Gondolatok oktatásról nevelésről…

Szép őszi napok sorjáznak. A Nap már kissé bágyadt, csak néha süt órákig. Akkor is sápadt, meg igen nagyon bágyadt. Ülök a tornácon egy több évtizedes karszékben, amit fiam nemrég hozott rendbe. Most megint stabil. – Igen? Mi az? Szürkül, fakul a látás, elhagy a hallás. Aztán minden sötét lesz. –  Az egész nem tart sokáig. – Lassan újra tisztul a látás, a hallás is. A karfába görcsösen markol a kezem. Értem. Újra itt vagyok!  Nem akarok jelentőséget tulajdonítani az egésznek. Azt hiszem, a kilencvennegyedik életévben ez gyakran megesik. Aztán néhány óra multán repeta. Na, ennek fele sem tréfa. Elhatározom, elmondom, akit ez illet, a feleségemnek. Nem csalódtam most sem benne. Rám néz. Ugyanazt gondoljuk. Nincs miért csodálkozni. Ez az élet rendje! Ami mégis meglep, hogy most, és vajon még hányszor, újraéledek.

Ez a kis történet önmagában hétköznapi, semmi eset. Mégis lehet, megihlet.

Történelmünk jut eszembe. Nemzetünk hányszor alélt el? –  Számolni sem lehet. Újraéledése mégis mindig bekövetkezett. Tatár, török, német, Trianon. Legutóbb az orosz vetett reánk szemet. Dúltak, vittek, amit csak lehetett. Még ha saját rombolásunkat nem számolom is, iszonyodom. Sajnos ez utóbbiból is akadt, s nem is ritkán. Sokszor meg nagyon is kiadósan.

Mondanivalónk most a szovjet megszállás utáni vajúdás, megújulás problémáit interpretálja. Nemzetünk huszadik századi alélt állapota l945-től datálható. A szovjet csapatok ittléte, szabadságunkat még lélegezni sem engedte. A háború rombolása, a jóvátétel csaknem minden életerőt kiszivattyúzott népünkből. A lerombolt haza talpra állítása most mégis a békés élet barikádjaira hívta az ország lakosságát. Az a hihetetlennek tűnő erőfeszítés, amit népünk Budapesten, a vidéki városokban és falvakban tanúsított, az aléltság megszűnését, az élni akarást tanúsította. Ezt a lendületet törte derékba, a megszállóknak való kiszolgáltatottság, akiket sajnos számos hazai kommunista és megtévesztett ember is támogatott. A marxista internacionalizmus égisze alatt olyan brutális eljárások és jogtiprások történtek, hogy évtizedekre megbénulni látszott minden emberies megoldás. Az így előidézett bénultság, párosulva némi agymosással, nem kevés „pártoló tagot”, sőt élharcost is produkált népünk megtévesztett, félrevezetett rétegeiből. Az internacionalizmus másik nemzetközi párja, a kozmopolitizmus is felütötte a fejét. Nem maradt tétlen a liberalizmus új változata sem. Nagy gond adódott abból is, hogy ezek az izmusok tisztázatlan fogalmakként kóvályogtak a köztudatban. / Sajnos napjainkig nincs másként. Ezért mielőtt megkezdett mondanivalónkat folytatnánk, megkíséreljük, a lehető legrövidebben, leírni a köztudat nagyobbik hányadában, leginkább elfogadott, társadalom felfogásra vonatkozó politikai, ideológiai fogalmak aktuális jelentését: Konzervativizmus: jövőre orientált múlt és jelen értelmezés. Neoliberalizmus: az értelmiség politikai szerepének eltúlzása, a korlátok nélküli szabadság jogok hangoztatásával. Azt gondolják önmagukról, hogy a tudományokba belekóstolt ember már-már mindenható. Ezzel a felfogással támogatják az őket éltető nagytőkét. Internacionalizmus: a nemzetközi proletárhatalom elkésett képviselete. Megbukott a Szovjetunió felbomlásával. Kozmopolitizmus: a világpolgár felfogása: ahol a jólét, ott a haza. Szocializmus: a népi érdekek képviseletének széles körű hangoztatása. Valójában a letűnt szocializmus nosztalgikus képviselete ürügyén, a kisebb, ill. a mostanság képződött tőkések érdekeinek a képviselete./ – – Talán a további mondanivalóink közérthetőbbek lesznek, ha a fent körülírt fogalmakkal dolgozunk.

Történelmünk, a kétezredik évek elején, a remény és az aggodalom hullámhegyei és völgyei között menetelt. A gyaloglás tartalma talán, valahogy így, írható le, röviden, orvosi zsargonnal:

A háború befejeződése – aléltság. Újjáépítés – éledés. Megszállás, rémuralom – kóma. A szovjet csapatok kivonulása, szabad választások – éledés. Antal, Boross – gyógyulás. Horn Gyula – visszaesés. Orbán – a beteg újra mozog.  Meggyesi, Gyurcsány, Bajnai – görcsös vonaglás. Orbán másodszor – ébredés, feléledés, a lábra állás kísérlete.

