Gondolatok oktatásról nevelésről…

Ez az első látásra badarságnak látszó mondat, ha a dialektika eszközével nézzük, egészen egyszerű, hétköznapi tény. –  A dialektika jelentése: vitatkozás, vitakészség, érvelés. –  A fogalom Szókratész filozófiájában jelenik meg először. Platón, Kant, Hegel is használja. Az utóbbinál azt jelenti, hogy a fogalmak ellentétekre bomlanak, fejlődnek és magasabb egységben összefoglalódnak. Persze nem csak a gondolatok, de a természet, a társadalom is vizsgálható a dialektika módszerével. Vagyis a világ egyéb összetevőinek is sajátja, hogy részei fejlődnek, felbomlanak és újra, magasabb szinten összegeződnek.

Nézzük ezt a természetre alkalmazva. Elsőnek azt a nézetet tekintsük meg, mely szerint, a Világ öntörvényű /az anyag törvényei szerint mozog/. Ebben az esetben tény, hogy a nagy természet igen hosszú életű, mondhatjuk örök. Érdemben megváltoztatni aligha, ill. alig tudjuk. Ha meg  teremtett, /a változás törvényei a teremtő által beleoltottak/ akkor is beláthatatlanul hosszú életű és éppen úgy mit az előbbiekben, az ember által alig módosítható, alakítható. /Csak megjegyezzük: ebből a szempontból a két felfogás között nincs lényegi különbség!/

Az emberre vetítve hasonló a kép. Amennyiben az evolúció elmélete az igaz, az ember is örökké más, egy-egy ember megváltoztatása pedig csak évtizedek eredménye lehet, mint ezt a szülő, még inkább a pedagógus egy életen át tapasztalja. Amennyiben a teremtés a tény, ugyan ez a helyzet.

A társadalomra kérdezve sem mondhatunk mást.

Az a szándékunk, hogy a fenti eszmefuttatást részletesen, a társadalom napirenden lévő folyamatában tekintjük át, hazánk megmaradásért mostanság vívott küzdelmében. / Kell tennünk még egy megjegyzést: a marxista filozófia a dialektikát a természet és a társadalom törvényeként is értelmezi. Ezt az álláspontot nem vitatjuk, mert úgy véljük, hogy vannak erre utaló tények is.

A konkrét, a választ kereső, kérdésünk tehát: Igaz-e, hogy hazánk, a Duna-medence, mindig és ma is ténylegesen változik? Megváltoztatása, átalakítása mégis csak nagy erőfeszítések árán, hosszú időszak alatt lehetséges?

A kérdés első felére a válasz: határozott igen. Nap, mint nap mindenki érzékeli, érzékelheti, hogy új és új dolgok jönnek létre a természeti környezetben és a társadalom minden szférájában. A természet rendje, és az emberi munkálkodás következményeként, a folytonos változás tényleges folyamat. Az igazolgatást tehát, ebben a vonatkozásban, akár meg is takaríthatjuk. Ezt tesszük!

A társadalmat illetően már jelentősen komplikáltabb a dolgunk. Egyrészt ez a terület az ember lakhelye. Az ember pedig önmagában is igen bonyolult létező. Létével: személyiségével, és egyidejű társadalmi meghatározottságával, tevékenységével, tudatosságával, de szabad akaratával is igen csak bonyolítja a képletet.

Aztán a társadalmi létfeltételének sokszektorúsága /politika, gazdaság, kultúra, stb. stb./ további nehézségek forrása az elemzéskor.  – Arra nem is vállalkozunk, hogy a teljesség igényét szolgáljuk. Csupán a fontosabb társadalmi szektorokat vesszük sorra, az általunk kreált sorrendben. Jól tudjuk, hogy „bár felül a gálya s alul a víznek árja, azét a víz az úr.” A politika azért szerepel most mégis első helyen, mert egyrészt napjaikban szerepét sokszorosan hangsúlyozzák, másrészt mert valóságosan sok bajunk van miatta.

