reformját, az egészségügy rendbe tételét, stb. és az iskolák problémáinak megoldását.

Iskolaügyünk a szovjet megszállás alatt, 1948-tól, a nyolc osztályos általános iskola megteremtésével ugyan tett egy lépést előre a népoktatás terén, de a középiskolák és a felsőoktatás tömegesítésével, meg az iskolák pedagógusainak alul-képzettségének befogadásával, a képesítés nélküli nevelők munkába állításával, a hatékonyságot ugyancsak lerontotta. /Néhány példa: érettségi nélkül, két év alatt testnevelés-ének szakos, tanító végzettséggel, két év alatt általános iskolai tanár lehetett valaki. A nyíregyházi tanárképzőben néhány év alatt 200 fő fölé emelkedett az oktatói létszám, a környező középiskolák tanári gárdájából. A számos új felsőoktatási intézmény szintén, rendre középiskolákból toborozta az oktatókat, nem mindig a legjobbakat./ – A fentebb jelzettek következménye: az általános iskolák többsége, hiányos alapismeretekkel küldte a gyermekeket középiskolákba. A középiskola, ha fontosnak gondolta heteket áldozott a hiányok pótlására, ám így is gondot okozott a felsőoktatási intézményeknek, ahol vagy hiánypótló szemináriumokat szerveztek, vagy, és ez volt az általános, a tömegoktatás kényszerére hivatkozva belenyugodtak a nívóesésbe. Mindenütt eluralkodtak a neveltség gondjai. Csak példaként: diák atrocitások, a felsőoktatásban számolatlan utóvizsga. Vagyis: ismeretbeli fogyatékosságok, neveltségi hiányosságok. Tehát az elvárásokat, az egész oktatási rendszer alul teljesítette! – Ezek a körülmények vártak az 2010-ben megalakult Emberi Erőforrások Minisztériumára.

Az közoktatás reformja azzal vette kezdetét, hogy Hoffmann Rózsa és a közoktatási államtitkárság apparátusa tájékozódott az adott tényekről. A pillanatnyi állapot az oktatásügy vészhelyzetét, „élet-halál” problémaként való jelentkezését mutatta.– A nagy feladat külső támogatást kívánt. Az államtitkárság segítségül hívott egy tudós társaságot, a Bölcsek Tanácsát, akik felvázolták, többek között, az oktatás pillanatnyi állapotát is. A Magyar Nemzet 2010. 05. 30. és 06.29. között cikksorozatot közölt a témában. Neves publicisták, oktatási szakemberek írták meg véleményüket, Pl. ilyen címekkel: Az oktatásügy vészhelyzete. Kultúra és oktatás. Nemzet, nyelv, kultúra. Az Antall kormánynak nem volt ideje, lehetősége az oktatásügy megreformálására. Horn, Medgyessi, Gyurcsány, Bajnai az oktatással alig törődtek. Az illetékes minisztereik közül Magyar Bálint neoliberális alapokon állt. Számára a legfontosabb iskolai dolog a gyermekjogok preferálása volt. Hiller szociáldemokrata elveket emlegetett. Egyikük sem értette, hogy a párt – és az oktatáspolitika merőben eltérnek egymástól: a pártpolitika csoport érdekeket, az oktatáspolitika pedig összemberi értékeket, érdekeket képvisel. Az oktatás érdemleges reformja csak a második Orbán kormány idején vált lehetségessé. A helyzet alapos ismeretében neves szakemberek dolgozták ki a reform fő dokumentumait, mint pl. az új Nemzeti Alaptanterv, vagy a Pedagógus életmodell, stb. Ezek birtokában születet meg az új közoktatási törvény és vezették be az új bérezési rendszert. Az intézkedések többségét a pedagógusok zöme szívesen fogadta, habár egyes tennivalók szükségességét sokan sértőnek minősítik /munkanapló/. A szakfelügyelettel kapcsolatosan is vannak kérdéseik /tud-e segíteni, nem zavaró-e/. Szeretnék, ha nem lenne új és új reform! /Erre a mostani választás eredménye biztosíték!/ Belátható, hogy az új dokumentumok nem lehetnek hibátlanok, korrekciói természetes velejárói minden újnak, és a mindig változó világnak is vannak ilyen következményei.

„A mai társadalom élet-halál kérdését,” a közoktatási államtitkárság munkája, intézkedései megoldódni látszanak. Minden bizonnyal, egy csapásra megoldódni még sem fognak, ezt dőreség lenne követelni. Az eredmények megszületése időigényes, a nevelőmunka természetéből adódóan is, meg, mert ellenhatások sokasága érvényesül /a többféle politika, a szülők eltérő igényei, stb./, és ez gátló körülmény.  Szakmai körökben is vannak eltérő nézetek, össze nem hangot álláspontok.

Nézetünk szerint, az alább érintett tennivalók, ma aktuálisak, és ezeket kitüntetett figyelemmel kell munkálni.  / A mondanivalónk természetesen nem valamiféle szűrést céloznak, csak a ma különösen fontos és talán változtatást is igenlő tennivalókra utalnak./

Az oktatás terén: az alsó tagozatban a legfontosabbak az alapismeretek és készségek elsajátítatása. A felső tagozatban sem felejtkezhetünk meg ezekről, meg kell erősíteni mindegyiket, és erre gyakorlási lehetőséget is biztosítani kell. A másik igen fontosnak gondolt változtatás, hogy ne tantárgyakat tanítsanak! Pl.: Ne történelmet tanítsanak, hanem korban jól elhelyezett, eseményeket, fontos történéseket ismertessenek maradandó élményként. Ne biológiát, hanem egészségi és természeti jelenségeket, mezőgazdasági tudnivalókat mutassanak be. Nagyon fontosnak véljük a munkára nevelést, a fizikai munka szükségességének beláttatását, elkerülhetetlenségének tudomásul vételét, azt, hogy mindenkinek ebből is részt kell vállalnia, ha a helyzet megkívánja. A tanulás nem csupán játék, komoly munka is! A többi szaktárgyat az itt jelzettekkel analóg módon kellene tartalommal ellátni az általános iskolákban.

A tantárgyak oktatása a középiskolák feladata. Biztos alapismeretek, készségek birtokában, a fentiek figyelembe vételével, lehetővé tehető a színvonalasabb érettségi is. A kétszintű érettségi, bár nem problémamentes, de alkalmazható a világtrend miatt is. Talán úgy, hogy a felsőoktatás igényeinek megfelelően, az oda történő belépéshez középszintű érettségi mellett, egyes tárgyakból emelt szintű vizsgát kell tenni. Az emelt szintű érettségi követelményeket, ezzel párhuzamosan, fokozatosan jó lenne növelni. Az érettségi bizonyítvány, végül is, érett embert jelenthessen, ahogy a múltban már valaha azt jelentette.

A felsőoktatás, a fentieknek megfelelő alapokon, minden bizonnyal színvonalasabb eredményeket produkálna. Lehetővé válna a sokat emlegetett felzárkózás a világ felsőoktatásának élvonalához. / Persze ehhez válogatott oktató gárda is szükséges!/

A nevelés mindig együtt érvényesül az oktatással; hiszen a nevelés legfőbb „eszköze” az oktatás. Mégis a mai világ külön figyelmet követel, néhány nevelési kérdésben. Ilyen a kulturált magatartás. Kialakításának leghatékonyabb időszaka a gyermekkor, az iskolázást illetően, az általános iskola, ott is kitüntetetten az alsó tagozat. Ám nagyon indokolt hangoztatni, hogy a középiskoláknak, sőt a felsőfokú intézményeknek is sok az ide illő tennivalója. Ez utóbbiról meg szoktak feledkezni, esetleg azzal a ténnyel szembesülve, hogy a főiskolai polgár tulajdonképpen felnőtt. – Visszatérve a közoktatáshoz: A nevelés, az erkölcsi nevelés terén sokat várunk a hittan- és az etikaoktatástól, de mégsem remélhetjük, hogy ez felszabadítja a felsőoktatást az ebbéli feladatoktól. Ha ezt eddig nem vállalták magukra, a morális züllést látva, most még sem háríthatják el.

A neveléssel kapcsolatosan, külön szükséges hangsúlyozni a nemzeti identitás, úgyszintén a hiányzó nemzeti alapértékek fontosságát. A nemzet eszméjét és szerepét számosan lebecsülik, elavultnak tartják. /Internacionalizmus, kozmopolitizmus./ A jelen történelem ennek ellenére azt bizonyítja, hogy a nemzetek élnek, sőt sokasodnak és gyarapodnak. Ma is hatékony tényezői a társadalmi fejlődésének. Külön gond hazánkban a nemzeti alapértékek megtalálása. Hiányzik egy kerek asztal, ahol erről tárgyalni kellene és lehetne.

Az iskolák, inkább a felsőfokú intézmények, magas fokú eszmei kapacitásukkal, ugyancsak jelentőset alkothatnának e téren is, akár a nagy önbizalommal rendelkező pártoknak is példát mutatva. Ezzel az oktatók is új feladatot kapnak ugyan, de most elsősorban mégis a népes hallgatóságra utalunk.

Az iskolák manapság a határon, a feladatuk szerinti alsó határon teljesítenek. A nevelés-oktatásügy tett ugyan lépéseket valódi feladatai jobb teljesítése irányában az okos emberek „intése” hatására, mégsem lehetünk elégedettek. Nem várhatjuk, hogy a „fejbe ütés” serkentsen, a ma feltétlenül szükséges, még jobb teljesítményekre.

Okkal, ok nélkül a Vénember szeme sokszor könnybe lábad, még a környéke is belefárad. Nem akkor, amikor valami nagyon fáj, inkább, ha boldog, ha szomorú, ha öröm éri, könnye akkor csordul, aztán meg-meg megbékül. Ilyen, mert nem keményfából faragták szüleit, testvérit is érzékeny anyagból gyúrták. Életét, az égiek ugyan hosszúra szabták, az elegendő edzést viszont elnagyolták. Túl a 93. éven, tudván tudja: „Kár belesírni a kiömlő tejbe, van abban úgyis elég víz.”Mégis, újra és újra elcsöppen a könnye. Mit tegyen, tán röstelkedjen? De hiszen önmagát megtagadni senki nem tudja. Ő sem. Más meg hiába akarja.