Ez a kísérlet, napjaink valóban érdekes problémája. Járjuk hát körül, keresve a felfelé vezető göröngyös utakat!

Fontos tudni, hogy egy bármilyen derék, de még egy kiváló államférfi sem elég egymagában.  Rendkívül nagy az igény számos, nagyszerű munkatársra. Pl. a jövő perspektíváit képviselő jövőkép megalkotása elképzelhetetlen hozzáértő, elkötelezett politikusok, tudósok híján. A valóságos jelen, de a múlt ismerete sem nélkülözhető, ha jövőt tervezünk. A regnáló kormány ezt az elvárást figyelembe véve dolgozta ki a több ciklusra is helytálló terveket, elképzeléseket. Azzal a szükséges és elkerülhetetlen megkötéssel, hogy a változásokat figyelve, korrekciókra is elkerülhetetlenül sor kerülhet, ill. kerül. Ez az odafigyelés és a rátámaszkodó rugalmasság elengedhetetlen. Ám ez nem eredményezheti a helyesen értelmezet konzervatív /fentebb/ alapállás feladását. Igen nagy súlyt kap, a jövő tervezésben, az Alaptörvény minden passzusa. Itt arra utalunk, hogy „… szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.” Orbán szavaival:„Vissza kell térnünk a keresztény gyökerekhez.” Ez teremheti meg az elodázhatatlan erkölcsi megújulás alapjait. Az erkölcs mai állapota kriminális. Sem a szabálysértési, sem a bírósági, de még a rendőrségi eljárások sem jelentenek hathatós megoldást. Az erély, az említett szervek részéről, elkerülhetetlen. Megoldást, persze csak hosszú távon, a valláserkölcs felélesztése, a hatékony erkölcsi nevelés hozhat. Ám napjainkban a keresztény egyház is nehézségekkel küzd. A leromlott állapotok felszámolása ott is napirendre került. Ferenc pápa a napokban figyelmeztet, hogy… „kártyavárként” összeomolhat az egyház „ha nem találunk új egyensúlyt.” Az új egyensúly persze adott: az evangélium szerinti élet. Várjuk, várhatjuk az új egyensúly létrejöttét. Ez a tennivaló elsősorban persze az egyházat terheli. De az állam is szerepet vállalhat, és hát a hívőnek is számos, kemény tennivalója akad, hiszen önmagukról van szó. Az ember önmagára találásával, az emberek egymásra találásával jöhet el a nosztalgikus régmúlt mai, lehetséges változata.

A megkezdett úton haladva már akadnak biztató eredmények. Ezekről csak érintőlegesen essék itt szó. Ilyen pl. az erős állam megteremtésének víziója, eredményei, a nagy lendülettel elkészült közigazgatási, egészségügyi, oktatási megújulás. Kölcsön visszafizetés, lejárat előtt. Sikeres államkötvény kibocsátás. Rezsicsökkentés. Az önkéntes tartalékos katonai szolgálat. A pedagógus pályamodellel együtt járó fokozatos fizetésjavítás. Nem hallgathatunk arról sem, hogy ez a folyamat rendszeres továbbképzést is jelent. Stb.

Mivel a tennivalókon a hangsúly, ezekről bővebben! .-  Mindjárt megjegyezzük: az itt felsorolt, de a fel nem sorolt, eredmények sem jelenthetnek megnyugvást. A finomítás, a további fejlesztés, folyamatosan feladat. Pl. Van előrelépés a felsőoktatásban. /A diáktüntetések jórészt indokolatlanok voltak. A követeléseik többsége a hallgatók könnyebbségét célozta. Ezek teljesítése egyben a tanulmányi színvonal további csökkenésével is járt volna. Pl. a sok utóvizsga, évismétlés, stb. engedélyezése./ Nem kétséges, hogy a közoktatásban tapasztalható igényesebb elvárások ott, de a felsőoktatásban is színvonal növekedést vonnak maguk után, néhány év távlatában. De ezen túlmenően éveket igénylő feladat a bolognai, a kreditrendszer újragondolása, de az egész felsőoktatás színvonalának a növelése érdekében teendő intézkedések kidolgozása is.