Vizsgáljuk meg hát a politika jelentőségét és szerepét. – A politika jelenléte a társadalomban, az írott történelemben, az ókortól ismert. /A társadalom kérdéseivel való törődést jelenti./ Az egymásra következő korokban, ebben az ételemben, minden szabad ember joga és kötelessége politizálni. A jogosultság, a ma felé haladva, egyre szélesült /nőtt a szabad emberek köre/, míg nem, tulajdonképpen, mára minden állampolgár jogosult rá, akit gyakorlásából, törvényes okok miatt, ki nem zártak, vagy arra képtelenné nem vált. Napjaink nagy terhe, hogy kevesen élnek e jogukkal, ill. hogy számosan nem teljesítik – és ezt hangsúlyozni kell – ezt a kötelezettségüket. Egyik itt fészkelő ellentmondás pedig abban jelölhető meg, hogy míg szinte mindenki elvárja a legfőbb politikai szervezet: az állam gondoskodását, a nehézségekben, legalább a segítő törődését, ugyan akkor a jogosult- kötelezett, nem megy el még szavazni sem. A mai törvényes rend szerint a többséget szerzett párt, pártok, ill. vezetőik kötelesek vállalni az állami élet minden irányú felelősségét. Ugyanakkor a választópolgár még a szavazó urnákat is elkerüli kényelemből, felelőtlenségből. –  Ez tarthatatlan. A változás, változtatás nem várathat magára. – Ám nem akarunk az egyoldalúság hibájába esni. Bizonyára a pártok és a politikusok, tehát a politikát művelők számlája sem mutat mindig egyenleget. Minden párt rendelkezik ugyan felkészült, a politikát értő és lelkiismeretesen művelő vezetőkkel és tagokkal. De nyílt titok ennek az ellenkezője is: a hozzá nem értő, lelkiismeretlen, sőt a korrupt politikus jelenléte is a különböző párt és állami funkciókban. Minden bizonnyal, itt a változtatás még indokoltabb és sürgetőbb, mint azt a választópolgárok vonatkozásában hangsúlyoztuk. Nem túlzunk, ha kivitelezését sürgősnek, sőt azonnal megoldandónak minősítjük. /Ez a pártok elemi érdeke is!/

/Minden bizonnyal aligha, legalább is azonnal, biztosan nem oldható meg ez a gordiuszi csomó. Csak most formálódó véleményt vetünk hát papírra, amikor a pártok „lecserélésének” a gondolatát érleljük. A kiinduló tétel: „Mivel a pártok érdekképviseletek, sosem tudnak népi minimumokat megfogalmazni, /pedig azokra elengedhetetlenül, sürgősen szükség van/ vagy ha mégis, akkor meg nem képesek egységesen képviselni azokat. Másrészt, mert a pártok által képviselt érdekszférák összeegyeztethetetlenek, nem alkalmasak az egész, a számos szakmát képviselő társadalom, a nép közös érdekeinek a megjelenítésére, szolgálatára.” –  Úgy gondoljuk, hogy más, alkalmasabb választási metódusra lenne szükség.  Azt mondjuk, hogy szakma-csoportokat kellene, a Statisztikai Hivatalnál elfekvő adatokat felhasználva, kialakítani. Talán nem lehetetlen meghatározni, hogy az egyes szakma-csoportoknak hány képviselőjük legyen. –  Bizonyára nem lenne könnyű, de talán mégsem lehetetlen megoldani ezt. Valószínűsíthető, hogy megérné a ráfordított energiát. – Az eredményt közhírré kellene tenni. A képviselőjelölteket pályáztatni lehetne, igényes pályázati feltételek mellett. A szakmák pályázói közül, a választók szavazhatnák meg a legrátermettebbeket, a kvóta számának megfelelően. – Legtekintélyesebb kritikusunk a fentieket „hülyeségnek” nyilvánította. – Még is úgy vélem, a megoldás megtalálása sürgető!  – Íme, más lehetőség: A népi minimum kellene /ma is!/. Ezt szakértők: alkotmányjogászok, történészek, ideológiával nem fertőzött tudósok dolgozhatnák ki./Az ideológiák ismerete nem jelent „fertőzöttséget”, „vak” képviselete, követése igen!/   A parlamenti elfogadását követően, a törvényhozók kidolgozhatnának egy törvényt arról, hogy a népi minimum képviselete minden képviselő, minden állami tisztviselő joga és kötelessége. Ennek szellemében lehetne az új választásokat kiírni– a pálya persze szabad! Keressünk és találjunk a mainál, és az itt javasoltaknál jobbat!/