Az okot sokszor kereste.  Az élet göröngyös útjait hosszú ideje járva, önerőből a fentiekre a magyarázatot mégsem igazán találta. A másfél százada élt Madách viszont írt egy nagyszerű művet, amiben hatalmas ecsetvonásokkal festette fel az emberiség életútját úgy, hogy a magamfajta amatőr, tud kihez fordulni, amikor saját „tragédiáját” akarja jól, rosszul elmondani. Az Ember Tragédiája, ugyanis majd, hogy nem hiteles képet ad a múltról, jelenről, sőt még a jövőről szólva is.  Olyan mondanivalója van, amiben sok minden feltárul, és talán még a könny is magyarázatra lel. A lélek, és az agy mindenkinél egyedi úton jár. Megy a saját útján és telítődik, nem csak a külvilággal, de a belsőjével is. Tudása folyton gyarapodik és rendeződik. Eközben saját és társai érzelem világa „színnel-ízzel” módosítja a mondanivaló tartalmát, sőt az ember tejes belső énjét is. Mindez, mindenkinél a személyiség mibenléte szerint megy végbe, és ezért szükségképen lesz egyedi. Az-az, leszünk sírós, nevetős, vidám vagy morcos emberek.

Madách drámai költeményében, az első néhány szín a múltat jeleníti meg. Ráismerünk! Számos mondanivalójával a történelem korai időszakában már találkozhattunk.—Sajnos/?/a mű nem könnyen érthető. Még a színház embereinek is ritkán sikerül Madách szokatlan dramaturgiájának mélységeit megérteni és színpadra vinni. — Az író víziójának lényege, hogy Ádám lelkét Lucifernek adta el, az ő tervei szerint álmodja végig a múltat és a jövőt. A darab a Paradicsomból való kiűzetéssel veszi kezdetét. Az első emberpárt, miután szembe kerültek Isten akaratával, az Úr, Angyalaival kiűzeti a Paradicsomból. A már bűnbe esett Évát és Ádámot a kerten kívül, Lucifer, a tagadás szelleme várja. Ádám némi ígéret, unszolás után az ő tanítványává szegődik. Az Ördög, hogy friss kliensének betekintést adjon az emberiség múltjáról, jövőjéről, álmot bocsát mindkettőjükre. Persze ez az álom, inkább mákony.  Amiről tudomást szereznek, az nem a valóság, csupán Ádám álma. Még Éva sem egyéb, mint Ádám álomképe. Úgy jelenik meg, ahogy Ádám őt megálmodja.

Az első színek az ember édeni életét mutatják be, azokat a lehetőségeket, amikben része lehetne mindenkinek, ha Isten törvényei szerint rendezné be életét. Jólét, szépség, szeretet, boldogság, stb. Az ember vágyott világa.

Ám a Földről eltűnt, ami vonz, egyre több, ami taszít. Nincs igazi szeretet, csak szenvedély, mohó vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat, közöny. A szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, szívjóság korszerűtlen szavak. Egymás után kihaltak, már teljesen idegenek itt.

A darab felvonásai / a színek/ a világot egy-egy város korabeli életének felidézésével mutatják be.  Ahogy a történelem előre megy, egyre több, ami taszít: a nyomor, a szenny, az utálni való. Mígnem a l2. színben, a falanszterben, az emberiség teljes züllését, elaljasodását jeleníti meg. Ezt követően még egy űrutazás van soron, ahonnan Ádám üstökös formájában érkezik vissza az eljegesedett, életidegen Földre. Végül a befejező fejezet zárszavában az Úr titok formájában adja meg a választ, a kérdező Ádámnak, emígy fogalmazva: „Ember küzd és bízva bízzál!”

Madách a jövőt tudni akaró embernek azt mondja, hogy a Világ ugyan várhatóan, egyre embertelenebb, gépiesebb, sivárabb lesz. Feladata mégis, mindörökre az önmagáért és embertársaiért, a szebbért, az igazabbért, a jobbért való töretlen fizikai és szellemi munka és az örökös harc, küzdelem.

Az ember annyiféle ahány. Mindenki saját embersége szerint éli világát. Igaz ez az egymásra következő generációk hosszú sorára is. Talán, mert mindenki másként él, másként, egyénien gondolkodik és érez, nem a szürkeség uralja az életet. Nincs miért unatkozni. Meg hát a szeretet himnusza szerint, a három szívjóság közül a „legtöbb” a s z e r e t e t. A hit, a remény mellett a szeretettől várhatja az emberiség az üdvösséget. A szívjóság persze ezerszálú, ezerarcú, a könnynek is helye van benne. Mindenki a maga módján szereti társát, hozzátartozóit, embertársait. Ez persze semmit nem lazít szerepén, fontosságán, inkább fokozza jelentőségét. Egyéni jelenléte még a pityergőt is jól elviseli.

Madách tragédiája, a nő vonatkozásában úgy végződik, hogy a férfi igazi társa, az asszony, nő marad. De a férje által megálmodott sorsa hallóvá, értővé és tudóvá is teszi. És erős lesz, hallatlanul erős! Sokkal erősebb, mint manapság. Csak így tud segíteni a férfinak, hogy ketten, együtt felálljanak a romok tetejére. Egyedül, egyik sem képes erre!  Aztán kezdődhet az új és a még-újabb újjáépítés.

Éva pedig bizton mondja: „Értem a dalt, hála Istenemnek!”

A már több mint ezeréves Magyarország itt a Kárpát-medencében, sok-sok viszontagság dacára, megfogyva ugyan, de törve nem, inkább reménykedve kezdte a második évezredet. Alig jutott túl az első világ-háború borzalmain, a trianoni sokkon, a második világégés embertelenségein, a szovjet megszállás megaláztatásain, önálló államként csatlakozott az Európai Közösséghez, azt remélve, hogy végre élheti szerény, de saját nemzeti életét.

Úgy tűnik, reményeink, mint korábban is, most is nehezen teljesülnek. Azt mondják egyesek: létezik egy „világerő” /Bogár László/, ami meghatározza az emberi történelem folyamatait. Erről az erőről az a hiedelem, ő dönti el: hogy a világban mikor lesznek termelő időszakok és mikor forradalmak. Visszafelé nézve tényleg azt látjuk, hogy voltak bizonyos ismétlődő ciklusok, amelyek forradalmakba torkollottak. Három ilyenről is tudunk.– A másik akadályozó tényező, hogy napjainkra egyre kevesebb a szabad ember. Sokak számára nem adatik meg az anyagi és a szellemi szabadság minden feltétele: olyan tulajdon és tartalék, ami a tisztes megélhetést és az esetleges szűkös időkre való biztonságot is garantálja. Tudás, ami a tevékenységet eredményessé teszi és megteremti a kultúrélet szellemi feltételét. Akadály továbbá a nemzeti identitás hiánya. Az erős nemzeti állam ugyanis nélkülözhetetlen tényező, hogy egy nemzet prosperálni tudjon. A hatékony gazdaságának és az önvédelmének is elengedhetetlen tényezője. Akadály a szakralitás elapadása is. A „modern” ember belekóstolt a tudományokba. Nap, mint nap érzékeli a technika új és új „csodáit,” megnő az önmaga csodálata. Már-már teremtő, természetfeletti erőnek gondolja saját lényét. /Inkább az értelmiségnél, de más rétegekben is jelentkeznek ilyen attitűdök./ Ez a megalapozatlan önbecsülés vezet oda, hogy az ember elveszíti az Istent, hogy a természetfeletti már nem létezik számára Ezzel társul, hogy az erkölcse is fellazul, megbomlik. A erkölcsöt mindig is a szakralitás alapozta meg, tette hatékonnyá. Ahol a hit csorbát szenved, az erkölcs szükségképpen meginog. Az-az erkölcsi nihilizmus, ami jellemzi társadalmunkat, innen fakad. Ellene, a szabad nemzet megújuló Istenhite az egyetlen hatékony erő!

A fentebb prezentált gondolatok mintegy alapját kívánták lerakni a „Hazánk Európában” című fejtegetésnek.  Nem szükséges bizonygatni, köztudott: Magyarország Európa szerves része, több mint ezer éve! A honalapítás óta uralta, 1919-ig, a Kápátok övezte földrajzi egységet képező medence egészét. 1241-ben elszenvedte a tatárok vandalizmusát és két évtized alatt felszámolta a dúlás okozta károkat, sőt szilárddá tette az ország védelmét számos erős vár őrségével. Megvédte Európát a török inváziótól, azzal, hogy elszenvedte országunk egyharmadának l50 éves török bitorlását, folyton küzdve törökkel, némettel, míg-nem ismét egységes országgá lehetett. A huszadik századi csapások ugyan ismét próbára tették és egyharmadára zsugorították országunkat, de életünket csak megnehezítették. A dúlást persze nem voltunk képesek semmissé tenni. Európa pedig részese annak a felelősségnek, amelyet az ország-csonkításért és a háborús károkért hazánk elszenvedett. Mégis részt vállaltunk 2004-ban, abból a heroikus küzdelemből, amit Európa ma folytat a gazdasági, és politikai küzdelmekben. Európával szorosan együttműködve keressük a helyünket és nem csak Európában, a világban is!  A magunk értékei és érdekei védelmében megküzdjük harcunkat baráttal és ellenféllel. Ideje lenne, ha Európát, azaz az európai baloldalt tárgyilagos partnerként tekinthetnénk. Sok remény erre ma még nincs. Talán azért sincs, mert a hazai nézetkülönbségek képviselőivel sem tudunk kerek asztalhoz ülni. Pedig ezzel lehetne, kellene próbálkozni.  Nincs sok remény, hogy megtaláljuk a nemzeti minimumot, azt a néhány értéket, amit közösen figyelembe véve, együtt dolgozhatnánk nemzetünk szebb és jobb jövőjéért.

A napjainkban esedékes magyar országgyűlési /Németországban rövidesen Nemzetgyűlés lesz a Bundestag neve! Talán időszerű lenne itthon is megfontolni!/ választások lehetőséget adnak, ismét a megkezdet úton történő továbbhaladásra. Minden magyar, állampolgár kötelessége az urnákhoz járulni. A bő párt és képviselő választék azzal is járhat, hogy az x helyét nehezen találjuk. Jó, előre megismerkedni a szavazólapokkal, megkeresve a legjobb megoldást. Magam, további tanácsadásra nem vállalkozom, azon egyszerű ok miatt, miszerint kinek-kinek a magánügye ez a nagyon is közügy, és mindenkinek lelkiismereti dolga, a döntés. Azt viszont kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet arra a mérhetetlen tömegű demagógiára, amit a pártok többsége gátlástalanul folytat. Másokat pocskondiázva és nem ritkán felelőtlen, a lehetőségeket számba nem vevő ígéreteket hangoztatva.