A nevelés-oktatásügy azért kapott elsőbbséget, mert a szakmánkról van szó. –  Az ország egyéb dolgai közül a gazdasági gondok és megoldásuk ugyancsak nagy erőfeszítéseket igényelnek. Ezt a kérdéskört érintve az ipart és a mezőgazdaságot illetően, közel sem a teljeség igényével, a következőkre hívom fel a figyelmet: Iparunk úgy jutott a mai kedvező előjeleket mutató állapotába, hogy egyrészt szakembereink jó, talán a legjobb teljesítményeket produkálják, másrészt adottságaink, egyéb területeken is, kedvezőek egyes nemzetközi vállalatok részére, harmadrészt országunk földrajzi helyzete alkalmas logisztikai feladatok teljesítésére. –  Néhány konkrét termelési ágat érintve, a következő jellemző dolgokat mondhatjuk / teljesség igénye nélkül/: Gyógyászati termékeinket külföldön is elismerik. A gépkocsi-gyártást külhoni cégek birtokolják, számos magyar beszállítóval együttműködve. A gyártmányoknak van keresletük.  Mezőgazdaságunk, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben kilábalt a mélypontról. Gabona-termelésünk, szürke marha tenyészetünk, borászatunk is felfutóban van. A malomipar jól teljesít, húsiparunk likviditási gondokkal küzd. Egy-egy önkormányzat résztulajdont vállal, ezzel munkahelyeket is ment. Új húsfeldolgozó létesítése is folyamatban van. Cukoriparunk mindössze a kaposvári üzemet jelenti. Az EU kvóta rendszere visszadobta cukorrépa termelésünket és cukorgyártásunkat. – Nemzetgazdaságunk számos külföldi kapcsolattal rendelkezik, ezek a kapcsolatok napjainkban szaporodnak a keleti nyitás és egyes afrikai államokkal létesülő szerződéseknek köszönhetően.

Van egy igen kényesnek ítélt területe a társadalmi hercehurcának. Kitérnék előle, sajnos lelkiismeretem nem engedi. A politikáról van szó. Minden állampolgár napi dolgáról. Az állammal való törődésről. Napjainkban a politikai pártok állnak ennek a tevékenységnek az élén. Rendszerint egy-egy politikus, jobb esetben az a bizonyos párt elit, aki valamely, rendszerint gazdasági érdekcsoport szempontjait akarja érvényre juttatni.. /Miért ne legyek magam is körmönfont!/ Ezek a pártok valamiféle „váltógazdálkodásban” érdekeltek. Hiszen egy-egy ciklus után nekik áll a zászló, ha nyernek. Zászló? Nem! A korrupció, a közpénzekben való dúskálkodás. Illegális, eléggé el nem ítélhető, bűzös machinációk, akár sorozatban a közérdek rovására, az egyre mélyebb magánzsebekbe ömlesztve, a közpénz jelentős hányadát. A sok pénz tulajdonosa rendszerint úgy viselkedik, mint a drogos, sosem elég a „jóból”. – Az ide fűzött gondolatokból elég! Magam is sokallom! – Amit még mindenképpen el kell mondanunk, az a szavazatokkal történő manipuláció. Mindig számolni kell vele! Egy másik elengedhetetlen kívánni való az állampolgár tudatos felkészülése a szavazásra és a döntésének megfelelő voksolás. A voksolásra való felkészülés lényege a tájékozottság. A pártok szóban, médiában, ígérvényeikben történő ajánlásainak, elvárható őszinteségüknek a mérlegelése. Annak számbavétele, hogy milyen érdekcsoportok állnak mögöttük, honnan a kampányra felhasznált pénz. Milyen érdemleges eredményeik vannak, ha a múltban kormányon voltak már. Milyen az érvelésük, vannak e mögöttes tények, vagy csupán csak ígérgetek, stb. A használt hangnem sokat elárul. A durvaság nem csak méltatlan az ügyhöz, de a kulturáltságot is bemutatja. A műveltséghiány, ebben az esetben is, az alkalmatlanság jele. A szavazás pedig állampolgári kötelezettség!

A magunk elé tartott tükör társadalmunk néhány szegmensét próbálta, a betű segítségével, bemutatni. Talán több, kevesebb sikerrel. Megláttat néhány fontos részletet, összefüggést. Célunkat akkor közelítettük meg, ha sikerült felhívni a figyelmet az esedékes, mindenkire kötelező tárgyszerű, reális gondolkodásra és feladatvégzésre. Dolgaink csak a folytonos, jóindulatú eszmecsere és a szorgos munka révén rendeződhetnek. Alkotmányunk az állampolgári jogok, de a kötelességek tárháza is. „A jogok gyakorlása csak a kötelezettségek teljesítőit illetik meg”, mondják egyesek. Ez azonban nem így van! Mindenkinek élnie kell vele!  A kis történet, ott a mondanivaló elején, adta az indítást a fenti eszme-futtatásra. Az aléltságból való ébredés az egyes embert csak kevésszer örvendezteti meg. Születtünk, meghalunk. Nemzetünk aléltságai másként viselkednek, még ha a magunk hibájából következtek is be. /Sokszor mi vagyunk az ok!/ Ebből viszont, ha a baj kóma jellegű is, mindig van kiút. Kell, hogy legyen! Csakhogy a kivezető ösvényt /ami aztán sztráda is lehet, majd, évek multán/ meg kell tervezni, meg kell építeni, legalább kaviccsal fel kell hinteni, hogy sárban járni ne kelljen. –  Min hogy akarjuk, hogy megépüljön, dolgozni kell, sokat kell dolgozni, kézzel, fejjel, szívvel, mindnyájuknak!