A társadalom másik, a döntő szektora a gazdaság, annak ipari és mezőgazdasági ága. Nem tévedünk, ha a politikához viszonyítva elsőbbséget adunk számára, /annak ellenére, hogy itt a második helyen tárgyaljuk/. Ugyanis kétségtelen, hogy a gazdasági hatalom birtoklása adja a legerősebb, a döntő eszközt a politikai uralomhoz. Napjainkban pedig – ezt nagyon sokan tudják, és a bőrükön érzik is – hogy van egy globalizálódott gazdasági erő, ami lehengerel mindent, úgy, hogy kézben tartja a politikai apparátust, benne a fegyveres testületeket és a még aljasabb, de mindenütt felhasznált titkos szolgálatokat is. A kémhálózat a globális gazdasági hatalom birtokában,”békeidőben” is, nem csak teljes rálátást, de hatékony diktatúrát is lehetővé tesz. Biztosítja a globális uralom „mindenhatóságát”.

Hazánk is nyögi ezt a terhet. Jelenleg válság formájában, de szabadságának korlátai révén is. Az EU ugyan betű szerint, nemzetállamok együttműködése, de a valóságban a Világbank, az IMF és a Valuta Alap révén, a globális tőke képviselője. Az EU-n belül pedig, a nagyobb méret alapján jelentős egyenlőtlenség is érvényesül.

Amennyiben hazánk ipari és mezőgazdasági termelését tekintjük át, nagyon szerény eredményekről adhatunk számot. A nagyobb ütemű fejődés gátja a nemzetközi válság mellett a kommunizmus hazai kísérlete /1945 – 89/, a megörökölt adósság-tömeg, annak törlesztési kötelezettsége, a külföldiekre is támaszkodó belsőellenzék propagandája és aknamunkája.  – Tehát gazdaságunkat vizsgálva is arra a következtetésre juthatunk,hogy az állandó változás nem hozott, nem hozhatott lényegi megújulást ez-ideig. A kilábalás jeleit, ennek ellenére nem lehet tagadni!

A közigazgatásban, az egészségügyben, az oktatásban, a közbiztonságban, stb. stb. kétségtelenül kedvezőbb az összkép, mégis csak kezdeti sikereket könyvelhetünk el. Ezt azonban nincs okunk úgy minősíteni, mint valamilyen helyben topogást. A változást, az előrelépést mindenütt érzékelni, tapasztalni lehet. A zökkenők a tempós ütemnek, és a dolgok természetéből következő időigényességnek tudhatjuk be. Az ügyeit intéző polgár rendre tapasztalja, hogy gyorsabban, szakszerűbben intézik dolgaikat. A köznevelésben, a nagyon is fontos nevelésre helyezték a hangsúlyt és a hatékonyabb eljárások alkalmazását szorgalmazzák az ismeretek, a készségek megszerzése, használni tudása érdekében. A nevelők képzése, munkájuk segítő ellenőrzése is igen hatékony, de csak idő múltán érzékelhető tényező.

Gondolataink a fennálló világ egyik érdekes ellentmondására kívánták felhívni a figyelmet: A folytonos mozgás, változás ellenére egy-egy emberöltő nem elég, hogy valaki a soron lévő új társadalmi minőséget megélhesse, érdemben élvezni tudja, pedig megdolgozott, „megszenvedett” érte. Falusi szólás: „Egy apa diófát azért ültet, hogy az unokája szüretelhessen róla.” Napjaink sok küzdelmének az értelme, jelentősége is tömörül ebben a rövid népi bölcseletben. Rámutat, hogy munkánk gyümölcsének a beéréséhez sok időre van szükség. Amit teszünk, túlmutat a ma rövid perspektíváin. A szülő mindig is ezt tette. Teszi, akkor is, amikor végzi családjáért, a sokszor robotnak minősíthető napi teendőit. Nemzetünk, – népünk, hitünk, meggyőződésünk szerint- a mi nagy családunk. Eljutni erre a gondolatra talán nem is olyan nehéz. Nehezebb ezt tudomásul véve, az így értelmezett nagy-családot a szívünk mellett a karunkkal, eszünkkel is szolgálni. Hittel, türelemmel és magabiztosan várni, míg a gyümölcs beérik. Bíznunk kell, hogy sokasodunk, akik a munkát, küzdelmet egyaránt napi dolgunknak tartjuk. Akkor is, ha tudjuk, csak unokáink szüretelhetnek a mostanság ültetett fáról.