A választást követően folytatni kell a már elkezdett gazdaságépítő, szociális és a társadalmi életet teljességében átfogó, az életnívót is javító politikai munkát. Esedékessé vált a párbeszéd újbóli kezdeményezése, a máig el nem készült kerek asztal szakszerű esztergályozása. Ez a kerekasztal ugyanis nem lehet akármilyen. Időtállónak, masszívnak és történelmünkhöz méltónak kell lennie. Sok-sok párbeszéd fog lezajlani mellette. Egyenlőre, mindössze ásványvíz és néhány pogácsa lesz csupán rajta éh és szomjoltónak. Aztán, talán nem is sokára, pezsgő és malac-pecsenye kerül rája. A jó munka végén parolázunk és drága hazánknak, népünknek biztos jövőt, gyarapodást, jókedvet, újabb ezer évet kívánunk!

Míg a fenti sorokat írtam, jelentek meg az interneten az első fotók a kész Kossuth térről.

Impozáns a megújult épület, az Országház /talán egyszer a Nemzetháza/ és a környezet, a Nemzet Főterét, mint ez így, rendjén való, március 15-én avatjuk, az egész nemzet avatja!

A „Hazánk Európában” című, fentebbi gondolatsor, az idézett esemény miatt, itt megbicsaklott. Olyan események, tények kerültek szóba, amelyek a keserédes hangulatot azonnal felváltják a bizakodás, a remény hangulatával. A közelmúlt jelentős, nekünk fontos alkotási kerültek szóba, és nem csak az alkotásokról van szó, hanem az emberi szellem megújulásáról is, az egymás iránti elkötelezettség növekedéséről is, és nem utolsó sorban, a szakralitás újraéledésének jeleiről is nálunk, itt Európában.

A társadalom fontos bázisai. A fiatal nemzedék oktatásának és nevelésének történelmileg kialakult, átfogó két nélkülözhetetlen tényezője.

A család az óvodával együtt lerakja, ill. megalapozza az iskolai tevékenység alapjait. Ennek a nevelési ciklusnak legfontosabb teendője az anyanyelv tanulása és az egymáshoz tartozás élményeinek kialakítása. A gyermeki tudat- és szokásrendszerbe hihetetlen mennyiségű ismeret és szokáselem épül bele hat éves korig. A megszerzett ismeretek és magatartásformák egyrészt az alapokat képezik, másrészt korrekciókra és rendezésre szorulnak, hiszen a tudás- és magatartáselemek még halmaz jellegűek. A szülő ugyanis többnyire nem pedagógiai szakember, és szülői mivolta szerint is, az érzelemmel való telítettség irányítja a gyermekével való viszonyában. Ezért még a legkedvezőbb esetekben sem várható el tőle a gyermeki tudás és szokás kívánatos színvonalának biztosítása. /Ezekkel az általános tényekkel szemben persze vannak eltérések is, pl. ha a szülő pedagógus, vagy pl. akkor, ha a gyermeknevelésre valamiért alkalmatlan./

Az óvoda szerepe napjainkban igen megnőtt. Ez azért is hangsúlyozandó, mert a kötelező óvodáztatás minden gyermek számára biztosítja az ezzel járó előnyöket. /A szülőt pedig felmenti, legalább egy éven át, az óvodában töltött időre, a gyermeknevelés feladatai alól./ Az óvodában a legáltalánosabb eszköz a mese. A gyermekek persze nagyszámú ismeretet szereznek. Látnak, gyakorolnak számos magatartási szituációt. Tehát az óvoda az együttes játék, a sokféle foglalkozás, a társakhoz való viszony, alkalmazkodás gyakorlásának kiváló lehetősége. Az óvoda tartami munkájával kapcsolatosan a leglényegesebb és egyben a legfontosabb mondanivalónk, hogy legalább az utolsó évben lépések történjenek a játéktól a munkajellegű tevékenység fontosságának, szerepének megértetése, sőt gyakoroltatása terén is. Néhány évtizede olyan körülmények alakultak ki hazánkban, amelyek között, főként a fizikai munka jelentőségét, fontosságát, szükségességét negligálták, elhanyagolták. A munka becsülete, becsülése igencsak háttérbe szorult. Már-már a szükséges rossz kategóriájába került. Pedig valódi jelentősége az ember, ember voltának kiteljesedésében ragadható meg. Ezzel szemben, évtizedekre az élet nyűgévé degradálódott. Mondanivalónk illusztrálására konkrét, de jellemző esetet prezentálunk a közelmúltból: Szőlőmunkásra volt szükség, egy jó erőben lévő ötvenes, „rokkant nyugdíjas” a felkérésre szó szerint a következőt mondta: „ Amíg napi két sörre a nyugdíj futja, senkinek nem csinálok egy kapavágást sem!”

A jelzett helyzetben, mert ez általános, és akkor is, ha ma sok a munkanélküli, véleményünk szerint, már az óvodában is van ez ügyben mit tenni. Lesz is még jelentős ideig!

Az iskoláknak pedig olyan szemléletre van szükségük, ami a munka szerepével, jelentőségével, megbecsülésével kapcsolatos problémáinkat segít a helyére tenni. Talán szokatlan és sokak számára unszimpatikus is, hogy valakik, az iskolával kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy a tanulás rendkívül fontos munka. Pedig nagyot tévednek mindazok, akik azt gondolják, hogy játszva, játékosan is meg lehet mindent érdemlegesen, színvonalasan tanulni. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy a játéknak, a játékos tevékenységnek nincs tanító, nevelő szerepe. Persze akadnak /kevesen/, akik számára a tanulás nem csak érdekes, izgalmas, de élvezetes tevékenység is. Mégis a gyermekek döntő többsége csak nagy erőfeszítés árán, megfeszített és nemszeretem attitűddel jut el, akár csak az i betű szépen ívelt leírásáig. Mennyivel több erőfeszítést, esetenként megfeszített szellemi munkát követel, mondjuk /ugyan, néhány évvel később/ a logaritmus megértése, használni tudása. A tanulás munka jellegére kívántunk rámutatni és jelezni azt, hogy ma igen időszerű a munkához való, korábban a társadalmat átfogóan jellemző pozitív viszony helyre állítása.  Hangsúlyozzuk, nincs ellenvetésünk, ellenkezőleg szorgalmazzuk a jó hangulatú munkát, mert az ilyen légkörben még a nehéz is könnyebb. Tehát távolról sem akarunk az iskolai légkör derűje ellen szólni. A kellemes, könnyed hangulatú intézmények pártján állunk, ahol van helye a játéknak, a játékosságnak is. Hiszen, a jókedvvel, a játék, a derűvel végzett munka hatékonyabb, hasznosodása is valószínűbb.

Úgy ítéljük meg, hogy a „család és iskola” téma megkívánja, az alapkérdéseket illetően, a szerző álláspontjának, véleményének fenti, talán kissé terjengős kifejtését. A két nagyon fontos társadalmi közösség szerepe a jelen és a jövő szempontjából felbecsülhetetlen. A család a társadalom teremtője, gyermekei a jövő letéteményesei. Az iskola, az iskolaügy feladata pedig, hogy kiválogassa a jövő szempontjából elengedhetetlen szellemi értékeket, és azokat szerepük, fontosságuk szerint osztályozva továbbadja a felnövekvő nemzedéknek. A család a gyermek meleg fészke, óvó menedéke. Annak kellene, kell lennie! Az iskola a gyermek jövőjét alapozza meg azzal az ismeretátadással és nevelési eredményekkel, amivel szolgálni tud. A közös mindkét fél számára a gyermek, akinek érdekében az együttműködés elengedhetetlen, mind a tudás, mind a neveltség vonatkozásaiban. Az iskola, mint erről fentebb már szó esett, szakemberekkel teszi a dolgát. Olyan hozzáértőkkel, akik a pedagógia ismerői és több-kevesebb tapasztalattal is rendelkeznek. A pedagógiai törvényszerűségek ismeretében és számos egyéb szakismeret birtokában / pl. a kémia tanár, kémiai ismeretekkel/ a társadalom igényei szerinti válogatásnak megfelelően, közvetít meghatározott mennyiségű tudásanyagot és egyidejűleg fejleszti a gyermek szellemi és érzelmi világát, neveli, segíti a személyiség fejlődését, buzdít a jóra, szépre, igazra. Hogy ez a tanító-nevelő munka minél eredményesebb legyen, elengedhetetlen a szoros együttműködés a családdal.

A kérdés tehát most már az, hogy ez az együttműködés hogyan, milyen formában, milyen tartalommal, jöjjön létre.

Az iskola igazgatója, ideális körülmények között, pedagógiai vezető. Amennyiben nem, akkor helyettes, vagy az osztályfőnöki munkaközösség-vezető kaphatja ezt a feladatot. Nagyobb tantestületek esetén a poszt betöltése nem okoz problémát. Kisebb, akár egy tanerős intézmény estében szükségmegoldás, de a kolléga ezt a feladatot is kénytelen vállalni. /Nincs kétségem, saját és más kollégák tapasztalata szerint is, csupán arról van szó, hogy gondolnak-e erre a feladatra./A pedagógiai vezető dolga, hogy szervezze és tartalmában irányítsa a szülőkkel való együttműködést. – Jelenleg a legnagyobb gond e téren, hogy a kapcsolat igen laza.

