Gondolatok oktatásról nevelésről…

 Élő lelkiismeret

 A lelkiismeret az a képesség mellyel cselekedeteink, tetteink, netán egész életünk felett ítéletet mondunk saját magunkról. Bizonyosan mindig jelen van, de az élet egyes periódusaiban kisebb, másod, akár sokad rendű szerepet tölt csupán be. Nehéz megmondani mikor, miért lesz fontossá, akár meghatározóvá, esetenként elnémíthatatlan szerepűvé, amikor is lelkiismeret furdalásként jelenik meg. Akkor már-már elviselhetetlen erőként, kritizál, vádol, esetleg megkérdőjelezi még az élethez való jogosultságot is. Ritka, szélsőséges, de lehetséges stádium ez, amit persze jó lenne elkerülni azért is, mert patológiás veszélyt hordoz.

A fenti kép, a lelkiismeret lehetséges megnyilvánulásainak szélsőséges kontúrjait rajzolja meg, durva ecsetvonásokkal. Ez a durva rajzolat talán azért indokolt, mert a kérdés kevésbé közismert, és egy kis erőszakkal nyomatékot kaphat. Szándékom szerint ugyanis – és ezt talán a cím is kifejezi – a mindig, vagy a majdnem mindig jelen lévő lelkiismeretről, ill. szerepéről kívánok gondolatokat megfogalmazni, olyanokat, amelyek az ember életében meghatározó szerepet töltenek be és hangosan jelzik, hogy mi a helyes, vagy, hogy mi az elvetendő.

Olyan problémáról akarok szót ejteni, amely minden ember életének szellemi szférájában, csak-nem mindig jelen van, ill. jelen kellene, hogy legyen. A modern, a civilizált ember együttélését, manapság, elsősorban a jog előírásai szabályozzák. Azért a jog, mert korunk embere inkább a kényszernek engedelmeskedik. /Amennyiben nem függetlenítheti önmagát tőle./ Az erkölcsi előírások inkább áthághatók, hiszen „csak” a közvélemény szankcionálja, ha egyáltalán valaki, valami. A közvélemény pedig ugyancsak sekély erő manapság, meg hát sokféle is. Egy-egy társadalmi csoport, de az egyes ember is könnyedén kivonhatja magát az általános, akár a többségi erkölcsi „kényszer” alól. Sőt saját erkölcsi elvárásokat is kreálhat, hogy ezeket tarthassa önmagára nézve mérvadónak. Ezen a gondolati úton haladva nem kerülhetem el, hogy szóba ne hozzam az erkölcs romlásának kérdését, az erkölcs elerőtlenedésének a problémáját. A civilizált társadalom tagjai a modern világ adományaként belekóstoltak a tudás, sőt a tudományok poharába is. Nap, mint nap értesülnek a tudomány fantasztikus eredményeiről. Következményként az-az illúziójuk támadhat, hogy az ember már-már mindenre képes. Ezzel párhuzamosan azt is tapasztalják, hogy a kisebb nagyobb érdekközösségeket képviselő pártok, mennyire eltérő értékeket képviselve állnak harcban egymással. Ütköző értékeket, szembenálló „erkölcsi elveket” képviselnek, hirdetnek. Az sem ritka, hogy mindenfajta erkölcsöt tagadnak. Az emberek egy része, sokszor fel nem deríthető okok miatt, kötelezi el magát egyik vagy másik politikai irányzat támogatására, értékeik képviseletére, erkölcsi jellegű eszméik elfogadása, akár terjesztésére is. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy sokan miért nem hajlandók időt, energiát áldozni a különböző politikai irányzatok, erkölcsi felfogások megismerésére, arra, hogy ezzel lehetővé váljon a helyes, a legjobb kreáció megválasztása. A sok-féle, még inkább az egymásnak ellentmondó erkölcsi elvárások lerontják, elerőtlenítik hatékonyságukat. A jelenlegi körülmények között fenn forog annak a veszélye, hogy káosz, esetleg nihilizmus üti fel a fejét, az erkölcs hatékonysága a nullához közeli értékre redukálódik.

Kissé részletesebben a jelzett problémáról, arról, hogy melyek az erkölcs hatékonyságának a legpregnánsabb akadályai.