Igen erős a hitem! Keresem hát azokat az eszközöket, lehetőségeket, amelyeknek szerepük lehet a megvalósulásában. Közöttük meghatározónak vélem azokat az általános és konkrét szabályokat, amelyeknek a közösségben szerepük van, Nevezetesen a nemzetek alapszabályai kialakulásának történetében és a most érvényes formáiban található közös mozzanatokat.

Minden ország lakossága, személyiségek és társas lények sokasága. Minden ember személyiség abban az értelemben, hogy az egyes ember mindenki mástól különbözik, egyedisége van. /Igaz ez az alteregók, de ha lennének, a klónok esetében is. Valószínű persze, hogy ez, csak részletes  elemzéssel  deríthető ki ./ Másrészt minden ember társa lény is. Másként, második lényege a társadalmiság. Nem képes közösségek nélkül élni, dolgozni, fejlődni, szaporodni sem. És ez a remetére is úgy igaz, mint bárkire. De, mert a legkisebb embercsoport is számos tagot tételez, az összehangolódás elengedhetetlen. Egymás támogatása nélkül, alkalmazkodás híján a közösség meghasonlik. Léte ellehetetlenül. Felbomlik!

A történelem tanulmányozása meggyőz, hogy már az ősközösségi formáció, előbb a matriarchátus, aztán a patriarchátus, az anya-ill. az apajog alapján szabályozott közösségekből regrutálódott. Minden bizonnyal a családok között is létezett kontaktus. Természetesen ezt is szabályok rendezték. Az írásbeliséget megelőző időkből is tudunk példát. Etelközben a hét magyar vezér és a kabarok vezetője a Vérszerződés aktusával teremtették meg az együttműködés szabályait. Állapodtak meg abban, hogy egymást kölcsönösen támogatják, közösen keresnek új hazát. A megszerzett területen pedig törzsek között osztják fel.

Az államok történetéből, az alkotmány előjeleként értékelhető, pl. Angliában, l215-ben, a Földnélküli János idején megalkotott Magna Charta. 1001-ben Szt. István koronát kapott. Megszervezte a vármegye rendszert, az ispánokon keresztül kormányozott, törvénynapokat tartott, birtokokat adományozott. Mindez, látszólag önkényesenkedés, valójában a magyar királyság és a kereszténység megerősítésének eszköze volt. Központi irányelvek szerint, a megmaradást szolgálta. Ugyancsak ilyen jellegű az 1222-ben megalkotott Aranybulla is. Az alkotmány előzményének tekinthető Mátyás néhány intézkedése, amikkel megalapozta az ország gyarapodását és védelmét, megelőzve a külső támadást. „S nyögte Mátyás bősz hadát Bécsnek büszke vára.”

Az 1848-49-es szabadságharc a nemzeti függetlenség érdekében folyt, ám a jobbágy szabadság törvényi előkészítése is napirendre került. Ezt is joggal sorolhatjuk az alkotmányozás előzményei közé. Az 1868-as kiegyezés, a királlyal történő megegyezésen túl, számos vonatkozásban jelentett előrelépést a szabadság útján. A jobbágyfelszabadítás csak Ferenc József uralkodása során, igaz akkor is csak félvállasan valósult meg, de mérföldkő a rögös magyar úton,

A szabadságért rengetget küzdő magyarság, írott alkotmányt, a sors fintoraként, először 1919-ben kapott, a tanács-köztársasági alkotmány képében. Ezt követően 1949-ben születet a népköztársasági alkotmány, amit aztán sokszorosan módosítottak.

