Gondolatok oktatásról nevelésről…

Hogy öregfiú vagyok, csak egy adattal igazolom: 93 éves múltam 2013. aug. 17.-én. Amikor is kedves családomból, és barátaink közül népes publikum köszöntött. Beszámoltam előttük büszkeségemről, szép számú családomról.  Öt gyermek, két fiú, három lány. Nyolc unoka, öt fiú, három lány. Tizennégy dédunoka, tizenegy fiú, három leány. Mert mindhárom korosztály képviseltette magát, igen boldoggá tettek. Anélkül, hogy a jövőt fürkészném indítást érezek, hogy az élet, számomra is igen nagy kérdését, a szeretetet, aminek nagyrészt ez a család is gyümölcse, megkíséreljem a magam módján, úgy ahogy én gondolom és megéltem, bemutatni, és azt is, hogyan jött el az igaz szerelem az én életemben.

Korábbi két házasságom felbomlása, bár a szeretet ott sem hiányzott, elsősorban miattam történt. Két kísérletem a szerelem megtalálására kudarcba fulladt. A harmadik kísérlet meg késett, csak néhány év multán jött el. Elmondom hogyan történt. –  Beteg, testileg, lelkileg meggyötört ember voltam akkor, minden iránt csömört éreztem. Egy baráti összejövetelen, tábortűz mellet iszogattunk, beszélgettünk. Közben a földön nyugvó kezemhez ért egy hölgy keze. Nem vontam el a magamét és ez azzal folytatódott, hogy hazafelé a kocsiban, bár Ő mögöttem ült, ismét megkerestük egymást. Hazakísértem, aztán kerestük az alkalmakat és gyakran találkoztunk kettesben. Sok mindent tudott rólam, én majdnem semmit róla. Ő önmagáról beszélt, a szerelmet is érintette, én elárvultságomról mondtam egy s mást. Egyszer aztán ráébredtem, hogy lehetetlen dologba kezdtünk. Neki sem volt senkije, én is teljesen magányos voltam. Idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Egymás után ért baleset. A fatális felismerés, hogy korban nem illünk egymáshoz? egészen összetört. Elhatároztam, hogy a kapcsolatot nem folytathatjuk. Egy kiránduláson, egy kies erdőben szántam rá magamat, hogy ezt tudtára adom. Megtörtént. A következményt nem írom ide, mert az igen csak megdöbbentett és máig sem mentettem fel magamat az önvád alól, hogy belém szerethetett. Persze igaz, hogy igencsak sokat voltunk együtt hónapokon át. Rengeteget beszélgettünk. Már ismertük egymást. Én Őt, mint addig senkit! Mégis, amit tettünk helytelennek minősült, akkor, számomra. Ott a fák alatt viszont újra meggyőződtem róla, hogy akarja a közös életet és a korkülönbség ellenére feleségem akar lenni. Nagyon szerettem akkor már, ám a szerelem még mindig késett.

Összeköltöztünk, összeházasodtunk. Feleségem első nagy kívánsága a közös gyermek. Számomra az volt a gond, hogy lesz-e időm felnevelni. Ez természetesem gátat jelentett. Meggyőzött: „bearanyozza majd öregségedet!” 1979. aug. 5.-én megszületett Áron fiunk. Emberfeletti öröm, büszkeség. Felnevelésében részt vállaltam pólyás korától. Párommal a gyes letelte után is rengeteget beszélgettünk most már főleg pedagógiai kérdésekről, hiszem ismét munkába állt és sok új tapasztalatot szerzett a középiskolában, ahol dolgozott. Ezek a beszélgetések csak szaporodtak, amikor igazgató lett a helyi közgazdasági szakközépiskolában. Közben a korkülönbség és életfelfogásunk eltérése miatt voltak súrlódások kötünk. Bizonyára emberi gyengeségeink szintén közrejátszottak, hogy nem mindenben lehetett közös a véleményünk. De talán ez természetes is! Persze, hiszen az ilyesmi abból következik, hogy minden ember más. Egyszer mégis, amikor beszélgetéseinket nem láttam eredményesnek, írtam egy levelet, amiben összegyűjtöttem a szerintem kifogásolható dolgokat. Párom részéről hallgatás volt a következmény. Se szó, se írás nem érkezett. Nagy lehangoltság vett erőt rajtam egy ideig. De akkor már, életemben először, szerelmes voltam drága hitvesemben. Tudtam, a szerelem a szeretett személyt teljes egészében, szép és jó tulajdonságaival, minden hibájával együtt fogadja el. Persze anélkül, hogy a kölcsönös jó szándék nevében, bárminek az elmondását tiltaná. Nem kétséges, hogy a szexualitás kérdésének a taglalása is ide tartozik. –  Szerintem fontos kiegészítő, de semmiképpen nem a lényege a szerelemnek. A testi örömöket jelenti, de az utódnemzést, az emberi boldogság kiegészítését szolgálja. Persze szerelem nélküle is élhet. Nekem az aggkor értelmét, családom összes tagjának tudatos mély szeretetével együtt, ez a szex nélküli szerelem adja meg. És ez nem jelent mást, mint amit ez a kis történet, a közeli napokból, kifejez. Fáradtan feküdtem már. Feleségem megsimogatott. Azt mondtam neki „ugye sok a kötelesség-teljesítésből.” A válasza: „A szeretettel végzett munka nem kötelességteljesítés!”