Egy rokkant vallomásai

Van egy kedves jó barátom. Most 81 éves. Az örökségéért kapott karpótlási jegyekből 6 katasztrális hold földet vásárolt. A föld kövesútra torkolló végén, egy takaros kis házzal, valahol Zalában. Mindjárt, az első évben a bérelt traktor alá került, egy rosszul sikerült fordulónál. Összetört a medence csontja. Az operáció sikerül, ő élve maradt, de a kórházból kikerülve menni is alig tudott. Ám a szüleitől ráragadt földszeretet mégsem engedte, az éppen megszerzett földjét, más kezébe jutni. A mindig nehezen kapott segítséggel, amennyire bírta, mindent megtett, hogy rokkant nyugdíját, a kis föld hozamával kiegészítse. Maradék idejét, inkább csak télen, olvasással, tv mellett múlatta. Aztán akadt egy ugyancsak merész menyecske, aki az életét vele összekötötte, aki jó partner lett munkában, szellemi eszmefuttatásokban. Most már kettejüknek akadt dolog a házban, a ház körül és hát mondanivaló a hazában, a világban zajló dolgokról.

Gyulával, a későbbi a baráttal egy szüret hozott össze bennünket. Felesége jött hozzánk szedőnek. A férj pedig érdeklődő szemlélődőnek. Magam, miután a kilencvenet is elhagytam már, megengedhettem, hogy a szüretet más irányítsa. Egy-egy pohárka bor mellett kiderült, hogy Gyula ugyancsak jártas, az itthon való dolgokban, de a világban zajló eseményekben is. A szó-szót, a találkozó, találkozót követett. Mígnem csaknem minden napos lett köztünk a terefere. Már az első benyomás, nem csak kedvező, de mindenben megnyerő is volt. Széles tudásanyagon nyugvó harcos vitakészség. Új dolgok, elképzelések megértése, sőt ilyenek megtalálása, indoklása, mind része lett a barátságnak, ami keletkezett. Annak is, hogy most, ennek az egyszerű, nagyszerű embernek a vallomásait leírjam, esetleg közre is adjam. /Az alábbi mondanivaló beszélgetéseink eszenciája./

Milyen hát Gyula, mint ember, milyen hazafisága, világszemlélete, amiről azt gondolom, hogy sokan örülhetnének, talán mindenki örülhetne, ha sajátja lehetne?

Mesélte, hogy szüleinek 33 hold földje volt. Apját a Don menti harcok „nyelték el”, Édesanyja mell- rákban szenvedett. 42 évesen temették. „Földjüket, tanyájukat a hazai, ill. a világ őrület, a kommunizmus kebelezte be.”

Beszélgetéseinkben, elsőként az tűnt fel, hogy igen érdekelte, milyen ő maga. Faggatott, mondjam el, hogy milyennek tartom őt. /Eleinte elhárítottam a választ, mondván nem sok érdemlegest tudnék mondani./ Mindent tudni akar magáról.  Munkamódszere: a nap kezdetén, egy-egy munkafázis elején tisztán látni mi is a tennivaló. Mindig végig gondolja, megvan-e minden, ami kell. Azt, hogy hogyan kezdi el a munkát. Meg van- e minden hozzávaló. A nap, ill. a munkafázis végén az foglalkoztatja, hogy hogyan sikerült? Miként lett volna könnyebb, eredményesebb? Mi a tanulság? Kedves barátom azt juttatta eszembe, hogy van egy világmozgalom, a Subud, amelyben az emberebb emberré válás igénye, minden tagot arra késztet, hogy önmaga jobbítása legyen a fundamentuma minden tevékenységnek. Ehhez eszközük a latihan: elmélyült önvizsgálat, szigorú önkritika, őszinte önértékelés, az Isten közelségének a tudata. Gyula erről ugyan mit sem tudott, de nagyon hamar rátalált az Indiában keletkezett, azóta elterjedt mozgalom mondanivalójára, amelynek célja az emberi világ békességének a megtalálása. Az eszköz ehhez, szerintük, az önmagunk emberebb emberré nevelése, a magunk erejével, mások segítségével. Ez a csak”belső tapasztalással”/latihan/ megszerezhető személyes Isten-keresés a ma divatos, ezoterikus irányzatok egyik megjelenési formája. Hozzá kell tenni, hogy minden ezekben a dolgokban jártas személy tisztában van azzal, hogy a keresztény vallások mindegyikének egyik központi törekvése, céljában, egybe esik az ember jobbítására irányuló Subud gondolatokkal.