Az elmúlt évtizedek oktatás-irányítása, a liberális elvektől, pl.„az iskola szolgáltató – intézmény,” vezérelve, ilyen és hasonló,  kapcsolatrontó nézeteket preferált. A következmény az lett, hogy egyes szülők, hozzáértés nélkül, bele akartak szólni szakmai kérdésekbe.  Ezzel egyidejűleg történt a gyermekjogok túlhangsúlyozása is, ami meg azt vonta maga után, hogy számosan alul tejesítettek, az eredmények leromlottak. Ennek a hatásnak a tetőzéseként szülői, sőt gyermek atrocitásokra is sor került. Mindez alapvetően a felső iskolairányítás bűne. –  A fenti és a hasonló egyéb következmények kiküszöbölése igen nagy erőfeszítést igényel. Megoldás csak akkor várható, ha a tantestület képes pedagógiai közösségként működni, kizárólagosan pedagógiai elvek alapján. Ez a feltétele, egyrészt az egységes nevelői hatásnak a gyermekek körében, másrészt, ha működik ez a közösség, a szülők tudnak hová fordulni, problémáikkal. Csak kölcsönös bizalom esetén oldódhat fel, a talán meglévő feszültség, az iskola és a szülői ház között. Az együttműködés kimunkálása napjaik egyik, legnagyobb feladata. A tantestületeknek, vélhetően szükségük lehet hattósági, de minden képen hathatós társadalmi támogatásra, beleértve az oktatásirányítás által felkérendő sajtót, és médiát is. /A „Ridikül” egyes adásai pl. akár már most hasznosodhatnak./

Amennyiben a szülőket sikerül megnyerni a hatékonyabb együttműködés ügyének, az a további tennivaló, hogy alkalmas együttműködési formák szülessenek. Ilyenek eddig is voltak, ma is léteznek. A fogadóórák, családlátogatások individuális problémák megbeszélésére alkalmasak. A szülői értekezletek pedig a legkülönbözőbb általános kérdések megbeszélésre valók. A lehetséges témák sokaságából, a régtől szokásos és szükséges témákra csupán ennyiben utalunk. Hangsúlyozni kell, hogy a megbeszélésre szoruló dolgokat a gyakorlat szüli. Amennyiben pl. tipikus, hogy az érzelmi nevelés terén vannak gondok, akkor ezt kell napirendre tűzni, Lehet a maga konkrétságában /pl. rideg hangulat a gyermekek között/, de elképzelhető, hogy általánosságban az érzelmi nevelés megbeszélése válik szükségessé. Ez utóbbi estben egy rövid /20 perces/ bevezetőt lenne jó talán tartani és kérdések, vélemények szerint megbeszélést kezdeményezni. Jó kapcsolat esetén, alkalmazható a „Szülők iskolája” forma, egy konkrétan aktuális témasorozatot megbeszélésére. /Nem gondoljuk, hogy évi négy-öt alkalomnál többre lenne igény és lehetőség. A szülői értekezletek akkor hatékonyabbak, akkor adnak nagyobb segítséget, ha azokat osztályonként tartják.

A fenti mondanivaló sokéves és többszintű /alsó és felső tagozat, középiskola/, e témához kapcsolódó tapasztalat alapján született. Az a felismerés inspirálta, hogy a család és az iskola között, az utóbbi két-három évtizedben megromlott viszony, súlyos gátja az oktatás-nevelés jobb eredményeinek és ebbe nem törődhetünk bele. Az általános és a középiskolák számára feladat és sajátos érdek ennek a nemkívánatos állapotnak a felszámolása. Fel kell vállalni, mert kollégáink eredményes munkájához a szülői házzal való jó kapcsolat elengedhetetlen, még akkor is, ha ma számos új tennivaló is akad a folyamatban lévő reform miatt. Ha a misszió sikeres lesz, /hiszem, hogy az lesz!/ a leghatékonyabb pozitív eszköz kerül a kezükbe és felbecsülhetetlen szolgálatot teszünk, és nem csak az iskolaügynek!

Mindenkinek, aki találkozott vele. Nekem, míg élek, talán azon túl is, a legszebb.

Amit a Magyar tengerről tudok, gondolok és érzek, el nem mondhatom, leírni biztosan nem tudom. Tallózom hát az emlékekben, azokban a történésekben, amelyeket átéltem az északi és a déli partot járva, és azokat is, amelyeket képzeletem rajzolt emlékezetembe. – Elkerülhetetlen, hogy önmagamra is utalok. Egy tiszta szerelemben mindkét fél érdekes, még ha, mint most, kölcsönösségről szó sem eshet.

Ismerkedésünk a régmúlt esete. Azért is különös, mert a két fél még nem is találkozott. A Balaton több ezer éves, jómagam suttyó legény, alig nyolc vagy kilenc éves, a közvetítő meg jó Apám. Ő egyszer, a 20-as évek végén jegyző kollégáival, kikapcsolódás ürügyén Keszthelyre látogatott. Hazajöttekor, mint szokta „igaz mesét” mondott. Élményeit elevenítette fel fia számára. Igen tudott regélni, minden csodaszép volt benne. Nemcsak hallottam, de láttam is a sima, kék víztömeget a partoktól körülölelten, a lágy csobbanásokat, a Keszthelyi-öböl rekettyéseit, a lemenő nap vízbe csapódó sugarait. Az egész gyönyörű mesevilágot valóságként. Apám kiemelt a göcseji falu szorgos-dolgos hétköznapjaiból, elrepített egy általam el sem képzelt új, ismeretlen valóságba. Minden, amit mondott, igaz volt, szép és tiszta. Ez a mese életem egyik meghatározója lett. Meg akartam személyesen tapasztalni, amiről hallottam. Tudtam, minden úgy van, ahogy jó Apám elmondta. Újra és újra a Balatonról álmodtam. A találkozás, az élet már ilyen, éveket váratott magára.

Szüleim, hogy négy gyermeküket taníttathassák, Kőszegre, az egyik iskolavárosba költöztették a családot. Magam nagybátyám és a barabásszegi Asztalos tanítóházaspár szavára az állami tanítóképzőbe készültem, testvéreim a zárda iskolái közül választottak. A lehetőségek kiválónak bizonyultak itt is, ott is. Igaz, dolgozni kellett, napi kilenc-tíz órákat is. (A tanulás munka volt, kemény és érdekes!)

Harmadéves voltam, amikor „atléta” eredményeim (a távolugrás 6 méter felett, magasugrás 170 cm és 800 méteres síkfutás) alapján tagja lettem a középiskolák országos bajnokságára induló csapatnak. A verseny színhelye pedig, láss csodát, Keszthely volt. Máris indultam volna! Pár napot az indulásig, órákat még az érkezésig persze várni kellett. Aztán megérkeztünk, nekem úgy tűnt, a csodavilágba. Szállást a pedagógusok üdülőjében kaptunk. Délután volt, máris indultunk volna a partra. Dila Dénes tanár úr lecsendesített bennünket, elmesélte, mily negatív hatással van a másnapi eredményekre a nyakló nélküli lubickolás. Szavait aláhúzta a házat környező magas téglafal és a tölgyfából ácsolt masszív kapu. Csak az eget láthattuk, nem vigasztalt, hiába volt kék, mint a tenger. Ám a véletlen segítve-ártva mellénk állt. Hajnalban egyik társunk felfedezte a kapunyitást. Perc is aligha telt, mindenki talpon volt. Hiába az előző napi, akkor még úgy mondtuk: szentbeszéd, egy akarattal zúdultunk a nem is közeli mólóra. Kiadós lubickolás után a reggelit is elszalajtva sétáltunk a sportpályára. Rendre kerültünk sorra, rendre leszerepeltünk, várt teljesítményeinknek töredékét teljesítve. A tanári értékelés igen szigorú volt, ám nem hiányzott némi megértés sem. Másnap nem volt kötöttségem, a partot ugyan nem, de a vizet elkerültem. Laza edzés után néztem, csak néztem a parton mindazt, amit tulajdonképpen már ismertem, csodáltam. A harmadik napon került sorra a nyolcszázas síkfutás. Öldöklő küzdelemben elsőnek érkeztem célba, országos bajnok lettem. Ez a története a Balatonnal való első személyes találkozásomnak. Fényes csak az érem lett, a szerelem továbbra is plátói maradt, ám tovább erősödött. Apám tájleírása igazolódott, jottányit sem veszített varázsából. A szerzett keserédes élmény ugyan kettős hatásúnak bizonyult, mégis fokozta vágyódásomat, s ezt szüleim is nyilvántartották, bár beszéd tárgyát nem képezte. Történt, hogy 1940. június 21-én megkaptam első oklevelemet. Apám kézbe vette, bólintott, és három napra eltűnt. Megérkeztekor – ma is szóról szóra tudom – a következőket mondta: „Készülj, július 1-jén jelentkezned kell Gyenesdiáson a jegyzőségen. Amíg tanítói állást nem találsz, szociális titkárként kapsz munkát.” Apám minden sallangot nélkülöző szeretete lenyűgözött, és életre boldoggá tett. Gyenesdiás, mint köztudott, Keszthely szomszédságában, a Balaton partján van, akkor, körjegyzőségi székhely volt. Első munkahelyem a vágyott, kesernyés emlékkel már megismert néhány órára már látott kék színű nagy víz partján lehetett. A szerencse úgy hozta, a jó Isten akarata és Apám közbejötte folytán beteljesült gyermekkori vágyam. Amikor megérkeztem, már nyüzsgött a kedvelt üdülőhely. Számos nyaraló telt meg a tulajdonosokkal és vendégeikkel. Hétvégeken aztán csak nőtt a forgalom. Szombaton 10 óra tájt érkezett meg a „bikavonat”. A Budapesten és más városokban dolgozó férjek érkeztek meglátogatni családjukat, feleségüket. Szabadidőmben ismerkedtem a Balatonnal, úsztam, csónakáztam és merengtem: szép az élet, és ezért hálás lehettem! Jártam a partot, Vonyarcvashegy, Balatongyörök, Szépkilátó, és hát onnan a panoráma. Megismertem a keszthelyi hegyeket, számos ismert és először most látott növényt, a gyér köves talajon sínylődő, mégis viruló fácskákat, bokrokat, a köztük nyüzsgő élővilágot, egeret, madarat, még szárnyaló sast is láttam. A panzióban, ahol étkeztem, a tulajnak volt egy kedves, velem egy időben végzett tanítólánya. Szívesen kalauzolt és mutatott be ismerőseinek, vezetett egy-egy kisebb túrán. A szomszédban az üdülőtulajdonos hölgy és leánya töltötte a nyarat. Partnerük lettem nagyobb hétvégi kirándulásokon. Legmulatságosabb kalandunk: csónakkal Keszthelyre. Kiadós szórakozás után éjféltájt indultunk vissza a hold fényénél. A csónakkikötőben Zsófika egyre vidámabb hancúrozása miatt mindketten ruhástól fürödtünk meg. Mit volt mit tenni, csuromvizesen értünk haza. Otthon a szülők, a vonat közben megérkezett, együtt vártak bennünket. „Hát ti hogy néztek ki?” kérdés után, hiszen minden más rendben volt, nekem egy ugyan bő, a tükörben mégis mutatós öltönyt adtak kölcsön, és kifejtették, hogy a közeljövőben ők is velünk tartanak.