A két sztálinista alkotmány népünk múltjától és mentalitásától teljesen idegen kreáció volt. A hatalom jogosultságaira helyezte a hangsúlyt, az állampolgár jogait csupán érintette. Lehetővé tette, hogy akár önkényes hatalomgyakorlás valósuljon meg a legbrutálisabb eszközök használatával is. Nemzetietlen, szocialista kommunista eszméket és törekvéseket képviselt. – A 2012-es új alaptörvény ezzel szemben részletesen körvonalazza mind az állam, mind az állampolgár jogait és kötelességeit. A törvények ellen vétők ügyeinek elbírálását a parlamenttől független  bíróságokra bízza. Történelmünkre, múltunkra épít. Konzervatív annyiban, hogy jövőnket a múlt, jelen, jövő összefüggésben, gondos előrelátással tervezi.

Magyar történelmi alkotmányról tehát csak abban az értelemben beszélhetünk, hogy minden adott kornak megvolt a pillanatnyilag érvényes alkotmányos berendezkedése.

2012-ben tehát a tényleges alkotmányozásnak nagyon is itt volt az időszerűsége. A döntéshez a jogalapot a szavazók kétharmadának a voksa adta. A parlamentáris demokrácia pedig azzal járt, hogy a döntést a választott képviselők hozták.  Az új alkotmány legalitásához tehát kétség sem fér!

A fentiek együtt teszik lehetővé, hogy megfogalmazzuk a kérdést: Az új alkotmány biztatás-e arra, hogy hazánk ismét felvirágozhat? Hogyan járul ennek kivitelezéséhez?

Történelmünk fényes lapjai bizonyítékok, hogy volt, nem egy, ilyen felívelő időszak. A trianoni diktátum hazánkat az eddigi legnagyobb gödörbe taszította. Mégis ismét felkapaszkodtunk, Élni akartunk. Vezetőink és népünk vállalta az ehhez szükséges sok tanulást és munkát. Az oktatásügy remekelt. Megindult az éppen rendbe hozott gyárakban a termelés, a földeken a növény és állattenyésztés. Göcsejben ért akkor az 1929/33-as világválság. A paraszt, kicsi és száz holdas, látástól vakulásig a földet túrta, az állatot gondozta. Volt, hogy 2 fillérért 3 tojást kellet adnia. Mégis sót tehetett a levesébe, azt még fel is dúsította krumplival, egy – egy csirkével is, legalább vasárnap. Amikor meg felöltözött és templomba ment, imádkozott, énekelt. Hazamenet tréfált és megtudva hol az ínség, segített is. Alig-alig érezte, hogy válság van. Vagy talán nem is akarta tudni!

Apáinkéhoz képest most mások a körülmények. A válság ugyan, legalább olyan mély. Az idegen megszállás elmúlt, de következményeit ugyancsak érezzük még. A kommunizmus réme nem fenyeget, de hatása él. Volt kiszolgálói élvezik kisebb nagyobb szerzeményüket. Agyuk „mosott.” Folytonosan kapják a „szellemi” utánpótlást. És, hát reménykednek. Nyugatról is van támaszték, még anyagiakban is. Itt dolgoznak ágenseik, magyar bőrbe bújt neoliberálisok, szocialisták, zöldek. Közeledik egy újabb nagy megméretés. Minden eszközt bevetnek!

Azért kell ezeket, és sok mást is, észben tartani, mert a kormány és népünk eddigi erőfeszítései, a folytonos hadiállapot /belső és külső ellenfelek, ellenségek/ miatt, csak kezdeti sikereket hozhatott. Alkotmányunk, a sarkalatos törvények, a közigazgatásban, a belbiztonságban, az egészség-, az oktatásügyben, stb. hoztak ugyan eredményeket, a kemény erőfeszítések révén, még is, az idő rövidsége miatt is, magunk sem vagyunk, nem lehetünk elégedettek! Kell még néhány parlamenti ciklus, hogy elkezdett újjáépítő és fejlesztő munkánk kiteljesedhessen.

Az új magyar alaptörvény a magyar nemzeti állam fájának, humuszban gazdag, talaja. A fát gondozni, ápolni, öntözni, nyesni is kell. Ha időközönként pótoljuk a humuszt is, akkor, néhány év után, bizton számíthatunk virágzására.

Az emberpalánta nem magával hozza a felelősséget. Megszerzi. Aztán halálig a vállán cipeli.