Amikor erről polemizáltunk, Gyula arra utalt, hogy vannak itthon ismertebb, káros „világmozgalmak” is. Olvasta Bogár László írásait a globalizmusról, újabban, a világot átfogó neoliberalizmusról írtakat is. Barátom szerint is, minden bizonnyal van egy „világerő,” aminek törekvése a megtermelt javak, értékek minél nagyobb volumen„kiszivattyúzása” az éhbérért, vagy az éppen, a jólét küszöbén élő kiszolgálók által megtermelt anyagi és szellemi javak sokaságából. Az így nyert értékek felhalmozott tömege elegendő az érdekeik szerinti irányításhoz, sőt lehetőség a fegyveres testületek felhasználására is. Ez együtt, egy szörnyű, az emberiség többségét nyomorba döntő, pusztulását előidézni képes veszély. – Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán, mivel a pártok döntő többsége véglegesen a nagytőke uralma alá került, itt az ideje, hogy a szakmák, államismeretekben is felkészült, tagság által választott képviselői legyenek az államhatalom irányítói, kerüljenek a parlamentekbe. Azt kétségtelenül látjuk, hogy egyes pártok, egyre inkább, veszélyt jelentenek a kívánatos, zavarmentes emberi együttélésre. Abban viszont nem sikerült közös nevezőre jutnunk, hogy az új megoldás honnan kaphatna, kritikával is élő, támogatást és alkalmas szakmai segítséget valamilyen új megoldáshoz.

Barátom úgy látja, hogy hasonló nemzetközi teher a neoliberalizmus is. Egyrészt, mert szintén a nagytőke káros törekvéseit szolgálja. Másészt, mert ideológiai alapja annak az értelmiségnek, aki a tudomány poharába éppen csak belekortyolt. Ez az állapot, amelyben, nem kevés értelmiségi, nagyon erősnek, hogy ne mondjam, mindenhatónak képzeli magát. A tudomány, esetleg a tudományok peremén már jártas emberek életérzése ez. De anélkül, hogy tudnák, megtapasztalták volna, annak mélységeit és megláthatták volna, hogy az ember, ezekben a mélységekben is mennyire esendő, mennyire parány. Ők azok akik, anélkül, hogy tudnák, van még a megismerteken túl is valami, valaki, ami, aki már az ember hatáskörén kívül esik. Nagy tudósaink hívják fel erre a figyelmet. Illő, szükséges szerénységet ajánlanak ott a mélységekben, de a magasságokban is! Az ember „csodákra” képes. Ám mert született, meg is hal! És ez sem rajta múlik! Gyula ehhez még hozzátette: „Az életfolyamatot, a sorsot sem mi tartjuk a kezünkben.”

Számomra fölöttébb érdekes barátom mondanivalója a szabadságról. Úgy vélekedik, hogy a szabadság természeti jog /korai liberális gondolat!/, a régmúltban elorozták, s ma már aligha van lehetőség megvalósítására. Holott hiánya a szegénység, az elnyomott népek, néprétegek forrongásának oka. Másik ide kapcsolódó érdekes gondolata, hogy viszonylag könnyen meg lehetne teremteni a szabadság minimális alapjait. Az anyagi alap, szerinte: akkora magántulajdon, amekkora elég egy-egy adott család zavartalan megélhetéséhez, meg némi tartalék az esetleges nehéz időkre. A szellemi feltétel pedig, a felnőttséget igazoló érettségi bizonyítványnak megfelelő, általános műveltség. – A másik gondolata a szakralitás fontosságát hangsúlyozza. Indoklása, dióhéjban: Az ember élete során fokozatosan jut rengeteg tapasztalat birtokába. Ezek a tapasztalatok konkrét segítői az eredményes munkavégzésnek. Mégis az egyén mindennapi életében, de a társdalom tevékenysége során is igen gyakran adódnak, a rendelkezésre álló tapasztalatok ellenére, a megvalósítást akadályozó helyzetek. Ezek megoldásában az új tapasztalatok, a tanulás, mások tudása, segítség lehet, mégis rendre akadnak dolgok, amikhez a földön fellelhető erőforrások elégtelenek. Ilyekor tudatosul, hogy létezik egy természetfeletti lény. Ilyenkor fakad fel:”Istenem adj erőt, segíts!” Vagy szimplán: ”Mein Gott! „ Mert más nemzetek fiaiban, lányaiba is fel-fel sejlik a segítség végső forrása.  –  Szobájának ajtaján ezt olvastam: „Ha valakit az Úr Isten magyarnak teremtett és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” gróf Széchenyi István