/ A fentebb szóbahozott levél és a róla esedékes beszélgetés mindmáig feledésbe merült, mindkettőnk részéről.  Persze az sem lehetetlen, hogy még előkerül. Most már kárt nem tehet!/

A fenti életrajzi ihletésű mondanivaló kötelez és sarkall, hogy elmondjam azt, amit a címben ígértem.

Mi hát a szerelem, szerintem?

Mielőtt a kérdést megválaszolnám, idézek néhány jeles személytől egy-egy gondolatot:

Platon szerint „az a célja, hogy világra hozza a szépséget.”

Pilinszki: „A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg, itt és most a világot.”

Fodor Ákos: „Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.

Nem a szél, nem a függöny, a lebbenés.”

Petőfi a síron túli szerelemről énekel:

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátylat…”

Ady Endre: „Ez az utolsó nászunk nékünk

Egymás húsába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron”

Tudósok is mondanak a szerelemről egyet, s mást: Egyikük szerint „a szerelem az oxitocin nevű hormon változása.”Más: „Csak biológiai, kémiai változásként értelmezhető.”Lehetnek ezek tudós gondolatok, nem tudom, de nem a szerelemről beszélnek az bizonyos, esetleg a szexről. Talán közelebbi, érthetőbb: „ A szerelem kulcs a lelki fejlődésben.”

Én a poétikai gondolatokhoz érzem közelinek a magam szerelemre vonatkozó nézeteit. Mégis, a szabad enciklopédia segítségét is igénybe véve, prózában is megfogalmazom az ide vonatkozó gondolataimat. Szerintem, és nálam a szerelem nagyon mély és intenzív vonzalom, érzelem, kötődés egy másik nembeli emberhez. Mivel keletkezhet el is múlhat, átadhatja helyét a szeretetnek. Az sem kizárt, hogy újra éled, valaki más iránt.

/Mert emberi, és az ember betegségekben is szenvedhet, a szerelem is megbetegedhet. Lehet beteges is.

Ilyen pl. amikor valaki azt gondolja, hogy egyidejűleg két, három személy iránt is érezheti ezt a vonzalmat. Az is, ha valaki azonos neműhöz érez kötődést. Pedofil esetekről is hallhatunk. És sok minden más e témát érintő szörnyűségről. Ezekben az esetekben azonban nem szerelemről van szó, hanem szexuális aberráltságról./

A téma úgy szólván lezárhatatlan. Most mégis pontot teszek az „öregfiú szeretetről, szerelemről” szóló mondanivalója végére. Szép és boldog, meg igaz szerelmet kívánok mindenkinek!

Latinul: … una ex illis ultima. Lesz egy utolsó csókod, egy utolsó szívdobbanásod, egy utolsó leheleted. Mióta megszülettél ez az utolsó, ami elől nem menekülhetsz, nem kerülheted el. Ha tudod, ha nem, így van. Sokan már a korai gyermekkorban beleütköznek az elodázhatatlan végbe. Egy apa, egy rokon, egy szomszéd, egy játszótárs, idősen, ifjan, gyermekként megy el, sokszor köszönés nélkül. Az alig éledő apróság ott áll és mesét hallgat: „Messze ment”, „égbe szállt” – „nem jön többé vissza”. Ez az utóbbi persze már nem mese. Tellnek az évek, évtizedek. Világos lesz egyszer: ha születtünk, halni is fogunk, Szomorú valóság ez, vagy csupán a természet, vagy az Isteni rendelés hétköznapi, természetes következménye?  Van ki így, van, ki úgy válaszol. Majdnem mindegy! Ez a tényen jottányit sem változtat. Mégis hogyan válaszoljunk?