Erre azonban nem került sor, mert a munkahelyemen az adóügyi jegyző, Mohos István, egy napon azzal lepett meg, azt mondta, szerzett nekem tanítói állást. Beajánlott szülőfalujába. Persze be kellett mutatkoznom. Pista kíséretével a falu búcsújakor került erre sor. Nehéz, számomra igen terhesnek bizonyuló feladat volt a számos vizit. Ám a várható siker érdekében, ez is kellett, minden meghívó családnál derekasan dicsértem a háziasszony főztjét és ennek megfelelően falatoztam is. A bor és egyéb szesz ivászatában viszont alulmaradtam. Ám a „nehéz órák” megtermették gyümölcsüket. A tizenegy jelölt közül tizenhat szavazatot kaptam, kívülem még egy jelentkező szerzett mindössze egy voksot. Be kell vallanom, hogy a sikerhez Béni bácsi tanácsa is hozzájárult. Az intelem szerint „az orgonán jó nagyot kell kiátani.” Megtettem, ami tőlem tellett.

Számomra, a tisztes tanítás mellett továbbra is, a Balatonnal való barátság fontos cél maradt. Salföldtől a part mindössze másfél kilométerre volt. Ahányszor csak tehettem, megjártam ezt az utat oda-vissza, és szívtam a jó levegőt az év minden szakában. A kétszobás legénylakásom azért is bőnek bizonyult, mert inkább csak éjjel laktam benne. Jártam a partot Badacsonytól Révfülöpig. Gyönyörködtem a tájban, betelni vele igaz máig sem tudtam, bámultam a vizet, a nádat, a halak ficánkolását, a nagyobbak méltóságos uszonycsapásait. Megkóstoltam a badacsonyörsi, a pálkövei savanyúvizet, úsztam, horgásztam, csak néha sikerrel. Télen korcsolyáztam, léket vágtam, bámultam a parton halmozódó jéghegyeket, meg-megriadtam egy-egy rianás hangjától, és végtelenül otthon éreztem magamat. Ez az érzés csak fokozódott, amikor az itt lakó emberekkel barátságot kötöttem. Beszélgettünk, szívesek voltak, vendégszeretők. Be-behívtak egy-egy pincéhez, mondták „na még egy pohárkával.” Azért is ez a kapcsolat Ábrahámheggyel, mert itt kaptam egyik járandóságomat. A salföldi gazdák itteni birtokairól, a lankás, jó bort adó szőlőből. A kollektálás eredménye több mint két hektó volt. A puttonyosom pincéjéhez kulcsot kaptam. „Gyűjtögetés” közben, elvárták, hogy ott legyek, megismerkedtem falum gazdáinak többségével. Ez a bimbózó, jó emberi kapcsolat azért is érdekes, mert emberség dolga, de azért is, mert nemcsak az anyák, de az édesapák is kezdtek érdeklődni gyermekük gyarapodása iránt.

Az idilli állapot persze sokáig nem tarthatott. Magam is voltam fiatal (szinte hihetetlen!), s a fiatalság egyik dolga akkor (ma is annak kéne lenni) a haza védelmére való felkészülés volt. Erre engem és minden alkalmas fiatalt a katonaság készített fel. Egyfolytában ötvennyolc hónapig jártam angyalbőrben. Újoncidő (ó jaj!), kétszer hat hónap tartalékos tiszti iskola (még nagyobb jajok!), az ukrán front, sebesülések. Aztán új fejezet: az új hadsereg szervezése Debrecenben, elvonulás Ausztriába, a második világháború vége (1945. május 9.), aztán még tizenegy hónap Polgárdiban a 17. gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnokaként.

Közel volt, ezért is nagyon hiányzott a Balaton. Egy-egy napra lovon, alkalmi járművel el-eljutottam Kenese környékére, Aligáig is. Itt volt a hadosztályparancsnokságunk, hivatalosan is lehetett ürügyet találni. Végre leszerelés 1946. május 11-én.

Nem azonnal ugyan, életre szóló Balaton-szerelmem mégis hosszú időre Fonyódon teljesedhetett ki. Vettünk egy igényes épületet a Szent István utcában. Odaköltözésünk ára, hogy az alakuló járási tanács oktatási osztályvezetését bízták rám 29 éves fejjel. Nem bántam meg, mert rengeteg szakmai tapasztalatot szereztem az iskolalátogatások során, és hát bele kellett dolgoznom magamat az oktatásirányítás rejtelmeibe, meg kellett ismernem jogrendszerét, alkalmazásának fortélyait. Közben saját képzésemre is mód adódott, filozófiaoktatói oklevelet és szaktanári végzettséget szereztem magyar nyelv és irodalomból. Voltam egy mamutiskola igazgatója Zalaszentgróton. 1962-ben meghívtak a nyíregyházi tanítóképzőhöz tanárnak. Ebben az évben kezdődött ott a Tanárképző Főiskola szervezése. Előbb fél, majd teljes állást töltöttem be ott is. Nagyszerű munkahely, hozzáértő vezetők, és megfelelő dotáció tette kívánatossá ottani működésemet. Ám előretolakodott ismét a Balaton utáni vágy. Előbb úgy „küzdtem ellene”, hogy nyaranta szünetekben el-ellátogattam az ismert helyek valamelyikére. A minisztérium kérésemet figyelembe véve 1970-ben a kaposvári tanítóképzőhöz vezényelt, ahol esedékessé vált a főiskolává szervezés munkája. Egy évtized után értem el a nyugdíjkorhatárt. Ennek több mint harminc éve. Közben számos alkalommal kerestem fel a tópartot. Az év minden szakában szereztem új élményeket, a tavaszi zsendüléskor, a nyári örömökből, ősszel körutazások a tó körül, télen a félelmetes jégtorlaszok látványából. Mégis maradt hiányérzetem, a tóval nem sikerült „házasságra” lépnem. Több mint harminc éve újra és újra még fel-fellobban a láng, és olyankor igen megtelik a szívem. Ezért elevenítem fel újra és újra ami volt, amit ott megéltem. Gondolatban tovább is rendre járom partjait. A képeket könnyű felelevenítenem, hiszen bennem, az agyamban, a szívemben vannak. Azt mondhatom, minden méterét megjártam, többségét gyalog is. Áhítattal megyek a felsőbélatelepi domb legtetejére. Talán onnan a legszebb a látvány. Nekem az a legfontosabb. Az ábrahámhegyi, a badacsonyörsi dombok, a tóti heggyel, a Guláccsal, mögöttük a Csobánc, elől a Badacsony a bazaltorgonával, jobbra a Szigliget, mögötte a Szentgyörgy hegy. Oldalukon a kéknyelű, a szürkebarát, a rizling és számos fajta szőlő tőkéjének sokaságával. Borukból egy-egy pohárka az egészség és a jókedv záloga. Szívesen járom meg Tihanyt, az egész félszigetet. A romok a régiekre, a templom Istenre, távolabb a fák, a bokrok a természet folyton változó, évről évre megújuló erejére, az örökkévalóságra emlékeztetnek.

Ma éppen egy hónapja annak, hogy e csodák és az emberi élet fel nem sorolható élményeinek birtokában betöltöttem a 91. évemet. Köszöntöttek húgaim, kik mind a hárman élnek, családjuk nevében is. Két középidős gyermekem, unokákkal és egy dédunokával telefonon kívántak boldog születésnapot. Legidősebb fiam és lányom személyesen tiszteltek meg. Legfiatalabb fiam feleségével pedig azzal lepett meg, hogy egy balatoni körutat ajánlott. Nem kell jóstehetség, mindenki tudta, nekem nehéz lesz, mégis „vitézül” vállaltam, mert a szívem közepén lévő egyik dologról volt szó. Szántódnál értünk a tóhoz. Kompon keltünk át. Megnéztük Tihanyt, a Belső-tónál kissé elidőztünk. Láttuk a szürkegulyát, egyet a visszatelepített ürgékből, megnéztük a levendulamezőt és az erősen erdősödő, újraéledő félsziget dombjait. Aztán végig a jól ismert veszprémi parton. A jó szeműek meglátták Örvényesnél a hetes sztráda kőröshegyi viaduktját. Aztán csak tovább a csak Áron által tudott célig. A Kisfaludy ház tövénél ért véget a délelőtti út. Segédlettel ugyan, de csak feljutottam magam is a teraszig, ahol az ebéd várt. Ragyogó időpont. Előttünk az egész Balaton, a lankás túlsó part, és szemben a bélatelepi domb. Királyi látnivaló. És az ebéd. Nagy választék. Mindnyájan belemélyedtünk a többoldalas étlapba. Aztán a tálak, ízlésesek, bőségesek. A halat kedvelők fogast, harcsát, csukát stb. választhattak. Fiammal egy vegyes haltálat kértünk változatos körettel. Menyem is halat evett nagy étvággyal. Drága feleségem pedig egy vegyes nyársat kért számos húsfélével. Az ízlések szerint választott ételeknek megfelelően ki kéknyelűt, ki szürkebarátot, Borikám rizlinget kóstolt. Amint látszik, az egyetértés itt nem lehetett teljes, ám mert ki-ki a fogára valót, az ízlésének megfelelőt fogyasztotta, egységesen jókedvre hangolódtunk. Az élménydús délelőtt és a kiadós ebéd után kissé elpilledve néztük meg régi horgászhelyemet Pálkövén. Bajcsy-Zsilinszky Endre horgásztanyáját nem találtuk, lebontották. Emlékeim felidézték a vele való találkozást 1944 tavaszán a horgásztanyán és a vonaton Budapest felé utaztunkban. Ismét meghajtottam a fejemet ennek az igaz magyar úrnak az emléke előtt. Megálltunk még a tihanyi öböl egyik parkolójában. Jártányi erőm is alig volt már, mégis felmásztam a partvédő gát tetejére. Az első sóhaj, ami a bensőmből előtört. „Gyönyörű a Balaton.” Fáradtan, de felajzott szívvel merengtem az elém tárulkozó kedves tájon. Az éppen csak megcsobbanó vízen, a kecsesen libegő méltóságos tartású hattyún, a kövek között csúszkáló vízisiklón, a lebegő vitorlásokon, a gyöngyfehér hajón, ott jókedvű társaság bizonnyal hasonló élmények részese lehetett. Ez az a pillanat, amikor az érzékeny szemlélő szeméből kicsöppen egy könnycsepp. Vajon hogyan viselje ezt a benyomást, aki egész életútján ennek a hatásnak a bűvöletében élt? Aki egy ezzel a csodás tájjal, aki ha tehetné, soha nem szakadna el tőle. Nekem most még – bizonyára már kis időre – más a dolgom. Úgy érzem, némi feladat még vár rám. Ez persze senkit sem segít, sőt gyarapítja a hozzám tartozók dolgát. Ám a megszabott időt le kell töltenem. Azzal áltatom magamat, hogy kell, tán érdemes és még érdekes is. A világot meg nem válthatjuk, mégis míg élünk, mindig újat és újragondolunk. Most azt, hogy a Balaton az én végső otthonom. Ide nem zarándokút vezet, nincs vágott virág, és nem kell semmiféle síremlék. Mert van Isten rendezte gyönyörű természet és van egy remekmű is: a Balaton. Megérdemlem? – Nem tudom.