Amikor a kis emberke belecsöppen a nagyvilágba kész dolgok sokasága övezi. A fény, talán zavarja, mert ugyancsak pislog látásán. Aztán egy dologra koncentrál. Sír, mert éhes. Az emlő közelségét megérzi. Rá csap. Mohón szívni kezdi. Nem érdekli most semmi más. –  Aztán telnek a napok, hetek, hónapok, évek. Szisztematikusan ismerkedik, egyre mohóbban önszorgalomból, de késztetésre is a környezettel, a világgal. Hamarosan kipróbálhatja nagyszerű képességét, választhat, választani kényszerül. Ez a képesség születéskori ajándék: szabad akaratként lett terhes tulajdonuk. Ez a pontosan körül nem határolható időpont, amitől kezdve a gyötrelem is része életének: mit, melyiket válassza! Megszületik a legnagyobb emberi, lelki-szellemi teher, a felelősség terhe. A témám ugyan távol áll ettől a „kisded” problémától, mégis  ide kívánkozott. Úgy gondolom ugyanis, hogy korunk emberének, ha nem az egész emberiségnek az a gondja, hogy tud-e, akar-e felelősséggel gondolkodni, élni! – Erre persze van rövid direkt válaszom: tud, ha akar. A kérdés tehát akar-e? A válasz persze nem könnyű, nem is egyszerű. Sőt nagyon is felelősség-terhes! De nézzük a medvét!

A felelősség behálózza az egész életet. A terhel önmagunkért, embertársainkért, az emberiségért, de a természeti környezetért is, engem is és mindenkit. Megkerülhetetlen, hogy engem is! Ha ezt nem látom be, nincs szó, mit vesztegetni lenne érdemes ebben a dologban. Tehát, és ez sarokpont: felelek önmagamért önmagamnak és másoknak, másokért önmagamnak és másoknak, persze a természeti környezetért is önmagamnak és másoknak is. Ej kérem, ez olyan szájbarágós, fenyegetős gyerekesség. –  Igen? Talán legyünk büszkék, hogy nap mint nap rágalmazunk, gáncsolunk másokat, szidjuk egymást, a „felettünk és alattunk lévőket”egyaránt. Elvesszük, ami a másé, a szomszédé, a szomszéd nemzeté. Mi hétköznapi emberek kicsiben, az oligarcha, az erős nagyban, mígnem rabszolgává, bérrabszolgává nem lesznek mindazok, akikkel ez megeshet.  – „ Okos, ügyes” emberek teszik ezt. Mi aprók is, a nagytőke urai, a dúsan megfizetett menedzserek és a fel sem sorolható más hasonszőrűek is.

Gyűljünk össze, „rakjunk egy nagy – nagy tüzet,”tanácskozzunk. Talán meg kellene, együttes akarattal, önerőből rendezni az apokalipszist? Vezényszóra a tűzbe ugorhatnánk hét milliárdnyian! De mert eszünkbe ötlik Madách szava: „Ember küzdj és bízva bízzál! „. Mégsem tesszük. –  Hát azzal lehet-e valamit kezdeni, amiről fentebb beszéltünk? Talán igen! Miért ne próbálnánk ki? Hiszen éltünket ugyancsak óvni szeretnénk. Gondolkodjunk erről is!

Mi emberek közösségi lények vagyunk. Másokkal együtt tengetjük, máskor élvezzük napjainkat. Hogy ez lehetővé váljon, tudni kell egymáshoz alkalmazkodni. Ez alapfeltétel. Eszköz pedig a felelősség magunkért és másokért. Hogy valaki vállalni tudja, napi küzdelmet kell folytatnia önmagával. Csiszolni kell gondolkodását, tetteinek minden elemét. Önnevelés, de mások nevelő hatásának a befogadása is elengedhetetlen. Csak a hajlítható ember juthat másokhoz közel és fejlődik közösségivé, valódi emberré.

Az itt jelzett problémakomplexumot talán példán lehetne érzékelhetővé tenni. Próbáljuk meg!