Tapasztalatom szerint a lelkiismeret zavartalan működésének egyik fő akadálya korunkban, az erkölcsi elvek kuszasága, ill. az, hogy nem ismert, nem közismert olyan etika, amely az emberiség egészének erkölcsi értékeit jeleníti meg. Arra az etikára utalok, amely konzervatív alapállást képviselve történelmileg magalapozott, és az egész emberiség érdekeit figyelembe véve tartalmaz erkölcsi elvárásokat, az-az a szakralitást, az ember életének, méltóságának, közösségeinek, környezetének, tulajdonának, alkotásainak az erkölcsi értékeit. A konzervatív jelzőt használva, arra köteleztem magamat, hogy jelezzem, mit értek ezen. A konzervatív felfogás jelentése, szerintem, a jövőre orientált múlt és jelen. Másként: a múltra és a jelenre épülő jövőkép, jövő terv, vagyis a leendő jövő jelzése.

A lelkiismeret működésének másik akadálya a szabad akarat. /Aminek létezését egyesek vitatják, mások tagadják./ Szondi Lipót szerint /ezt a nézetet fogadom el/ az ember sorsa egyrészt kényszerektől függ. Mégpedig: azoktól, amiket megörökölt, az ösztönöktől, az érzelmi-indulati elemektől, továbbá a szociális és a mentális környezet kényszerétől. Ugyancsak Szondi szerint, tagadhatatlan az is, hogy létezik választott sors is. Ennek elemei pedig, a tágan értelmezett hit /a vallásos, de minden más is, amit elhisz valaki / és a szellem szabadsága. A szabad akarat lényege, hogy a hit és a szellem dolgaiban, de minden teendőnkben is szabadon, akaratlagosan választhatunk: vagyis két vagy több lehetőség közül magunk dönthetünk. Mindez azzal is jár, hogy a szabad akarat akadálya lehet a lelkiismeret zavartalan működésének, akadályozhatja hatékonyságát, az-az visszafoghatja hatékony érvényesülését.

A szabad akarat másik jellemzője, hogy megágyazza a felelősség nyoszolyáját. Vagyis, ha magunk döntünk, annak az is következménye, hogy önmagunk, és a mások iránt elkötelezettek vagyunk, felelősséggel tartozunk. Tehát a tettek, de a mondanivaló és következményei is visszahárulnak a szerzőre.  Ez pedig nem más, mint a felelősség kristálytiszta megjelenése. A felelősség- tudat pedig a lelkiismeret érvényesülésének hajtóereje.

Nézzük meg a lelkiismeret jelenlétét két jeles ember életútján:

Albert Camus és Jean Paul Sartre a huszadik század talán legnagyobb filozófus/íróinak kapcsolata barátsággal kezdődött és hideg elutasítással végződött. Mindketten abszurdnak tartották a modern világot. Ütközéseik az erőszakhoz való viszonyukban fejeződtek ki. Sartre a modern világ elleni küzdelemben megengedhetőnek vélte az erőszakot, és ezt az 56-os magyarországi eseményekkel kapcsolatosan is kinyilvánította. Camus-t viszont elborzasztották és felháborították a történtek. „ A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” írta. – Sartre azon a véleményen volt, hogy az ember szabadsága csupán abban áll, hogy valamit kezdenie kell azzal, amihez lehetőséget kapott. Camus szerint a szabadság lehetőség arra, hogy jobbak legyünk, hogy a szeretet hasson. Sartre a halálos ágyán, Camus-a utalva, azt mondta, hogy mégis csak létezik olyan szeretet, amely szabadabbá teszi az embert. – Mint érzékelhető a lelkiismeret szava érdekesen működik az egyszerű, de mint látjuk a tudós emberek esetében is. Él, működig. Megszólal, ha esetenként késve is!

Az élő lelkiismeretre vonatkozó mondanivalóm itt tulajdonképpen a végéhez ért. Talán sikerült érdeklődést és kedvet ébreszteni a téma iránt. Biztosan tudom, hogy van még számos ide illő részletkérdés, amiről szólni kellene. Persze az elmondottak is kiegészítésre szorulhatnak, vitathatók.

Az élő lelkiismeret az emberség és az emberiség! minőségének egyik központi problémája. Minden bizonnyal elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy a mindennapi lét, és az ezt alátámasztó, lehetővé tevő tevékenység megfeleljen a mindenkori igényeknek. Annak is, hogy gondolkodásunk és tevékenységünk folyamatosan egyre értékesebb lehessen, egyre tökéletesebben szolgálja az emberebb emberré válás célt.

Párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd

Mi a magyarázata annak, hogy a cím háromszor ismétli a párbeszéd szót? Adjunk egy rövid választ elöljáróban, hogy azt követően részletesen meditálhassunk arról, hogy miért van szükségünk a párbeszédre ebben a kies hazában, itt a Kárpát-medencében és a Földön mindenütt.