2011. szeptember 17.

Érfalvy Ferenc

A világválság körülményei között is van! Akkor is, ha ilyen zűrzavar még sosem volt köröttünk. Akkor is, ha recseg-ropog minden. És nem csak itthon, de szerte a nagyvilágban is repedeznek a falak. – Valahol nagyot hibáztunk, valamit nagyon elrontottunk. – Ki tette? –  Talán nem is meglepő, ha valaki a tettest a férfiemberben keresi. Ő állt, a boldog aranykort követően, mindig az élen, ő kormányozta mindenütt és minden időkben a népeket, az országokat.

Lao-ce valamikor az aranykorban írta a Tao-te 28. versében:

„Ha ismered férfiéletedet
De megőrzöd nőiességedet is,
Hegyi patak és meder leszel az Ég alattiban.
Hegyi patak és meder,
És az erő nem hagy el soha.
Hazatérsz.
És mint kisgyermek, újra teljes leszel.”

E régi mécses fényében talán lassan meglátjuk, hogy lényünkben mindig, mindkét nemiségnek helye van. És tán azt is tudomásul vesszük:„Ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem mehettünk be az Isten országába.” Kint maradunk és hiába dörömbölünk. A földi élet nem csak megszakad, de ténylegesen véget is ér, minden véget ér!

Valóban annak is a férfi az oka, hogy gyarapodunk, vesztünkre? Nem mondom, hogy nem. Vannak jelek, amelyek arra hívják fel figyelmünket, hogy a női nem, nem csak tudja azt, amit a férfiak, de esetenként jobban is tudja. Az ember: nő és férfi. Ha az egyik nincs, a hiányérzet nő naggyá.  Mindkettő hordozza a másik lényeges jegyeit is. Egymást kiegészítve, együttműködve reménykedhetnek, talán alkothatnak is igazán nagyot. Hiszen még a teremtésnek is résztvevői!

Előbb Margaret Thatcher, mostanában Angela Merkel jutnak az eszembe. Mindketten megcsillogtattak női lényük mellett, számos férfiasnak tartott adottságot is. Minden bizonnyal ezért van, hogy tetteik egy részének, a történelem-könyvekben, máris helyet biztosítottak. A női emancipáció nem csak napirenden van, de életre valóságát bizonyítja is. Egy-egy önkormányzat, intézmény, üzem élén, de a közéletben, a politikában is megmutatja erényeit, azt a vezető képességét, amit sokan csak férfi adottságának gondolnak. Igaz, nem tagadható, hogy vannak a társadalmi életnek olyan területei ahonnan a nők kiszorultak. Másutt meg persze többségben vannak. Nem gondoltuk volna, szinte hihetetlen, hogy Lao-ce ősigazságot tudott, amikor versében erről tesz tanúbizonyságot. Talán, mert ősidők korifeusa, időszerűsége elismerhetetlen, elfogadhatatlan? Pedig hát olyat tudott, amit, sajnos, a ma tudósa már rég elfelejtett. A rohamosan gyarapodó tudás sokszor süllyesztőbe juttatja a legalapvetőbb igazságokat: az emberséget, az emberi jóságot, szépséget, igazságot hordozó gondolatokat, tudni és betartani való értékes emberi kincseket.

Nem csoda hát, ha nem csak a gazdaság, az erkölcs is mély válságba jutott. Ez a már-már nihilt idéző, ránk nehezedő kivetkőzés emberi mivoltunkból, nem csak ijesztő, de előbb utóbb végzetes sorscsapás is. Olyan végzet, amit elkerülni aligha lehet, ha nem ismerjük fel, hogy a nő és a férfi külön nem, csak egymást kiegészítve lehetnek a nélkülözhetetlen változások, a jövő zálogai. Csak akkor: „Ha ismered férfiéletedet, De megőrzöd nőiességedet is.” A férfi által eddig irányított világ, válságba jutott.  Megmaradásunk érdekében is elkerülhetetlen, a nő bevonása minden irányító munkába. Persze ez csupán az első, talán most még bizonytalan lépés. A remény tényleges feltétele és éltetője, rátalálni emberi önmagunkra. Arra, hogy mindenki, egyszerre mindkét nem hordozója: ember: egyszerre „hegyi patak és meder is”! S talán eközben egyre többen értjük azt is, hogy a Meny-országába csak akkor jutunk, ha olyanok vagyunk, mint a gyermekek.

A cím, amit választottam olyan feladat elé állít, aminek számos előzménye van ugyan, mégis szinte önálló eszmefuttatást vár el. Az é r t é k fogalma a mindennapi tevékenység és gondolkodás során, de több tudomány /matematika, pedagógia, művészetek, stb./ művelése kapcsán is felmerül. Meglehetősen önkényesen, a szerző, gondolkodásának megfelelően, kap rendszerint tartalmat. Ez a körülmény késztet arra, hogy nem törekszem semmilyen általános érvényű definíció megfogalmazására. Két fajta érték tartalmának a felderítését célzom meg. Az általános emberi és az alapvető magyar nemzeti értékek tartalmát igyekszem körülírni, ill. összegezni. Ez a feladat, bár magam kreáltam, minden bizonnyal, összességében, túlnő lehetőségeimen. Ezért is már az első sorokban kérnem kell a hozzáértők észrevételeit, kiigazításait!

Az általános emberi értékeket, az ember

– életében,
– méltóságában,
– közösségeiben,
– környezetében,
– tulajdonában,
– alkotásaiban vélem megtalálni.

Ezek, minden bizonnyal, a legfontosabb a legáltalánosabb jót, szépet, igazat tartalmazzák. Tehát hangsúlyozásuk, megbecsülésük és v é d e l m ü k mindenkinek elemi kötelessége. Alá kell húzni, hogy a felsorolt értékek nagyon sommás tartalmakat fejeznek ki.  Ezeknek a felderítése majdhogynem vég nélküli feladat, mivel komponenseik szinte felsorolhatatlanok. Az egyes értékeket jelölő fogalmak tartalommal való megtöltése előtt, arra is rá kell mutatnunk, hogy a komponensek mondanivalója, sokaságuk mellett, eltérő jelentéseket is hordozhatnak, aszerint, hogy mikor és kik használják. Ez utóbbi körülmény igazolására, rendelkezésre áll egy életből vett példa. Hankiss Elemér és munkatársai itthon és az USA-ban, az ezredforduló táján, azt a feladatot adták egy-egy kísérleti csoportnak, hogy a felsorolt erkölcsi komponenseket tegyék fontossági sorrendbe.  Nem meglepő, hogy az eredmények a komponensek nagy megítélésbeli különbségét igazolták, a két ország kísérleti csoportjai szerint. Hasonló megfigyelések más időpontban, más közegben ugyan csak hasonló, jelentős eltérést mutattak. Akkor, amikor ezt tényként konstatáljuk, igen labilissá tesszük, ezzel is, azon törekvésünket, hogy helytálló és konzekvens megállapításokat akarunk mondani az emberi alap és az alapvető magyar nemzeti értékekről. –  Mégsem mondunk le az érdemleges megoldás kereséséről.

Mondanivalónk kevésbé bizonytalan az általános emberi értékeket illetően. Annyira nem, hogy a vélt értékeket, fentebb, már prezentáltuk is. Legfeljebb azt tartjuk valószínűnek, hogy egy-egy újabb alapértékre még rálelünk. Ezzel az előzetessel esedékesnek véljük a r é s z l e t e k b e  v a l ó  b e t e k i n t é s t!

Az emberiség egésze, de az egyes ember számára is alap az é l e t. Aki él, annak pedig az élet v é d e l m e.

Azt mondjuk tehát, már az embrió is, de az aggkorú is, egyaránt érték. Védelmük, istápolásuk társadalmunk egészének kötelessége, ez a feltétele a létezésünknek. Az élet két végpontja közelében az embernek nélkülözhetetlen az erejük teljében lévő korosztályok segítsége. Az embrió emberi csíra. Csak belőle lehet ember. Léte, védelme nélkül nincs emberiség. Az öreg meg, végzett munkájával szolgált rá legalább a kíméletre.  Meg hát az sem kizárt, hogy tapasztalatai, tudása hasznosodik, amennyiben igényt tartanak rá. Érdemes elgondolkodni, hogy a kevésbé „öntudatos” fiatalság az ókorban mennyire és mennyi haszonnal támaszkodott az öregekre. Megbecsülve értékeiket, mennyivel kevesebbet tévedett, tévelygett. Mindezen túl nem hallgathatjuk el azt sem, hogy bár az élet alapvető érték, csak szigorú önkontrol érvényesülése esetén töltheti be szerepét. Arány és mérték!

Az egyes emberi alapérték számos komponenst működtetve teljesedhet ki, valósulhat meg.

Utalásként néhány komponens, melyek együttesen járulnak hozzá, hogy az é l e t  v é d e l m e realitást nyerjen: bátorság, empátia, kötelességtudat, jóakarat, segítőkészség, stb. /A komponenseket, sokaságuk miatt nem sorolhatjuk fel, és mert a valóságban, tartalmuk, mindig konkrétan jelentkezik, az eseti szükségesség dönti el, hogy közülük hányat, melyiket kell felhasználnunk./

Érték a z   e m b e r  m é l t ó s á g a  is. Az a jogképesség, sajátos rang, aminek alapján mindenkinek kijár a tisztelet, mindenki megkövetelheti a megbecsülést. Az ide tartozó komponensekből néhány: tisztelet, bizalom, határozottság, tolerancia, stb.