Identitásáról, magyarságáról tán szót sem kellene ejteni e mondat olvastán. Ám mégis el kell mondanom, hogy kabátja hajtókáján március l5-n, és utána is, néhány napig, ott van a kokárda. Házának ablakából gyakran integet a háromszínű zászló. Persze ezek mégis csupán külsőségek. Még akkor is, ha a múlt embereinek környezetében, kemény gerincet is jelent. Mégsem ez a lényeg! Mert magyarság tudata egész lényét átitatja.  Kitűnik beszédéből, ahogy a magyar történelemről, a hazáról kifejti mondanivalóját, villogtatja széleskörű ismereteit. Teljesíti állampolgári kötelezettségeit. Fel se merül benne, hogy jó lenne az adó megfizetéséről megfelejtkezni, vagy elkerülni a voksolás kötelezettségét. De másokat is figyelmeztet az ide tartozó tennivalókra. Gazdaságával járó mindennapi munkáját példásan teljesíti. Talán kissé groteszk, mégis leírom: Ma, amikor találkoztunk, éppen telkének zugaiból, kettesben feleségével, kézzel távolították el a még ott szemtelenkedő parlagfüvet! No komment!

Portrét rajzoltam, színes krétával, feketét – akarva – nem is használtam. Egyrészt Deák Ferenc szava lebegett előttem: újságírónak /nem mintha az volnék/: „Hazudni nem szabad!” Másrészt, mert a hír ma alig több mint rémség, holott így nincs benne semmi reménység, a pozitív példa meg, csupán, fehér holló. Mondanivalóm    így még hézagpótló.  Ha meg újságíró lennék, megtanulnám, hogy „Az újságírás hatalom, amellyel meg kell tanulni, élni, és nem visszaélni!” Ilyen, s ezekhez hasonló gondolatok cirkáltak fejemben, miközben ezt a semmilyen műfajt nem képviselő, írást papírra vetettem.

Új nyitás előtt

/Más világ reményében illik elköszönni,/

Közel a nap, mit felkészülten várok,

Élet-fám árnyékán megpihenni vágyok.

Kilencven meg három egymást követő évek,

Senkit meg nem tépő elmenést remélek.

Szép volt, a hosszúra nyúlt színes, gazdag élet,

Amit, egymást követő évszakokban nézek:

A tavaszi színek gazdagok és szépek, a rengeteg virág gyönyörű ének.

A bibe, ha virágpor éri, a fák nagyszerű gyümölcsét ígéri.

Nyáron, sokszor igen nagy a hőség, a Balcsi vízében van némi reménység.

A jó gazda napestig izzad, munkájából pedig igaz élet fakad.

Ősz a szüret ideje, az a jó, ha minden hordó tele.

Beérik a must, bor lesz, hatása meg néha burleszk.

A tél gyakran nagyon hideg, aprócska jégcsap a fáról integet,

Ha szellő enyhén fújja, zenél, halk szimfóniát regél.

Négy évszak, negyedik a tél, elmondtam nekem mit mesél.

Mondanivalója cseppet sem szigorú, dalától senki nem lehet szomorú.

Szeptemberben iskoláink mindig újra start-vonalra állnak. Az idei indulás azonban nem szokványos. Nem, mert egész társadalmunkat, minden részletében, három év óta, lényeges, változást indukáló széljárás uralja. A szél tartalma pedig a jövőre orientált múlt és jelen felfogás, a konzervatív szemlélet. –  A nevelésügy ebben a tanévben kezdi, régtől esedékes megújulást, új törvények szellemében, régi értékek preferálásával, a múlt és a ma szerves összhangjában.

Nézzük előbb a múlt rezüméjét.