Lássuk a kurta választ: azért, mert manapság a jó egyéni képességek nem forrnak össze kollektív cselekedetekké. Akadályai vannak, hogy országos, talán világméretű csapatjáték bontakozzon ki. Pedig az összehangolt, jól tervezett edzések és a csapatmunka az egyetlen eszköze a holnap és a holnapután esedékes, eredményes meccseknek.

Talán Hankiss Elemér beszél valahol arról, hogy jó lenne végre kerek asztalt is gyártani kies hazánkban. Bizony végre készíteni kell legalább egyet, jó nagyot, hogy számosan leülhessünk köréje és meghányhassuk-vethessük végre dolgainkat, mégpedig kultúrember módján. A nagy asztal mellett sokan elférnek. Lehet, a döntésekhez kisebb kerek asztal kellene, hát ilyet is csináljunk. Sok ember, sok gondolat. A kisebb asztalhoz kevesebben férnek, ám ott azoknak van helyük, akik bizonyították kvalitásukat. Oda állam-férfiakat lenne jó ültetni! –  Ma nincsenek országos méretű konszenzusok, nincs egységes nemzettudat! Márpedig, könnyű belátni, hogy ezek, vagyis az összefogás kultúrája képviseli a meggyőző erőt. Azt is, hogy általuk teremthetjük meg jövendőnk feltételeit. /Talán a Világnak is szüksége lehet ilyen asztalokra, lehet, nem is sok idő múltán!/

Napnál világosabb, hogy az állandósult ellentétek és ellentmondások szinte átláthatatlanok és talán áthághatatlanok is. Ebben a helyzetben belátni, hogy ez így nem mehet tovább, talán nem is olyan nehéz. Akinek nehéz, azon nem lehet segíteni, azt ki kell hagyni a játszmából.

Mégis melyek, a napnál is világosabb összefüggések meglátásának, megtalálásának az akadályai?                 Egyik minden bizonnyal, hogy úzussá vált: nem azt keressük, ami összeköt! Nem! Inkább, ami elválaszt! Bizonyára vannak ennek történelmi okai. Az egyik minden bizonnyal a pártoskodás, a régi átok. A másik ok-halmaz minden bizonnyal a gazdaságpolitika és az ideológia többfélesége, nem utolsó sorban az időnkét bekövetkező gazdasági krízis. –  A gazdaság szervezése, irányítása legalább kétféle elmélet szerint történhet. Az ideológiák sokasága van kéznél. Egy adott ország-vezetés rendszerint egyik vagy másik mellett kötelezi el magát. Az ellenzék pedig, sokszor nem ellenfél, hanem ellenség. Ez a képzet, esetenként, akár „gyilkos” konkurenciát is szül. Ilyenkor nincs kímélet. Rendszeressé válik a félretájékoztatás, nem ritka a becsmérlés, rágalmazás. Az is gyakori, hogy nem az ország dolgai, hanem az egyéni sérelmek lépnek az első helyre. –  Krízis idején pedig a másik fél okolása van a meghatározó politikai képlet központjában. Mindezek a nehézségek csak súlyosbítják a világ, gazdasági válságának gyötrelmeit. Akadályozzák a kilábaláshoz elengedhetetlen feltételek kimunkálását. A krízis, rostáló szerepe helyett, a megoldás végleges akadálya is lehet az ilyen, feje tetején álló világban. A komparatív /kölcsönös előnyök/ megoldás helyett létrejöhet egy szervezetlen atomhalmaz a társadalom méhében. A megszülető utód pedig, minden bizonnyal torz képződmény lesz. Az emberi társadalom valamiféle elembertelenedett változata. Ez a veszély, még ha nem is valószerű, elképzelhető. A vészharangot kongatni inkább megengedett, mint bénán várni egy összeomlást.

Meggyőződésünk, hogy a huszonnegyedik órában élünk. De az is, hogy az emberiség, a magyarság is megtalálja a jövő felé vezető, talán göröngyös, utat. Ennek az útnak a legfőbb állomása pedig az összefogás, az emberek egymásra találása. Annak a kultusza, elfogadása, hogy valamit másoktól mindig kaphatunk, tehát szükségünk van rájuk. Ki kell munkálnunk egy olyan általános szemlélet, amely azt sugallja, hogy mindenkinek adhatok, és én mindenkitől kaphatok. A kölcsönös egymásra utaltság tudata és gyakorlata éltető forrásvíz. Az előítélet meg fal, méghozzá igen vastag. Szinte áttörhetetlen!