Kissé cinikus, de mégis akad, akinek tetszik: „Megszabadulunk a földi kínoktól.”” A nirvána vár bennünket.” Mindkettő mondanivalója, hogy a halál jótétemény. Bármely szemszögből nézzük, az ember számára kedvező, ami akkor vele történik. Tehát várjuk nyugalommal. Ám az is fellehető ezekben a gondolatokban, hogy bármit tehetsz, bárhogyan élsz, nyugodt lehetsz, a halál után jobb lesz.

A fentivel szemben álló nézet, hogy a halál valami kegyetlen, embertelen dolog. Az élet során elvégzett /alkotó/ munka el nem ismerése, igazságtalanság, kegyetlenség.

A szcientisták szerint nincs semmi a fizikai világon kívül, az ember mennyiség, a gondolkodás sem más, mint a fizikai kémiai reakciója. A halál csupán a test fizikai átalakulása.

A lehetséges válaszok sorát lehetne bővíteni. Meg is tesszük, de előre bocsátjuk, hogy a mi felfogásunk a keresztény tanításokon alapszik és a hitre támaszkodik. Fő mondanivalója, hogy tanulj meghalni! /Disce  mori!/ Ezt a feladatot is életünk során, amíg élünk, kell teljesítenünk. Az élet fizikai vagy/és szellemi munka, szórakozás, pihenés, ezek váltakozása. Jó, ha rendszeresség érvényesül benne, ha megtaláljuk, megtalálhatjuk /nem mindig magunk dönthetjük el/ a saját énünknek megfelelő ritmusát.

Az élet értelme eszerint a felkészülés a halálra. Tehát, amíg élünk, „tenni, tenni kell”. Hogy mit, azt mindenki számára sorsa dönti el, ám van saját maga választott eleme is. Tehát az egyéni út szabja meg, az, amit bejárunk. /Ne feledjük, szabad akarattal is rendelkezünk: több-kevesebb választási lehetőség áll rendelkezésünkre, s ezzel felelősség is hárul ránk./ Mégis nem ez a legfontosabb. Az igazán fontos, a döntő az, hogy miként tesszük! Lehetséges, hogy valaki neveltetése, a folyamatosan szerzett tapasztalatai alapján „dolgoz ki” a maga számára erkölcsi rendet, eszerint végzi napi tennivalóit, éli életét. Nem kizárt, hogy jó eredménnyel vizsgázik ott a végén. Mégis talán, ha az emberiség sokéves tapasztalatai, egy gondos mérlegelés alapján készült, évezredes elvárási renddel alapozhatjuk meg mindennapjainkat, nagyobb biztonságban lehetünk. A kérdés: van e  ilyen lehetőségünk? Örömmel jelentjük, van! Mózes két kőtáblájára gondolok. A tízparancsolatra. Amiben a három első a szakralitás körébe tartozik. Ezeket tudomásul vesszük, nincs kompetenciánk átfogalmazni őket, de hát így egyértelműek és aktuálisak. Az utóbbi hét parancsolatot, azt hisszük szabad, az időszerűség okán, revízió alá venni, aktualitását erősebben hangsúlyozni. Ajánlásunk, a következő: az ember életének és méltóságának, közösségeinek és környezetének, tulajdonának és alkotásainak tisztelete, óvása, védelme legyen erkölcsi szabályaink középpontja. Gondoljuk, ezzel a múlt elvárásai csupán új, időszerűbb köntösbe öltöztek. Talán ebben, a nagyon elfoglalt civilizált ember inkább megtalálja azokat a fogódzókat, útjelzőket, amelyek nélkül nem tudja eldönteni, hogy mi a helyes, mi a jó, hogy merre menjen. Ha meg eltévedt, van lehetősége, ezekhez igazodva, visszatalálnia a helyes ösvényre.