Manapság sok szó esik itthon és Európában is arról, hogy miként lehetne kikecmeregni abból a nyomorult helyzetből, amelybe a válság sodorta bele a világ nagyobbik hányadát. Kétféle megoldási mód került eddig szóba. Egyik: teremtsük meg az egységes Európát. Váljon minden itt élő ember európaivá. Legyen európai kozmopolitává, aki ezen a földrészen születet, vagy bárhonnan ide jött. A liberálisok ábrándja ez. Támogatást találnak a szocialisták és az un. zöldek között. A másik oldal az erős nemzetállamokra esküszik. Azt vallja, hogy a konzervatív szemlélet, a keresztény gyökerek, a munkára /nem a fiskálispolitikára/ támaszkodó társadalom képes a csőd szélére juttatott államokat a gödörből kivonszolni.

Az egységes Európa, úgy tűnik, születő félben van. A születést levezényelő asszisztencia azonban nem elégé felkészült. Nincs egyetértés számos kardinális kérdésben. A vezetők nem rendelkeznek a szükséges tudással. Elegendő tapasztalatot nem is szerezhettek. Számos kérdésben az egyetértés is hiányzik. Kitapintható a nagy, a nagyobb országok torzsalkodása, a több befolyásért, a hatalmi pozíciókért.  Az érdekek képviseletét pártok látják el. Őket eltérő világfelfogásuk, ideológiájuk állítja egymással szembe. –  A másik irányultság a „gyökereket” tarja meghatározónak. A múltat, a jelent, a jövőt folyamatként szemléli. Úgy véli, hogy a múlt az alap, erre kell építkezni. A leglényegesebb gond mégis, hogy míg az első csoportosulás a fináncoligarchia érdekei szerint gondolkodik és tesz, addig a másik fél önállóságért, függetlenségért hadakozik. Ezen az alapon képzel el körülhatárolt együttműködést, ami minden érintett értékeit és érdekeit figyelembe veszi. –  A szülési fájdalmak elkerülhetetlenek, szaporítani őket persze nem feltétlenül kellene. Hozzáértő orvosra van, sürgősen szükség. Mert bizony a félig felkészült kuruzsló még azt a veszélyt is jelenti, hogy a magzat elvetél. Aztán ha ténylegesen akarjuk az együtt működést, az orvos-asszisztenciát sem lenne hiba szűkíteni. Jelenleg ugyanis nem csak szükségtelenül sokan vannak, de az apparátus igen drága is. A kevésbé tehetős országok büdzséje nem is bírja.

Ezeknek a szerény és bizonyára nem minden fontos kérdést érintő mondanivalónak a szándékolt célja, hogy az alább sorra kerülő megoldási lehetőségek értékelését előkészítse.

Az együttműködésnek eddig három változata hámozható ki a vonatkozó irodalomból:

1.A baloldal által körvonalazott unió-szerű együttműködés. Ez az elképzelés szoros, mindenoldalú kapcsolatok tervez, az erős európai hatalmak irányításával. Azzal az álcázott törekvéssel is, hogy lehetőséget teremtsen a Valutaalapnak és a Világbanknak, a mögöttük lévő pénzügyi hatalmasságoknak, a Föld egészére kiterjesztendő uralom megszerzésére. Humánus mondanivaló is kiolvasható mondataikból kellő odafigyeléssel. Arra hivatkoznak, hogy a világbéke és az általános jólét csak akkor teremthető meg és tartható fenn, ha egységes központ vezényli a gazdaságot a civilizáció legjobb eszközeivel. Így bőségesen termelődik minden szükségleti cikk és nincs akadálya bőséges elosztásnak sem. Tudjuk ez inkább mézes madzag, mint reális ígéret.

Azt gondolom, hogy a fentieket felesleges elemezni és cáfolni. Egyértelmű, hogy az emberi természettel teljesen szemben áll ez a gondolkodásmód. Ugyanis az ember személyiség /egyszeri, egyedi/ és szabadág igényével lép a világba. Erről lemondani nem is tudd, de nem is akar.

Az együtt működésnek történeti formái voltak az un. világhatalmak /Róma, Dzsingisz kán ázsiai birodalma/. Ma is létezik az angolszász birodalom /USA, Anglia, Kanada, Ausztrália/. Ez a tény váltja ki, hogy néhány fejlődő ország versenyre kel napjainkban is. A legismertebb ezek közül Kína, de Oroszország, India, Brazília is ide sorolható. Ezek együttműködése sem elképzelhetetlen. Vannak jelek köztük a közeledés építésére.