Az emberi k ö z ö s s é g e k: /család, rokonság, lakóközösség, munkahelyi közösség, nemzet, nép, stb./ úgy szintén értéket hordoznak. Társas lény voltunkból következik ezek állandó és felbecsülhetetlen szerepe mindnyájunk életében és munkájában. Az ember nem képzelhető el közösségek nélkül. Csak egyértelmű félreértés lenne, ha valaki azt gondolná, hogy pl. a remete, akár csak rövid időre is, izolálhatja magát minden közösségtől. Az itt szerepet játszó komponensek pl. a felelősségérzet, a figyelmesség, kötelezettségvállalás, megbocsátás, nemzettudat, stb.

A k ö r n y e z e t érték voltát sem kell bizonygatni, hiszen benne van a lakhelyünk és  majdnem minden életfeltételünk. Ó v á s a ,  v é  d e l m e  egyre inkább indokolt, mert a telhetetlen ember, nem gondolva a jövőre ezt is kizsákmányolja. Figyelmeztetés lehetne az a sok fájó tapasztalat, amit egyre gyakrabban érzékelhetünk szerte a világban, a legkülönbözőbb természeti csapás formájában. Komponensek pl.: mértékletesség, önfegyelem, munkaszeretet, ésszerű gazdálkodás, stb.

Tárgyi általános érték az ember t u l j d o n a : vagyon, ház, ruhanemű, ékszerek, stb.

Tárgyiasult érték az ember minden a l k o t á s a : festmény, szobor, a ház amit épít, a termény aminek magvát elveti, kapálja. Az írás, amit papírra vet, lemezen tárol, könyvben publikál, stb.

Az általános emberi értékeken történt meditálás után tűzhetjük magunk elé azt a célt, hogy szólunk nemzeti értékeinkről is!

Az alapvető n e m z e t i é r t é k e k megtalálása igen aktuális, de egyidejűleg igen körülményes feladat. Szükségességét csak a szélsőséges internacionalista és kozmopolita elveket vallók vonják kétségbe. A ma fungáló pártok, bár fontosnak mondják, nem fordítanak időt, energiát arra, hogy a minimum, vagyis néhány mindenkinek elfogadható alapvető nemzeti érték megfogalmazódjon. Persze ennek csak azzal az elkötelezettséggel volna értelme, értéke, ha azokat minden körülmények között, tevékenységük minden fázisában figyelembe veszik, azok szellemében munkálkodnak, akkor is, ha más kérdésekben a szembenállás bármilyen éles is.

Alapvető nemzeti érték szerintünk:

A  n e m z e t  t ö r t é n e l m e, annak tulajdonképpen minden eseménye. A negatív történések is, amennyiben azokból a szükséges tanulságokat akarjuk levonni, ill. vonjuk le. Onnan, hogy büszkék vagyunk őseinkre, akik a nemzetett „felhozák Kárpát szent bércére.” Büszkék arra, hogy Szent István király intelmeiben azt olvashatjuk, hogy ebben az országban helyük van az idegeneknek is, hiszen tanulni is lehet tőlük. Hogy IV. Béla, bár Muhi mellett rosszul taktikázott, mégis, amint megteremtődtek a feltételek, hatalmas nemzeti összefogással, ujjá építtette az országot. Hogy a török ellen Európát védtük. Hogy szabadságharcos nemzet

voltunk-vagyunk. Nemcsak 1948-49-ben, de 1956-ban is.

Nemzeti alapérték a  m u n k a  is.  Annak fizikai, és szellemi formái egyaránt. A társadalom létezésének ez a mindenkori alapja. /Bár napjainkban egyre inkább a nemzetközi jellegét hangoztatják /pl. szabad munkaerő áramlás/, nemzeti érték voltát sem veszítette el!/ Vessünk egy pillantást a körülötte örvénylő polémiákra. A munkaerőnek, jelenleg, ha furcsán hangzik is, két tulajdonosa van. Aki előállítja, és aki megveszi. A vevő előnyös helyzetben van, ugyanis válogathat. Üzletet csak akkor köt, ha befektetésének, várhatóan hozadéka lesz. A szerzett többlet, lehetőséget teremt újabb, még előnyösebb üzletkötésekre. A tőkés ezt, profit éhsége miatt, sosem szalasztja el. Ám, a dolog másik oldala is megfigyelhető. Mint rendesen, ezzel is a munkás kerül hátrányos helyzetbe. Arra utalunk, ami a „sok a fóka” körülményből adódik. Azt mondjuk, hogy a munkaerő ára akkor is csökkenhet, ha sok a munkanélküli. Ilyenkor ugyanis kénytelenek, maguk a munkások lefelé licitálni. A „szocializmus,” módszereiből következően, meg pl. az indokolatlan „rokkant nyugdíjak” sokasága miatt, hazánkban ezt nem jutott érvényre. Ezzel ellentétben, inkább a munkakerülés lett jellemző. „Ha megvan a napi két sör, senkinek sem dolgozom.” A „segélyből élek könnyebben” szlogen igen népszerű lett. Ezért is, a közmunka, az ellenzék elmarasztaló érveinek egyikévé vált. A „leben und leben lassen” életfelfogás elharapódzott és gátjává vált a munka megszerettetésének, még olyan körülmények közepette is, amikor a gazdaság talpra állítása fokozott erőfeszítéseket igényelt. /Csak megjegyezzük: a háború után, az ujjá építés idején mennyire más volt a kép, pl. Budapesten!/

A földrészeken átívelő nemzeti összetartozás, amennyiben kialakul, szintén az egyik fontos nemzeti érték lesz. Ma még úton vagyunk feléje. Egy szétszaggatott nemzetnek nincs más lehetősége, létre kell hoznia. Persze a szó itt sem elég. Az összetartozást akarók számára a tettek bírnak meghatározó jelentőséggel.  A szó és a tett pedig együttesen tölti be a vízválasztó szerepet a jobb és a baloldal között. A napjainkig elért eredmények, a kibontakozó együvé tartozás terén, a jobboldal műve. Az összefogás pártjai ágáltak ellene és ellene is szavaztak. Pedig hát a különböző okok miatt, a más-más időpontokban emigrált, disszidált hazánk fiainak többsége ma is magyarnak érzi magát és legalább, a kettős állampolgárság megszerzésével, ki is akarja ezt fejezni. Régtől esedékes az egymásra találás, nem volt könnyű megtalálni a lehetőséget, még nehezebb volt megvalósítani az együvé tartozás alkalmas módozatát. Élesztése, karbantartása soha el nem hanyagolható, folyton művelendő feladat!

Felbecsülhetetlen nemzeti érték a tudományos és minden más s z e l l e m i a l k o t á s is. Tudósaink egy része, a jobb anyagi feltételekkel rendelkező országokban találja meg alkotó munkája feltételeit. Nem lenne ildomos ezért őket elmarasztalni. Mégis üdvözlendő, hogy az Akadémia erőfeszítéseket tesz az itthoni feltételek javítása érdekében. Íróink, művészeink, sportolóink itthon és másutt a világban mutatják meg kiváló tehetségüket, szereznek elismerést, megbecsülést önmaguknak és hazánknak. Büszkén tekintünk népművészeink alkotásaira, népi hagyományainkra.  Nemzeti értékeink gyöngyszemei ezek mind!

Az általános emberi, és az alapvető nemzeti értékeken túli érékek sokaságára nem célunk kitérni. Csupán megjegyezzük, hogy az értékeket számos módon lehet rendszerezni. A legáltalánosabb a tárgyi és nem tárgyi értékek szerinti csoportosítás. Az általunk bemutatott általános emberi és nemzeti alapértékek a nem tárgyi értékek közé tartoznak. Az egyes ember és a nemzet tárgyi értékeinek taglalása nem volt célunk, erre nem tértünk ki. Azért sem foglalkoztunk ezekkel, mert nem akartuk az egyébként is sok összetevőjű és fajsúlyos témát még bonyolultabbá tenni. Az a gondoljuk a tárgyi értékek feltárása más, külön feladat.

Az általános emberi értékek felelevenítése az iskolai nevelés és az un. népművelés során adhatnak orientációt a gyermekekkel és a felnőttekkel foglalkozóknak. Az alapvető nemzeti értékek felelevenítése pedig a nemzeti identitás erősítését szolgálhatja magunkban és emberi környezetünkben. Mindkettő aktualitása tagadhatatlan!

Az iskolázással az állam – ha tetszik, ha nem /van, akinek nem? Érthetetlen!/ – rászorítja a tanköteles fiatalt, hogy a társadalom által értéknek tartott ismeretek egy részét megismerje és megtanulja. Ez a kötelezettség az un. alapismeretekre érvényes. Más a helyzet az ugyancsak értéket képviselő, magas fokú tudnivalókkal kapcsolatosan /pl. relativitáselmélet/. Ezeket a nagy értékű ismerteket már, a nem kötelező, felsőfokú intézmények prezentálják. Vannak, akik tudás, tehetség, alkotó képesség birtokában, nem csak elsajátítják, de felhasználni is megtanulják ezeket, sőt új ismereteket is kreálnak, értékes alkotásokat hoznak létre. Einstein egyik figyelmet érdemlő gondolata a következő: „Mindenki úgy tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud és megvalósítja.” Két érdekes probléma hever az eddig mondottakban. Az egyik, hogy a civilizált társadalom a tanulás kötelezettségét előírja és a tudás bizonyos hányadát be is vasalja. Ezzel tudatosan és tervszerűen növeli az emberek műveltségét. A másik érdekesség, hogy nagyon sok tudnivaló megismerését lehetővé teszi, szorgalmazza is, de számol azzal, hogy az emberek egy részének képességei, törekvései ezek érdemleges hasznosítását gátolják. Mégis, mert fontosak, szükségesek és, mert tudja, hogy van olyan emberi kapacitás, amely megbirkózik az ilyen feladatokkal, lehetőséget teremt ezek propagálására, sőt oktatására is. Továbbá, mert van esély, hogy az eddig meg nem oldott feladatok megoldásához a szükséges ismertek felderítése is sorra kerülhet, jelentős költségvetési tételeket biztosít a kutatásra.

Gondolatmenetünk oda tendál, hogy kimondjuk: a tanulás egymásra épülő, értéket gyarapító funkciója lehetővé teszi az kreativitást, ám ez költségvetési fedezetet feltételez.