Nem kétséges, és ezt igen fontos tudni, hogy az itt prezentált alapelvekhez sok-sok komponens illeszkedik. A becsület, a bátorság, a hazafiság, a tisztelet, a jóság, stb. stb. Felsorolásukra nem vállalkozhat egyetlen, mégoly felkészült írástudó sem. Viszont köztudott, hogy a köztudat jól ismeri és reprezentálja ezeket. A betartásuk terén persze észlelhető több-kevesebb probléma!

A tanulj meghalni tanfolyam első és alapvető tanulnivalója a fentiekben jelzett alapelvek: a szakralitás, az ember élete és méltósága, közösségei és környezete, tulajdona és alkotásai védelme szükségességének belátatása. Annak elfogadtatása, hogy az emberi együttélés csak akkor lehet reményt keltő, ha életünkben ezek az elvek meghatározó szerepet töltenek be. Az emberiség eddigi sorsát legsúlyosabban az terheli, hogy mind máig, nem váltak meghatározókká.

Ajánlunk egy tanfolyamot, ami nem más, mint az élet maga. A nap, mint nap végzett hétköznapi munka. Az erkölcsi elvekre és azok komponenseire történő folyamatos odafigyelés. Az azoknak való megfelelni akarás.

Nézzük elsőnek magát a „tantervet”!

Megjegyezzük, hogy ez a tanterv kísérlet. Csupán arra vállalkozik, hogy jelzi azoknak a problémáknak valahányad részét, amelyek, megítélésünk szerint, most felszínen vannak és az ellenük való fellépés igen aktuális. A másik előzetes mondanivaló, hogy a tanfolyam célja a gondok megláttatása mellett, azokat felismertetve, az ellenük való fellépésre sarkalni. A harmadik fontos előzetes, tudatni, hogy a közigazgatással és a közbiztonsági szervekkel való együttműködés nem csak természetes, de meghatározó jelentőségű. A negyedik, a leglényegesebb megjegyzés, hogy amikor halni tanulunk, mindig az élet aktuális feladatait akarjuk a lehető legjobban megoldani. Nincs élettől külön halni tudás!

A szakralitás, az Istenhit mondanivalója, hogy létezik egy természetfeletti lény, aki megszabja a földi világ minden összefüggését anélkül, hogy gátolná az emberi szabad akaraton nyugvó önállóságot. Lényege pedig a szeretet. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. A szeretethimnuszban ezt olvashatjuk: „Most még csak töredékes tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három. De közülük legnagyobb a szeretet.” /1 Kor. 13.1,/  Ha szeretet élne és hatna az emberek között, megoldódhatnának összes bajaink, nehézségeink, itthon és a nagyvilágban is. Ébresszük hát fel magunkban és tegyünk, hogy mindenki részesülhessen előnyeiben és áldásában.

Az ember élete mindenki számára a legnagyobb érték. De a mások életének is azzá kell válnia. Ez fundamentális erkölcsi elvárás. Az ellene való vétség, sajnos manapság, igen általános. Gyilkosság, öngyilkosság, háborúk, katasztrófák rendre történnek. Ezek közül nem mindegyik ellen tudunk védekezni, de pl. még a háborúk kiküszöböléséért is tehetünk, tegyünk, amit megtehetünk. A tárgyalásos megoldások látszanak célravezetőknek. Ezeknek a felhasználása, úgy tűnhet, nem az egyes ember, nem is tömegek mindennapi eszköze. Mégis részünk lehet benne, ha az élet védelmének kötelezettsége mindenütt polgárjogot nyer.

Közösségeink védelme, óvása is feladataink közé tartozik. A család és a nemzet napjainkban különös jelentőséget kapott hazánkban. A népességfogyás már-már ijesztő Magyarországon. /A világ egyes térségeiben viszont a túlnépesedés okoz gondot./ Jó hír, hogy újraéledőben van nemzeti identitásunk, és, hogy a határokon túl élő nemzetrészek, de a szórványban élők ügye is, egyre intenzívebben, nemzetpolitikánk szerves részét képezi.