Az összefogás kultúrájára, egymás megértésére, elfogadására van szüksége az emberiségnek. Ez a kultúra, tudnunk kell, nem tűri a durr hangnemet, mert az érdes, kemény. Nem kellenek hozzá dollár milliók, nem igényel sok iskolát, oklevelet sem /persze jó, ha vannak!/, csak mollra hangolt nagy szívet!  Az meg teljesen mindegy, hogy a gazdája palotában vagy kunyhóban látta meg a napvilágot.

Az ember, élete egész tartama alatt, keres olyan szálakat, amelyek más emberekhez, csoportokhoz kötik.  A munka-kapcsolatok, de minden más, akár az intim viszonyok sem kivételek ez alól. Sőt! Ott, igazán intenzívek. Ezek a hol lazább, hol erősebb szálak a bizalom mutatói. Tehát életünknek minden mozzanata, a más emberekkel való kapcsolat, mind át van szőve a bizalommal. A gyermek bízik a szülőben, a tanítóban, a barátban, az osztály-közösségben. A felnőtt a munkatársaiban, valamely pártban, bankban, stb. Sajnos ezzel együtt jár, még ha szeretnénk is elkerülni, a bizalomhiány, ilyenek vagyunk. Meg hát a kétkedés is, hogy van-e alapja a bizalomnak, és ha van mi az /a bizalomhiány alapjait, most ne feszegessük!/. Amennyiben ennek a számos változatban megnyilvánuló kapcsolódásnak a problémáit érinteni akarjuk, elsőként a jelentését kell tisztáznunk. Tehát, mi ennek a gyakran használt szónak, a „bizalomnak” a mondanivalója, jelentése. Előbb egy személyes vélemény. A közéletben szerintünk, a bizalom: hit saját elvárásainkban, ill. a dolgok, események elvárásunk szerinti teljesülésében. Agatha Christie azt mondja: „Bízni kell, hogy vár ránk egy szebb, boldogabb jövő.” Eszerint az emberi bizodalom mindig pozitív töltésű. Az a funkciója, hogy a bekövetkező dolgokról biztató jelzést, hitet gerjesszen.”

Nem lehet kétséges, hogy a bizalomnak van egyéni és van közösségi mondanivalója.

Lássunk, előbb egy egyéni, egyedi jelenségben. – A vénember bízik, egy ideig, hogy él még néhány évig. Azzal áltatja magát, hogy tud még segíteni, de legalább át tudja adni számos tapasztalatát. Majd néhány hónapot remél. Idővel megelégszik fájdalmai kisebbedésével, még ha gyógyszer árán lehetséges is az. Később az is kielégíti, ha nem okoz, az elviselhetőnél több gondot, szeretteinek. /Megkérdezi magától: mennyi is az elviselhető? Válasz persze nincs. Sebaj!/ Végül történik, ami történik. Ezt már aligha tudja. Marad tehát a legutolsó teljes bizalom: az Égiekbe vetet hit. Ami a végső, a teljes bizalom!

A bizalomnak pozitív szerepe van az egyének kapcsolataiban, az egyén és a közösség, a közösségek közötti viszonyokban. Nélkülözhetetlen ahhoz, hogy dolgainkat nyugodtan, a jövőben való reménnyel láthassuk el. Hiánya nem csak zavar forrás, de megmételyezi az együttélés minden szegmensét. Feszültség, egyenetlenség, „háborúskodás” előidézője. /Háborúk is keletkezhetnek miatta!/

A bizalom szerepe a fentiekhez képest sokkal komplikáltabb a társdalom egészében.  A társadalom hatalmas konglomerátum, hétmilliárdot meghaladó lélekszámmal, számos emberfajtával, akik a kontinenseken és a sziget „rengetegben” élik mindennapjaikat, igen eltérő körülmények között, más és más berendezkedéssel, gyarmatosító, ill. gyarmatosított státuszban, nagyon is eltérő bizalmi lehetőségek közepette. Az óvilágban és az angolszász országokban a XX. század elején optimista hangulat uralkodott. „Aranykorról”, „Békeidőről” beszéltek. Alig telt el egy évtized kitört az első világháború, a negyedik tíz év végétől megéltük a másodikat. A század folyamán lezajlott az örmény genocídium /1915/, a holokauszt, a sztálini tömegterror. Magyarország elszenvedte a trianoni békediktátumot, a szovjet megszállás szörnyűségeit, megvívta szabadságharcát 1956-ban. Az egész világ szenvedi a második nagy gazdasági világválságot, nyögi a globalizáció „áldásait”. És ebben a világhelyzetben akarunk a bizalomról, a bizalom társadalmi szerepéről szólani. Tudom, majdnem a lehetetlenre vállalkoztam. Mégsem mondhatok le róla, hiszen remény nélkül nem lenne érdemes élni. Már pedig én is, fajtám is, az emberiség is életre rendeltetett. A más csak az, hogy az egyes ember rövid, fajtája és az emberiség hosszú életre predesztinált. Az életnek pedig bizalomra van szüksége! – Nézzünk miben, hol lelhetjük?