Trianont /sehogy, semmiből nem lehet kihagynunk!/ úgy sem feledjük, mint a magyarországi tanügy megrontóját. Az iskolák száma felére csökkent, a tanerők tettereje majdnem megbénult. Felsőoktatásunk szintén összezsugorodott. Egy év elteltével, a gondviselés rendelése szerint, Klebelsberg és munkatársai vették kezükbe a kilátástalannak tűnő iskolaügyet. A népiskolák száma hihetetlen gyorsasággal behálózta maradék hazánkat. A néptanítók és segítőik olyan munkát végeztek, hogy a magas igényű  középiskolák  néhány év multán, rendre válogathattak, most már a polgárság, de a falusi parasztság és a városi lakosság gyermekei közül is. A polgárság és az alacsonyabb beosztású értelmiség gyermekeinek többsége számára működtek a polgári fiú és leányiskolák is. A középiskolák tanulmányi követelményei, az erre épülő tanulmányi munka megadta az összes feltételt a felsőoktatásban történő induláshoz, és bizonyos tisztviselői státuszok betöltéséhez is. Pl. érettségi után, egy éves tanfolyam elvégzésével körjegyző lehetett, az arra alkalmas fiatal. Felbecsülhetetlen volt a középiskolákban a fiatalságnak, az intelligencia növelése terén nyújtott többlet. Érettségi bizonyítványt, érett fiatalok kaptak. Csak egyetlen példa: A fasori gimnázium, az ott érettségizett, a magyar egyetemeken végzett tudósok sokaságával büszkélkedhet ma is. –  Ezek az eredménye, két és fél évtized folyamán, felelőtlen, hozzá nem értő államvezetők és klientúrájuk martaléka lett. Az azonnali zuhanás nem következett be, mert pl. a járások oktatásügyének élére, számos esetben, jól képzett pedagógusok kerültek. Akik élték és értették a konzervatív töltésű pedagógia értékeit, nem voltak hajlandók az iskolát a pártpolitikai céloknak alárendelni. Az általános iskoláknál pedig néptanítók tanítottak, akik a korábban tanult szisztéma szerint végezték munkájukat, jó összhangban a járási szakvezetőkkel. A nyolcosztályos általános iskola meghonosítása kétségtelenül pozitív hatású intézkedés volt. Egynéhány évig az oktatásügy felívelését is eredményezte legalább a népiskola szintjén.

A hanyatló tendencia azonban nem állt meg. Fentebb említettem az egyik okot. A másik ok, hogy az egy-csapásra megnőtt pedagógus hiányt képesítés nélküliekkel és rövidített képzési idejű tanítókkal, tanárokkal foltozgatták be. A fizetések meg olyan alacsonyak voltak, hogy ennek hatására kialakult a kontraszelekció. Csak az jelentkezett pedagógusnak, akit más felsőfokú intézményben nem vettek volna fel. A tömegesedett középfokú és a felsőfokú oktatás szintén oka a hanyatlásnak. Mert ezek a folyamatok csak látszólagosan járhattak kedvező eredménnyel. S ezen túl még arra is sor került, pl. Magyar Bálint minisztersége alatt, hogy túlhangsúlyozták a tanulói jogokat, anélkül, hogy a tanulói kötelességeket egyáltalán szóba hozták volna. Az iskolát szolgáltató intézménynek nyilvánították. Lillafüreden még konferenciát is rendeztek, hogy ott előadások hangozzanak el arról, hogy miként lehet a tanítási órán az üzemekben alkalmazott eljárásokat hasznosítani. Néhány iskola digitális táblát kapott. /Vajon ki, mennyire járt jól ezzel az üzlettel?! / Másutt meg „pottyantós”WC volt az iskolaudvarban. A felsőoktatásban a bolognai rendszer átgondolatlan alkalmazása, a kreditrendszer, a számolatlan utóvizsga, évismétlés lehetősége, de a követelmények esése is, azzal járt, hogy a pedagógus tekintélye megingott, a tanulmányi fegyelem mindenütt meglazult. Az oktatásügy egészének a színvonala meredeken zuhant. Pedagógus körökben az a vélemény alakult ki, hogy ott lehetnek jó, de legalább jobb eredmények, ahol a felső irányítást hatását negligálják, érvényesülését legalább akadályozni tudják.

Azt gondolom, elengedhetetlen legalább ennyit elmondani az előzményekből, hogy az ezzel a tanévvel kezdődő nevelésügyi start jelentőségét értékelni és talán értelmezni tudjuk.