Természeti környezetünk óvása terén is akadnak fontos tennivalónk. Pl. a magyar föld megóvása. Trianon elperelte területeink kétharmadát. Fáj! Talán még jobban, hogy két milliónál is több honfitársunk rekedt határainkon kívül. De, hogy a megmaradt területek egy részére is rátették kezüket a külföldiek, az tűrhetetlen. Védett tájaink értéket jelentenek, egy részük hasznosítása lehetséges és szükséges. Szégyen, hogy szinte mindenütt az országban vannak parlag területek, csak parlagfű tenyészik rajtuk. Hatóságaink meg tehetetlenek. Szántóföldeink jobb megművelésével, de gondos kezelésével is gyarapíthatnánk jólétünket. Szőlőgazdálkodásunk lehetőségei szintén jelentősen kedvezőbbek lehetnének a maiaknál.

Az emberi alkotások védelme sincs rendben. Még mindig számosan élnek lopásból, ügyeskedésből, csalásból. Akadnak sikkasztók, adócsalók. Rendre hallunk garázdálkodásról, betörésről, még fosztogatásról is.                      Az emberi alkotások rongálói, huligánok, felbőszült, fékezhetetlen tüntetők is megfordulnak városaink,

Fővárosunk utcáin. Részeg rongálók, falfestők is ott-ott hagyják nyomaikat, amerre megfordulnak.

Fentebb szót ejtettünk a fundamentális elvek komponenseiről. Beszéljünk erről is részletesebben. A tanterv mondanivalója erről, hogy fel kell deríteni minden alapelv komponenseit, arra is tekintettel, hogy egy-egy komponens több elv összetevője is lehet. Néhány szó mindössze tájékoztatási szándékkal:  Hankiss  Elemér és munkatársai még a rendszerváltást megelőzően összeírtak számos erkölcsi komponenst. Itthon és az USA-ban ezeket egy-egy csoport elé tárták, azzal hogy válasszák ki és állítsák fontossági sorrendbe a legfontosabb tízet. A hazai eredmény: béke, család, felelősség, szavahihetősség, a haza biztonsága, boldogság, bátorság, anyagi jólét, segítőkészség. Az USA-ban: béke, szavahihetősség, család, szabadság, törekvés, felelősség, megbocsátás, előítélet mentesség, boldogság, önérzet. Itthon a bölcsesség a 31. ott a 12. Nálunk az üdvösség a 30. ott a16. –  Ezeket az adatokat azzal a céllal közöljük, hogy egyrészt jelezzük a komponensek sokaságát, másreszt, hogy láttassuk a megítélés különbözőségét, aktuális eltéréseinek lehetőségeit.

Disce  mori. Meg kell tanulnunk meghalni, ember módra, méltósággal! Erre csakis az élet taníthat meg bennünket. Ha a tanulás tudatos, a halál nem félelmetes, hanem természetes!

Négy Hegedűhúr

Valaha hegedülni tanultam

A hangszert jó Apámtól kaptam.

Kiderült, a hallásommal baj van,

A cincogást abba is hagytam.

A kedvenc, vonóval ládába került,

Az egész, jó ideig feledésbe merült.

Aztán, lepattant előbb az acél g,

Követte őt a nyúlbél d.

Utána meg a többi, sorba mind.

Megkövülten láttam e földi kínt.

Hegedű csupaszon, húr nélkül,

Ha nézi az ember, meg nem békül.

Teltek a napok, s az évek,

Újra húroztam a kedves emléket.

A g húrt magamból gyúrtam,

Az é-t társamul kaptam.

Nem maradt üresen a d sem,

Megtalálta párját a fiam, úgy nézem.

Hegedűm boldog, újra éledt,

Remélte többé sosem téved.

Múltak a gyönyörű évek,

Összhang van, gondolták, végleg.

Így jár az ember, ha téved,

Nem számol idővel, aztán elképed:

Először a g húr pattant el,

Mert a kor nem vesztegel.

Az é még feszes és fényes,

A jövője nem lehet kétes.

A három húr, négyre egészül,

Jókedv, vígság, senki sem őszül.

Közel egymáshoz, a pesti utcán,

Unokával sétál, sosincs magány.

Bori, Lívi, Áron meg a Kicsi

A hegedűt újra előveszi.

Vidámság, új, gyönyörű évek.

Az élet él, hisz nincs végítélet!

Egy stradivárius négy húrja

Az ember mosolyát kicsalja.

Család és zengő hegedű

Velük az élet tényleg gyönyörű.