A generációk egymásutánja olyannyira megújítja, párhuzamosan, gyarapítja az emberiség lélekszámát, hogy joggal kapjuk fel a fejünket a hétmilliárdnál is többet számláló emberiség hallatán. Akkor is tény ez, ha közben világháborúk dúltak, ragályok pusztítottak, emberi dölyf, hatalomvágy halomra ölte embertársainkat. Mi ez, ha nem az ember elpusztíthatatlanságának, a jövő eljövetelének a bizonyítéka, remény a megmaradásra.

Van az emberben valami végzetes ellentmondás: alkot – pusztít, épít – rombol. A végeredmény az új élet! A közvetítő pedig, meggyőződésem szerint az erkölcs, a minden emberben meglévő emberfeletti: az önönmagát számon kérő Isteni szikra: a lelkiismeret. Persze ő is szunnyad sokszor. Aztán megint éber lesz és számon kér. Vannak olyan sugallatara létrejött törvények, amiknek az elfogadása akkor is megtörténik, ha nem is egyezünk bele. Lehet, hogy a szakralitás: az Istenhit átmenetileg, akár tartósan is szünetel valakinél, de az egyéb erkölcsi elvárások mégis élnek. Akkor is, ha tudat alatt. Ám ha megfogalmazódik, hogy védd az ember életét, méltóságát, közösségeit, környezetét, tulajdonát és alkotásait aligha akad, aki ezeket a normákat kárhoztatná. Aki meg mégis megteszi, minden bizonnyal pszichopata, elvesztette emberségét és nem is tehet róla. Az erkölcs tehát a másik tényező a társadalomban, ami a bizalmat, annak jogosultságát bizonyítja. Persze van, hogy meginog. Ám akkor még Róma is rabigába görbed, igaz csak a birodalom! A világ meg megy tovább!

Az emberiségben való bizakodás forrása a munka is. Az emberré váláskor is döntő szerepet kapott. Azóta pedig fenntartója az emberi létnek.  Minden ember, aki arra képes, végez valamilyen fizikai és/vagy szellemi tevékenységet. /Aki nem teszi, megtagadja ember voltát!/ Az alkotások a kőbaltától a neutron bombáig mind a munka szülöttei.  A technika miden vívmánya, az azt működtető technológia úgyszintén. A tudomány és a művészetek is munkaalkotások. Nem lehet vitás, hogy az emberi tevékenység részben és egészében is jelentős bizalomforrást jelentenek az ember iránt és a jövőjét illetően is.

Nem hallgathatunk az egyházak bizalmat kölcsönző tevékenységéről sem. A szakralitás nagyon általános emberi vonás. Akadtak ugyan minden korban ateisták is. Egyrészt számuk elenyésző, másrészt „hitvallásuk” csak a vész jelentkezéséig ér. Aztán felfakad az „Istenem segíts!” és az „ Én Istenem!”fohász. Napjaink ateizmusa a liberalizmus, vagy ma már, a neoliberalizmus. Képviselői az értelmiség tudományokba belekóstolt egyedeiből regrutálódnak. Azt gondolják, hogy a tudomány eredményei mindenhatóságot kölcsönöznek számukra. „A normális embert az különbözteti meg a liberálistól, hogy tudja, nem csak jogai, de kötelességei is vannak” olvastuk valahol. Ez a gondolat jól példázza a kötöttségektől szabadulni igyekvő „szabad embert,”a „modern” ateistát.

Gondolataink befejezéseként arról ejtünk néhány szót, hogy hazánknak is van oka a jövőjét illető bizakodásra./Azért nem országról, nemzetről beszélünk, mert szerintünk a haza fogalma jobban kifejezi önazonosságunkat, mint az előző kettő./ Történelmünk példázza, hogy számos megrendítő csapás ellenére is, mindig talpra tudtunk állni. Népünk tettereje, élni akarása, munkája, ha kellett áldozatvállalása is, erőt sugározva ott volt, ha kellett a vártán, de a földeken, az istállókban, a gyárakban, az irodákban, a kórtermekben, az iskolákban, röviden ott ahol ember kellett a gátra. Ezért van, hogy hiszünk Magyarország felvirágzásában!