Négy Hegedűhúr
Valaha hegedülni tanultam
A hangszert jó Apámtól kaptam.
Kiderült, a hallásommal baj van,
A cincogást abba is hagytam.
A kedvenc, vonóval ládába került,
Az egész, jó ideig feledésbe merült.
Aztán, lepattant előbb az acél g,
Követte őt a nyúlbél d.
Utána meg a többi, sorba mind.
Megkövülten láttam e földi kínt.
Hegedű csupaszon, húr nélkül,
Ha nézi az ember, meg nem békül.
Teltek a napok, s az évek,
Újra húroztam a kedves emléket.
A g húrt magamból gyúrtam,
Az é-t társamul kaptam.
Nem maradt üresen a d sem,
Megtalálta párját a fiam, úgy nézem.
Hegedűm boldog, újra éledt,
Remélte többé sosem téved.
Múltak a gyönyörű évek,
Összhang van, gondolták, végleg.
Így jár az ember, ha téved,
Nem számol idővel, aztán elképed:
Először a g húr pattant el,
Mert a kor nem vesztegel.
Az é még feszes és fényes,
A jövője nem lehet kétes.
A három húr, négyre egészül,
Jókedv, vígság, senki sem őszül.
Közel egymáshoz, a pesti utcán,
Unokával sétál, sosincs magány.
Bori, Lívi, Áron meg a Kicsi
A hegedűt újra előveszi.
Vidámság, új, gyönyörű évek.
Az élet él, hisz nincs végítélet!
Egy stradivárius négy húrja
Az ember mosolyát kicsalja.
Család és zengő hegedű
Velük az élet tényleg gyönyörű.