2. Az együttműködés másik lehetséges formája a kontinensek népeinek az összehangolódása. A jelen   európai kísérlet ennek a példája, de  tudunk pl. az afrikai népek összefogásának az eszméjéről is.

3. Felszínre került újra a középkorban honos nemzetállam eszméje is. Az EU deklaráltan nemzetállamok szövetsége. A valóságban azonban szó sincs erről. Magyarország és számos más európai ország,   különböző  módon ugyan, de kifejezte idetartozását. A SZU-ról levált európai, ázsiai országok többsége is ebbe a kategóriába sorolja magát. Nem feledkezhetünk meg a nemzetiségek napjainkban feltörő, legalább részben lehetséges, önállósulási igényéről sem.

A nemzetállamok újraalakulása, erősödése, szaporodása napirenden van. Megvalósításuk ma is forradalmi megoldást igényel. Ennek aztán több változata került napirendre. Lényegük, persze mégis azonos: „Gyors, megrázó társadalmi jelenség, teljesen átalakítja a társadalmi és politikai intézményrendszert, kulturális és gazdasági átalakulást eredményez.”

A világuralomra törő államok ádáz ellenzői minden ilyen törekvésnek. Túlhaladottnak, károsnak minősítenek minden ilyen kísérletet. Véleményük szerint retrográd, megakadályozandó, elhárítandó ez az igény, mert akadálya az emberiség előbbre jutásának. Méltánylandó érvük persze alig akad.

A türelmetlen, megfontolatlan szélsőségesek és számosan, a felelősséget aligha érző, honfitársaink közül rapid módszert ajánlanak. Pl. a „pesti srácokra” bíznák, az amúgy valóban esedékes teendőket.

Kardinális dolgunk, hogy a fentebb körülírt forradalmunk nem késhet, de nem is vállalhat felelőtlen kockázatokat. Megvalósítása mély történelem ismeretet, a múlt alapként történő figyelembevételét, de a jelen gondos elemzését is megköveteli. A szembenálló belső és főként a külső ellenzők nagy erők felett rendelkeznek, módszereikben nem válogatnak, céljaik a miénkkel szemben állnak és számukra a mérhetetlen jólét és uralom elengedhetetlen eszközeit jelentik. Úgy gondolják ez minden galádságra is „feljogosítja” őket.

Forradalmunk eredményes megvívása ezért indult a „fülke forradalommal.” A demokrácia eszközével juttatta hatalomra, kétharmados többséggel azt a pártot, amelyik előre, gondos mérlegelés, latolgatás után megalapozott tervet készített. Meghatározta a teendők sorrendiségét. Figyelembe vette az adott nemzetközi  és  európai  viszonyokat. Vértezete az egyre gyarapodó nemzeti támogatásból és a kezdeti sikerektől folyton erősödik. Olyan hajrát produkált, amelyben, egyrészről a humánus szempontok domináltak /nem hulltak fejek, még a bűnös elemek is megtarthatták, sokszor galádul szerzett vagyonukat is/. Másrészről megerősödhettek azok a gazdasági és társadalmi tényezők, amelyekre egyre nagyobb szükség lesz. Hiszen szó sincs a forradalmi folyamat befejezéséről. A kezdeti eredmények inkább a további, elkerülhetetlen küzdelem feltételeinek a bázisát teremtették meg. Arra hívnak és biztatnak, hogy minden lehetséges erőbedobással folytassuk küzdelmünket nemzeti függetlenségünkért és népünk anyagi gyarapodásáért. Tudnunk kell, hogy adományokból sosem gyarapodhatunk. Csak a megfontolt küzdelem és az eredménnyel járó mindennapi aprómunka lehet a bázisunk. Gazdálkodnunk a sajátunkból kell. A kölcsön, az adóság mindig a hitelező javát szolgálja.

Még számos év és felmérhetetlen sok munka árán leszünk szabadok és fokozatosan gazdagabbak.  Ehhez persze kell még, hogy az Isten is megáldja a magyart!

Megfogalmazott gondolataink, véghez vitt tetteink, a gondosan elemzett valóságra támaszkodva adják eredményes munkánk biztos bázisát. Joggal bízunk összehangolt erőinkben!