Elsőként azt hangoztatom, hogy a tanügyi reform egyik sarkalatos elvárása az oktatás meghatározó szerepe mellett a nevelés fontosságának a hangsúlyozása. A köznevelésben, de az egyetemeken is elengedhetetlen, a szaktárgyi tevékenységben is, a tanuló, a hallgató egész személyiségének a formálása, az ehhez való hozzájárulás, Az intelligencia növelése csak úgy lehetséges, és ez feladata minden tanárnak, oktatónak, hogy tekintettel legyen a fiatal személyiségének egészére. Tudom, hogy ez végelemzésben individuális nevelést kívánna, ilyen körülmények között lenne igazán hatásos. De mert a közösségi nevelés szintén elengedhetetlen, közösségekben kell rátalálnunk az egyedek egyéni fejlesztésének lehetőségeire. Példák sokasága igazolja, hogy felsőfokon kialakulhatnak, egy-egy tanárhoz kapcsolódó iskolák, ahol az egyén adottságainak megfelelő folyamatos ráhatás is érvényesül. A szakkörök, önképzőkörök, stb. a köznevelésben is lehetőségei ennek, de a tanítási óra is alkalmakat kínál, többek között, pl. a számonkérés kapcsán. A most induló etika és/vagy hittanoktatás kitüntetett alkalmai az erkölcsi értékek kibontakoztatásának, de a személyiség pozitív tulajdonságai fejlesztésének is. A heti öt órás testnevelésnek sem kicsi a szerepe a személyiségfejlesztésben. A mozgás, még ha szabadban, tornatermen kívül történik is, elengedhetetlen a jó egészség szolgálatában, /de eszköz pl. az elhízás ellen is/. Figyelmet érdemel az a körülmény, hogy sok a felmentési kérelem. Ezt vissza kellene szorítani, hiszen könnyen belátható, hogy a mozgás még egyes beteg, sérült gyermek szánára is kívánatos, hasznos. Nem különös óhaj csoportokat szervezni, az ilyen igényű tanulókból és őket a nekik megfelelő testnevelési feladatokkal ellátni. Még az sem kivihetetlen, hogy ezeket a csoportokat kisegítő személy felügyeli a zajló órától elkülönítetten.

Külön fejezetet szántam a szülőkkel való együttműködés kérdésének. A most startoló köznevelési törvény utalásszerűen jelzi, hogy a szülővel történő jó kapcsolat nélkül az eredményes nevelőmunka zátonyra futhat. Igen nagy siker lenne, ha ebben előrelépés történne. Az együttműködés elvi alapja egy olyan kontaktus, amelyben a szülő véleménye és közreműködése abban fejeződne ki, hogy kéréseit, javaslatait elmondja, de a döntésre a szakember jogosultságát elismeri. Ez persze igen nagy tapintatot és sok időt igényel. Sajnos, az elmúlt időszak következményeként, még egy ideig számíthatunk szülői, esetleg tanulói atrocitásokra is. A pedagógus ilyen esetben maximális önuralmára kényszerül, de persze hatósági védelemre is számíthat.

Változások vannak napirenden a felsőoktatásban is. Néhány megjegyzést fentebb tettem a jelenlegi helyzet jellemzésének a szándékával. Ezek megismétlése helyett, itt azt kívánom hangsúlyozni, hogy a köznevelés igénye, a valamikori néptanítói szemlélet újraélesztése, a pedagógusképzésben. –  / A képzés általános értékeit az alábbiakban foglalom össze, csupán utalásszerűen: a képzőintézmény szellemi önállósága, a tanárok köznevelésre történő specifikus képzése segítségével, a képzés interaktív jellege, gyakorlati orientáltsága, mozgékonysága, reakció képessége, az aktualitásra vonatkozó érzékenység, hagyományőrzés, az aktuális kulturális életben való részvétel. A képzés hatásaiban jelentkező értékek: hivatásszeretet, elkötelezettség, gyermek szeretet, felelősségvállalás, szociális érzékenység, a közéletben való aktivitás igénye, a családnak az iskola mellé történő felsorakoztatása, a fajsúlyos módszerek gyarapítására való törekvés./

A pedagógus pálya megbecsülése anyagi és erkölcsi elemeket tartalmaz. A kontra-szelekciós korszak után igen kellemes tudni, hogy a pedagógusjelöltek nagyon kedvező ösztöndíjat kaphatnak, a jó tanulmányi eredmények elismeréseként.  A fizetések emelésének kezdeti lépéseit minden kolléga érzékeli. Tudják, hogy nem maradnak el a következő részletek sem. Elfogadják, az ország anyagi helyzetéből fakadó, mostani megoldást. A pálya-modell lehetővé teszi a kiszámíthatóságot az előrelátást. Ezt szintén üdvözlik. Vállalják, bár ez szokatlan, az időnkénti megmérettetést. Az erre épülő és a szolgálati éveket is figyelembe vevő feljebb sorolást jónak ítélik. Az eredményes munkához elengedhetetlen a tekintély. Megszerzését saját feladatukként is nyilván tartják. Ám az állami intézmények, a társadalmi szervezetek közreműködését is elengedhetetlennek tartják.

Záró gondolatként hangsúlyozom, hogy az iskolában semmiféle párt-politikának nincs helye.

A pártpolitika és a pedagógia /az iskolai munka/ két egymást kizáró minőség. Az előbbi csoport, gyakran egy elit, az utóbbi összemberi, nálunk magyar és európai érdekeket, értékeket jelenít meg, képvisel.  Ennek megfelelően neveléspolitikáról abban az értelemben eshet csak szó, amelyben az állam /nem valamely párt/ központi feladatának tekinti és finanszírozza a köz- és a felsőoktatást, szakemberekre bízva a tartalmi kérdéseket.