A címben felsorolt fogalmak értelmezése:

A tanulásról szóló felfogásunk alapja az a pedagógiai viszony, amely a pedagógiai praxisban valósul meg. Elemei a következők:
Az e n t i t á s /objektiváció, eszme, tudásrendszer, képesség, magatartás, stb./ amelyet az állam, ill. a társadalom a közjó szempontjából tanulásra szükségesnek ítél, vagyis az é r t é k.
Az e g y é n, aki az értéket elsajátítja, azaz a t a n u l ó.
Az a s z e m é l y, aki az érték elsajátításában tevőlegesen közreműködik, aki t a n í t.

Mint minden, sajnos ez a három elem is tartalmazhat fogyatékosságokat. Hibás lehet az érték preferálása. A tanuló lehet pl. érdektelen, hanyag. A tanító képességei, képzettsége lehet hiányos. Zsolnai ezek mindegyikét a pedagógiai patológia esetének minősíti. Ezt a megítélést súlyosnak véljük. Szerintünk inkább fogyatékosságokról van szó. Azt viszont nem vitathatjuk, hogy eredményrontó tényezők, a tanulás eredményességének gátlói.
A pedagógiai praxis eredménye, kedvező esetben, a tanuló által elsajátított értékek felhalmozódása és rendeződés a tanuló tudatában: a t u d á s. A rendezett ismeretrendszer pedig alap, bázis a végzendő tevékenységhez. Az alapképzés á l t a l á n o s humán, reál és művészeti ismereteket ad. Ezek szerepe a végzendő munka szellemi megalapozása. Az élet által napirendre tűzött, ill. lehetővé tett konkrét munka persze még szakmai értékként értelmezett ismereteket és gyakorlatot is feltételez. Kívánatos megjegyezni, hogy a manapság is sokak szerint elvárható magas fokú gyakorlati felkészültséget az közoktatástól, de a szakiskolától, egyáltalán az iskolától elvárni irreális. Persze azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a szellemi mellett a f i z i k a i munkának is be kell épülnie a köz- és a felsőfokú képzésbe. De jó szakembert a gyakorlat farag! Az általános, és a szakismeretek birtokában végzett gyakorlati munka produkálhatja az igényelt munkaeredményeket. Az a megjegyzés még ide kívánkozik, hogy a nagyobb általános műveltség még a napi tevékenységben is hozzájárul a jobb eredményekhez, és fokozott mértékben hasznosodik a magasabb igényű munkavégzésben.
A t u d á s az elméleti és a gyakorlati ismeretek összessége, ezek rendszerezettsége. Az így értelmezett tudás pedig biztos alapja, az eredményes tevékenységnek, de az ismeretek folytonos gyarapodásának is.
A tanulás, a tudás és a tehetség az a l k o t ó m u n k a feltételei, de nem elegendő biztosítékai. Az igen sok személyiségben meglévő alkotó munkára való hajlam, képesség, nem mindig érvényesül. Pl. mert számos esetben, nincs, aki felismerné, és ezért homályban marad, sőt elkallódhat. Még gyakoribb, hogy a tehetség azért marad látens, mert nem volt alkalma, indítéka arra, hogy megmutassa magát. Igen gyakori, hogy elmarad a megismert tehetség segítése.
Adósak vagyunk a tehetség fogalmának tisztázásával. R e n z u l i n szerint a tehetség megnyilvánulhat:

– átlag feletti általános,
– átlagot meghaladó speciális képességben,
– kreativitásban, /alkotó-, teremtőképesség, képességek együttműködése az alkotás iránti elkötelezettségben./

/Erre a kérdéskörre: a t e h e t s é g f e l i s m e r é s é n e k és s e g í t é s é n e k kérdésére még visszatérünk!/

A fentebb mondottak miatt elkerülhetetlen, hogy a tehetségtan /talentológia/ és az alkotástan /kreatológia/ alapkérdéseiről is szót ejtsünk. /A piros aláhúzásokból is kiderül, hogy ez a két fogalom annyira új, hogy az internet sem vette még fel a szótárába./ Többek között Zsolnai használja ezeket, és közben azt is elárulja, hogy mi a mondanivalójuk. A tehetségtan és az alkotástan közös és megkülönböztető jegyekkel is rendelkezik. Közös bennük, hogy az alkotással, az értékek preferálásával foglalkoznak. A tehetségtan az embert, az értékek megismerőjét, felismerőjét vizsgálja, az alkotó személy eredeti, egyedülálló teljesítményével, a teljesítmény létrejöttével, a teljesítő személyiségével, az alkotástan pedig az alkotást magát veszi górcső alá, a pszichológiai tudományok /alkotáspszichológia, alkotástipológia, alkotásmódszertan, stb./ szemszögéből. Összegezve tehát, a talentológia az alkotó személyiséget, munkásságát tekinti tárgyának, a kreatológia pedig az alkotás folyamatát, az alkotást magát vizsgálja. /A mondottak egyértelműn utalnak a kölcsönösségre./
Néhány gondolat az alkotó tehetség felismerésének és segítésének kérdésköréből.
Ezt a témát sokan, sokféleképpen feldolgozták már és napirenden is tartják. A dolgunk ezért mind össze annyi, hogy utalunk ezekre. Reményeink szerint nincs egyetlen általános és középiskola sem, ahol ez a feladat ne lenne folyamatosan napirenden. Ám, ha azt a kérdést fogalmazzuk meg, hogy egy-egy osztályban a tehetségek milyen arányban váltak ismertté, már más lesz a mondanivalónk tónusa.
Elsőnek idézzük fel azt a tényt, hogy az ép, az egészséges gyermekek mindegyike, igaz más-más téren, értékeket hordoz, akkor is, ha mint rendesen, erre csak a hivatott gondol. /Megjegyezzük, hogy a hivatását végző pedagógus egyik fontos feladata a tehetségek felismerése és felkarolása. Nem ritka az sem, hogy bizonyos körülmények között, az osztálymunka segítője egy-egy tehetséges gyermek. Segíthet pl. az elkapatott gyermekek valóságos értékeinek megláttatásában.
Az alkotó tevékenységre való alkalmasság, képesség az iskolában, a legkülönbözőbb módon nyilvánulhat meg: pl. a gyorsan elvégzett feladatmegoldásban, a munka precizitásában, küllemében, a gyermek megjelenésében, magatartásában, stb. Ezek a különböző utalások mind-mind lehetőségek valamilyen képesség tényleges meglétének felderítésére. /A munkának ez persze csupán a kezdete./ Ebben a fázisába a cél a valóságosnak bizonyuló tehetség megállapítása. A tenni való dandárja csak ezután következik: külön feladatok kreálása, társak segítése, beszélgetés egy-egy témáról, azaz egy individuális segítségnyújtás a közösségen belül a tehetségnek alkotó személyiséggé válása érdekében. Igen nagy feladat ez a pedagógus számára. Mert egy-egy osztályban számos hasonló tennivaló valószínű, a mindennapi osztálymunka mellett, ill. közben, nem csoda, ha a kolléga elfárad. Mivel minden tehetség egyenként és összességében is érték, a hivatás-, a küldetés-tudat nem engedheti ezek elkallódását!
Zárásként néhány szó az oktatás-irányításról:
A pedagógus munkát végzők és ennek a munkának minden érintettje /gyermek, szülő, különböző közösségek/ hálásak, ill. hálásak lehetnének, azért ami az elmúlt közel négy évben az oktatásügyben történt. Joggal korszakalkotónak minősül a pedagóguspálya-modell és a vele járó fizetésrendezés, /úgy is, ahogy erre az anyagi feltételek csak fokozatosan voltak megteremthetők./ Jogos az-az igény is, amit az előléptetések feltételeként elvárnak. Esedékes és kívánatos volt a közoktatás állami kézbe vétele. Mind a modell megalkotása, mind a központi irányítás kivitelezése természetszerűen okozott zökkenőket. Ezek elviselhetők és ahol szükséges korrigálhatók. A közoktatás tartalmi fogyatékosságainak felszámolása pedig, egy csapásra, lehetetlen. A korábbi oktatás-irányítás közismert bűneinek megbocsátása megtörténhet, de hatásának káros következményei, évek múltán is csak nehezen számolhatók fel. Az általános iskolai munka elégtelenségének következményeit a középiskolák, a kettőét együtt pedig a felsőoktatás néhány évig még megsínyli.
Sajnálatos, hogy a tennivalók tömkelegében néhány zavaró momentum is becsúszott. Felesleges teher a kollégák munkaidejének adminisztrálása, és bántó, meg haszontalan is. Izgalmas számukra a szakfelügyelet. Részletes tájékoztatást vártak volna erről, és a feljebbsorolásukkor esedékes megmérettetésről is.

Javaslatok:

A pedagógus pálya presztízsének növeléséhez a hallgatói ösztöndíj, minden bizonnyal hozzájárul.
Szükség lenne a társadalmi elismerés, megbecsülés megszerzésére is. Az iskola, az iskoláztatás szerepe igen megnőtt, de a pedagógusok megbecsülése sok kívánnivalót támaszt.
Meggyőződésünk, hogy a közoktatás színvonalának növeléséhez a szülők megnyerése, és aktív támogatásuk elengedhetetlen. A szülők felelősségtudatának felélesztéséhez széleskörű társadalmi akcióra van szükség. A civil egyesületek és a kormány ezt a nyár folyamán napirendre tűzhetné.
Az iskoláknak a mai, nem kevés feladatuk mellett, pedagógiai központoknak is lenniük kellene, mert az iskola körzetében lakóknak ez elemi érdeke. Sok szülőt érdekel számos pedagógiai probléma.
A tankerületi vezető és minden iskolaigazgató elsősorban pedagógiai vezető legyen, és e mellett lássa el az egyszemélyi vezető megrostált feladatait. Az egyéb igazgatási feladatokat a helyettesek végezhetnék, ésszerű munkamegosztásban.
Ez utóbbi gondolatokat a gyakorló pedagógusok közül jó-néhány ismerős, rokon kolléga vetette fel. A közvetlen tapasztalatunk is az, hogy jogosak ezek, és vannak még itt el nem mondott egyéb jogos észrevételek is. Tudomásunk van arról is, hogy a minisztérium részéről a tájékoztatásra, de a korrekcióra is nagy a készség.
Mondanivalónk témája a tanulás, tudás, tehetség, alkotás. Erre visszatérve, a befejezés szándékával mondjuk, hogy kollégáink felkészültségüket, tapasztalataikat felhasználva, kritikával hasznosítsák, amit szerény mondanivalónkból érdemesnek tartanak. Talán mégsem igaz:, hogy „Nil novi sub sole” /Nincs új a Nap alatt./